Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-14 / 50. szám

A bálteremben elhallgatott a zene. A párok kimelegedve tolongtak a parketten.

— Nagyszünetl — kiabálta figyelmeztetőül a zongorista. Erre, akik már leültek, sorban felpattantak a székekről, és kéz a kézben siettek ki a homályos folyosóra.

— Megyünk mi is? — kérdezte tőle Feri, várakozással a hangjában.

Nem válaszolt azonnal. Ha egyből nemet mond, megsértődik a fiú. Ebben a faluban bevett szokás tánc után elhúzódni a sötétre. Csőkolőzni. Ez az egyetlen „hivatalos alkalom“ a kísérő mamák és nagynénik Jelenlétében. Máskülönben csúnyán megszólják a fiatalokat, legyen a helyszín kiskapu, mellékutca, vagy a park a mozi szomszédságában,

— Majd a következőnél! Kissé elfáradtam.

Feri megadőan ült tovább a fiatal tanítónő mellett. Büszke volt, hogy a falu legcsinosabb lányának udvarolhat. Judit nem idevaló, de szerinte ez csak előny. A nyugdíjas Blanka néni helyére jött a központi iskolába, és itt ismerkedett meg vele az esti szaktanfolyamon.

— Jól esik, ha vele vagyok. Eszembe se jut szemtelenkedni, mint más lányokkal szoktam. Judit egészen más! — magyarázta Feri a termelőszövetkezeti gépműhelyben a társainak, amikor igyekeztek őt lebeszélni a „nem neki való fehérnépről“.

Ültek és alig beszéltek. Judit úgy pletykált erről a tantestületi barátnőjének, hogy Ferivel nem is tud közös témát találni. Az ember végtére a „saját színvonalát“ keresi a másikban, ha férfi az egyik, és ha nö a másik. Kénytelenségből engedte közeié be Ferit. Mert mit tehet a falusi tanítónő, ha netán élettársra vágyik, mert eljön ennek az ideje is. A férfi kollégák többnyire már feleségestől érkeznek a faluba. Tehát: vagy megalkuszik, és akkor szeretője lesz valakinek, vagy elhagyja az állását, felcseréli nagyobb községgel. Ha kitart elvei mellett, esetleg vénlány marad. Ennél Jobb a kevésbé boldog házasság is a tehetős falusi legény oldalán. Judit így magyarázta önmagának a helyzetét.

— Elviszem szívesen (hazáig! — ajánlotta a bál után Feri. Kinyitotta a vadonatúj Renault ajtaját. Judit helyet foglalt az autóban. A falu túlsó végén lakott albérletben, az özvegy Szamosi néninél, havi háromszázért. Élvezte a sebességet. Hát igen! Ennek a Ferinek valóban jól megy: autója, szüleinél a két szoba berendezve, és még lehetne sorolni, mennyi mindene vanl Az özvegy Szamosiné nem hiába duruzsolja állandóan a fülébe:

— Te Judit! Nehogy elszalajtsd ezt a kövér verebet! Bár azt is mondogatta Juditnak, hogy a vőlegényjelölt édesanyja nem lelkesedik a kapcsolatukért.

— Tanítónő nem gondozza odahaza a jószágot, még akkor se, ha férjhez megyl Én meg nem dolgozom a menyem helyett! — emlegette Feri édesanyja özvegy Szamosinénak.

Feri elzárta a rádiót. Fékezett. Megérkeztek.

— Látja csak, jó ez a Renault. Csak sokat rázkódtam az áráért a traktoron meg a kombájnon.

— „No, most jön a szokásos, hogy a tanítóknak hamarabb adják a pénzt, és mennyi, de mennyi szünetük van a nyáron“ — gondolta Judit, ám Feri most másképp folytatta.

— Judit, szeretnék egyszer komolyan beszélni magával...

— Lesz még arra idő! Vár a Szamosi néni! Köszönöm a „fuvart“. Viszontlátásra, Feri! — nyújtotta a kezét Judit, félbeszakítva a fiú megkezdett mondatát, és gyorsan kikászálódott a kocsiból.

Odabenn kékborítékos levél várta, a csipketerítős éjjeli szekrényen. Kíváncsian bontotta fel.

„Kedves elveszett Juditom, szép reményeim tündöklő ékessége! (Szép megszólítás, mi? Erre nem lehet panaszod!) Itt a járási könyvtárban tudtam meg — ide helyeztek három (hete a Dunántúlról — hogy Te 30 kilométerre innen sanyargatod a falusi nebulókat., Csak rád gondolok, mióta elkerültünk a főiskoláról... No mindezt sokkal szebben fogom Neked elmesélni, ha személyesen találkozunk. Egyébként Te is felkereshetsz, ha elintéznivalód akad a városban.

Sok barátsággal a Hűséges Fiúd:

Elek.“

Judit újra, meg újra elolvasta a levelet. Nem akarta elhinni, hogy a szívében rejtegetett emlék egyszerre megelevenedik: Elek jelt adott magáról, Elek itt van, elérhető távolságban! Sokáig nem tudott elaludni. Reggel özvegy Szamosiné keltette fel, aki titokban elolvasta az asztalon hagyott levelet. A szombati tanítás után Judit autóbuszra ült. Egész úton Elekkel való találkozását színezte, és időnként el-elmosolyodott.

Már egy órája beszéltek a presszóban és úgy érezték, hogy még alig idéztek vissza valamit az elmúlt két esztendőből.

— ... Képzeld, egy új bibliográfiai módszeren dolgozom. Ha elkészül, hozzám hajítanak kétezer forintot. És veszek egy japán tranzisztoros magnót. Lakásra még nem gyűjtök ... — nevetve ejtette ki Elek ezt az utolsó mondatot és gyöngéden megfogta Judit kezét.

— Mi meg közlekedési parkot csinálunk a gyerekekkel az iskola udvaránl Ez lesz az első nagyszabású „tanügyi újításom“.

Egymáshoz simulva léptek ki a presszó ajtaján. Juditnak lejárt az ideje, utaznia kellett vissza. Elsétáltak az autóbusz-állomáshoz.

— Akkor e jövő héten meglátogatlak! A művelődési autóval megyek — búcsűzkodott Elek az indulásra váró busz előtt.

Ebben a pillanatban személyautó

kanyarodott a járdaszegélyhez és frissen kiugrott belőle Feri.

— Messziről megláttam Judit! Gondoltam, minek menjen busszal, mikor én is itt vagyok. Szálljon be, elviszeml

Judit észrevehető zavarral magyarázkodott egyszerre, mind a két férfinak. Azok sző nélkül hallgattak. Azután úgy tett, ahogy Feri kívánta. És Elek tűnődve nézett a távolodó autó után.

— Mondja Feri! Mióta követ engem a városban? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Nem tetszik a viselkedése!

— Hát a viselkedésére maga sem panaszkodhat, Judit! Miért udvaroltat mással? Elvégre velem járkál a falubanl

— Ezt maga nem érti! Én nem vagyok a tulajdona és nem vagyok a lekötelezettje! Különben is, mi az udvarlása? Ostoba erőlködés...

Judit máris megbánta indulatosan kimondott szavait. Késő volt. Feri szemére vörös kőd ereszkedett, szinte beleugrott a fékbe. Az autó csikorogva, reszketve megállt.

— Szálljon' ki azonnal!

Judit elfehéredett. Feri mozdulatlan, csak előre néző arcáról csak azt a lehetőséget tudta leolvasni, hogy ennek a megaláztatásnak meg kell történni. Kilépett az autóból. Bevágta maga mögött az ajtót, szinte kiugrott belőle az üveg. Sírva gyalogolt jó kilométernyit a legközelebbi megállóhelyig, és az a busz vitte haza, amit a városban hűtlenül elhagyott.

Másnap ismeretlen férfi várta az iskolában. Kezét fogta a mellette álló, megszeppent szőke kisfiúnak.

— Kezétcsókolom, kisasszony! Doktor -Kiss Rezső, ez itt a fiam, a még kisebb Rezső. Az iskolaigazgató küldött Önhöz: az osztályába fog járni a fiam. Hát ezért bátorkodtunk feltartóztatni önt a tanítás előtt.

Judit megcirógatta a kisfiú fejét és leguggolt hozzá:.

— Hát az anyukád? Ilyen kisfiúkat az anyukák kísérik ám először az iskolába!

— Neki nincs édesanyja. Azaz, hogy van. Messzire. Elváltunk, kérem — válaszolt a fia helyett az orvos.

— Szóval ön az a sokat emlegetett új községi orvos, akire egy éve várnak az idevalósiak? — tette fel kiegyenesedve az újabb kérdést Judit, látszólag elengedve a füle mellett az orvos pillanatnyi magyarázatát.

— Igenis, kezitcsőkolom! Nagyon örülök, hogy máris megismertem a helybeli tantestület igazán csinos képviselőjét — folytatta az orvos, felemelt és tenyérrel kifordított kezekkel. Jelezvén, hogy minden mellékgondolat nélkül, őszintén beszél.

Judit délután odahaza bezárkózott a szobájába. Nem akarta látni az özvegy Szamosinét sem. Leheveredett. Az emlékezés filmszalagján leperegtek az elmúlt napok és órák eseményei. Ezeket akarta most osztályozni, válogatni az érzelem és a Józanság rostáján. Kis idő múlva asztalhoz ült, és megírta Elekhez címzett levelét.

„Egyelőre késleltesd az ígéreted, hogy meglátogatsz. Az okokról később értesítelek, mondjuk 4—5 hét múlva. Ahogy Te mondanád: magamba szállók, mert szükség van a teljes önismeretre ezekben a nehéz időkben ...“

Amikor leragasztotta a levelet, szavakat mormolt. Hangosan. Szavakat, amelyek levélírás közben is a fejében bujkáltak.

— Nincs neki édesanyja. Azaz, hogy van ... Messzire. Elváltunk kérem.

A híres bortermelő

A sárga hintában ült a vidám társaság és a süppedös homokon bizony nekiveselkedtek a lovak. Négy asszony meg Józsi, a község koesihajtója. Ennyi volt a létszám. Az asszonyok közül kettő tanácselnök, kettő meg titkár. Tavaly a pesti tanfolyamon barátkoztak össze, és még ott kitalálták, hogy küldöttséget menesztenek maid egymáshoz.

— Fordulj be, Józsi, a Kelemen dűlőreI — hangzott a parancsolat, és a vendégekhez fordult a helybeli elnökasszony:

— Tudjátok; erre van nekem egy híres bortermelőm! Ezt a dűlőutat róla nevezték el, pedig mifelénk nem szokás élőt ennyire megtisztelni. Itt azután vehettek pálinkát. ValóditI

— Az JÓ lesz! — lendítette meg a kétliteres demizsont a messzeségl asszonytárs. — Az uram azt mondta, hogyha semmit, de ennivalót okvetlenül vigyek nekíl

Az öreg Kelemen nem volt zavarban. Jönnek őhozzá látogatók még a minisztériumból is! Gavallérosan összevágta a bokáját:

— Ennyi szép virágszál a házamban. Istenem! Ha fiatalabb volnék..,-— Inkább a pálinkát a vendégeknek, mint a'huncutságot, Pista bátyám! — Jött egyből a replika az asszonycsoportból.

— Pálinka is van. Erős, zamatos! De kedves asszonyaim: pohár borocskát isznak-e?

A szíves kínálásnak nem támadt ellensége. Perc múlva olajos fényű rizling sorakozott kristály poharakban, a kecskelábú asztal vastag fedőlapján. Ezután megtelt pálinkával a kétliteres demizson is.

Trécseltek az asszonyok, a borocska oldott valamit a nyelvükön. Aztán elálltak az asztaltól és fizetésre került a sor.

— Százhatvannyolc forint az egész! — vágta ki az öreg Kelemen.

—Mondd már Pista bátyám: a végén ml az a nyolc forint? Mert a pálinka literjét nyolcvanért méred azt tudom — kérdezte a helybeli elnökasszony.

— Hát a négy pohár bor ára, amit kedves kegyelmetek megittak!

Amikor az órában megáll az ütő, szintúgy érte ez a mondat az elnökasszonyt. Kínos restelkedésében csak a szeme sarkából nézett Jobbra meg balra a vendégeire. Azoknak az arcukra volt írva minden. Elfutotta a nagy méreg:

— No, híres egy bortermelő maga, Pista bátyám! Nem ártana ezért felemelni az ódáját! Szerencséje, hogy nem a régi világba’ vagyunk! Kínál, aztán pénzt kér! Csak ne lett volna olyan mézes, mázos...

Ügy elszaladtak az asszonyok, hogy még a pénzt is elfelejtették ott helyben elővenni. Józsi, a kocsihajtó vitte a forintokat az öreg Kelemenhez a dűlőútról a kertes házba.

A hintón a vendég elnökasszony szótlanul tartotta a pálinkás demizsont. Egyszerre a nyelve hegyén volt, hogy kimondja, de csak gondolta:

„Jó volt a bor. A híres bor. Csak ne lenne az a kis mellékíze.. .1 (SzR)

Zs. Nagy Lajos versei:

TÉRISZONY

Fogjatok meg izmos társaim!

Túl magasra szálltak az egek: alattam a jeges csillagok, felettem a pikkelyes folyók, fogjatok meg, íme szédülök.

Virágokat éget rám a nyár, s forró szelek szedik szirmaim.

■ I

Ősz végi kép

Duna-part, sápadt fényben égő, hiú asszonyként vízbe néző, meztelen fákkal, hűs kövekkel, vijjogó sirálygyötrelemmel.

Komisz a szél, hullámokat ver, borzong a víz borzong az ember, egyedül zordan jár a parton, nem keresik, ha elcsatangol.

GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÁSZLÓ RAJZOLTA: ZŐRÁD ERNŐ •&

B0C5KAIEKKAL EGYIDŐSEN EGY PARASZTEMBER LEVELET HOZOTTÁ, töröktől.

} Ól

KÜLD/ . , , AHMED PASA KALSÓI. ... A PATA {MAS SS ZEGYOZHSTSTíSW , CSÁSZÁR AKARATÁBÓL /NESZEK T/TEKET, HOGY ŐFELSÉGÉNEK SLLS/YS SZEGŐIM ÍZ SS ZfERJSTEK. PA SGSP ,VÁRAT /VSA/ MEGADJATOK, M/NDSN JÓT NYERTEK. DE HA NEM, YALAMSN/YY/S/Y HALÁLLAL LAKOZTOK.