Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-15 / 11. szám
RIPORTOK Hatalmas étterembe lépünk. Ragyogó tisztaság. Ezt a tisztaságot még többször is kihangsúlyozom, hiszen általában más a véleménye a középeurópai embernek az olaszokról. Négyen-négyen helyezkedtünk el az asztaloknál, vezetőinkkel együtt százöten. Természetesen a vacsora megkezdése előtt a szálloda igazgatója, talán tulajdonosa is volt, üdvözölte a csehszlovák turistákat olaszul, melynek tolmácsolása után egyik hölgyvezetőnk nevünkben köszöntötte őt és az egész személyzetet. Szinte természetes volt, hogy ezután kitört a Dubőek—Svoboda ütemes skandálás. Jól van, gondoltam, de ennék is már valamit. Ám nem hoztak egyelőre ételt, hanem minden asztalnál felnyitottak egy üveg pezsgőt, s mi örülve a „kirobbanó“ kezdetnek, gyorsan kihörpintettük poharainkat, mert máris ott gőzölgött az asztalon a remek sűrű zöldségleves az elmaradhatatlan parmezánnal. Általában az olaszok minden ételt reszelt sajttal ízesítenek, legyen az leves, hal, makaróni, spagetti vagy paradicsomos húsféle. Borsot és sót láttam az asztalon, de paprikát nem, legalábbis őrölve nem. A leves után az elmaradhatatlan makaróni darált hússal, s paradicsompürével. Jó volt. Remek volt. ízlett utána a vino bianco, fehér bor, vagy a vino rossa, vörös bor. Tudni illik, minden étkezéshez, a reggelit ikivéve személyenként fél liter bort adtaik. Természetesen mi inkább a vízért epedtünk, s mivel az ásványvizet fizetni kellett volna, s bizony drágább, mint a bor, így egyszerű vizet kértünk jéggel. A pincéreknek először szokatlan volt, miért iszunk annyi vizet. Később mi sem kívántuk már, mert pár nap múlva akklimatizálódtunk, ami ebben az esetben annyit jelentett, hogy kevesebb vizet és több bort kívánt a szervezet. Tehát a makaróni, vagy más esetben spagetti. Egymást néztük, hogyan is fogjunk hozzá a szinte kígyómód tekergő húsz-harminc centi hosszú, olajtól csúszós tésztaszálakhoz. Volt aki darabokra vágta, s aztán kanállal ette meg, volt aki késsel tekergette villájára, s csak kezés akadt, ki ügyesen a villára csavarva tudta szájáig emelni az elevennek látszó gomolyagot, még így is medúzává vált a merész vállalkozó, mert a sok vékony sikló nem egyszer beborította az ingét, vagy nyakkendőjét, esetleg fehér selyemblúzát. S máris itt a hal. Nos, a hal előtt is, utána is inni kell, nehogy azt gondolja, hogy kutya ette meg. Persze, a halat ez alkalommal is és még egyszer paradicsommártással, olajban sült burgonyával és sokféle zöldségből készült salátával tálalták. Volt abban káposzta, sóska, spenót, petrezselyem, zöldpaprika, nyersuborka, pirosparadicsom s rengeteg citromszelet. Az egész leöntve olajjal s ki-ki ízlése szerint borsozhatta. Úgy vettük észre, kevés lesz az ilyen vacsorához a fél liter bor. Szerencsénkre két idősebb cseh hölgy volt asztaltársunk, kik inkább a jeges víz után sóhajtoztak, és amikor latin tudásommal rábeszéltem a pincért, hogy a hölgyeknek vizet hozzon, akkor nagy hálálkodva átengedték borukat. Sajnos, később ők is akklimatizálódtaik, s szép lassan elszopogatták a borocskájukat. Kár, hogy a nők is hozzáhasonulnak az éghajlathoz. £n már jóllakottnak éreztem magamat, hiszen otthon sem igen tudok enni, de mit tegyek, ha krémesbéles következik, epersziruppal. Ezt meg kell kóstolnom, ha utána az egész tengert kiiszom is. - Mondjam el, milyen volt? Gyermekkori emlék Jut eszembe. Szülővároskámban kisgyermekkoromban volt egy cukrászda, a Tuser bácsi cukrászdája. Ha ide beléptem, annyira teleszívtam magamat a sütemények illatával, hogy még ma is ezt keresem, valahányszor cukrászdában ülök. Sajnos, eddig nem találtam rá erre az illatra. De itt, Palermóban a krémes illatára megjelent előttem Tuser bácsi, a kis cukrászda, éreztem azt a negyven éve keresett, rég elvesztett illatot: s íme megtaláltam. Most már aztán elég! Dehogy volt elég. Nem lettünk volna Szicíliában, ha nem hozzák a szivárvány minden színében játszó fagylaltot, a kétöklőmnyi őszibarackot, a szőlőt, melyet harapni kellett, mint az almát, a narancsot, azaz bocsánat, narancsot csaik az utcaj árusoknál ettünk, mert még az érés ideje nem volt itt, a narancsliget fáin is csak haragoszöld gyümölcsöt láttunk a csillogó levelek közt. S ezzel végre vége lett a vacsorának. Vajon így lesz ez minden este? így volt. Vacsora után kiosztották a zsebpénzt, személyenként tízezer lírát, hatsaáz koronát. Mi ez egy hétre? No, majd segítünk magunkon. Lehetett vagy kilenc óra, mire tízezer lírával a zsebünkben rövid sétát tettünk Monbellő kicsi, de annál élénkebb, ragyogó főterén. Az egyiik olda.lon, a tengerparti részen, gyümölcsös sátraik, utcai halárusok, fagylaltos bódék, szemben kávéházak, kis éttermek, odébb üvegfalú halászcsárda s a nép nyüzsög, az autók tompított fénnyel kavarognak, ha kavaroghatnának, s ahány fiú, az mind motorbiciklin száguld, leeresztve a kipufogó hangfogóit, mivel dudálni este tilos, legalább így figyelmeztetik a játókelőket az óvatosságra, mert őik bizony egy cseppet sem óvatosak, — száguldanak, alkár a sikló a nád közt, azzal a különbséggel, hogy sziszegés helyett óriási hangzavart keltenek. Gyerünk vissza a gyümölcsárushoz, hogy aztán sorra vegyük a halkülönlegességeket is, hátha jön valamire étvágyunk. Gyümölcsbődé. Nem értem, itt minden gyümölcs óriási. A szőlő szeme diónagyságú, az őszibarack kétöklömnyi, a hagyma szintén. Láttam egy fél méter átmérőjű sütni-valő tököt, melyből a vásárló kedve szerint vehet, az eladó levág egy darabot, leméri és kész. De nicsak, szentjánoskenyér! Ejha, ezt sem ettem gyerekkorom óta. Ennek a gyümölcsnek émelygősen édes illata szintén egy darab gyerekkor, akárcsak a medvecukor, datolya, s a fügekoszorú, amit nagyon régen láttam idehaza. S most jön a csoda. Jeges vödörben lúdtojás formájú, rózsaszínű gyümölcs úszkál. Mi lehet ez? Az emberek veszik. Van, aki zacskóba takarja, van aki helyben fogyasztja el. Közelebb húzódunk. Éppen egy elegáns úriembert szolgál ki az eladó. Fogja a gyümölcsöt, két végét levágja, mint az uborka végét, tisztítás előtt, aztán a megmaradt héját középen hosszában behasítja, két oldalára lehúzza a héját s tenyerén nyújtja a gyümölcsöt, saját héján, mint valami természetadta tányéron. Nem kérdezzük meg mi a neve a gyümölcsnek, veszünk hamar egyet-egyet, s íme, fenséges az íze. Mint a túlérett veresbélű körte. A második darabnál tudjuk meg, hogy kaktuszgyümölcsöt ettünk. Most már értem, miért láttunk annyi kaktuszt a repülőtérre vezető úton! Csakhogy ne tévedjünk, ez szelíd kaktusz, melynek levele lapos, tövistelen. A tövisest legfeljebb kerítésnek használják. Mindegy. Kaktuszgyümölcsöt ettünk s remek volt. Ennek íze is megmarad örökre a számban. Gyerünk a halasbódékhoz. Itt nyers halat árulnak. A reklám egy keresztben kettévágott, fűrészorrú hal, körülbelül így szemben nézve úgy fest, mint keresztbevágott, kétmázsás disznó. Ezt úgy mérik itt, mint nálunk a karmenádlit. Ám jégkockára és tengeri sásra rakva sorakozik legalább tízféle sün, s ki tudná elmondani, miféle piros, kék, fehér, borostyánszínű tengeri csoda. Megirigyeltem az itteni háziasszonyokat. Magam is nagyon szeretem a halat, de mire megtisztítom, elmegy rá vagy egy óra. Itt? Este azt mondja Szinyor Beppó a feleségének, donna Amáliának: fuss le kedves, hozz egy kiló halat, hisz negyed óra múlva itt a vacsoraidő. Erre Donna Amália leszalad egy vesszőkosárral, kiválaszt három-négyfajta kisebb halat, az eladó leméri, gyors mozdulattal lerántja róluk a pikkelyt, kibelezi mind a négyet, kicsit besózza, donna Amália fizet és negyed óra múlva Beppó gyomrában már vörösborban úszik a hal a paradicsomos spagetti hínárja között. No de most aztán elő a bátorsággal, ennél a sátornál polipot főznek. A polip hasonlít a kézfejhez. Képzeljük el a csuklót fejnek, két szemmel, ez a fej egyben az állat gyomra is. A fejből nőnek ki a lábak, mint a tenyérből az ujjak s az egész egy puha, szürkés, petyhüdt, nyálkás, mondhatnám undorító tengeri állatka. A pulton hatalmas, lapos porcelán tálak, körülrakva kettévágott citromokkal. Egyszerre három-négy csoport férfi, nő vagy siheder érkezik, s polipot kér. Az utcai szakács kiválaszt négy vagy öt polipot, beledobja a forró vízbe, s mikor kiemeli, a polipok, mint szétterpesztett ujjú kézfej, mereven, barnán párolognak a tálakon. Talán a perzselt disznó megfőzött füléhez hasonlíthatnám, ami bizony nem a legmegvetendőbb falat számunkra. De ki tudja milyen képet vágna hozzá egy szicíliai? Talán hasonlót, mint mi az ő polipjukat látva. De lássuk, hogyan eszik?! A legősibb és legegyszerűbb módon. A szakács darabokra aprítja, ráfacsar a halomra két-három citromot s a kedves fogyasztó kézzel, akarom mondani két ujjúval eszegeti a belül fehér, kívül barna húsdarabkákat. Mikor meglátták, mennyire nézzük őket, mármint az evőket, erőnek ereiével odahúztak a tálhoz, s ha kellett, nem kellett, ettük a polipot. Ügy emlékszem, rántott sajthoz hasonlított az íze, vagy pacaldarabhoz, már nem tudom, még az a jő, hogy citromos volt. Bizony, ezt az ízt nem örökítem meg. Az osztriga? Hát kérem, ez sem magyar embernek való. És a tengeri sün? Szelídgesztenyéhez hasonló, csonthéjú állat. Késsel ketté vágják, a levét kiszürcsölik, mire olyan marad a belseje, mint a jól kifacsart citrom. Ezt zsemledarabkákka! törölgetik, amíg tart benne valami nyálka. Nehogy azt higgyük, hogy a köznép csemegéje ez. Láttam előlkelő urakat és -.dámákat, akik egy álomszép Chevroletből szálltak ki gyermekeikkel s megették csak úgy, kézből a tengeri sünt, pedig bizonyára vacsora után voltak már. Na, köszönöm a gusztusukat! Mára elég volt ebből. Még azt mondhatná valaki, hogy haspárti vagyok. Szemben van még hely a 'kávéház teraszán, hadd lássuk, milyen sört mérnek! Van itt Birra Messina, Birra Dréher, Pilsen! stb. A hétdecis üveg (mert csak üveg sör kapható) 200 líra. Ennyibe került egy doboz cigaretta is és egy üveg bor is. Az ásványvíz 250 líra. Jól esik a Birra Messina. Jéghideg, habzó, üdítő. De mit szól hozzá a polip, osztriga, hal makaróni; kaktusz, no meg a vacsorához felszolgált remek olasz bor? Majd holnap reggel talán erre is felelni tudok. /Csípős télidőben a halandó igyekszik minél gyorsabban felkászolódnt a vonatra. Már az előtérben is kellemes a meleg simogatás. Persze a folyosó langyos levegője csak délibáb, s ezért mindenki tolakszik helyet foglalni a kellemesen fűtött fülkében. Szerencsém volt, s így félig-meddig üres fülkének tártam szét az ajtaját. Mindössze két idősebb ember ült bent. Az ablakhoz telepedtem, s egy ideig élveztem az elfutó téli táj szépségét. Később útitársaimra tévedt a tekintetem. Az asszony jól elterebélyesedett, kerek pirosképű, mégis a redős homlokáról, petyhüdt ajkáról látni, túl lehet a hatvanon. A sápadt, vizenyős kékszemű férfinek olyan az arca, mint az aszályban megrepedezett, szikes föld. Afféle öreg ember, akinek a szellő is megárt. Talán észrevették, hogy kutatom az arcukat, korukat, mert a férfi felém fordult, és tört szlováksággal megkérdezte: — Mennyi idő múlva érünk Pozsonyba? Az órámra pillantottam. — Ha minden jól megy, másfél Óra múlva ott leszünk — válaszoltam magyarul. — Magyar? — vizsgálgatta az arcom kíváncsian az öreg. — Hová valósi? — Pozsonyi lennék. — Mi is ott laktunk, míg útilaput nem kötöttek a talpunkra — mondta kesernyésen. — Hogyhogy? — Hagy annak a sora — szól közbe az asszony. — Tűrhető lakásunk volt, s még hozzá Fekete Istvánnak hívnak\ Az ilyen nevűeket nem nagyon tűrték meg front után Pozsonyban, — fakadt ki a férfi. — A jegyeket kérem — szakította félbe beszélgetésünket a kalauz. Az idős házaspár keres, buzgólkodik, de úgy látszik valahová elkeverték a jegyeket. A kalauz türelmesen vár, lapáttenyerében „aluszik" a lyukasztó. Végül az asszony táskájából előkerül a jegyfüzet-féle. A kalauz lapozgat benne és hoszczunn FOT.niMÜVES 1969. március 15. szasan nézegeti, hol Feketééket, hol a kezében tartott jegyet. — Svédországba utaznak? — kérdezte kíváncsi kételkedéssel. — Oda mennénk az ünnepekre ... — Kihez? — A gyerekekhez — buggyant elő a könny az asszony szürke szeméből. — Négy gyerekünk, unokáink vannak ott. — Hát akkor, jó utat — köszönt el sietve a kalauz. Hogy kerültek ki? — kérdem kíváncsian. — Nagyon messziről kezdhetnénk — húzódott még sűrűbb ráncba az öreg homloka. — Régen, még az őszirózsás forradalom leverése utáni időben ■.. — Annak meg mi köze Svédországhoz? — Csak annyi, hogy a kommun bukása óta nem vagyok igazán otthon sehol sem. Azon a szomorú őszön a fehérek a magyaróvári fogolytáborba internáltak. Egy ideig ott nyomorogtunk. Akkor kitalálták, hogy szülőföldünk Csehszlovákiában van, ezért áttoloncoltak a határon. Elképzelheti, itt milyen „diadalkapuval“ fogadtak. Szóval, egy jó ideig megfigyelés alatt tartottak Pozsonyban. Napról napra faggattak, nyaggattak. Sokáig nincstelenkedtem, míg végül egy ismerősöm révén villamoskalauz lettem^ Mivel volt állásom, úgy döntöttem, hogy megnősülök. Csallóközt létemre természetesen a róna egyik falujából választottam párt, negyvennyolc évvel ezelőtt. — Annyival, igaz-e anyjukom? — fordult feleségéhez. Az asszony igenlően bólintott. — Szóval megházasodtam, pedig lakásom sem volt. Aztán jöttek a gyerekek, három év alatt háromszor kelepeit a gólya. De hát azért megvoltunk, s lassanként cseperedtek a gyerekek. En meg jártam a csilingelő villamossal, ha kellett, akár tizenhat órát is naponta. A fiam és a két lányom már felnőttek, amikor vénségünkre megszaporodtunk egy kisfiúval. A nagyobbaknak ez nem igen tetszett. Mi örültünk is, meg nem is a jövevénynek. De azért úgy gondoltuk, jó lesz, ha újból gyermekkacaj vidítja a házat... Negyvenöt tavaszán, különben is ránk mosolygott a szerencse. Végre valahára egy megfelelő lakást kaptunk. A lányok egész oda voltak az örömtől. Már akkor csapták nekik a szelet, s restelték, hogy olyan ócska odúban szorongunk. De bárcsak ne kaptunk volna! Jobb lett volna örök életre a szoba-konyhásban! — Miért? — szaladt ki a számon. — Ez lett a vesztünk. Megirigyelték a jó lakást, belekötöttek a nevembe, a származásomba, meg mit tudom én mibe. — Aztán? — Először, a pólyásbabával, a Itgeti internáló táborba hajtottak bennünket. A lányaim meg az öregebb fiam elbújdostak vidéki rokonoknál, így ók megúszták tábor nélkül. Néhány hétig a Ligetben nyomorogtunk, mígnem egy szép napon ötven kilós csomaggal átraktak azon a határállomáson, ahol 1919-ben a fehérek toloncoltak át, mint csehszlovákiait. Egy gyerekkocsit tolva bandukoltunk a szakadó esőben. Se élők, se holtak nem voltunk. Csak mentünk-mentünk keserű szívvel a bizonytalanságba. Mire Magyaróvárra értünk, ahol egy negyed évszázaddal ezelőtt Horthy pribékjét őriztek, bőrig áztunk. A nyolchónapos Pisti a kocsiban sírdogált, követelte a magáét, no meg a tiszta pelenkát. Csakhogy akkoriban annyi volt a magunkfajta „vándor", hogy sehol sem nyílt meg az ajtó előttünk. Végül egy kolostorba tévedtünk, de onnan is kizavart egy marcona csuhás alak. Szóval, nagy keservesen eljutottunk Pestre. Az elhelyező hivatalban valami Hideghetet emlegettek, állítólag ott van üres lakás, mivel a németeket kirakták onnan. Hallant sem akartam, hogy hasonló sorsúak házába menjek. Mást azonban nem ígértek, vagy nem is nagyon adhattak, hiszen a város meg a környéke romhalmaz volt még akkoriban. Megkerestük hát a Pest melletti falut. A kiutalt ház egy ablak-ajtó nélküli vityilló volt. Ott a fáradtságtól leroskadtunk a küszöbre és együtt sírtunk az éhes kisfiúnkkal... Nemsokára a nagy fiam, Gyuszi, utánunk jött. A lányok Pozsonyban maradtak s rövidesen férjhez mentek. Természetesen szlovák férjet választottak, nehogy beléjük köthessenek,, > A vonat nagyot zökkenve megállt. — Hol vagyunk? — kérdezte az öreg. — Galántán. — Hol is hagytam abba? fa, a lányaim! ... Szóval az öregebbik csakcsak. De a másik házasság nem soká tartott, s el is váltak annak rendjemódja szerint. Hiába, sok a buktató az Ilyen vegyes házasságban. Mi lassanként anyagilag rendbe jöttünk. Csakhogy egészen otthon nem éreztük magunkat évek múltán sem. Abban az időben bizony nehéz volt útlevélhez jutni s a lányaimmal főleg csak levélben érintkeztem. Később Gyuszi fiam is megnősült. Látszólag jól éltek, s ezért nem értem, mi ütött a gyerekbe, amikor ötvenhat őszén otthagyott csapot-papot: Lehet, a társat szedték rá, akik, mint jókezű autószerelőnek, fényes jövőt jósoltak. De az is lehetséges, hogy soha nem érezte magát igazán otthon Pesten, és azért ment világgá. Szóval kinn maradt és Svédországba került... A kisebbiket nagy gonddal nevelgettük. Azt hittük, öreg korunkra ő lesz a támaszunk, jól tanult a gyerek, s 1965-ben már főiskolás volt, amikor egy Moszkva—Helsinki turista körútra készülődött... Az asszonynak újból kilopakodtak a könnycseppek a szeméből. — Mit bőgsz? — szól rá a férje, majd folytatta. — Nem akartuk a kedvét szegni, és elengedtük a kirándulásra. Kissé furcsán búcsúzott, de azért mi nem gyanakodtunk. Csak akkor estünk kétségbe, amikor nem érkezett vissza a csoporttal. Tudtunkon kívül levelezett a bátyjával, aki Helsinkiben már várta és magával vitte. Két évre rá az idősebb pozsonyi lányom maradt kint a férjével. Tavaly augusztusban a Csehszlovákiában lezajlott események elvitték az utolsót is, és itt maradtunk öregségünkre egyedül... — És hogy megy a gyerekek sorsa? — Éppen nem panaszkodhatnak. A kisfiam főiskolára jár, a többiek dolgoznak. Azt mondják, szépen keresi nek. Az idősebb fiam tizenkét év után először járt itthon nyáron. Furcsa, idegen lett, nem érdekelte őt semmi különösebben. Ahogy mondta, ott a pénz az isten és mindenki csak azzal törődik, hajszolja magát, hogy minél több legyen belőle. De azért fájó szívvel ment vissza,''mert nem tudta magával vinni egyetlen ftát, aki után egész idő alatt úgy vágyott... Az igazat bevallva magam is nagyon kíváncsi vagyok az ottani életre. De azért legfőképpen a gyerekeimre. Annyi sok év után újból együtt lesz a család, lehet, utoljára. Hetvenkét éves vagyok, s ilyen nagy útra többé aligha vállalkozom, ök meg egyszerre aligha jöhetnek, — Pozsonyban lennénk — figyelmeztettem utitársaim. Mind a ketten a vonat ablakához totyogtak és nézték a kibontakozó várost. — Mennyi új ház van ebben a városban — jegyezte meg az öreg. Később, amikor meglátta a tova siető villamosokat, úgy vettem észre, a szeme még jobban elhomályosult. Talán az jutott eszébe, hogy fiatal ko-. rában több mint húsz éven át ő csilingeltette a masinákat, parancsolt álljt vagy indulást. Akkor mindenki Pista bácsija volt, s jómaga is ismerte a fél várost. S ki tudja nem azok közül került-e ki, aki aláírta, hogy el kell hagynia a szívéhez nőtt várost, akivel hosszú éveken keresztül naponta üdvözölték egymást. El kellett hagynia, méghozzá mint háborús bűnösnek. Lehet, akkor sem, most sem igen érti a szó értelmét. Háborús bűnös egy villamoskalauz, aki négy gyereknek keresett betevő falatot. Akkoriban olyan idők jártak, akinek nem tetszett az ábrázatja, nemzetisége, vagy éppen a múlja, háborús bűnös volt. Lehetséges, hogy Feketének egyebek mellett az volt a vétke, hogy 1919-ben mint vörös katonát toloncolták át a határon. Valaki ezt feljegyezte és az alkalmas időben eszébe juttatta az egykori „vörösnek". Kisvártatva én kiszálltam, velük pedig tovasietett a fekete szerelvény. Vitte-vitte őket az idegenbe, ahol azok élnek szerte-széjjel az északi országban, akik negyvenöttől nem leltek hazára, akinek e szent szó talán már semmit sem jelent. Tóth Dezső / II. RÉSZ
