Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-27 / 30. szám

A Hegyedbe TcOr után a vezeti megállt és intett a fiúnak, hegy föjjön közelebb. Már erősen sötétedett. A közeli nádasban békák brekegtek, különben csendes volt a nádrengeteg; szél sem kerekedett ezen az estén, csak a felforrósodott föld ontotta a melegét.

Aludtál? — kérdezte a hosszú; a ftú intett, hogy nem.

Rövid gázt vett a vezető és letelepedtek az akácosban, pedig a pár csenevész fa között még jobban megrekedt a forróság. A sötét masina egyenletesen dobolt.

A fiú éhesen nézte társát, aki szalonnát evett retekkel, hatalmas ádámcsutkája le s fel szaladgált hosszú hyakán. Az egész ember olyan volt, mint a nád: vékony és szőke, amikor már beérett.

— Fordulhatsz egyet — Intett a hosszú, s a fiú boldogan ugrott. Gázt adott, egyesbe kapcsolt és leeresztette az ekét. Erezte, amint az erő belehasít az óriás földtestbe s mögötte árok kígyózik, mély és friss sebe a földnek.

Most nem hallotta a békákat, nem érezte a mellére telepedő rekkenő hőséget — csak előre figyelt, arra, ahol a fénykévékben szúnyogok és pillék köröznek és a barázda a sötétbe vész. Már teljesen elérte őket az este, a távoli lankáson kékes homályba ütközött a horizont, még távolabb apró fények ragyogtak: a csillagok.

A fiú élvezte az egyedüliség csodálatát, azt, hogy most kilométerekre előre és oldalt csak egyedüli ember, vtssza nem tekintett, ahol a hosszú tilt, róla elfeledkezett. Megállította a gépet, körbe kémlelt, majd újra indított. A sebességváltó engedelmesen teljesítette utasításait s megrészegedve követte a köröző pilléket, fényhálójukkal együtt.

A hosszú elszundított, mire került egyet. Hagyott étéléből a fiúnak, majd cigarettáztak.

— jó traktoros válhattk belőled — 'dicsérte a fiút.

— Lehetséges — bólintott, — Ktcsit unalmas, az igaz,

— Micsoda?, — kutatta a fiút a hosszú.

— Ez! —• mutatott előre, majd hátra és a gépre.

— Akkor miért választottad munkádnak? I

A fiú nem felelt azonnal. Arra gondolt, hogy már visszafelé szörnyen egyhangú volt a pillék játékos repkedése, a sötétbe fúródó fény figyelése, s a kapcsolókkal való játék ts.

— Ezt ts megpróbáltam — nevetett hirtelen. — En mindent kipróbálok, ha tehetem.

A hosszú nem értette teljesen. Nézte a fiú arcát, hátha csak játékból mondja mindezt. A szögletes, kemény élű arcon, még mosoly sem ült, pedig a fiú nevetett. Érdekes embernek látszott; akkor is, amikor egy hete előbukkant a nádas felől. A gépállomásról már jelezték, hogy jön egy fiú, a hosszú azonban elfeledkezett róla; s egy napot késett is. Fehér sáriszap száradt nadrágján, kabátját karján tartotta és hunyorogva vizsgálta a gépet, a szántást és a vezetőt is. „En volnék a segéded." — kiabált a hosszú felé és letelepedett az akácos füvesére. No, gondolta akkpr-a hosszú, ha te vagy, akkor csak várj jósorsodra. 'Es csak este, ilyen tájt állt meg vacsorázni. A fiú szorgalmas várakozónak bizonyult, minden fordulóban feléje hunyorgott és egy árva fűszálat rágcsált. Érdekesen hunyorgott a fiú, két pofazacskója zsemlényire fúvódott, s ilyenkor szeplői elővirítottak barnás bőrén.

— Süti a kezed a kormány? — mondta haragosan a hosszú, de nem ts bánta a sértését. A fiúra akármit rábízhatott, megcsinálta örömest, és magyarázkodnia sem kellett, megértett az mindent az első szóra.

— Unalmas — mondta egyszerűen a fiú, láthatóan nem vette magára a sértést.

— Sokféle jártál eddig? — kíváncsiskodott a hosszú, mert eszébe jutott, hogy alig tud valamit a fiúról, pedig egy hete, hogy együtt dolgoznak.

— jártam — ásított az égre a fiú. Csapkodta a szúnyogokat, mafd vállára terítette kabátját.

— Hogy szólítanak?

— Tojásnak — kacagott. — A szépiáim miatt. A verébnek szeplős a tojása, azért.

— Tudom. A pöttyös rádillőbb volna — mosolygott a hosszú.

— Abból sok van. Az ácsoknál kettő ts volt.

— Köztük is jártál?

A fiú bólintott s megjegyezte:

— Érdekes volt.

— Kitanultad? — hümmögött a fiú bólintásán. — Akkor miért nem maradtál velük?

— Mert megtanultam — s mert látta, hogy ezt nem érti a hosszú, hát megmagyarázta.

— Amit megtanulok, az nekem már unalmas.

— Furcsa ember vagy te, Tojás ... Hát még merre jártál?

fa SZABAD FÖLDMŰVES

1968. július 27.

— Egy meszesnél, egyszer. Ez nagyon könnyű volt. Csak a port verné meg az isten. Örökösen édességet éreztem a számban. Ha megnyeltem a nyálat, hát fojtogatott. — Legyintett, mintha mindaz, amit most mondott, vagy mondani akar, az nem ts lenne fontos. — Keveset fizetett a maszek, azt mondta, hogy többet mérek a lányoknak ... En meg erre azt feleltem: „Bőven van mtbOll" Hát ezen összeakaszkodtunk. Kaptam tőle egy pofont; én meg térden rúgtam.

Ezen nevettek jóízűt és hosszan. A lég fullasztóan lebegett felettük, a barázdák zsírosán fénylettek, s párájuk átltbegett a mezőn. Távolabb, a nádasban dankasirály riasztójára rikácsolt, a vörös hasú unkák egy percre elhallgattak.

— Környékbeli vagy? — kérdezett tovább a hosszú.

— Nem. Északról jöttem Ide,

— Nem ismerem azt a tájat. En csak ott vagyok otthon. — A hosszú mutatta, hogy merre van otthon. Az egész vidéket, a lapost, az enyhe dombokat és a nádast is felölelte hosszú karjával. — Es én csak ehhez értek. A harmincötös a legjobb gép a világon.

— Mindent megtanulhat az ember, ha nagyon akarja. Kőművesek mellett is dolgoztam. Hencegő népség. Azt mondtam, én olyanok közt nem maradok sokáig. Egy hónapig dolgoztam, a harmincnyolcas falat úgy raktam, sarokkal együtt, hogy a mester szája leesett. Akkor eljöttem onnan is, mert már értettem őket.

A hosszú térdére hajtotta fejét, és úgy nézte a magyarázó fiút. Szőke haja homlokára hullott és beárnyékolta fél arcát. — Sok várost láttál? Azért irigyellek. En ttt élek, mióta megszülettem. De a gépeket mindig szerettem, azért tanultam kt a vezetést három éve. Te is megszerethetnéd a gépet... Velem maradnál, párban. Bőven van pénz, ha az ember iparkodik.

— Kevés benne az érdekes — makacskodott a fiú. Meg amit én egyszer megtanulok, azt már nem is szeretem.

— Rossz tulajdonság ez, hidd el nekem. A vándorlás.

— Lehet, de nem tehetek róla. Apám is Ilyen volt.

— Neki mi a szakmája?

■ — Ibolyával foglalkozik — nevetett a fiú kererűen.

— Kertész?

— Ál Szagolgatja az ibolyát, alulról...

A hosszú arca elsötétült. Nem értette a fiút, mért nevet azon, hogy az apja meghalt. Mindenkivel megtörténik egyszer, hogy meghal. Azon nem szokás nevetni, ha az ember apja meghal. —■ Anyád?

— Nem bírta apám nélkül... Törékeny asszony volt nagyon, és becsületes — sóhajtott, és talán először nézett komolyan a hosszúra. — A te szüleid élnek?

— Persze — nyelte nyálát a hosszú. — Egészségesek, mint a makk. Hálistennek.

A fiú egy rögöt vett kezébe, és valamit megcélzott.

— Holnap magadra hagylak — szólalt meg a hosszú egy idő után. — Beszélek az igazgatóval, hogy mellettiem maradhass vezetőnek. Szeretnek engem nagyon, megbíznak benned is, ha vállallak.

A fiú megcélozta a sötétet és eldobta a rögöt. — Ne fáraszd magad ... Unalmas ez nekem.

— Csak jót akartam veled tenni. De ha nem akarod ...

— Dolgoztam az égben... Mert olyan magas házakat építettünk mi... három jegenye egymás hegyére tűzve. Ezt is megismertem, a földet; most alá bújok.

A másik nem értette. Kétkedve nézett a fiúra. — Bolondos ts vagy?, — kérdezte és elhúzódott.

!A fiú kacagott. Eldűlt a füvön és úgy nevetett. Arcára egészséges jókedv rajzolódott,

— Hú! — csapott a karjával a szúnyogok felé, — Nem féltem én se fent, se a földönt Akkor lent mért félnék?

— Meg kellen állapodnod valahol — javasolta a hosszú. — Az nem élet, amit te csinálsz. Vándorlás, vándorlás ... Csavargó válik belőled, ha ezt cstnálod.

— A bányában sokat fizetnek és szúnyogokat keresve sem találsz. Es a bányát sohasem ismeri ki az ember, azt mondta nekem egyszer egy bányász; vonaton ismerkedtünk össze. Korsóból isszák a sört... Nekem ts fizetett kettővel... Itt van a címe — elővette apró pénztárcáját, és mutatta a bányász címét, aki sört fizetett neki. — Az egyenruhájukat láttad már? Az nagyon szép ruha. Kék, vagy fekete. Nem emlékszem pontosan. Csillag is van a hajtókáján.

— En azért nem hagynám itt a gépem — védekezett a hosszú.

— Unalmas nekem — ismételte a fiú,

— Szeretni is kell, muszáj szeretni azt, amit csinál az ember, meg a gépet ts, amivel dolgozunk,De a te természeted más. Asszonyt sem találsz magadnak, emlékezz a szavaimra — és a hosszú nagyon elégedett volt azzal, amit mondott, s igaznak érezte. Keskeny, nyúlt arcán merev töprengés ült s testét nem mozdította, pedig karja, amelyikre támaszkodott, elzsibbadt,

A fiú kacagott mindezen,

— Asszonyt szerettél márg — ugratta társát és rögöt keresett. A zsíros föld nehezen porladt ujjai között. —Nekem egyszer egy asszony ,.. Sok meszet adtam neki... — megint csak nevetett, csikladósan és titokzatosan. — Megfogadtatta velem, hogy nem beszélem ki senkinek .., Pedig érdekes.

A két fiúember azután sokáig nem szólt. A hosszú felállt, megropogtatta derekát és belebújt zsíros kabátjába. Pihenj keveset.

— Reggel tovább megyek, de az is lehet, hogy az éjszaka átvágok a nádason .. s Már ismerem a járást.

A hosszú erre semmit sem válaszolt, keveset túráztatta gépét és indított. Egy percre lekattintotta a lámpákat, mert zavarták\a repkedő pillék és a szúnyogok. A harmadik forduló után megállt és megnézte az akácost.

Csönd volt. Es egyedül volt a végtelennek tűnő határban s már a friss szántás sem csillogott olyan szépen, tükröt sem mutatott fényessége, mint fél órával ezelőtt, s már három éve.

Még volt egy patrona a szerszámos ládában, leállította a gépet.

— Tojááás! Héé!

Rémítő csend. A békák serege ts hallgatott. A nádas sásja néha összesúg a feltámadt szellővel.

— Heel Hallód? Tojáásl

Távolabbról nád-csörrenés hallatszott * riadtan belestvított az éjszakába egy halászcsérek. Aztán percekig némaság suhant keresztül a mezőkön és a nádason. Egy unka sírni kezdett, majd elhallgatott.

Különös éjszaka volt azon a napfordulón. A fiúnak nyoma veszett, a békák egész éjszaka hallgattak, a halászcsérek éjszaka visított, reggel viszont néma maradt s nem ébresztette a nádvilágot. A hosszú aludt egy keveset, s megvárta, míg a nap felszárítja ruháján az iszapos sarat. Az éjszakot kereséstől elfáradt.

— Nem értem — mondta a körzetvezetőjének, akt meglátogatta üt kora hajnalban. — Nem értem azt a fiút. Mi hajtja szüntelen?

— En értem — mondta a másik, kövéres, cigányfekete férfi volt. — Csavargónak született. Ogy ts hal meg. En megmondtam az első látásra: ne vegyük fel, mert egy hét múlva tovább áll. Hát Igazam volt, éppen egy hétig maradt... Pedig akkor nagyon fogadkozott, hogy élete végéig marad.

— Ügyes ember volt. Tanulékony — motyogta szórakozottan a hosszú, a ringó nádasra gondolt, amelyik az óvatlan Idegent feneketlen gyomrába húzza.

— Szerencse, hogy ruhát sem adtunk rá... Elplszkította volna. En nem bízom az ilyen jött-mentekben. Nem én, soha! — erősködött a fekete körzetvezető.

— Pedig az hiányzott neki — gondolkodott a hosszú.

— Panaszkodott talán, hogy megmondom neki a véleményem az első látásra? — mosolygott a fekete. Kövér arcán serkenő borosta sötétlett s apró szemeivel az eget kémlelte.

— Nem! Nem paszkodott senkire. Egy szava sem volt panaszos. A hoszszú elgondolkodott. — Éppen az az érdekes, hogy egy szóval sem panaszkodott ...

— Az Ilyennek nincs is joga a panaszra — állapította meg fekete.

— Azért bízni kellett volna benne — Ismételte a hosszú. — En Ismertem őt. Tanulékony volt.,. Csak bízni, az nehéz ... Tudom én .., pedig az ilyeneknek az hiányzik .,. Azt keresik szüntelen, a bizalmat.

Amikor magára maradt a hosszú, szőke fiú, felkapaszkodott a közeli dombra, amelyik a nádas fölé emelkedett, és sokáig, nagyon sokáig keresett valamit a zöldessárga rengetegben. Szárcsa futott a víz felé, gólyatöcs nézte magát a víz tükrében egy zsombékon állva. A nád hullámzott-e vagy a víz? Nem érezte, s egyre csak azt motyogta maga elé, hogy Tojás nem mehetett messzire, s még egyszer visszajön, hogy itt találja meg azt, amit oly régen kutat nyugtalanul, ttt ts hiába keresett.

DÉNES GYÖRGY:

A hegytetőn még fáradt nap pihen,

s a falu felett párás fény lebeg.

A mezőikön lassú árnyék úszik,

s mint a kard, ha hüvelyébe

csúszik,

úgy elmerül a végtelen.

Az úton lustán mozgő szekerek nyikorognak, gyenge port kavarva. Széles mezőkön bátyus asszonyok clhelődnek, korsajuk kotyog, haza húz a munkássereg.

Hátukat a verőfény kimarta, mi forró hévvel zuhogott alá, de arcukon felikelő mosolygás Játszadozik, mint a csillag-bolygás, lelkűkre száz tarka hímzést varrva.

A nyári este zengő ritmusa:

egészséges szivük lüktetése.

A párás test áldott melegében,

halott ősök szenderegnek mélyen,

s mintha mosolyuk, könnyük

omlana.

Kedves mesét zsongatnak

a nyárfák,

bóbiskolnak, rezdül puha lombjuk, vigyázzák a mélyen álmodókat, göröngyízű csőkre szomjazókat: kérgesmarkú parasztok világát.

A vaskazetta a szoba közepén álló asztalon hevert. Az elnyűtt párnázató karosszékek egyikében Schenk hadnagy terpeszkedett, mögötte állt Kubitschek, a sofőr.

— Uraim, úgy látom, ez a doboz megbabonázta magukatl — kiáltott fel a szobába lépő főhadnagy, miközben diadalmas mosoly suhant végig arcán. Annyira önelégült volt ebben a pillanatban, hogy még a zsebében lappangó kellemetlen hadiparancs sem tudta kedvét szegni.

— Emil, szedd elő a vastartalékot, okunk van az ünneplésre! — adta ki az utasítást. Hetvenkedve, egy tanító fölényével oktatta helyettesét:

— Példát vehetnél rólam, hogyan kell a parancsot megfontoltan helyettesíteni! Ha történetesen nem vagyok itt, képes lettél volna ezt a nőszemélyt a többiekkel együtt lepuffantani. Akkor pedig ez a kis doboz sosem látott volna napvilágot. Így nemcsak a parancsot teljesítettük, hanem hadizsákmányra is szert tettünk. Hát nem nagyszerű teljesítmény ez? Hehehe...

Egyszerre csak elhallgatott, arcáról eltűnt a gúnyos mosoly. Közelebb hajolt Schenk hadnagyhoz és fülébe súgta:

— Ami a háború kimenetelét illeti ne ringasd magad hiú ábrándokban. A háborút egyszer s midenkorra elvesztettük! — ezzel oldalt fordult, hogy Kubitscheknek helyet szorítson, aki az üveggel járt körbe, majd Jelentőségteljesen hozzáfűzte:

— Mi tovább is élni akarunk, nemde?

— Hadizsákmányunk egészségére! De egy árva szót sem erről! Szót értettünk, uraim?

Mindnyájan koccintottak. Kiürítették poharuk tartalmát. Dümmler felnyitotta a kazettát. Marokszámra szedte elő a legkülönbözőbb ékszereket és a diőfaasztal fényezett lapjára helyezte. Schenk és Kubitschek úgy meredtek a sok aranyláncra, gyöngyfüzérre, brosstűre, fülbevalóra, mintha ördög szállta volna meg őket.

— Láttok már ilyen gyönyörűséget? — kérdezte Dümmler fölényesen, miközben felkapott egy tömör aranyból készült karkötőt. Legvastagabb részén mesterien kidolgozott, démoni ábrázatot faragott ki rajta az ötvös. Az ékszert tekintélyes nagyságú brilliánsok díszítették, amelyeknek száma egyre gyarapodott a sátáni arc irányában. Végül egyetlen szikrázó fénytengerré egyesültek.

— Ez aztán valami! — lelkendezett Dümmler. — Megérdemelné, hogy nevet is adjunk neki. Mi lenne, ha „Démon“-nak neveznénk? — és viszszaadta a karperecét Scheniknek.' Kezét újból a dobozba dugta, egy csíkos zsebkendőbe csavart vaskos köteget húzott ki belőle. Idegesen kibogozta a csomókat és a tartalom láttán még az előbbinél is jobban meglepődött.

— Az istenit! Valódi amerikai dollár! — hüledezett, — Emil, tölts a rumból, ez újabb ok az ivásra!

Csaknem egy óra hosszat tartott,

amíg magukhoz tértek a tömérdek kincs igézetéből. A főhadnagy igyekezett a „hadizsákmány“ értékét felbecsülni.

Itt van hétezer dollár készpénzben. Az ékszerek szerintem vagy húszezerre tehetők, az összesen huszonhétezer dollár. Ami pedig a „Démonit illeti, az bízvást legalább ötezerre becsülhető.

Egy szakértő fölényével pihentette szemét a kincsek fényözönén, majd hirtelen észbe kapott:

— Emil, sürgősen csomagolj mindent össze, vissza a kazettába. Ki ne mozdulj a szobából! Osztozkodásra most nincs időnk.

— Parancsára, főhadnagy úri — válaszolt Kubitschek és vigyázzállásba vágta magát. Dümmler és Schenk közben kiszaladtak a szabadba, hogy áttekintsék a hadállásokat. A fák között vezető úton néhány Wehrmachtkatonát pillantottak meg, akik nehéz gépfegyvereket igyekeztek tüzelőállásba helyezni.

Dümmler főhadnagy rövidesen visszatért villában lévő parancsnoki állomáshelyére, hogy bevárja a további utsításokat. A telefonikészülék azonban hallgatott.

— Mi az, csak nem feledkeztek meg rólunk? — tűnődött magában, amikor félöt tájban Schenk hadnagy is megjött.

— Semmi különös — jelentette felettesének. — Csak elvétve robban egy-egy eltévedt akna. Ogy látszik, lent a városban alapos csetepaté tombolhat.

Dümmler nem tulajdonított különösebb figyelmet helyettese jelentésének. Gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Jó két perc telt el, amíg megszólalt, de akkor is szórakozottan, mintha hangosan gondolkodna:

— Nagyon rosszul állhatunk, mindenáron tartani akarják a várost. Másképpen nem tudom elképzelni, miért adtak parancsot alakulatunk bevetésére is. Ránk csupán különleges feladatok elvégzését bízták.

Közben szinte vészjóslóan kezdett sötétedni, mintha vihar készülne.

— Teremts elő gyertyát! Ne feledd az ablakot elsötétíteni! — vetette oda

NYÁRI

ESTE