Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-30 / 48. szám
Szomorú végű vadászkaland Imre bátyára meghívást kapott egy kiselejtezendő, vén süketfajd lelövésére. A nagykakas a Chabenec oldalán terpeszkedő véderdőben dürgött. A vendéglátó erdőgondnokság Krivost, a jaszenyjei erdészt bízta meg a vendég kalauzolásával. Imre bátyára kérésére én is csatlakoztam a kis expedícióhoz, mert hármasban vígabb a túrázás. Hosszú, de ezer viccel fűszerezett bandukolás után a havas alatti ősbükkösben telepedtünk le. Tábortűz mellett akartuk bevárni a hajnalt. A nyírfa hasábok barátságosan lobogó tüze mellett jól esett a vacsora. Rövid tere-fere után pedig valamennyiünket elnyomta a jóságos álom. A két fajdvadász még pitymallatt előtt indult a dürgőhely felé. Én maradtam. Igaz, nem szándékoztam a tűzhely mellett bóbiskolva tölteni az időt és idegesen várni a fajdvadászok visszatértét. A semmitevésben megölt volna az unalom! Speciális programot eszeltem ki a magam számára: Süldő vadmalaccal akartam meglepni társaimat. Eloltottam a tüzet, hátamra dobtam batyumat, vállamra vetettem a háromcsövű puskát (drilling) és útnak eredtem, amikor a havasi rigó szerelmi áriát fütyült fészkenülő párjának. Bolyongtam össze-vissza. Tűvé tettem az egész erdővágást, de nem akadtam süldőre. Egy nyársagancs, „kiszolgált“ aggharcos őzbakot riasztottam fel fekhelyéről. Pihent. Kénődzött. Mély csend honolt a Chabenec véderdejében. Nem hangzott fel lövés. A nagykakas már nem dürgött többé, mert hiszen nagyon előrehaladt a tavasz. A fészkenülő jércék pedig nem reagáltak a havasi trubadúr meddő udvarlására. Jövendő csibéikről álmodoztak. Vaddisznó sem volt Krivos híres pagonyában. Dúsabb legelőre vándorolt. Mindketten üres kézzel tértünk vissza éjjeli tanyánkra. Bő reggeli után meghánytukvetettük a helyzetet. Krivos ajánlatára szedtük a sátorfánkat és hazamenet a vén őzbakot kellett volna elejtenünk, mert a visszafejlődő agancsú példány veszélyeztette a többi őzbak fajfenntartási feladatát. Elbúcsúztunk az erdésztől, aki soros kerülőútjára indult. Búcsút mondtunk a bükkösnek és meredek, sziklás, bokros terepen keresztül vágtunk neki a völgynek, szüntelenül figyelve környezetünket. Régi, elhanyagolt cserkészütőn haladtam előre. Óvatosan szedtem a lábam, nehogy száraz gally kerüljön a talpam alá, mert a legparányibb roppanás is meghiúsíthatná igyekvésemet. Pont kilenc óra volt. A nap már jó magasan a látóhatár fölött. Az idő múlásával párhuzamosan fogyott a sikerre való kilátás is, mert a bak nem legelt, árnyékos fekhelyén pihent. Váratlanul mozgást észleltem. Arrafelé meresztettem tekintetemet. Szemem, szám tátva maradt. Elállt a lélekzetem, amikor medvebocsot pillantottam meg. Vagy tizenöt lépésnyire lehetett tőlem. Arcomhoz rántottam a puskám, de nem azért, hogy lelőjem a kis állatot. Akaratlan, gépies volt e mozdulatom, amely a vadászoknál nem megy ritkaság számba, ha véletlenül vad került a szemük elé. Amikor arcomhoz emeltem a puskát, egy további bocs ugrott az első nyakába és megölelte ikertestvérét. Igen megkapó volt ez az egymás iránti gyöngéd viselkedés, s ez okból akartam közelebbről megfigyelni a kedves állatok játékát, de tervem meghiúsult. Alig tettem néhány lépést feléjük, hátam mögött reám mordult az anyjuk. Megrezzentem, mint a nyárfalevél, ha hirtelen szélvész kerekedik. Mozdulatlanul álltam a helyemen, de nem hagyott nyugton a kíváncsiság. Óvatosan visszanézve észrevettem, hogy a gyermekeit féltő anyamedve vadul ugrik felém. Az volt a szerencsém, hogy hibás volt ugrása. Ravaszul becsülte a távolságot. Az ugrás íve egy méterrel magasabb volt a kelleténél s nem ért el a mancsa. Amikor felettem ívelt a hatalmas ragadozó, megpillantotma vérben forgó, kidülledt szemét, vicsorító fehér fogazatát. Bundájának szőre aranyként csillogott a fényes napon. Ennél szebb képet nem láttam világéletemben. Amikor felém ugrott, puskámból kiröpítettem a golyót. A vad nem jelzett, nem kételkedtem benne, hogy elhibáztam. Ugrása közben éreztem forró leheletét és rám meresztett kopott karmait. E pillanatban elsütöttem a puskám két sörétes csövét. E dupla lövésnek romboló hatása volt. A medve a hátára vágódott és a patak feletti sűrűbe gurult. Ott azonban rövidesen föleszmélt és a vízhez vánszorgott. Gyógyírt keresett. Ojra megtöltöttem a puskám, de további lövésre már nem került sor, mert a medve eltűnt. Szememmel végigpásztáztam a terepet, de a sebzett ragadozót sehol sem láttam. Kővé meredten álltam helyemen. Éles füttyel hívtam társamat segítségül. Azonnal válaszolt, de hosszú ideig tartott, mire előkerült. Késedelem nélkül fogtunk a sebzett vad kereséséhez. Fehér kendőt húztam végig a harmatos füvöp és csakhamar meggyőződtem, hogy véres. Erre akár egy jól idomított véreb indultam a vérző vad nyomán. Patakhoz vezetett. A csörgedező vízben azonban teljesen eltűnt. Elmosódott. Társam hazament, én ismételten magamra maradtam. Csak a bánat, a gond társult velem. Sokáig tűnődtem, mitévő legyek. Egyben nem kételkedtem: sebzett medvét sűrű vágásban nyomozni életveszélyes vállalkozás. Le is mondtam róla, mert úgyis esteledett. Két hétig nap mint nap kerestem a halálra sebzett anyamedvét, az örök természet nagyszerű alkotását. Órákat álldogálva töltöttem a sűrű mellett, törtem a fejem, de nem lettem okosabb ... A harmadik hét szombatján KrivoS levelét kézbesítette a postás. Az erdész arról értesített, hogy a lomnisztai favágók rábukkantak az elpusztult medve hullájára, mely már oszlásnak indult. A mellét roncsolta össze a löveg. A trófea (medvebőr) értéktelenné vált. Másnap a helyszínre siettem, hogy eltemethessem áldozatom hulláját. Odaérve ámulatba ejtett a tény. hogy a nagybeteg állatnak volt ereje megtenni tíz kilométernyi utat, hogy végül kiszenvedjen. A gyermekszeretet érzése űzte ilyen meszszire. Bocsait kereste . .. Az elárvult medvebocsokat biztosan egyik idősebb testvérük vette gyámságba és gondoskodott biztonságukról. Ez morális őstörvény a medvék családi életében. Szívből fájlaltam a gondos anyamedve pusztulását. Nem készakarva oltottam ki életét, önvédelemből tettem. Nem én, de ő volt a támadó. Féltette bocsait, pedig csak gyönyörködni akartam bennük. Ez a tudat kissé megnyugtatott. A medve sírjához tiszafát ültettem ... Selmec Adolf DECEMBER — BAK HAVA Befejezéséhez közeledik megint egy év. Egy vadászév, amire bak havában már csak visszaemlékezünk. Szemünk végigjárja szobánk falán a trófeák sorát s megáll az idei zsákmányoknál. A trófea emlékeztet, elgondolkoztat és figyelmeztet. Vadászterületünk egyik értékmérője a trófea. A jól karbantartott, féltő szeretettel gondozott területről jó és kívánatos trófeákat vihet haza a vadász. Ilyen helyről még a selejtvad agancs«, agyara, csigája is magán hordja az erős, jó minőségű állomány bélyegét. Aki a tanácsokat nem csak hallgatja, aki a szakirodalmat nemcsak olvassa, hanem azokat megfogadja és a vadászterületen foganatosítja is, az bak havának végével nyugodt lélekkel, jólesősen szemlélheti trófeáit. Én hiszem, hogy sok ilyen vadásztársam van idén és kívánom, hogy még több legyen a számuk egy újabb vadászév elteltével! Utolsó hónapja ez az évnek, de munkánk, tennivalónk legalább annyi volt most is, mint az előző hónapokban. Ha ugyan nem több. Minden fajta vad etetését szorgalmaznunk kell. A fogoly- és fácánetetőket végigvizsgáljuk. Megigazítjuk a tetőiket, felújítjuk a pelyvaszőnyeget alattuk Gosdoskodjunk róla, hogy mindig legyen az etetőn megfelelő mennyiségű és minőségű eleség. Védjük az etetőket a hívatlan vendégektől, a varjaktól. Az etető elé tűzött 3—4 méteres karóra akasszunk ki ijesztőül lőtt varjút. A őz- és szarvasetetők ilyenkor már feltöltve kell, hogy várják p vadat. Ha korán állna be a kemény idő s a mély hó, úgy fokozottan pótoljuk az elfogyasztott eleséget és szórjunk makkot, vadgesztenyét is a vályúba. Az őznek és nyúlnak — az erdészekkel való megegyezés szerint — döntsünk helyenként nyárfákat vagy rekettyefűzet. Ezeknek kérge e két vad legkedvesebb téli csemegéje. A vaddisznókról a szórókon gondoskodjunk. Az évvégi ünnepek közeledtével fokozottan látogassuk a vadászterületet. Beszéljük meg vadásztársainkkal s osszuk be az egyes napokat szolgálatszerűen egymás között. Éjjel, de különösen hajnal előtt ellenőrizzük a területet. Ez az az időszak, amikor legmagasabb fokára hág a vadorzás. Fegyverrel, hurokkal, tőrrel, csapdával igyekeznek egyes sötét elemek jogtalan pecsenyére szert tenni. Ne tűrjük, hogy más nyakló nélkül dézsmálgassa azt, amit magunkat megtartóztatva, féltő gonddal fölneveltünk! E hónapban még tart a vadászidény. A mezei nyúl és fácánvadászatok egész hónapi élményt kínálnák. A szarvas, a dámvad, a muflon, a vaddisznó minden neme, az őzsuta és gida a hónap végéig lőhető. A vadliba az év végéig, a vadkacsák gácsérjai december 15-ig vadászhatók. A ragadozómadaraink közül a gatyásölyv és a szürke varjú lőhető. A szőrmés dúvadak most már értékes gereznát is kínálnak. A nyest és a nyuszt vadászata a hónap elejétől kezdődik és lőhető a vadmacska is. A hosszú estéken lapozgassuk fel vadásznaplónkat. Milyen vadból mennyit lőttünk, mennyit találtunk elhullva? Hány etetőt, sózót létesítettünk, hány régit semmisítettünk meg? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ne csak a vadászgazdának, ne csak a statisztikai űrlapnak feleljünk, hanem saját lelkiismeretünknek is. Ennek a legfőbb kritikusnak is nyugodtan a szemébe nézhetünk, ha igaz vadász módjára töltöttük el az évet. (K. K.)
