Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
A CSEMADOK KB véleménye a nemzetiségi alkotmánytörvényről A CSEMADOK Központi Bizottsága 1968. december 15-1 ülésén megtárgyalta a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Nemzetgyűlésének a nemzetiségek államjogi helyzetéről szőlő, 144/1968 számú alkotmánytörvényét. Egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy bár az alkotmánytörvény adós maradt a nemzetiségeket megillető, a CSKP akcióprogramjában leszögezett elvek következetes érvényesítésével, ennek ellenére olyan vívmány, mely a magasabb szintű társadalmi kibontakoztatás alapjául szolgálhat. 50 éves kisebbségi létünk, évekig tartő jogfosztottságunk és évtizedekre nyúló hátrányos jogi helyzetünk nyomasztó tapasztalataiból kiindulva, tudatosítjuk annak jelentőségét, hogy Csehszlovákia nemzetei minden külső kényeszeritő erő hatása nélkül döntöttek úgy, hogy a CSKP akcióprogramja nemzetiségekre vonatkozó tételeinek egy részét az állam alaptörvényébe, az alkotmányba foglalják. A köztársaság fennállása óta első ízben történt meg, az alkotmány sáncai közé, mint államalkotók bekerültek a nemzetiségek. Ennek jelentőségét' elsősorban abban látjuk, hogy az állampolgároknak kijáró egyediegyéni jogok elismerése mellett az alkotmány a nemzetiségek, mint társadalmi alakulatok kollektív Jogait is elismeri. Ez másszóval annyit jelent, hogy a nemzetekkel együtt a nemzetiségek is az államhatalom részesei, az államakarat megtestesítői. E jogok konkretizálását biztosító nemzetiségi képviseleti és végrehajtó szervek felállítását a Nemzetgyűlés a nemzeti törvényhozó szervekre bízta. Az általános emberi jogokból eredő szabadságjogok, valamint a nemzetiségi jogok (az anyanyelv használata, a nemzetiségi oktatásügy és kultúra fejlesztése, a hírközlő eszközök használata és a szervezetbe tömörülés joga) biztosításával, valamint az elnemzetlenítés megtiltásával az alkotmánytörvény azokat a problémákat kezdte megoldani, amelyekért a CSKP az első köztársaságban is harcolt. Örömünkre és megelégedésünkre szolgál, s büszkeséggel tölt el bennünket, ha a CSEMADOK KB 1968. március 21-i állásfoglalása és az ebben foglalt javaslataink az alkotmánytörvény megfogalmazásában a nemzetiségi kérdés megoldásában támpontul és segítségül szolgáltak. Erkölcsi és állampolgári kötelességünknek tartjuk ugyanakkor azt is, hogy az alkotmánytörvény jelentősége tudatosítása mellett kijelentsük, sajnálatosnak és a jövőben az új alkotmány kidolgozásakor pótlandónak tartjuk azokat az alapvető feltételeket, melyek a vitára előterjesztett — és így közismertté vált — alkotmánytörvény-javaslatból kimaradtak. Elsősorban azokra az alapelvekre gondolunk itt, melyek a CSKP akcióprogram-' jából kiindulva kimondták a nemzetiségek teljes politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságát; a nemzetiségi szerveknek azt a jogát, hogy a sajátos nemzetiségi kérdésekben önállóan és az önigazgatás elvei alapján döntsenek; valamint az arányos képviselet jogát a választott szerveken kívül a végrehajtó szervekben is. Kötelességünknek tartjuk ugyanakkor, hogy felhívjuk a párt Központi Bizottságának és a kormánynak a figyelmét arra, hogy ezeknek az alapvető elveknek az elismerése és érvényesítése nélkül a nemzetiségi kérdés megoldása továbbra is csak félmegoldásokra kárhoztatott. Az alkotmánytörvény egyes elveit részletező törvények gyors kidolgozása és az e jogok biztosítására szolgáló intézmények és közigazgatási szervek felállítása nélkül a nemzetiségek élete — a szocialista demokrácia eszméi megvalósításával és a nemzetiségi kérdés marxista-leninista alapon történő megoldásával összeegyeztethetetlenül — az egyéni jóakarattól és a szubjektív döntésektől függ. Kötelességünknek tartjuk ugyanakor, hogy e helyütt állást foglaljunk azokkal a helytelen törekvésekkel szemben is, melyek az utóbbi időben ismét elszaporodnak. Gondolunk Itt a Matica slovenská szervezetei részéről megnyilvánuló, a nemzetiségek alapvető jogait korlátozni akaró szándékokra, melyek különösen az 1968. november 16—17-i magas tátrai munkaértekezleten elfogadott határozatban tükröződnek a legkirívóbban. Egyértelműen és ismételten kijelentjük, hogy a csehszlovákiai magyarság nagyra becsüli a Matica slovenskának a szlovák irodalom és a kultúra fejlesztésére, a nemzeti öntudat ápolása érdekében kifejtett több mint egy évszázados tevékenységét. Ezt a meggyőződésünket azzal is bizonyítottuk, hogy a Matica slovenská délvidéken alakuló szervezeteinek a CSEMADOK együttműködést kínál fel a Dél-Szlovákia kulturális felemelkedése és a népeink közeledése és megértése érdekében kifejtendő tevékenységhez. Sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy egyesek részéről a megértés helyett a nemzeti elfogultságot tükröző és a nemzeti kizárólagosságot érvényesítő törekvések jutnak szóhoz, s eddig megvolt Jogainknak is a csorbítását követelik. Ez a magatartás — véleményünk szerint — összeegyeztethetetlen nemcsak az alkotmánnyal, hanem az 1968. október 27-én kelt 144. számú alkotmánytörvénynyel, valamint a Nemzeti Front politikájával. A magunk részéről a leghatározottabban tiltakozunk az ilyen megnyilvánulások ellen, s visszautasítjuk azokat a törekvéseket, melyek közvéleményt teremtve erkölcsi nyomást kívánnak gyakorolni a párt- és állami tisztségeket betöltő személyekre, azzal a céllal, hogy a nemzetiségi jogok biztosítását akadályozzák. Népeink és hazánk a szocialista Csehszlovákia alapvető, az egységet erősítő érdeke szempontjából egyetlen lehetőséget ismerünk: a közeledést, a megértést. Ennek pedig alapvető feltétele: a kölcsönös megbecsülés és a népeket megillető elidegeníthetetlen Jogok tiszteletben tartása. Végezetül szeretnénk hangsúlyozni, a CSEMADOK szervezetek és a csehszlovákiai magyarság egyértelműen támogatja a CSKP és az SZLKP Központi Bizottsága, síemély szerint dr. Husák elvtársnak, a nemzetiségi kérdés rendezésére tett törekvéseit. Meggyőződésünk, a nemzetiségi kérdés igazságos rendezése konkrétumokat követel, az alkotmánytörvény alapelvei következetes és nagyvonalú megvalósítását. Ez lehet népünk erkölcsipolitikai egységének igazi erősítője és a hazaszeretet forrása. Ezek teljes mértékben egybeesnek a szocialista elvekkel, a CSKP célkitűzéseivel, továbbá nemzeteink és nemzetiségeink egységet, közeledést munkáló legsajátabb törekvéseivel. Ma egyformán nehéz kérdezőnek és megkérdezettnek lenni. Mert a kérdések és a válaszok értéke és értelme a bizonytalanság légkörében fogant és fogan. A ma valósága — a napi politika nyelvén szólva — az úgynevezett realitás. Ebben az a nagyszerű, hogy mindenki úgy érti és magyarázza, ahogy neki a legjobban megfelel. Bennem azonban kevés tehetség van ahhoz, hogy valamit is meg tudjak magyarázni. Bennem inkább csak kérdések élnek. Gyermekkoromtól kezdve, az emlékezés-visszavetítő hullámhosszán át, mindig kérdezővalóm áll elém a legvilágosabban. Meglehet, hogy ez csupán szubjektív adottság, valami atavisztikus visszaütés, amelynek gyökerei a távoli múltba vezethetők vissza? Lehetséges. De az is lehetséges, hogy a valóság, a Csehszlovákiát magyar ság kérdésekkel dúsított levegőjéből szívódott sejtjeimbe, s vált bennem szerves anyaggá, amely képes az osztódásra; volna, de akartunk-e mernl?l Megvolt-e bennünk az akarat, az igazi akarat, hogy Jogatnkat — embert és nemzett jogainkat — maradéktalanul és méltóan kivívjuk?! Dehát sok mindent elértünk — jöhetne az ellenvetés. Sok minden másként van, mint egy évvel ezelőtt volt. Sok minden igaz ebből, de sok minden nem igazi Sok minden van így, és sok minden van úgy. S most a mértékről beszélek, arról a mértékről, amellyel a szocialista társadalomban mindenki számára egyformán kellene, hogy mérjék a jogot — s ne csak a kötelességet. Ezt annál is inkább Időszerűnek látom megemlíteni, mert nem is olyan régen valakt — felelős személy — kijelentette, hogy márpedig ebben az országban minden nemzet és nemzetiség számára csak egyforma mértékkel lehet mérni. Csakhogy a nemzetiségi alkotmánytörvényből az tűnik ki, hogy a méter nem mindenki kezében száz centi hosszú. f Életfogytiglan ?... amely képes önmagát megsokszorozni, s amely olyan arányban növekszik, amilyen arányban az igazságtalanságok halmai gyarapszanak ártatlan életünk talaján. De vajon valóban ártatlanok vagyunk-e? Nincs-e bűnös ártatlanság? Ha egy nemzet — jó, legyen nemzetiség — az adott történelmi helyzetet és pillanatot nem önmaga javára próbálja fordítani, akkor ezt a tényt minek nevezzem? Ez az év kemény év volt. Es tanulságos. De kérdéseinkre csak fél-választ, csak fél-megoldást hozott. Nemrégiben olvastam egy könyvet. Valakit ártatlanul életfogytiglani kényszermunkára ítéltek benne. Ez az ember ártatlansága tudatában tűrte a szenvedést, a megaláztatásokat, a gúnyt; tűrte, hogy kezérelábára bilincseket verjenek; ez az ember belehalt a maga ártatlanságába. Mert néma volt arra, hogy szóljon ott és akkor, amikor a saját igazát és mások bűnét kellett volna elmondania. Nem azért marasztalom el azt az embert, mert hallgatott, hanem azért, mert nem akart beszélni. Mert talán merni tudott volna. Merni talán ml is tudtunk Jó volna most másról beszélni, jó volna, most az ünnepeket úgy megütni, hogy érezzük; teljes az ünnep, teljes az öröm. Csakhogy félre nézni nem lehet, és kikerülni sem lehet a felbukkanó kérdéseket. Bennünk vannak, magunkban hordozzuk, s minden mozdulatunk, minden lépésünk felidézt égető valóságunkat. Mert most már nem az a kérdés, hogy mit érdemeltünk, vagy, hogy mit vártunk. Most már úgy kell fogalmaznunk, hogy mi a jogunk és mi illet meg bennünket. Csakhogy ez a nehezebb variáció. Ki kell bújnunk a romantikus kígyó bőréből, vagy akár önmagunkból is, hogy ne csak anynyt legyen, amit adnak, hanem az és olyan legyen a ml valóságunk, amilyenné mi magunk akarjuk tennt. A csehszlováklat magyarság már fél évszázada bizonygatja hovátartozását. Fél évszázados blzonygatással jutottunk ide és értük el azt, ami van. Nem sok ez. Majdnemhogy azt mondtam: kevés. ... Többet akarunk: a teljességet. Mert elviselhetetlen a tudat, hogy félmegoldások jegyében éljünk életfogytiglan. GÁL SÁNDOR Volt egy Időszak — mintegy másfél évtized — amikor a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban a „vagy jót, vagy semmit“ elv érvényesült. Fájó problémáinkat, idegtépő, mardosó gondjainkat csak elvétve, s akkor is bonyolult áttételeken keresztül vetettük fel, mindig számolva a veszéllyel, hogy a burzsoá nacionalizmus bélyegét sütik homlokunkra. Egyesek úgy vélték, hogy a problémák óvatos elhallgatása egyenlő azok megoldásával, nem számolva azzal, hogy a látszólag nyugodt felszín alatt egyre veszélyesebb, mérgesebb erjedés van kibontakozóban, mely ha nem találja meg idejében levezető csatornáit vulkánszerüen tör majd fel a mélyből, magával sodorva az évek során lerakódott szennyet. S jött január — és elszabadult a pokol, kitört a vulkán, nem ismerve gátat, medret... A gyújtózsnór természetszerűleg a cseh-szlovák viszony rendkívüli kiéleződése volt, a mi helyzetünk, a mi problémáink, ennek kapcsán, ennek mintegy függvényeként vetődtek fel. Viszont a legszorongatottabb helyzetbe akkor kerültünk, amikor ez előbbi elvben már rendeződött (szövetségesként is csökkent az értékünk), s bár kissé félszegen, bizonytafanul előálltunk „követeléseinkkel“. Mit is akartunk? ... Hát igen, mit is akartunk tulajdonképpen? ... Tán annyit se, amennyi járna, ami szinte természetes, magától értetődő A CSEMADOK március 12-iki állásfoglalása, amely rég nem látott vihart kavart, egy szikrányit sem követelőző hangú, esetleg az objektív tények szelíd konstatálása, s a legszigorúbban véve ragaszkodik a lenini nemzetiségi politika alapelveihez a kisebbségi élet normalizálását célzó javaslataiban. Idézzünk csak néhány sort az állásfoglalásból: „Világosan ki kell hát mondani, hogy a nemzetiségek a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elválaszthatatlan. elszakíthatatlan szerves részét Visszatérő kérdőjelek alkotják. A nemzetiségek nemcsak mint egyedek egyenjogú polgárai hazánknak, hanem mint társadalmi csoportok is. A Csehszlovák Szocialista Köztársaságot nemzetek és nemzetiségek alkotják. A nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak.“ Ezt az állásfoglalást látszott később igazolni a kommunista párt Akcióprogramja is, hisz tulajdonképpen, bár tömörebb megfogalmazásban, de lényegében és alapelveiben a márciusi rezolúciót tartalmazza nemzetiségi életünket érintő pontjaiban: „ ... le kell rögzíteni az alkotmányos és törvényes biztosítékait a teljes és tényleges politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságnak. A nemzetiségek érdekeit biztositani kell az országos, kerületi, járási, városi és helyi államhatalmi és közigazgatási szervek felépítése szempontjából is. Szükséges, hogy a nemzetiségek létszámuk arányában képviselve legyenek politikai, gazdasági, kulturális és közéletünkben, a választott és végrehajtó szervekben. Biztositani kell a nemzetiségek aktiv részvételét a közéletben az egyenjogúság szellemében, és annak az elvnek a szellemében, hogy a nemzetiségeknek joguk van önállóan és önigazgatással dönteni az őket érintő ügyekben.“ Nos, akkor mégis, vajon (hogyan kerülhetett sor arra, hogy a legfelső pártszerv, a Központi Bizottság e történelmi jelentőségű dokumentumának téziseivel szembe lehetett állítani azt a közvéleményt, amely különben látványos lelkesedéssel fogadta az Akcióprogramot mint egészet. A manőver túlontúl átlátszó, szinte fantáziátlan volt. Az a jó néhány hét, amíg „sikerült“ a szlovák és cseh nyelvű sajtóban közölni a márciusi állásfoglalást, tehát a szlovák és a cseh közvélemény elé mutatni az autentikus szöveget, bőven elegendőnek bizonyult arra. hogy kígyót-békát kiabálva „a követelőző, szemtelen magyarok beadványára“ félrevezessék a tömegeket. Sőt, megijesszék! ... S mi még fel se ocsúdtunk, máris úgy kezeltek bennünket, mint a szlováksíág elnyomóját, a szlovák nemzeti lét legveszedelmesebb ellenségét. Persze, tán mondanunk sem kellene, hogy a szlovák nép tetemesen nagyobb többsége nem hitt ebben mint objektív lehetőségben, mindjárt az első pillanatban kétségbe vonta az elmélet realitását, dehát ebben az esetben nem a teória objektivitásáról volt szó (mert ebben kreálói sem hittek! ), hanem arról, hogy tényleg elhitessék az emberekkel: mi, csehszlovákiai magyarok ezt akarjuk, ezt követeljük! Az így előkészített talaj azután már alkalmasnak bizonyult arra is, hogy „jóvá téve a hibát“ közöljék szlovák nyelven is az „állásfoglalás" szövegét, amely beleveszve a nemzetiségi problémákat feszegető és élező cikkek, riportok tömegébe képtelen volt ellensúlyozni a vádaskodásokat. Megint más kérdés, hogy kik álltak e szégyenteljes kampány mögött, amely sem marxista-leninista nem volt, s mint az Akcióprogram is igazolja homlokegyenest ellentétben állt a kommunista párt politikai irányvonalával. Érdemes viszont felfigyelni arra a momentumra, hogy az augusztusi eseményeket követően mély hallgatásba burkolóztak, s tán nemcsak ez az egy okuk volt rá, tán nem csupán a magyar—szlovák kérdésben elfoglalt álláspontjuk tette ezt „felettébb szükségessé“. Borúra derű — derűre ború A vitára bocsátott nemzetiségi elkotmánytörvény-Javaslat minden kétséget eloszlatott. Ezekben a napokban így beszéltünk: „győzedelmeskedett a józan ész!“ Az alkotmánytörwény-javaslat, mely valóban az Akcióprogram szellemében fogant teljes egészében megfelelt nemzetiségeink érdekeinek. Már-már úgy látszott, hogy bár nehéz küzdelem, sok-sok vita árán, sikerült bebizonyítani igazunkat. Aztán jött október 28, tökön ülve vártuk elfogadja-e a Nemzetgyűlés az alkotmánytörvény-javaslatot. Elfogadta!... Erről tudósítottak a lapok, az eredeti javaslat szövegét hozta forgalomba a Csehszlovák Sajtóiroda. Előbb kósza hírek, később hivatalos dementi forrasztotta torkunkra a szót. A javaslatból lényeges részek maradtak ki, s bár az alkotmánytörvény így is kiinduló pontul szolgálhat nemzetiségi életünk kibontakozásához s az állampolgároknak kijáró egyedi jogok elismerésén túl elismeri a nemzetiségeket, mint kollektív alakulatokat, teíhát államalkotókat, szükséges lesz a jövőben, s tán legkésőbb az új alkotmány kidolgozásakor tisztázni többek között az önrendelkezéssel és az arányos képviselettel kapcsolatos kérdéseket. Ugyanakkor sok mindent lehetne még javítani rajta, illetve a helyzetünkön a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátandó nemzetiségi törvényben. A képviselet és a végrehajtó szervek problémája ugyanis majd itt konkretizálódik a nyelvi, kulturális és iskolaügyi kérdésekkel egyidőben. Tehát újból felcsillant a remény, s újból Itt a kérdés: győz-e a józan ész, az igazságérzet, a népek barátságának, testvériségének nagy eszméje. Szemléletesebben: sikerül-e nemzetiségi problémáinkat következetesen a marxizmus-leninizmus, a proletár internacionalizmus szellemében megoldanunk. Az elmúlt hónapokban szinte közhellyé koptattuk a népi egység fogalmát. Igaz, nem mindig eléggé disztingváltan, néha tartalom nélkül hoztuk forgalomba. A jelenlegi időszak legsürgetőbb feladata, hogy rendet teremtsünk gondolkodásunkban, s mint azt a novemberi plénum is nagyon helyesen hangsúlyozza, újból megvilágítsunk bizonyos alapvető fogalmakat. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy új tartalmat, új hangnemet adjunk a nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatos vitáinknak is. Ne szolgálják azok — mint az előbbi példák is eklatánsán bizonyítják — az ellentétek kiéleződését, hanem a jobb megértést, a közeledést mozdítsák elő. Végszó helyett Ma ott tartunk, hogy a nemzetiségi problémákról nyíltan, őszintén szólunk. Ez eddig természetesen rendben van. Hisz a végső megoldásig csakis ezen az úton juthatunk el. Viszont mindenek előtt tudatosítanunk kell azt, hogy a különböző taktikázás, manőverezés csak kárára van a dolognak. Azt eredményezi, hogy a „látszólag nyugodt felszín alatt“ újból megindul az erjedés. És egyre mélyebb gyökeret verhet a bizalmatlanság, egyre magasabb válaszfalat húzhat közénk a nacionalizmus, sovinizmus mételye. A nemzetiségi kérdés váljon a humanizmus kérdésévé, váljon a humanizmus fokmérőjévé. Az inkább többet, semmint kevesebbet elvének kell érvényesülnie, az emberi, sőt alapvető emberi jogok osztásánál nem lehetünk szűkmarkúak. Ha egyszer valljuk, hogy szocialista társadalmat építünk, ha törekvéseink a szocialista demokrácia elmélyítését szolgálják, akkor ennek feltétlenül meg kell nyilvánulnia nemzetiségi politikánkban is. Mert ne feledjük — a szocializmus az emberért van. A szocialista társadalom elsősorban és mindenek előtt ember-’*'zpontú társadalom, illetve azzá kell válnia. B. P. I. SZARAD FÖLDMŰVES 3 196B. december 21.
