Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-21 / 51-52. szám

\fydlc/k>M voftatH, it Harmadik ■*' elemibe jártam, is először léptem a közszereplés terére, A köz­­tzereplés tere az öreg templomunk volt. Oj divatot kezdtek a városunk­ban, karácsonyfát állítottak föl a szentélyben az oltár mellett, s keres­tek valami alkalmas kis rongyost, akt a mennyel fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkér­ni, futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből ts. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, ke­vesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kama­­szollották, a harmadikat csak segéd­lettel lehetett volna a karácsonyfa alá állítani. Tudniillik olyan körül­tekintő személlyel, aki az orrocskáját rendben tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalomnál. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokoknál ts megesik, de azok nem fakadnak* sírva, hanem köhögéssel segítenek magu­kon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kts arcom volt, és fésűt nem álló, vad fekete hajam, s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé. — Aztán nem félsz majd, kisfiú? — emelte fel az állam valamelyik taní­tó úr. — Nem félek én. csak a kutyák­tól — mondtam önérzetesen, s kicsit halkabbra vettem a szót — meg a bakteroktól. Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba, s kezembe ad­ták a köszöntő verset, amit Fehér ta­nító úr írt. Isten nyugtassa a haló porában. Szép, hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha maid odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral. Szép karácsony szép föld fája Mondsza qsak honnan jövel? Sok Ilyen sose hallott szó volt ben­ne, mint a mondsza, meg a jövel, s ezekkel ríkattam meg legjobban a Daru utcai nemzetet a próbaszavalá­sokon. Akkor tapasztaltam először, hogy szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amtt maga sem ért meg. Minden program szerint ment, még az tdö is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén, akkora 'jégcsapok lógtak a tetőnkről, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta sem szopogattam jégcsapban olyan jóízűt. Olyan rot­hadt zsindelyzamatú volt, amilyet semmiféle cukrász nem tud produ­kálni. Amellett a torkot is edzette, és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónokoknak nagyon ajánlha­tom, a jégcsapszopogatástól elmúlik minden lámpaláz. Azt nem vettem észre az úton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám rám adta a nagykendőjét, csomóba kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat meg az államat harapdosta a hideg. De hát ez nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cinegét fog. A ta­nítóké, tanítónőké is azt fogott, akik az Iskola sarkán toporogva várakoz­nak rám. Egész másért akadt meg rajtam a Honthy Berta kisasszony ál­dott szeme, — Attól félek — mosolyodott el, mikor meglátott —, hogy ez a kis­gyerek egy kicsit túlozza a rongyos­ságot. Mégiscsak kellene rá valami kabátot adnt. Mindenki Igazat adott neki, de hát, hol vegyenek most egy gazdátlan ka­bátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanító úr elvisz a Stross szomszéd boltjába, és ott föl­ruháznak a Jézus nevében, de ezt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az Iskolaszolga ott ment el mellet­tünk, sietett a templomba, perzsia­­galléros ünneplőben. Nagyon mogorva öreg férfiú volt, de azért most behar­­matozták az égi magasok a lelkét. — En odaadnám a gyerkőcének ad­dig a bekecsemet — mondotta egy kicsit vontatva, mintha csudálná ön­magát. — No, ezt megfizeti az Isten, Ká­roly bácsi — repkedett Berta kisasz­­szony, s mindjárt nekifogott kigom­bolni a jó embert a bekecsből. — faj, kérem, én nem ezt gondol­tam — hőkölt vissza ijedten az öreg­ember —, hanem a hétköznaplót. Már hozom is kérem. Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakaugyn kihozta a hétköznaplót. Azt, amiben söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták, és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságokat, alul csak a csizmácskám hegye lát­szott ki belőle, a kezem pedig egyál­talán ki sem látszat, a kezem feje kö­nyökéig érhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petróleum szaga volt az első úrikabátnak, amit visel­tem, egészen más, mint az otthoni petróleumé — ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor dísz­magyart látok. A zsúfolt templomot se felejtem el soha, ahová alig tudtunk utat törni, elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskunok, a berlinerkendős öregasszonyok, a sötét oltáron csil­logó viaszgyertyák szaga összekeve­redve a karácsonyt früstökével, a mézesfokhagymáéval — olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanító úrnak is szeget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk ma­gunkat a szentélyébe, és közölte ag­godalmát Ágócs főtisztelendő úrral. — Székre kellene állítani ezt a hü­­velykmatyit, hiszen így egészen el­vész! Szólították is a harangozót, de az vállvonogatással felelt a sekrestye ajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget! — Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! — mondta valaki, s már akkor föl Is nyalábolt valaki, s rá­állított a márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egy­szerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel — 6, nem ieszek én soha többé olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi, öreg templomban! Egy magasságban volt a fejem a piros­ruhás Máriácskájéval, aki a legsöté­tebb oltáron lakott üvegházában, és mégis oda sütött rám a mosolygása, és máris rásimította a kezét a szí­vemre, amely nyugtalanul vert ebben a szédületes magasságban, és azóta is ott tartja nehéz órákban és tudom, hogy el se veszi onnan a halálos órák párnájáig. Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a pol­gármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohase próbált még ilyent életében, és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak tllendőeknek a kerubinok, és én már kezdtem álom­ba zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a láng­­virág, és Szente tanító úr megrántot­ta az úri kabátot: — Csak bátran, Fercsikémi Hát mért ne lettem volna bátor. Csengetyűzött a szavam az emberfe­jek felett, mint az angyaloké a betle­hemi mezőkön: Szép karácsony szép zöld fája Mondsza csak, honnan jövel? Itt az instrukció szerint szétvetet­­tem a két karomat, és a hosszú, le­lógó kabátujjak akkorát lebbentek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden stró­fa után röppentem egyet. Ki is. gesz­tikuláltam magam az egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még Mi­hály arkangyal is abbahagyta a szó­szék oldalán a sátántaposást, és sza­lutált a lángkardjával. — Ember vagy, Fercsike — jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztél, amikor a szónokot minden elfogadható oldaláról üd­vözlik. — Most már lejöhetsz, add ide a kezed! Persze, csak a kabátujjat adtam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben. — Gyere hát, nem hallod? — rán­totta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujjat. — A nagyságos úr akar megsimogatnl. Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetet­len szép férfíarca már akkor ott mo­solygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már simogatott: — Gyere, kis pajtás, majd levesz­lek. — Nem ... nem ereszt a lábam — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz. — Mi a macska? Nem ereszt a lá­bad? — nevetett Holló, s erősen ma­gához rántott. Az egyik lábam elszabadult, de ab­ban a percben el ts jajdítottam ma­gamat, és pedig jó kiadósán. — Jaj, jaj, jaj, ne bántson! A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és — Berta kisasszonytól hal­lottam később — vérehagyottan emel­kedett fel. — Szent Isten, ennek a kisgyerek­nek odafagyott a lába a kőhöz! A másikat már óvatosan engesztel­ték föl, mert az még jobban összeba­rátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmács­­kákban léptem a közszereplés terére, s ezért nem tudtam róla többet el­mozdulni. Ami jeget, havat fölszed­tem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott, és hozzátapadt a kőhöz. — Sebaj, kikerül a maga foltjából — nyomogatta lábam Sor doktor úr, ahogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kenyérsütögető asz­­szony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenye­ret, azon melegen, ahogy a kemencé­ből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények dok­tora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne eh szalajtani Deskóért, a városi előjogai fosért. Es így ültem életemben először úri hintán, amely csak lépésben haladha­tott a bőrruhás kiskunok és berliner­kendős asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a vi­lági dolgok változatosságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól és dicsérték a szép úri kitalálást, különösen a női nemen levők, egy-két öreg szüle azonban elégedetlenül reszkettette a fejét, hogy az urak már a templomból ts panorámát csinálnak, és szavalatot tartanak az oltár előtt. — A mi kisfiúnk volt az, sógorasz­szony — próbálta mentegetni apám, anyám az urakat, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. De az­tán felhagytak a népek fölvilágosítá­­sával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ő gyere­küket karolják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén. Nagyon fehérképű volt a fiatal, aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik azt otthon, bizonyosan valami nagy nemből való úrfi volt, ugyan úri kisasszony is lehetett, mert nagyon sergette-pergette magát. En pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevo­nultam a Daru utcába, csak azt érez­tem, hogy parázs sütögeti a lenyúzott talpaimat. Es ekkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondo­lat, hogy van egy téli Isten is, akt más, mint az az Isten, aki a nyarat mosolyogja. GÁRDONYI GÉZA: EGRI "SILLAGOK & FEEDOEGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ ■& VACSORA yTÁN GERGELY SÁRKÖZIT ÉJSZAKAI POR­TYÁRA HÍVTA, DE A 4 CIGÁNY AZ- ESKÜ RE HIVATKOZOTT... VENDÉGÜL .£LJEAY AZAZ ZM0ER, AR/EZSOHER EOG/YEOHAZH/ EGERÉRTÍ y^D£ H/SZEH LYEH^ ARRA ESROD/OHR, HOGY HER HAGYJÍ/R 'gj EL A KÁRÁT, HA/YE/Y ARRA, HOGY Arg! ^REGKEDELLfEZZÜR. r LEHEL, HOGY A ^ \Wflf ... tebblarra W^jmbQzsörr, eh arra ESKHDÖZSTERf, HOGY $agpf \ LEGE/JER /VÉG, HA, lül l \\RMEGYERA KAfíBOtp. ^ EGER EpO/G^-ZS « CSAK DERER KAROS " LL Kol r, AGYA /SLE/K, HOGY. ESE/YEG% 4 YYAG/AR D/CSOSEG VAROSA & LE6YEHÍ ,---­w rwy' eljev r AZ A LÖROR, fl V MMER ELŐSZÖR I HY/R R/ A FOGAT.* A A TÖRÖK SEREG ELŐŐRS CSAPATA FUTÁSNAK EREDT. ALIGHA VELTE, HOGY y MAGARA IVÓIT... Dir István: TÉL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents