Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-21 / 51-52. szám

LELKES ISTVÁN útja az autóbuszmegállótól nem hazafelé, hanem a községházára vezetett. Ezt naponként így csinálja az Éberhardi Nemzeti Bizottság titkára. Mindig vár rá valami, amit el kell intézni, meg kell beszélni az elnökkel, tanácstagokkal. Most azért szaporázta a lépteit, mert szót akart váltani a kőművesekkel. Igyekezete hiábavaló volt, senki emberfiát nem talált az építkezésen.

Mostanában a legkisebbek otthonának a felépítése a legnagyobb gondja a nemzeti bizottságnak. Főleg a titkárnak az, aki Pozsonyban raktárnok, s így legjobban módjában van az ügyes-bajos dolgok intézése. És van mit tenni, mert egy korszerű óvoda felépítése nem kis dolog, s különösen akkor nem, ha ától zettig a nemzeti bizottság vállalta magára szépítkezés gondját.

Ma szerencséje volt a titkárnak, mert az irodában sem akadt tennivaló és jóval korábban indulhatott hazafelé a szokottnál. így, ami ritkaság, a munkába induló feleségével is találkozott a kiskapuban.

— Jó hogy jösz — üdvözölte emberét. — Elő kell készítened egyetmást, holnap disznót ölünk.

— ölünk? — lepődött meg a házigazda.

— Azt mondta a papa, nem érdemes várni. Reggel is meghagyta a darát.

— Ahogy gondoljátok ... A kislány különben megtelefonálta. Bent szóltam is, ha netalán nem mennék...

— Akkor jól van — örvendezett Lelkesné. — De nekem már rohannom kell etetni.

Mint minden hajnalban és délután, most is sietve elkerekezett a szövetkezet farmjára megetetni a növendékállatokat.

A házigazda, mint rendszeresen, elsőként az apját, vagy ahogy- a családban hívják: apapát üdvözölte.

Az idősebb Lelkes István, a fálu legöregebb embere, s már kilenc évtized nyomja a vállát. Amikor meglátta fiát, az ezernyi ránccal árkolt ama megenyhült. Félretette az újságot és ő is a disznóval kezdte.

— Nincs annak semmi értelme, fiam, hogy az élelmet rongáljuk.

— Maga tudja, édesapám... Hát akkor én megyek is egyet-mást előkészítek. Addig beszélgessetek. Később majd szót váltunk a CSEMADOK-ügyben is — szólt felém.

KETTESBEN

Kissé szorongva ültem a kellemesen fűtött, régi bútorral berendezett

szobában. — Miről lehet beszélni egy ilyen aggastyánnal? — törtem a fejem.

Az öreg házigazda nem sokáig hagyott töprengeni, s elém tolta az Oj Szót, majd megszólalt:

— Ezt már mégsem hiszem el — mutatott egy hírre. — Azt írják, hogy egy tízéves lánynak gyereke született... Lehetetlen ... — tette hozzá hamiskásan mosolyogva.

— Szeret olvasni? — kérdem.

— Ilyen úri sorom sohsem volt. Minden nap újságot járatok.

— És szemüveg nélkül olvas?

— Van nekem az is. Csakhogy bepárásodik az a fránya. Ezért nem mindig használom. Igaz, villanynál egy kicsit rosszabbul látok.

— S miért nem nappal olvas?

— Ki ér rá? — néz rám kissé megütközve. — Van ám mit tenni. Két disznót hizlalok a fiamnak. Annak naponként frisset darálok. A szomszédok is eljönnek, azokat sem küldhetem el. Aztán van egy csomó baromfi, azokkal is bíbelődöm. Alig akad egy félórácska, amikor elugorhatom a kocsmába söröcskére vagy egy-két fröccsre.

— Kocsmába? De hiszen az meszsze van.

— Mire való a bicikli?! Felülök és egy-kettőre ott vagyok. Jó dolog. Dicsérem az eszét, aki kitalálta. Ha fiatal koromban tudtam volna venni, akkor most nem hasogatna a lábam éjjelenként. Ajaj! Csak az Isten a megmondhatója, mennyit gyalogoltam már életemben. Mit tudják azt maguk, fiatalok! Beülnek a buszba, aztán egy-kettőre Pozsonyban vannak. Amikor én Ligetfaluba jártam napszámba, éjfél után kettőkor keltem és hajnalra már legyalogoltam a 20 kilométert, aztán egész nap húztam a kaszát. De az volt a jő, hogy húzhattam, merj akkor volt betévő falat a családomnak. Az már sokkal boszszantóbb volt, amikor az ember bekutyagolt és sehol sem kellett. Sohsem felejtem el, amikor Pozsonyban az Aviont építették. Ott ácsorogtunk vagy kétezren az épülő óriás ház körül. Néha felvettek egy-kettőt, de ezzel nem nagyon fogyott az ácsorgó emberáradat. Nagyon kellett volna a pénz. hát erősen törtem a fejem, hogv lehetne munkát kapni. Aztán kiokoskodtam valamit. Szombaton délután, amikor már fogyott az embertenger, odasomfordáltam az egyik pallérhoz. „Ha felvesz, hozok egy sült kacsát“ — mondom neki. Az kissé hitetlenkedve végignézett. Biztosan nagyon rongyosnak találta a ruhámat. De aztán mégis azt mondta,

hétfőn hatkor legyen az építkezésnél. A kacsát megígértem, holott egy fia sem volt a házunknál. Végül is a feleségem hitelbe vett egyet a kofaasszonytól és megsütötte. Így lett egy kis zsír is kenyérre a gyerekeknek. Hétfőn reggel nagy izgalommal be is gyalogoltam és addig rángattam a sürgő-forgó pallér kabátját, míg észre nem vett. Elfogadta a kacsát, aztán beosztott a lifthez, amely az építőanyagot szállította a magasba. Cseléd, napszámos ember hol a csodába látott volna ilyen csodabogarat. Bizony hiába mutogatta meg a „kacsás pallér“, hogyan kell kezelni. Nem ment a megállítása zökkenőmentesen és kilöttyent a malter. Ezt meglátta a fő építésvezető és elzavart. Könyörögtem, fenyegetőztem, de minden hiábavaló volt.

TEJ A LEGJOBB

— Nem tudom elég meleg lesz-e, apapa? — lépett be egy gömbölyű arcú kislány s egy bögre tejet egy szelet kenyérrel letett az asztalra.

— Gabika, a legfiatalabb a tizennyolc unokám közül — mutatta be a pirospozsgás arcú leánykát. — Ügyes borotvaesze van. mint az apjé-A tizennégy hónapos malac közel három mázsára meghízott. Dubcsák Feri, az unoka a bőrt nyúzza, s a házigazda segédkezik.

— Nem sok kell már nekem — mondja a 90 éves Pista bácsi. — De a pipáról meg egy pohár borocskáról azért nem mondok le.

Lelkes Gabika: — Tanítónő leszek.

nak. Mondta is a tanító annakidején, adjam a Pista fiamat tovább tanulni. Oda is adtam — cselédnek. Kinek lett volna annyi tömérdek pénze az iskoláztatásra? Még jó, hogy a fiam később mesterséget tanult. Ez a lányka még csak tizenegy éves, de már a továbbtanulást emlegeti.

— Mi szeretnél lenni? — kérdem Gabikát.

—Régebben úgy gondoltam, ápolónő leszek. — válaszolt határozottan. — De gyenge a természetem, ezért inkább a tanítóságot választom.

— Mostanában estére a tej a legjobb — kezdte aprítani a kenyeret az öreg a tejbe. — Ha ilyenkor mást eszem, rosszul alszom és nem pihenem ki magam. Pedig reggel kelni kell, hívnak az állatok.

Addig-addig beszélgettünk, hogy az utolsó autóbuszról is lemaradtam, s ott rekedtem éjjeli szállásra

Sokáig nem tudtam elaludni, és apapára gondoltam, aki valaha gróf Apponyi Albert fejőgulyása volt. A méltóságos úrékat szeretettel emlegette Pista bácsi és azt is elmondta, hogy egyszer pénzt adott neki, amikor látta, hogy nagyon el van tátva a bakancsa szája. Arra jó szívvel emlékszik, s talán soha nem gondolkozott el azon, ki volt az oka mostoha sorsának, és hogy tizenhárom gyermekéből csak öt maradt életben. „Isten adta, Isten elvette“ — mondták. Azt senki sem említette, hogy a fényűzően élő grófok, bárók és mások voltak a gyerekek hóhérai, akik arra sem voltak hajlandók, hogy olyan életfeltételt teremtsenek a cselédeiknek, ahol elegendő egészséges szolgát nevelhetnek arisztokrata fiaik számára.

Manapság könnyen esik a szó és csak az úri világ fényes oldalát emlegetik Arra kevesen gondolnak, hogy Pista bácsinak még hatvannégy éves korában is szakmánybán kellett aratni hétről hétre reggeltől estig húzni a kaszát, ha azt akarta, legyen betevő falat: Már elmúlt hetven éves, amikor az igazságosabb társadalomban megkapta az ezerszer megérdemelt nyugdíjat.

Tizennyolc unokája, húsz dédunokája, és Etuska, a kis ükunoka már sohasem fogják tudni mi a cselédsors a földhöz ragadott nyomorúság. A nagy családból mindenki mesterséget tanult, töbhen értelmiségi pá lyára készülnek, s már színész unoka

is van a családban. Egy öreg „fa“ szétterebélyesedett, s az ágak végén lévő friss hajtások fiatalosan, üdén, égbeförően zöldellnek.

DISZNÓTOR

Hosszúk a téli hajnalok. A türelmetlenség és a megszokás falun mégsem engedi, hogy az ember ágyban várja meg a derengést. Lelkeséknél ez máskor sem divat, s különösen nem disznővágás napján. A böllér, a Feri unoka, aki különben a fővárosban mészároskodik, már ötkor zörgetett és türelmetlenül várta a víz forrását. Mióta a fránya bőrt le kell nyúzni, nincs pörzsölés, nem imbolyog a falun a füst óriás árnyéka, a gyermek-világ öröme.

— Forr már a víz — hangzott később a kiáltás.

Megadták hát a jelszót és az óriás „zsírbödönyt“ kisvártatra már forrázták, kaparták.

Találgatjuk, mennyi lehet benne. A vélemények megegyeznek: 280 kiló testvérek között is megvan a tizennégy hónapos „malacban“.

— Éppen ma egy éve hozta őket a fiam — mondja az ott sürgölődS apapa. — Olyanok voltak mint egy vásott macska.

Voltak, mert a másik, a „kicsi“ (van vagy 220 kilós) bent röfög az ólban. Azt csak januárban szándékoznak megölni. Élelem van elegendő, a szorgoskezű Lelkesék a másik váltásban mindig vállalnak annyi kapálnivalót, hogy megteljen a kukoricagóré.

— Jövőre nagyobbakat ölünk — mondta Pista bátsi, s máris invitált a kisebb ólhoz, ahol két 50—60 kilós süldő követelte hangosan a járandóságát.

Beszélgetünk, de munkálkodunk is serényen. Mire a reggeli autóbuszok elszáguldanak Lelkesék háza előtt, a disznó már lógott az „akasztófán“.

Bölcs ember volt, aki kitalálta a néhány száz korona értékű állványt, amelyre két-három ember különösebb erőltetés nélkül felnyomja a 2—3 mázsás disznót. Bizony azon egész más dolgo*ni, mint hétrét görnyedve szétszedni a disznót. De nemcsak a munka könnyebb, hanem sokkal tisztábban, szakszerűbben lehet dolgozni. A bőr lefejtése is egyszerű, mert a körülvágás után pillanatok alatt le lehet azt húzni.

Az éles kés egy-kettőre bele is hasított az állat szalonnájába. Mindenki odasereglett, kíváncsiskodni, hány centiméteres lehet a zsírnakvaló, Nem csalódtak, mert a szalonna 10— 12 centiméter vastag volt. Lesz hát füstölnivaló és a zsírosbödönnel sem vallanak szégyent. Még néhány vágás és két részben lógott a nemrég még röfögő állat. Ez jelenti az első cigarettaszünetet és azt, hogy a pár perccel előbb még az állat belsejében lévő mái elkészült.

A reggeli friss májból készült, s egy kupica pálinka után igazán jól esel a friss falat

Ezer a tennivaló, mindenki megtalálja a magáét. Apapa mindenütt ott van, s nem győzi eléggé dicsérni az unokáját, akinek szakavatott keze alatt ég a munka. Röpülve telnek az órák, s mire szürkülni kezd, már a zsír is kisült. A házigazda a „zsírsütömester“, örömmel újságolja, színültig a száz literes fazék.

Nemsokára vacsorázni hívnak. Az asztal körül ül a család és a vendégek. A kóstolót az ügyesen sürgőforgó „nagylány“, Ilonka szolgálja fel. Ehhez ő ért legjobban. Ez a foglalkozása. Pincérlány az egyik pozsonyi étteremben. Ott is szorgos, azért szeretik a vendégek, s munkatársam Nemrégen kezdte a szakmát tanulni, de máris megszerette és az inasévek után, a hoteliskola elvégzésére gondol.

A katonafiuk, Vince nincs jelen a disznótoros vacsorán. De annyit emlegetik a legöregebb fiút, hogy úgy tűnik, mintha köztünk lenne, és velünk kóstolgatná a szép, barnára sült mosolygós hurkát, kolbászt. Jó, szorgalmas gyerek — mondják. Csak az a kétszázötvenes ne lenne! Örökké száguld vele, s a szülők mindig azon

Lelkes Ilonka: — Megszerettem a pincérkedést, $ a tervem, hogy elvégzem a hoteliskolát.

izgulnak, mikor történik valami baja.

Az unoka azokon az újjáépített utakon robog, ahol a nagyapa a nehéz napi munka után holtfáradtan húzta lyukas talpú bakancsait. Neki még Pozsonyig közel négy óra hosszat tartott az út. A, fia, unokái röpke fél óra alatt a fővárosban vannak, s munkahelyeiken megbecsülik őket, mert szorgalmasak. Valaha Pista bácsit is jó cselédnek, napszámosnak tartották, mégis sokszor süvegein!, könyörögni kellett a munkáért. Lehet, mert nem volt élegendő belőle, azért szerette meg annyira, és azért nevelte úgy a családját, hogy azokat mindenütt lelkes, szorgalmas embereknek tartsak. Tóth Dezs«