Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-16 / 46. szám
Reggel Könnyű volt az Sg, kissé megeirteltedett a város felett. Az utcán feketeruhás nénik cipelték a szaty* raikat. Kész dolog, gon* iolta, ahogy elnéz:e őket. Kész dolog. Jönnek, vesznek néhány karfiolt, néhány tojást és hazacipelik. Nem törődnek semmi mással. Kielégíti őket a bevásárlás, a főzés, a mosogatás. Egy életforma, a maga nem létező igényeivel. A zöldséges üzlet előtt állt, a nap-' színű narancsok, komolytalan sárgarépahalmok, a komor fekete retkek társaságában, amelyek koszos fadobozokban várták a megváltást. Most már minden azon múlik, hogy jön-e? Ha jön, nem szabadulhat. Ö nem narancs ugyan, nem is fekete retek... De azért jó lenne beleharapni. A gondolat komolytalanságán el* mosolyodott. Megvenném és egyszerűen hazavinném. Nem tiltakozhatna. Csak hát neki jogában áll tiltakozni. Na ... Igaz... Ez a tiltakozás nagyon szép lehetőség. Topogott egy kicsit, és meghúzta a kabátja ujját, „Mondani szeretnék magának valamit...“ Nem,' ez nem jó. De akkor hogyan kezdjem? ... „Kisasszony, van egy perc ideje?...“ Na, fiam, ez biztos siker! Te hólyag... Ha a közhelyeket variálod, még nagyobb közhelyeket kapsz. Még csak ez hiányzott ... Mehetek haza. Se kéményseprő, se tört ablak, se szürke 16 ... Felfújhatod a délelőttödet. Tegnap kellett volna odamenni hozzá, mikor megállt a kirakat előtt és rád nézett. De tegnap még remegett a gyomrod a félelemtől s a'bizonytalanságtól. Most nem remeg? Nem! De most meg a lány nem jön. Pedig már jönnie kellene. Hát csak várakozz fiam, türelemmel, a türelem nemes erény, s állítólag rózsát szokott teremni__ Kicsit tovább sétált a járdán. Aztán megfordult, s visszafelé is lépett párat. Most kissé távolabbról szemlélte a ládákban heverő zöldséget. Ahogy nézte a kusza rendetlenséget, egy percre megfeledkezett arról, amiért ide állt a zöldségesbolt elé, s nem vette észre, hogy akit várt, a lány, befordult a sarkon. Mikor felpillantott, már ott állt előtte és mosolyogva nézett rá; kicsit kacéran, kicsit csúfolódva, gúnyos gonoszsággal. Ez úgy átnéz rajtam, mint a kirakaton, villant át rajta a gondolat. — Szóljon már valamit, az istenért, kérdezze meg, hogy hová sietek, hogy hány óra van, hogy van-e pár perc időm. Vagy nem ezt akarta? — kérdezte a lány. — De... — Akkor miért nem szól? — Bedöglöttem. A lány meglóbálta táskáját és nevetett. — Akkor most mi lesz? — Mit tudom én? öt napja minden délelőtt meg akartam szólítani, de mindig bedöglöttem. — Tudom. — Honnan tudja? — Buta egy kérdés, nem gondolja? — Azt hiszem igaza van. Ráér? — Öt napja minden d é-1-’ előtt vártam, hogy me g szólít s o n ... Ráérek ... — Akkor gyere. — Nem korai ez még? — Micsoda? — A tegezés! — Jő. Akkor: jöjjön. így megfelel? — Tökéletesen. S hova megyünk? — Hozzám. — Ez rosszul hangzik. Valami erkölcstelenséget érzek mögötte. — Miért? — Ki volt a kezdeményező? — Aha ... Értem. így még jobb. — Ennek örülök. Szeretem a gyors felfogású férfiakat. — Ebben volt egy kis beképzeltség. — Nem volt. Csak a helyzeti előnyömet használtam ki. Aki fölényben van, ennyit megengedhet magának, nem igaz? — Tökéletesen. Szereti a sárgarépát? Vagy a fekete retket? — Miért? — Mióta magát lestem, megtelt a fejem fekete retekkel meg sárgarépával. Nézze, emelt ki a ládából egy gyerekfej nagyságú retket — hát nem gusztusos? — De az. — Csakhogy én nem szeretem. Azt A magányos Most zsebre dugom a szelet, határozta el, és erősen belekapaszkodott a szélbe. Hirtelen rettenetes csend szakadt le a kék égből, és darabokra törött. A csupasz fák megmerevedtek, s a köd lassan zúzmarává dermedt ágaikon. A varjak egyenes -repülését nézte, és elcsodálkozott rajta, milyen méltósággal eveznek a szétroncsolt égen. Később az árokszélről felrebbent egy fogolycsapat, s odább, ahol leszálltak, felrobbant alattuk a puha hőtakaró. A férfi hosszúkat lépett, s a hó csikorogva feleselt cipője talpával. Néha meg is csúszott. A fűzfák csapatokba verődtek az út mellett, zúzmara lepte ágaik közé sodorták a köd fonalát, mint hosszú, téli estéken falusi szerettem volna, hogy maga narancs legyen. Bemegyek az üzletbe, szólok a néniek, s ád magából egy kilót. — Ez érdekes. — Már nem. Csak volt. Azt hiszem, mégis jobb volna, ha velem jönne ... — Hisz már megyek. Vagy ezt észre se vette eddig?! — Mit kellett volna észrevennem? — Hogy negyed óra alatt három lépéssel közelebb jutottunk... — Nem fejezte be a mondatot. — Mihez jutottunk közelebb? — Mit tudom én? ... Talán a retekhez, talán a narancshoz... A cél nem fontos; a mozgás a fontos. — Puff! Tudtam, hogy bedöglök. Totális szellemi fölény... nekem meg csupán frázissal van tele a fejem. Ilyen hülye napot... — Ne keseredjen el — mondta a lány — nekem is vannak olyan napjaim. A mai nem olyan — tette még hozzá — ma minden mozgásban van... Csak én vagyok mozdulatlan, mint ezek a házak, gondolta a fiatalember. — Hát akkor most mi lesz? — kérdezte a lánytól. — Én bedöglöttem, maga körül meg minden mozog... Érzi az ellentmondást? Nem érzi? Persze, az én helyzetem a magáéhoz viszonyítva teljesen látszólagos; része vagyok a maga körüli mozgásnak. így van? A lány hallgatott. Nem értette egészen az előbbi mondatokat. Csak azt tudta, hogy az a mozgás, amit érzett, s ami feszültséget teremtett benne, lelassult, mint a folyók áradó sodra a téli dermedésben. Álltak egymás mellett a járda szélén és egyikük sem mert szólni. Nem vették észre, hogy az erőkülönbségek, kiegyenlítődtek, s az esélyek egyenlővé váltak. Ha akármelyikük kezd, most győz. Egy szó, egy törpe kérdés elég lett volna, hogy bármelyik Irányba elinduljanak. De csak az egyre növekvő dermedtséget érzékelték, amelyben az előbbi percek és gondolatok ellökik egymást, és szinte hallották az összekoccanást, mint mikor két kemény tárgy találkozik az ismeretlen tér valamelyik pontján. asszonyok a kenderkócot. S mikor a köd elfogyott, a kék és fehér áttetsző sugárzása ragyogott fel az asztalsík tájon. Torkát nevetés csiklandozta. Átugrom ezt a fűzfaremetét, gondolta. Nekirugaszkodott, jobb lábát felemelte, a ballal pedig ellökte magát. Egy pillanatig érezte, hogy valami erő visszarántja, de szabad keze lendületével legyőze. Még a végén lent ragadok, gondolta, de ekkor már szállt. Lába megérintette a fűzfa koronáját, s egy maroknyi zúzmara lepergett az ágakról. A túloldalon simán leereszkedett. Továbbment anélkül, hogy hátra nézett volna. A hó újra megcsikordult a talpa alatt. Elhallgathatnál, mondta neki, elhallgathatnál, mikor ilyen gyönyörű a csend. De a hó dacosan tovább mormogott. Ej, de makacs vagy! Ha nem hallgatsz, rád szabadítom a szelet, és táncolhatsz kedved ellenére. Erre a hő elcsendesedett. Na látod, így mindjárt jobb, mondta vidáman. Nincs értelme annak, hogy mi ketten vitatkozzunk. Most már minden rendben van, és ez nagyszerű. A városban azért nincs így, mert nem értjük meg egy mást )v mármint én meg a többiek. Mindenki mást akar. Ök is, én is. És senki sem tudja, miért. Az ember csak megy ide-oda, és nem tudja, mi célból. Néha szomorú, máskor vidám, és hiába keresi az okát, nincs, elveszett, huss, elszállt, mint a varjak ... Zsebre dugja a szelet, ha úgy tetszik, ha akarja, keresztülrepül egy fűzfán, de nem tudja, miért... Ügy érzi, ez mind gyönyörű, de hirtelen vége szakad az egésznek, s megint csak egy kérdés marad: miért? Aztán nekiszalad a világnak, főbe durrantja magát, vagy jobb esetben megiszik egy üveg konyakot és — nem oldott meg semmit ... Rohan, vagy áll — egyre megy. Ha leül, akkor sem változik semmi. Csak az akarat, hogy megértsen valamit, hogy megértse magát, az marad ... De meddig?! Lassan megértem a fakírokat, és elhiszem, hogy szögekkel kivert deszkán is lehet aludni... BÁRCZI ISTVÁN: Lelkűnkben makacs szakadék Mindenkinek megadatott, ami, mondjuk a vonatoknak; csöpp lámpás céljaik felé sorvezető sínen robognak. Közben alkalmi állomások, váltóőr, csendőr igazít kicsi görbét a vonalakhoz, az meg unottan kitaszít. Persze, ezt belekalkuláltad, a pályád így lesz egyenes (valami biztos foghatóhoz kapsz csupán, hogy el ne ess). Szemed tovább is kék marad, rohansz, máskülönben semmi, a váltókon egy csattanás, de hát csak át kell sisteregni. Csöpp lámpás céljaink felé sorvezető síneket raktunk, lelkűnkben makacs szakadék, s törött vasak alattunk. S hiszem, hogy ezért, vagy ennek ellenére, az élet gyönyörű... Na látod ... Mindjárt a városba érek és felfalnak az utcák... Ott csikoroghatsz kedvedre. A városban a szelet se tudom a zsebemben tartani és még egy hóbuckón se tudnék átrepülni. Mert a város megöli a képzeletet, érted?! A városban köd lesz, vak hideg és vad szél. Hogy nincs köd, ha a szél fúj? Dehogy nincs! Itt minden van. Csak az akarat vész el. A házsorok között nincs szabadság. Az ablakok egymást lesik, komoran és meredten. Na, fuss szél, emelte fel a kezét, fuss és kavard fel a ködöt, takard be a tetőket, rázd le a faágakra tapadt zúzmarát, vagy mit bánom én, tégy kedved szerint, ami jólesik. A szél nyújtózott egyet, és szétcsapott a házsorok felett. A tetőkön felporzott a hó, s kavargott bolondjókedvűen. S ebben a vad, jókedvű kavargásban csak egy ember állt meg az utcán. Felgyűrt gallérjára rakódott a porhó. Nem nézett semerre, csak állt, és újra megöregedett. Ha várlak Jő várni rád, bár hosszúk a percek, észrevétlen mégis elperegnek. „ Tudom, hogy jössz, s édes e gondolat már hallom lépteid, egy pillanat s szemed lágy sugara rebben felém szelíden, te kicsim — te enyém. Balogh P. Imre GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK ■& FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ
