Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-30 / 48. szám

Veresszárnyú koncér

Koncér néven is szokták emlegetni e fürge, eleven, de egyben félénk és kisnövésű halat. Talán félénksége az oka annak, hogy mindig csapatosan jár s ezért ahol rátalálunk, ott egymásután, természetesen megfelelő hozzáértéssel, több példányt is foghatunk.

A veresszárnyú koncér általában a lassúbb folyású vizeket, tehát a holtágakat, tavakat, csatornákat és kanyargó folyókat szereti. A folyókban a kavargó, örvényes, visszafelé folyó részeken tanyázik és kedveli a folyómeder hirtelen mélyülő részeit is, ahová a víz sodrása haltáplálékot hord össze. A holtágakban és tavakban a hínár, vagy a tavirózsa levelei között húzódik meg és innen veti magát nagy ügyességgel a vízbe eső rovarokra. Táplálékának zömét azonban a növények, gyenge hajtások és növényi magvak, moszatok alkotják. A koncér tehát békés, vegetáriánus hal.

Egész évben, még télen is táplálkozik, tehát mindig fogható. Legeredményesebb horgászata ősszel kezdődik, amikor a vízinövényzet lesüllyed a mederfenékre. A melegebb őszi napokon a napfelkelte utáni

2—3 órában lehet a legeredményesebben koncárra horgászni. Az idő, illetve a víz hőmérsékletének a fokozatos lehűlésével párhuzamosan az eredményes órák egyre eltolódnak a déli órák felé.

A melegebb őszi napokon a tiszta, álló vagy lassan folyó vízben legyező dobással foghatjuk a halat, természetesen kis, 15—17-es horoggal, amelyre legyet, vagy kisebb sáskát, rovart tűzünk. Botunk könnyű, vékony, két méteres és egydarabból legyen. Orsónk egyszerű legyen s csakis a zsinór tárolására kell szolgáljon ebben az esetben. Ha a legyezés nem vezetne eredményre, akkor a már említett horgászfelszerelésre egy kis toll úszót szerelünk és 15—20 centis élőkével horgászunk. Helyünket mindig változtassuk, a vízfolyással szemben haladva és magunkat

jól álcázva. Vigyázni kell arra is, hogy árnyékunk ne essen a vízre, mert különösen a nagyobb példányok nagyon figyelmesek és félénkek. Vékony zsinórt használjunk, amely a csali legkisebb mozdulását is jelzi s a kapás pillanatában azonnal be kell vágni. Csaliként a már említetteken kívül főtt kendermagot, főtt búzaszemet, apró vörös gilisztát, apró kenyérből golyócskái használhatunk. E csalikkal a horgászhely beetetését is elvégezhetjük, ami emelheti a fogáseredményt.

Ősszel, a hűvös idő beköszöntésével párhuzamosan a veresszárnyú koncér egyre mélyebb vizekbe húzódik. Tehát egyre hosszabb eresztékkel (élőkével) kell horgásznunk. Néha 3—4 méteres mélységben kell keresni a halat. A csalit a kívánt helyre egy kis fenékólom segítségével juttatjuk el, mely csak borsószem nagyságú legyen és a horogtól öt centire erősítsük fel. A bot vége legyen nagyon érzékeny. Ha ilyen botunk nincs, akkor a zsinórnak hasat engedve, azt az ujjunkkal fogjuk, hogy jobban érzékelhessük a kapást.

Ősszel eredményesen TR5rgászhatunk csukára és harcsára, ha csalihalként kisebb, élő koncért tűzünk a horgunkra. A veresszárnyú koncér kicsiny példányait akváriumban is lehet tartani, mert nem kényesek.

Kászi Zoltán

Vigyázat, csuka!

ŐSZI KUTY A VIZSGÁK GALÄNTÄN

Szeptember utolsó napjaiban a jelzett 38 vadászkutya közül 35 megjelent az őszi kötelező vizsgán Galántán. Mondhatom, hogy a kutyák felkészülten érkeztek s ennek köszönhető, hogy a vizsga színvonala az eddigieket magasan felülmúlta.

A jelenlevő kutyákból hét kitűnő osztályzattal végzett. Az első helyezeti Bánás Otto, Ilse-Asper nevű, drótszőrű, német vizslája lett.

A 12 tagú bírálóbizottság, élükön Síimák Kálmán főbíróval, nagy körültekintéssel bírált, s ezért óvások nem fordultak elő.

(L. P )

November végén olyan ködös, hűvös időjárás köszöntött a horgászok reménykedő táborára, hogy többnyire csak meleg szobában folyt egy kis horgász-beszélgetés. Egy ilyen beszélgetés nyomán kiderült, hogy a horgászok... Na de kezdjük sorjában.

Az egyik horgász mesélte, hogy november végén egy napsütéses délelőtt kisétált pergető botjával a folyópartra, csak úgy szétnézni. Őszintén szólva nem is gondolt horgászatra, de már annyira megszokta, hogy felszerelés nélkül nem megy soha vízparti sétára. Pergető-felszerelése úgy volt összeállítva, ahogy az utolsó horgászatáról visszatért. Akkor még néhány ballint és süllőt fogott. Zsinórjáról le sem szerelte a kis kanalas villantót és a nagy fehér mfilegyet.

A nádas mellett sétálgatva nagy csobbanások állították meg. Ügy tizenegy óra lehetett, amikor egy szép tisztáshoz ért, és — ha már itt a szerszám, akkor dobjunk egyet — gondolattal nekigyűrkőzött és pergetni kezdett. Látta, hogy az apró halak hol itt, hol ott rebbennek szét a nagy nyílt vizen, és igyekezett mindig oda célozni, ahol a halat sejtette. Tudta, hogy csak csuka járhat ott, hisz nem volt kezdő horgász. Dobált, dobált, de hiába. Egyszer az őszi szellő ráijesztett egy

kicsit, mert a túl magasan kidobott villantót majdnem a nádasba sodorta. Alig sikerült a zsinórt az utolsó pillanatban lefékezni. — Még csak az kell, hogy a villantómat is elveszítsem — mormogta horgásztársunk, és iparkodott is felcsévélni zsinórját. Alig indulhatott el azonban a villantó a nádcsomó mellől, amikor is egy jókora hullám emelkedett mögötte, majd tompa, de erőteljes húzás állította meg. Egy kis szívdobogtató fárasztás, izgalmas pillanatok, majd a zsinór megkönnyebbül és ... se hal, se műlégy. Még szerencse, hogy a villantó megmaradt. Ennek már fele sem tréfa, hisz a húzásról ítélve nem volt megvetni való csuka, de a meggondolatlanság — már mint a horgász részéről, aki vékony zsinórral, fémelőke nélkül szerette volna megfogni — lehetővé tette, hogy a hal megmeneküljön.

Az esemény eddig elmondott részéből azonban még néhány tanulságot levonhatunk, mégpedig olyan tanulságot, melyet az eddigi gyakorlat többször igazolt. így például azt, hogy a csuka nem annyira a nyílt vizek rablója, hanem a nádas szélein leselkedik, és megtörténhet, hogy ugyanazon a helyen többször is végigvezetett villantőnkra nincs kapás, de ha egy dobásunk 20—30 centiméterrel közelebb sikerül a né* dashoz, mint az előbbiek, rögtön jelentkezik a hal.

Megfigyelték azt is, hogy á csuka a téli hónapokban leginkább tíz óra után vadászik, a kapások nagy része erre as időre esik. Nem jelenti ez azt, hogy különböző körülmények nem változtatják meg a rablás időpontját.

A mesének azonban még nincs vége.

Barátunk ugyanis nem adta meg magát. Mivel csukázáshoz nem volt felkészülve, fémelőkéje nem volt kéznél, egy hoszszú szárú villantót akasztott zsinórjára és most már óvatosan, de lehetőleg a nádas tövébe röpítette villantóját. Az eredmény nem is maradt el. Kapást kapás ért. Fogott is ebédre valót. Amikor a harmadik csukát emelte ki a vízből, látta, hogy az igen mélyre nyelte a villantót. Ágacskával kísérelte meg kiszabadítani a horgot, de nem ment. Addig ügyeskedett, míg a csuka egy hirtelen rántással végighasltotta éles fogaival barátunk ujját. A horog nagy nehezen került ki a veszedelmes rablő szájából, de mi más kárán megtanulhatjuk azt is, hogy óvakodjunk a csuka fogaitóll Én csak hosszú csőrű csipesszel nyúlok a csuka szájába, sőt á süllő, harcsa fogait is tiszteletben tartom. 0-