Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-15 / 7. szám
SZÖVETSÉGI SZEMLE LEPLEZZÜK LE A TÁPPÉNZCSALŐKAT! Ki ellenőrizze a szövetkezetek táppénzeseit? őrök rendszerét Javasoltam. Ebben látom a megoldás kulcsát. Hogy miért? Mert a Jelen helyzetben már nem a szövetkezet anyagi eszközeiből folyósítják a táppénzt a betegeskedő tagoknak, hanem az állampénztárból, tehát az ellenőrzést semmiképpen sem végezhetik a szövetkezetek szociális bizottságainak tagjai. Most az Egészségügyi Minisztérium és a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom illetékesei azon vitatkoznak, vajon ki fizesse az ellenőröket? Hát ki más fizesse, mint a mi társadalmunk? Dr. Segeő Béla Javaslata megalapozott, s elfogadhatónak tartjuk. ÜJabb, járatlan út keresése megint zsákutcába vezethet. Lapunk 1969. január 18-i számában már szóvátettük, hogy a szövetkezetek szociális bizottságainak betegellenörzése nem váltotta be a reményeket — néhány kivételtől eltekintve. Sok esetben felületesen, vagy egyáltalán nem látogatták a táppénzes betegeket. Köztudott, a falvaik lakosait Jobbára a rokoni kapcsolatok szövevénye fűzi egymáshoz. Tehát nem is csoda, hogy a szociális bizottságok tagjainak Javarésze így vélekedett ha betegellenőrzésre szólította a kötelesség: „Mit szól majd a komám, vagy a sógorom?“ „Én nem teszem magam rosszá! ...“, s a még óvatosabbja azt hangoztatta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem!“ Tehát érthető, miért mondott csődöt ez a félmegoldás. Mert az volt — félmegoldás —, mégpedig a javából. Az állam nem fejőstehén! S mit eredményezett az ilyen lazaság? Nevezzük nevén a gyereket, a táppénzcsaló — túlfinoman kifejezve: a becsületes út megkerülője — a legtöbbször fejőstehénnek képzeli az államot. Tények bizonyítják, még arra is képes, hogy lekenyerezze puszipajtás ellenőrét, együtt igyon vele a „medve bőrére“... S az élet zajlik tovább ... A félmegoldás szülte, s még ma is szüli a törvényszegőket. A gyöngébb jellemű tagokban felágaskodik a kérdés: „Hát mi a fészkes fenének dolgozzak, ha anélkül is megélhetek?“ A körzeti orvosnak annyi a dolga, hogy néha csak pár szóra futja az idejéből. Rendelőjében lebzsel a sok szimuláns, a munka alól kibúvó, — annál kevesebb az igazi beteg, aki elvárná, hogy a doktor alaposabban megvizsgálja. Ám előfordul a másik véglet is: betegen Járnak egyesek a munkába, s csak a legvégső esetben fordulnak orvoshoz. A túlzott becsületesség azután megbosszulja magát, így azután tényleg kiesik a munkából, ágyba, vagy kórházba kényszeríti a betegség. Egy szó, mint száz: nem csekély a táppénzeket illetéktelenül élvezők száma a szövetkezetekben! S ebbe belenyugodni vétek. Tenni kell valamit! Mégpedig sürgősen. De mit?... Fizetett ellenőröket! A losonci Járási Nemzeti Bizottság szociális ügyosztálya biztosítási részlegének vezetőjével, Segeő Bélával beszélgetünk. A huszonhat év során gazdag tapasztalatokat szerzett ezen a munkaterületen. Hogy s mint néz erre az égető kérdésre? Milyen megoldást látna helyesnek? — A járáson létezik egy akcióbizottság, amely háromtagú. Ez a bizottság negyedévenként értékeli a munkaképtelenséget. Jelenleg 4,48 százalék a járási átlag. Dr. Zimáőek, a bizottság elnöke és jómagam a fizetett ellenőrök rendszerét tartom a legcélravezetőbbnek ... Majd a továbbiakban arról beszél, hogy 1953. május 30-án számolták fel a fizetett ellenőrök rendszerét. A Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom hatáskörébe került a betegellenőrzés. Az alkalmazotti viszonyban levő dolgozók esetében a munkaadó üzem, vagy vállalat szakszervezeti szervei végzik e nem éppen népszerű feladatot. Ez úgy-ahogy rendjén is lenne, de a szövetkezetekben nyitott kérdés: ki ellenőrizze a táppénzeseket? — Az előbb már a fizetett ellenA túlzott széttagolás átka Annak idején az Állami Biztosító, valamint a betegbiztosítást, nyugdíj-, öregségi-, baleseti és rokkantsági ügyek intézését központilag irányították. Hozzáértő, jogot végzett ember is akadt jócskán, akik az ügyfeleknek elfogadható magyarázattal^ tanácsokkal szolgált. Erről így vélekedik a szociális ügyosztály vezető dolgozója: — A túlzott széttagolás átlka a jelenlegi helyzetnek. De a központi irányítás bizonyára javítana rajta. Az ilyen, egymáshoz közelálló, úgynevezett rokon-ügykörök egységes irányítását üdvösnek tartanám. Kerületi szinten már tárgyaltunk ezekről a kérdésekről. Az illetékes minisztériumokon és központi szerveken a sor! Jó lenne, ha az Egészségügyi Minisztérium, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium, a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom Központi Tanácsa és az Egységes Parasztszövetség sürgősen napirendre tűzné ezt az égető kérdést, s végre megoldaná — közmegelégedésre. A mi álláspontunk is azonos. Ideje lenne már dűlőre jutni ebben a kérdésben! ☆ Végkövetkeztetésképpen annyit, a táppénzcsalóból hiányzik a becsületesség. Sőt, mi több, munkaerkölcsromboló. Ám a táppénzcsalás — törvényszegés. A dolgozó milliók által kitermelt javak nem arra valók, hogy a kapzsi emberek megdézsmálják. A népvagyon, az állam pénze nem Csáky szalmája! Leplezzük le tehát a táppénzcsalőikat! N. Kovács István A riporter egyetlen úton is számtálán értesülést szerez. Persze az élmények, az adatok sokasága csak kiindulópont egy-egy riport vagy kommentár megírásához és az újságírón múlik, hogy az élmény és adathalmozból kiemelje a leglényegesebbet. A riportútak nemcsak anyagszerzést jelentenek, hanem ilyenkor a tollforgató leméri, hogy egy-egy írása milyen visszhangot vált ki az olvasók között, esetleg nem lőtt-e bakot, vagy pedig milyen irányban kellene a jövőben ténykednie, hogy a közvéleményt a közérdeknek megfelelően irányítsa, befolyásolja. Jómagam is ilyen tapasztalatszerzés közben toppantam be egy Ipoly-menti kisközség vendéglőjébe. Amikor egy-két fél deci összekoccintása után már kellő hőfokra melegedtek a kedélyek, azt mondja az egyik szövetkezeti" elnök. „Te is megírtad, azért mégse kellett volnál“ Hogy az olvasó előtt ne maradjon rejtély, hogy mit írtam meg, röviden kifejtem. Az „Adós fizess“ című cikksorozatomban részletesen taglaltam annak a lehetőségét, hogy a szövetkezetek végre fizessék ki a tagok beadott leltári értékét. Már akkoriban is voltak olyan hangok, hogy mégsem kellene ezt feszegetni, és ha én is konszolidálódni akarcuk, akkor vissza kell vonni azokat az érveket, amelyeket cikksorozatomban felhoztam. A mejegyzéssel kapcsolatban felvetek néhány gondolatot. Elsősorban is szeretném hangsúlyozni, hogy a konszolidálódás útja nem azt jelenti, hogy most már az újságírók szemet hányjanak olyan problémák felett, amelyek megoldásra várnak. A jövőben is ostorozni fogjuk azokat a hibákat, mellőzéseket, amelyek megkeserítik a földművesek életét. Nem egy cikkemben írtam arról, hogy milyen gazdagok ma már a szövetkezeti tagok és milyen óriási vagyonnal rendelkeznek az egyes szövetkezetek. Hisz ma már nem egy szövetkezet évi 20—27 milliós bevételt ér el és az évi hektáronkénti nyerstermelés jóval meghaladja a 10 ezer koronát. A szövetkezetek többségében ma- már a tagok megkeresik az 1600, 2000, sőt a 3000 koronát is havonta. A szövetkezeti gazdálkodás tehát jól jutalmazza azokat, akik a közösség érde^ SZA’^n Fm.DMÜVES 1969. február 15. „Adós fizess.. kében jó munkát fejtenek ki. Azonban a jólét, a nagy gazdagság közepette talán meg nem értésből, felületességből vagy egy kis irigységből is, úgy tekintünk az alapító tagok beadott leltári értékére, hogy az már a közőskasszában is maradhat, talán már el is feledkeztek róla a tagok. Pedig épp az alapítótagoknak volna a legnagyobb szükségük egy kis pénzjutalomra, ebben az esetben természetesen nem is juttatásról, hanem saját pénzükről van szó, mert épp ők élvezik a legalacsonyabb nyugdíjakat, tehát ők többszörösen vesztettek. Elsősorban vetőmagot, állatokat, gépeket adtak a közös gazdaságoknak, hogy megindulhasson a gyenge lábakon álló szövetkezet. Másodsorban hónapokig nem kaptak fizetést, mert akkoriban még a mezőgazdaságot az illetékes szervek nem értékelték eléggé, és a mezőgazdasági termények árai is alacsonyak voltak. Az igazság kedvéért azt is meg kell mondanunk, hogy néha munkaszervezési hibák miatt csorbult meg a havi fizetés. A harmadik károsodás pedig akkor érte a tagokat, amikor nyugdíjba menték és az alacsony kereset miatt természetesen alacsony lett a havi nyugdíjjárulék is. Az úttörő, alapító szövetkezeti tagok tehát, bár önfeláldozóan dolgoztak, mégis ráfizettek és ezt mindenképpen honorálni kell. Tegyük félre már az egyéni szemléletet, az irigykedést. A többmilliós szövetkezeti bevételből úgy gondolom, minden nagyobb nehézség nélkül kifizethetők az alapító tagok beadott leltárai. Sőt, arra kell törekednünk, hogy a lehetőségekhez mérten a szövetkezetek döntő többségében emelkedjenek a kiöregedett szövetkezeti tagok nyugdíjai. Ez az egyik gondolat, amit fel akartam vetni a „Te is megírtad“ megjegyzéssel kapcsolatban. A másik gondolat viszont szintén a demokratizálódással és a szövetkezetek alapításával függ össze. Azt mondhatjuk, hogy az ország lakosságának többsége üdvözölte a január utáni demokratizálódás útját. Persze, amint utóbb kiderült, az egészséges elgondolások mellett szél sőségesek is születtek, sőt olyanok Is akadtak, akik kétségbe vonták a szocializmus létjogosultságát és a mezőgazdasági kollektivizálásnak a helyességét. A legjobban bosszant az a tény, hogy komolyabb közéleti tényezők is pengetik ezeket a húrokat. Nemrég részt vettem a szocialista akadémia háromnapos szemináriumán, és ott az egyik közgazdász előadás közben egyre csak azt bizonygatta, hogy a mezőgazdaság kollektivizálása elsietett, helytelen volt, és egyremásra sorolta fel azokat a túlkapásokat, amelyek az alakításkor történtek. Az igazság és a tárgyilagosság kedvéért meg kell mondani, hogy a mezőgazdaság kollektivizálása, a szövetkezetek alakítása idején egyrészt a túlbuzgóság, másrészt a földművesek lebecsülése miatt történtek túlkapások. Ezeket a túlkapásokat természetesen el kell ítélnünk, de ezek nem jelentik azt, hogy elítéljük a kollektivizálást, mint egészet. Annak idején magam is ezek közé az újságírók közé tartoztam, akiik szinte naponta járták a falvakat és cikkeikkel bizonyítgatták, hogy a közös úton kevesebb verejtékkel, több jövedelemhez jutnak majd a földművesek. Leszögezem, hogy teljes felelősséggel írtuk ezeket a cikkeket, mert magunk is a földműveseik soraiból kerültünk ki, és reméltük, hogy a nagy forradalmi változás végre felemeli majd a földműveseket az ipari dolgozók szintjére. Bántott az elmaradottság, az, hogy sok falusi tehetséges ember beleragadt a sárba, mert nem volt érvényesülési lehetősége. Büszkén mondhatjuk, hogy azóta olyan mezőgazdasági értelmiség nőtt fel, amely egy csöppet sem marad le más termelési ágak értelmiségeitől. Szinte naponta kezet szorítunk azokkal a földművesekkel, akikkel a kezdet kezdetén vitatkoztunk a szövetkezeti gazdálkodás helyességéről, és jólesik, amikor azt mondják; „igazatok volt!“ Óriási nagy vagyonnal rendelkező szövetkezeti gazdaságaink vannak és hozzátehetjük, hogy jó kereseti lehetőséget nyújtanak tagjaiknak. Az utolsó hónapokban kíváncsiságból meglátogiattam jónéhány szövetkezeti tag lakását és elégedetten nyugtáztam, hogy lakáskultúrájuk színvonala magas, akárcsak a városiaké. Idén lesz a szövetkezetek megalakulásának 20. évfordulójára rendezett országos kongresszus. Ügy gondolom, lesz miről tanácskozni. Kifejezésre jut, hogy a mezőgazdaság kollektivizálása helyes lépés volt, mert a földműveseknek kevesebb küzdelem árán nagyobb jövedelmet hozott. BÁLLÁ JÓZSEF Mezőgazdasági üzemeinkben, főleg a zöldségtermesztésben, a munka dandárját a nők végzik. Mezőgazdaságunk és a nők Mi tagadás, a mezőgazdaságban dolgozó nők helyzete még ma is nagyon problematikus. Helyzetük kritikus a jutalmazás, bérezés, alkalmazottság és a munkalehetőség terén. Ugyanezt állíthatjuk a női munka fizikai Igényességéről, a munkahigiéniáról, valamint a munkaidő tartamáról. A nőik küldetése népgazdasági méretben rendkívül jelentős. 1967-ben például a népgazdaságban dolgozók 45,5 százaléka volt nő. A nők gazdasági szerepe a mezőgazdaságban is rendkívül jelentős, az állandó dolgozók 55,8 százaléka. Ez az arány egyes vidékeken még magasabb. Például Dél-Szlovákiában a nők az állandó dolgozók 58—65 százalékát képezik. A nők átlagkora 48,3 év, a férfiaké 47 év. A kutatások arra mutatnak, hogy a mezőgazdaságban a férfiak képviselete arányos minden munkaterületen, amíg a nők 95 százaléka a legkellemetlenebb, fizikailag igényes helyeken dolgozik. Példáid a növénytermesztésben, kertészetben stb. Sajnos ezen a munkaszakaszokon a legalacsonyabb a jutalmazás. A nők alig vannak képviselve a vezetésben, az irányításban és a legkülönbözőbb szakmáikban, amelyek gyakran fizikailag kevésbé igényesek, mint a nehéz mezei kézi munka. Általános jelenség, hogy a mezőgazdaságban dolgozó nők legtöbbje olyan munkát végez, amely nem gépesíthető, vagy amelyet a férfi dolgozók valamilyen kiváltságos okokból nem hajlandók végezni. Némely üzemekben jelentősen feminizált (femina = nő) az állattenyésztés is. És jól tudjuk, milyen igényesek az állattenyésztésben végzett munkák, mint például a fejés, sertésápolás, takarmányozás stb. Az állattenyésztés higiéniai viszonyairól nem is beszélve. Igaz ugyan, alig akad mezőgazdasági üzem, ahol a vezetésben ne lennének képviselve nők, de az ő szerepük leggyakrabban a könyvelésben és adminisztratív kisegítésben nyilvánul meg, ahol a jutalmazás úgyszintén elég alacsony. Nem irigylésre méltó a főiskolát, vagy középiskolát végzett nők helyzete sem a mezőgazdaságban. Általános, hogy a nők szakképzettségét kevésbé ismerik el, mint a férfiakét, így gyakran a tehetséges, szakképzett nők szakmájuknak, érdeküknek nem megfelelő munkahelyeken vannak alkalmazva, természetesen sokkal alacsonyabb bérért, mint a férfiak. Ma már tudjuk, hogy a mezőgazdasági munka jutalmazása össztársadalmi méretben a legalacsonyabb szinten áll. Tekintsünk csak a következő számokra: A havi bérek fejlődése az egyes népgazdasági ágazatokban Év 1960 1967 Építészet ' 1517 Kős 1795 Kős Ipar 1429 Kcs 1687 Kős EFSZ á természetbeniekkel együtt 895 Kős 1179 Kős Állami gazdaságok 1180 Kcs 1473 Kés Sajnos, az elmúlt években az EFSZ- ek dolgozói kb. 30—40 százalékkal kerestek havonta kevesebbet, mint az ipari ágazatokban dolgozók. Ha a mezőgazdasági dolgozók bére a legalacsonyabb, ez többszörösen érvényes a nőkre. Országos viszonylatban a kutatások azt mutatják, hogy a mezőgazdaságban a nők bére a férfi dolgozók bérének csak 77 százaléka. Ezt figyelembe véve a mezőgazdaságban, de főleg a szövetkezetekben, dolgozó nők bére 1967-ben csak 900 j korona körül mozgott. Ez alig éri el az ipari dolgozók nyugdíjának összegét. Az utóbbi két esztendőben jelentősen növekedtek a jutalmak. Sajnos a kedvező jelenség is károsan hatott a nőkre. Ugyanis amíg a férfi dolgozók jutalma átlagosan kb. három százalékkal növekedett, addig a nők jutalma egy százalékkal csökkent. A nőik kritikus helyzete a mezőgazdaságban jelentősen megmutatkozik a nem kívánatos magas átlagkorban is, amely évről-évre növekedik. Nagyon sajnálatra méltó a nyugdíj előtt levő női dolgozók szociális sorsa is. Az idősebb női dolgozók átlagos havi jövedelme csak 400—500 korona, s ez az alacsony összeg szolgál az öregségi segély kiszámításához. Innen ered a mezőgazdaságban dolgozó nők rendkívül alacsony nyugdíjazása. Dél-szlovákiai méretben igen jelentős kérdés a nők általános elkalunazottsága. Az amúgy Is alacsony munkalehetőségeikkel rendelkező vidék alig tud a mezőgazdaságon kívül egyéb, a nőknek megfelelő szakmát biztosítani. Fontos kérdés a vidéken élő nők napi munkája is. Amíg a férfi dolgozók napi foglalkozása (a munkahelyen és a háztartásban elvégzett munka) kb. 10 óra, addig a női dolgozóknál több mint 12 óra. Ez lényegesen hozzájárul a nők korábbi öregedéséhez és a betegeskedéshez is. Ma már őszintén bevalljuk, hogy a szocializálás nagy reményű jelszavait nem tudtuk a nők szempontjából sem valóra váltani. A nők kérdése megoldatlan, és ez mezőgazdasági politikánk egyik hiányos oldala. Nézetem szerint ezért rendkívül szükséges, (hogy a Parasztszövetség ennek a rendkívül . komoly társadalmi kérdésnek kellő figyelmet szenteljen. Tóth Endre mérnök
