Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
Szilveszter estéjén, újévkor, farsang jöttével a varieték, 'a televízió tarka műsorai és a nyilvános esztrádműsorok keretén belül mindenütt fellépnek a bűvészek, varázslók és imitátorok. Ki ne ismerné őket? Nyolc ébresztőórát és egy élő nyulat bűvészkednek elő az üres cilinderből. Rézmozsárban pozdorjává zúzzák egy ájuldoző néző aranyóráját, majd újra egésszé varázsolják. Kakasokat és embereket altatnak el, vagy egész egyszerűen eltűntetik őket, hegyes karddal döfik át a ládát, melybe belebújtatták csinos partnernőjüket. Kitalálják a nézők legtitkosabb gondolatait. Bámulatraméltőan pompás dolgokat visznek véghez, szemed-szád eláll, ha nézed mutatványaikat. Na és? — kérdezhetné valaki. Azért bűvészek, hogy bűvészkedjenek! ... Az ellenvetés jogos, valóban az a vérbeli bűvész feladata, hogy csodálatos és megfejthetetlen mutatványokat vigyen véghez, de azért mégis__Nagy dolgok ezek mindenképpen. Véleményem szerint a bűvészetek terén -— akárcsak az élet egyéb területein Is — nem vagyunk elég méltányosak; széleskörű népszerűséget és nagy közönséget biztosítunk a hivatásos manipulátoroknak, a profi bűvészeknek, de a műkedvelő, az alkalomcsinálta és csodatevőkre annál kevesebb figyelmet fordítunk. Pedig ezek az egyszerű és igénytelen emberek Itt élnek köztünk. Általános csodálatot kelt például, amikor egy közepes bűvész a fekete cilinderbe helyez valami állatot — rendszerint galambot vagy nyulat — és rásuhint a varázspálcájával... csiribí... csiribá ... és a nyúl eltűnik. Az emberek álmélkodnak és tapsolnak, ünnepük a művészt, ellenben amikor Hípp Péter szövetkezeti zootechnikus szőrén-szálán eltűntetett kilenc üszőborjút és harminc tyúkot, a kutya sem tapsolt neki. Pedig ő még azt sem mondta, hogy csiribícsfribá, s az állatok eltűntek, mint a kámfor. Tettét nem csodálta meg senki. Hopp Pál szövetkezeti elnök 8 mázsa lucernamagot tűntetett el fél óra alatt, s ha meggondoljuk, hogy ez tizenhat félmétermázsás zsákot jelent, vagyis jelentős súlyt, teljesítménye előtt feltétlenül kalapot kell emelnünk, annál is inkább, mert a következő menetben a lucernamag helyébe egy piros kétszázötvenes Jawa motorkerékpárt varázsolt elő a semmiből. Az emberek még ma is lelkesen beszélnek egy a két világháború között élt, nagy bűvészről, aki hajmeresztő és lélekbemarkoló módon eltűntetett a színpadról egy harminc emberből álló csoportot. Igen, ott álldogáltak az emberek a színpadon, nevettek vagy mogorván bámultak, s akkor a mester intett egyet és a csoport eltűnt. Bizony, még ma is emlékeznek az emberek erre a grandiózus mutatványra, ellenben a kutya sem csodálkozik Habarcs Mikulás palléron, aki egy tizenkétemeietes toronyépületet tüntetett el, szinte nyomtalanul. Azért csak majdnem nyomtalanul, mert utólag kiderült, hogy Habarcs nem tűntette el teljesen az épület anyagát, csak átcsoportosította az erdők szélére, falvak alvégére és felvégére, ahol három-négyszobás családi házak formájában újra összeállt. S az már csak természetes, hogy az említett pallér a saját részére is odavarázsolt egy ötszobás családi vítyillót a pozsonyi villanegyedbe; az épület anyagát a kártyamutatványokhoz hasonlóan varázsolta elő egy vidéki városka szakszervezeti házának oldalából olyképpen, hogy varázspálcájával megkopogattta a ház oldalát, s erre, akár a kártyacsomóból, a művelődési házból kiemelkedett egy kisterem, egy öltöző, egy WC és két raktárhelyiség és a Hegyiparkba, az említett villanegyedbe költözött. Pontosan úgy mint a hivatásos bűvészeknél, amikor az eltűnt piroskirály valamelyik néző belsőzsebéből búj elő a Mester parancsára. Közismert szám például az eltűntetett jegygyűrű rejtélye, melyet zsebkendő sarkába kötnek, ráfújnak, és volt, nincs. Jegygyűrű! Csekélység. Apró tárgy s a mutatvány végén rendszerint előkerül valakinek a fehérneműjéből, a bűvész füle mögül, vagy a partnernője melltartójából. Milyen nevetséges és piszlicsáré dolog ez ahhoz képest, hogy az egyik gépgyárunk udvaráról eltűnt egy ötventonnás horizontális fúrógép. S a bűvész, aki eltüntette az ismeretlenség homályában maradt. Önök bizonyára jártak már képtárban és látták egyes régi képek mellett ilyen feliratot: „Ismeretlen XVII. századbeli mester műve“. A horizontális fúrógép esetéhez hasonló varázslatok bizonyára így vonulnak majd be a művészetek fejlődésének történetébe: „Ismeretlen XX. századbeli mester műve!“ Soroljam még az eseteket? Csomós Rómeó raktáros brilliáns ékszerekké és női ruhatárrá változtatót három mázsa disznózsírt, két vagon melaszt, öt vagon olajpogácsát és kétmillió fehér inggombot. Ismeretlen mester eltűntetett a B.-l CSAD központi garázsából egy Skoda autóbuszt. (Mutatványát nem hajtotta tökéletesen végre, mert az autóbuszt később megtalálták egy szakadékban.) A teljesebb igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a hivatásos bűvészek nemcsak eltüntetnek dolgokat, de elő is varázsolnak a semmiből. S valljuk be, ez még nehezebb mutatványnak tűnik, mert mindig könnyebb eltűntetni azt, ami van, mint előteremteni, ami nincs. Törvényszerű következmény, hogy az üres papírhengerekből előhúzott színes kendők, kockák, vagy terebélyes papírvirágok bámulatba ejtik a nézőket. De kérdem én ... miért nem ámulunk Kenő Theobald anyagbeszerző, az ötgyermekes egyszerű családapa tudományán? Egy-egy nagyszerű húzása után miért nem sikoltunk fel a gyönyörűségtől? Üzemének, mondjuk szivattyúkra van szüksége. És buborékmérő indikátorra. Meg automatikus légycsapókra. A beszerzési osztály szétküldi az ország minden tájára a megrendeléseket: Szivattyúkat kérünk, buborékmérőt kérünk, automatikus légycsapót kérünk. Szükségünk van rá a szocializmus építéséhez! S megjönnek a feleletek: Nincs szivattyú, nincs buborékmérő, automatikus légycsapő sincs. Építsétek nélkülük a szocializmust! Ilyen feleletek is jönnek: 1970-ben lesz buborékmérő indikátor. 1980-ban lesz automatikus légycsapó. Nem addig van az, mondja erre Kenő Theobald anyagbeszerző. Begyújtja az üzem megkopott Tatra B03-as kocsiját, a hátsó ülést és a csomagtartót megrakja különféle dolgokkal: egy hordó óborral, egy kettéhasított sertéssel, egy demizson tüzes szilvapárlattal, hamuba sült pogácsával és megpucolt hízólibákkal. És elindul a hegyek felé, a távoli országrészek felé. S amikor egy hét múlva visszaérkezik, jelenti, van szivattyú, van buborékmérő, van automatikus légycsapó. Minden van. Ha egy megbízott főelőadó, vagy egy miniszter indul a légycsapó után, nem talál, és üres kézzel tér haza. ] Kenő Theobald talál. Öceánjáró gő- | zöst, vagy kimustrált tankot is sze- * réz, ha kell... Vagy Nagykoponya L| főkönyvelő művészete! Vállalata kisebb bankettot akar rendezni, elkészült az ötszázadik diőőrlő. Bankettot. Hogyan? Nincs rá keret. Minden kimerítve. Alig lézeng a vállalat. S ekkor Nagykonya 1. szobájába vonul, bezárkózik és számolni kezd. összeadja a vállalat egész évi forgalmát, kivonja belőle a múlt évi ráfizetést, hozzáadja az alkalmazottak összéletkorát és Prága távolságát Budapesttől, és megszorozza Gina Lollobrigida mellbőségével. Logarlécet csattogtat a villamos kalkulátor úgy búg, mint egy kombájn. Kész. Bankettköltségek 50 személy részére, fejenként 200 korona és egy aranyozott diódaráló emlékül. A minisztériumi vendégeknek gyémánt csavarókkal. A különféle fejszámolók és csodagyerekek tudománya közismert. Megmondják például, hogy milyen nap volt mondjuk 1259 november 19-én, de el kell ismernünk, hogy tudományuk messze eltörpül a Nagykoponya I. teljesítménye mellett. Hát így, polgártársak. Bűvészek és varázslók élnek közöttünk, csak meg kell látni őket. Ez az, felfedezni. Ejnye. Talán az is a mutatványaik közé tartozik, hogy észrevétlenek maradnak és nem fedezzük fel őket? önmagukat is eltűntetik. dolta az anyóka — majd akkor... akkor fog fájni igazán. De hát... ki tudja megérem-e a hóolvadást? — Szilvia, kedvesem, kész vagy már a vacsorával? A konyhában halk motozás hallatszott. Edény zörrent néha, halkan zizegett a papír, de senki sem válaszolt. — Ha végzel, gyere be ide hozzám. Beszélgessünk egy kicsit... úgyis régen beszélgettünk már úgy igazából. Az anyóka nehézkesen felállt, megtapogatta fájó derekát. — Ideje lesz megtéríteni — gondolta — mindjárt itt lesznek. A fiókos szekrényhez tipegett, kihúzott egy fiókot, hosszan válogatott meglátja. Ha akarja, el ts viheti. Ugye, Szilvia, elviheti? Minek lenne az nekünk? Öregecskék vagyunk mi már, Szilviám, minek lenne az nekünk? Az anyóka sóhajtott, az ablakhoz tipegett és kinézett a kertre. A hó már jó fél méteres volt. Lassan eláll — gondolta az anyóka — kár. Nagy kár. Egyszer csak felkapta a fejét. — főnnek! — arca eltorzult az izgalomtól — már itt is vannak. — Szilvia, hallod, siess, mert jönnek! Hallom a lépteiket a folyosón. Az anyóka izgatottan futkosott felalá a szobában, s egyre a kezét tördelte. Aztán az ajtóhoz futott és kinyitotta. Ti égen volt ilyen szép, fehér ka-**' rácsonyunk. Ugye Szilvia? Ugye kedvesem? Már régóta vágytam ilyen szép, fehér karácsonyra. Az anyóka egy ósdi karosszékben ült, az ablakkal szemben. Kellemes félhomály és meleg volt a szobában. A csendet csak az öreg vaskályha halk duruzsolása tette elviselhetővé. Másképp dermesztő üresen kongtak volna a nagy szobában az időnként elhangzó kérdések, amelyekre — ki tudja miért — nem jött válasz. Az anyóka szeme az ablakon pihent. A párkányon tenyérnyi hó ült. Az ablakon keresztül a kertre látott. Ha nem ismerte volna a kertet, ha nem idegződöt volna bele az elmúlt évtizedek alatt minden zuga, minden fája, bokra és ösvénye, most nem tudná, hogy kert van odakinn abban a hófehér világban. Olyan nagy bolyhókká tapadt, pelyhekben hullt a hó, mintha fehér madarak szálldostak volna. Néha nyílegyenesen huppantak a földre, néha meg, ha a szél sóhajtott egy erőtlent, örvénylő táncba kezdtek. — Láttál már ilyen gyönyörű hóesést, Szilvia? Hallod, kedvesem? Láttál már ilyen szépet? Két fiatal fenyő állt az ablak alatt, vastag hóbunda takarta őket. Az anyóka nézte a két kis fenyőt, az ö fenyőit, a szemefényeit, a harmadikra gondolt, és kicsit elszomorodott. Áz volt a legkisebb, a legszebb. S most ott áll az asztalon feldíszítve, haláír aítélve. Az anyóka megfordult ültében és tekintetével végigsimogatta a fenyőcskét. — Nem baj, kedvesem, nem baj. Tudod, hogy ez nem akármilyen karácsonyeste. Majd meglátod, kedvesem. Majd meglátod. Ezért a karácsonyért megéri elpusztulnod. Sokan fogunk örülni neked ma este. Sok csillogó szem fog gyönyörködni benned ma este. Az anyóka ismét az ablakhoz fordult, nézte tovább a hóesést. A fehér takaró elfedte a kis fenyő csonkját, a forgácsokat, és ő örült, hogy nem kell látnia. Olyan volt, mint a friss seben a kötés. Eltakarta, s így könynyebb volt feledni. — Majd ha elolvad a hó — gona kissé megsárgult abroszok között, végül a legszebb damasztját vette elő. A feldíszített kis fenyőt óvatosan leemelte az asztalról, felterítette az abroszt. Amikor ezzel megvolt, vísszatette a fenyőt, a szekrényhez lépett, elővette a rég nem használt porcelánokat, és a családi ezüstöt. Hat személyre terítette meg az asztalt. Apró ágacskákat csípett le a fenyőről, s a tányérok elé helyezte őket. Mikor végzett a terítéssel, boldogan nézett végig a művén. Megigazította a székeket és tétován nézett körül, mit ts kellene tenni még? De a szoba olyan tiszta volt, a bútorok olyan fényesek, minden pontosan a helyén, nem tudott mihez kezdeni. Egy doboz gyufát készített még az alacsony fiókosszekrény sarkára, hogy gyertyagyújtáskor kéznél legyen. — Szilvia, kedvesem, ne felejtsd el a kompótot behozni, ha jössz. Oda készítettem az asztalra. És a legfelső fiókban megtalálod Károly kis ezüst kanalát, azt Is hozd be. Tudod, ismered, azt a virágdíszes kis kanalat. Biztosan nagyon fog örülni neki, ha — Istenem, hát Itt vagytok! Kedveseim, Károly, Ilonkám, Etus, Isten hozott benneteket... Édes gyermekeim, de jó színben vagytok ... semmit sem változtatok, semmit sem öregedtetek. De örülök neki, hogy itt vagytok, ez lesz a legszebb karácsonyestém ... Nocsak, bújjatok ki a kabátból, gyertek a kályha köré melegedni. Mindjárt vacsorázunk. Szilvia már kész van, ő olyan ügyes, most is rá-. bíztam a sütést-fözést. — Megmelegedtetek egy ktcsít? No jól van, hát akkor foglaljátok el régi helyeiteket az asztal körül. Apátok széke maradjon üresen, ez így van rendjén. Az anyóka arca ragyogott az örömtől. — Szilvia, kedvesem, gyere meggyújtjuk a gyertyákat. Elvette a szekrény sarkáról a gyufát és sorra meggyújtogatta a gyertyákat. Egyszerre meleg fény öntötte el a meleg szobát. — Gyertek kedveseim, énekeljünk: „Krisztus urunknak áldott születésén, angyali verset mondjunk szent ünna* pén ...“ Az anyóka szeméből két könnycsepp gördült ki, végigfutott az arcán, » a kopott, fekete ruhára hullott. — Szilvia, kedvesem, gyere már. Hol vagy ilyen sokáig? Éhesek a gyei rekek, ne várakoztassuk őket. — El sem hiszitek, milyen boldog vagyok! Ha meggondolom, hogy ebben a percben hány öregasszony, öregem* bér ül egyedül, egy szál gyertya mel* lett, halott vagy élő gyermekeit ti* ratva... de jó nekem! Istenem, de jó! Az én gyerekeim ttt ülnek az asz* tál körül, a régi helyükön. Hosszú Idő után újra ttt vannak... Es ez most már így lesz. Amíg csak élek, min* den karácsonykor így lesz. Ugye ked* veseim? Ojra eszébe jutott a vacsora. — Nem értem ezt a Szilviát, bot késik már annyit? Képes elrontani az ünnepünket. Vagy talán ... csak nem esett valami baja? Megnézem. Várja* tok egy percet. Megnézem azt a ha* szontalant. Az anyóka átment a szobán, kinézett a folyosóra. A szürke kőkockák dermesztő hideget leheltek. Sötétbarna, szomorú ajtók várakoztak két sorban a folyosón, már régen nem nyitogatja őket senki. A szemben levő volt a konyha ajtaja. Az anyóka lenyomta a jéghideg kilincset, és benézett a konyhába. Sötét volt, csak a hó fehérlett be az ablakon. Az ablakpárkányon egy féltg-ürített és sok üres tejesüveg állt. Az asztalon egy kosárban száraz kenyér, papír, ételmaradék, elmosatlan edények. Hideg és sötét. Az anyóka nem tudta mire vélni a dolgot. Döbbenten, mereven állt egy percig. A mozdulatlan csendben újra előmerészkedtek az egerek. Ott futkostak a padlón, az asztalon, az edények között. Halk cincogás, kapargászás, zörgés hallatszott újból. Becsukódott az ajtó. Az anyóka egy pillanatig még mozdulatlanul állt a folyosón, aztán futva menekült vissza a szobába, a fénybe, a melegbe, az övét közé. De a szoba is üres volt. Csak a gyertyák pislogtak féllg-égve a karácsonyfán. Közben elállt a hóesés. DOBÓEK IZGATOTTAN HAL16ATTAK A KÉM JELENTÉSÉT^. •-— ^JÖÍvAZ EGÉSZ HAD.' Kf/ÖF MA/ VE/T, BÉG, FAMBER B£G, JÖM A ßl/DA/ RASA F/A, ARSZ/AH BÉG VJ. , AKMASZŰF/S- JONMEF ' / ,t* ^ EŐSOH EZER WOMJJÁG. j * DERVISBÉG i OUtóS A VEZETŐJÜK. > 0 FF/SZEMŰ EA/BER, # < * JGMGRŰSAK AZ ' • IGAZI A/fi/E. JDML/RDJÁK?- \ NEM EMLEKJZ/K -r RÁ, kap/tán/ f 1/ftAAf? r ISMEREM. FUTVA KEGYETíEN EM8ERf MAJNAL0DOTT, AMIKOR A VITÉZEK VISSZAÉRKEZTEK A VARBA. AZ EGYIK sz LEGÉNY EGY T0R0K0T IS HOZOTT. JE/fNTEM //ASSAM, y/FEZ/O FAR/FÁM/ l/RAAf, NYE/VET \ /S HOZ WMF. ^őr hoztátofF^A H/SZEMEZAM/ \ FEMÜNK. MA, VARSÁNYI, TE IGAZAM JÓ/ JÁTSZOD A rOROFOryA ÁfOMDAM/ A FAR VÁM, FOG/ MAG/AR VAGYOK, DE Af/MD/G FEJBE ütött, ahányszor MEGSZO/A/TAM ÉS MEG A SZÁMAT /S BETÖMTE. %r^ j