Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-26 / 43. szám
Eleinte bűntudatot éreztem ezzel az őszhajú férfival szemben. Később rá kellett jönnöm, hogy ez merő alakoskodás. Hazugság. Irigylem psalódását, vergődését. Irigylem tőle Nellit. Néhányszor elha- J tároztam, hogy bevallom neki; én is szeretem a Gallai lányt. Számomra csalódás volt ez a felismerés. Kívántam, jogot formáltam hozzá. Nelli az enyém is, vigasztaltam magam gonoszul. Ha akarnám, az enyém is lehetne. Talán ábránd volt mindez, nekem mégis valóság. Naiv képzelgés és keserű valóság egyszerre. Követelőzőén, észrevétlen mart belém a szerelem. Szerettem a Gallai lány életét, megszerettem távoli szépségét. Alakját, mozgását képzeletemmel erőszakoltam magamhoz. Olykor már mosolyogtam a repülős naiv meséin, de a következő pillanatban irigyeltem tisztaságát, hiszékenységét. Irigyeltem egész életét, valahogy kimondatlanul is éreztem, hogy ennek a mesebeli naivságnak köszönheti a Gallai lány szerelmét. is:a jót, a roszszat egyaránt, a szerelem vadságát, a bukást, a megaláztatást... Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy ezt elmondhassam neki. Mire nekibátorodtam volna, elment. Eltűnt mellőlem. A sárga fedelű kis gépet felszívta a magasság. Ez egy ideig ég és föld között táncolt, aztán szertefoszlott. Nem maradt utána más, csak a levegő és az ég kékje és az elérhetetlen magasság. Utoljára a víz partján találkoztam a repülőssel. Félrehúzódott az emberektől, kezét-lábát a homokba fúrta, és a szeme sarkából a híd karján virtuskodó kölyökfalkát figyelte. i Az arca olykor idegesen megrándult, mintha izgatta volna a vízbe ugrálók vakmerősége. Nem félnek. Ugyanúgy hívogatják a halált, mint három héttel ezelőtt a cigányképű suhanc. Egymást próbálják a vízbe taszítani. Ma csak ügyesen ráfonódnak a vasrács bordáira, és tartják magukat. Aztán más játékot találnak: libasorban egyensúlyoznak a korlát peremén. Lábukat nevetségesen kapkodják, talpukat süti a felforrósodott vas. Kezükkel kiszámíthatatlanul kavarják a levegőt, és izgalommal vegyes jókedvvel nevetgélnek. Alulról nézve félelmesen szép látvány. Alakjuk megnyúlik, fejük a felhőrongyok széléhez ér. Ha sokáig nézem őket, szédülés fog el. Elfordulok, de így még rosszabb. így jobban látom őket: képzeletem erőszakosan meghoszszabbítja a híd keskeny peremét. Idegszálaim átveszik a tétova könyökmozdulatok izgalmát, a játék izgalmát, a merészség izgalmát, szemük riadalmát, a halálközelség bújkáló izgalmát... A hídvégek már nem is érintik a földet. Féltem a virtuskodőkat. Félek, hogy megbillen talpuk alatt a vas és egyensúlyukat vesztve zuhanni kezdenek. Pedig én növelni szeretném a sort. Végtelenbe nyújtani a híd karját, megidézném a holtakat, azokat, akik nagyon szerettek élni, tovább élni... Mennének, a libasor érintené az ég szélét, kapkodnák a karjukat... Ez a hosszú, keskeny út volna az élet ára, oktalan haláluk ára. Innen nézhetnének lefelé, megvethetnék a gonoszságot, a bosszúállást. Ide nem merészkedne utánuk senki, ezt a keskeny ösvényt nem irigyelnék tőlük... csak így élhet az ember tízezer évig függetlenül, a föld felett s ég alatt egyensúlyozva. Imára, megállásra nincs idő, csak küzdésre, megfeszülésre és örök vigyázásra. Elöl Szofer Lébi menne, ő sem imádkozhatna. Nem gyászolhatná tétlen az időt, amit maga és ősei mulasztottak el. Lehet, hogy Béréi Erzsi riadt mozdulatokkal menekülne, elvétené a keskenyke ösvényt, és ismét gyámoltalan féreghalállal halna. Elfordult velem a látóhatár. Ezt nem, nem, az érdemtelen pusztulást nem ismételheti meg az ember! Béréi Erzsi apját állatként hurcolták el, de a lány már nem várta meg, hogy érte jöjjenek. Ment, szökött. Aki menekül, az másodszor nem halhat meg: apácaarca, haldoklása túlságosan is beleette magát az életembe ... Tömöri másodszor is beállna a libasorba, Fodor András szintúgy. Nem pusztulhatnak el örökre egy meggondolatlan pillanatért. Biztonsággal lépkednének, egész életükben kitapasztalhatták az ösvények szeszélyeit. Nem is akartak mást, csak kiegyenesedni, s körülnézni az ismerősökön és idegeneken... Ahogy ismét a híd felé fordulok, megszűnik a képzelgés. A kölyökfalkapaszkodtam felfelé, s az örömnek bármilyen formája is valami ősi kínt enyhített bennem. Kárpótolva éreztem magam anyám és félállat elődeim életéért. De hát minek ez? Hagyjuk. Egyetlen pillanatot sem szabad öröknek hinni. Ennyit mondott utoljára. Vártam, hogy találkozunk még, s elmondja csalódásának legnehezebb pillanatait. Kétségbeesett háborgását, menekülését a halálba. Öntudatlan vergődését, az élet őrjítő magányosságát. Nem került rá sor. A repülős érezhetően kerülte ezt a témát. Inkább mesét szőtt az emlékekből, mert a mese nem fáj, a mese nem hal meg. Ketten szerettük a Gallai lányt. Lehet, hogy megérezte ezt, és emiatt zárkózott el. Féltette tőlem Nellit, még így, messziről is féltette. Félt, hogy az emlékek melengette szavak a vérembe szűrődnek, s osztoznia kell majd velem. Sajnálom, hogy eltitkoltam előtte érzéseimet. Alakoskodva mosolyogtam rá, valójában gonosz voltam hozzá. Lestem a szavait, de csak azért, hogy részese lehessek legbensőbb mozdulaka változtatott a. játék módján: egyenként kiválnak a sorból, s kezüket széttárva szállnak, zuhannak az elfűrészelt gerendafejek közé. A víz tükre alatt különféle ábrákat rajzolnak az oszlopfejek: földre fektetett ajtófélfa, négyszög, felkiáltójel, háromszög és egy eltorzult d betű. Legszebb az elrugaszkodás pillanata. Térdük épp hogy megroggyan, izmok, inak, idegek harmonikus összjátéka. Nem rúgják el magukat, csak leválnak, lefordulnak a vasszerkezetről. Engem is zavar ez a vakmerő esztelenség. Ügy ülök, hogy a híd vonalát eltakarjam a repülős szeme elől. így csupán a rivalgás és az oszlopfejek közöt felcsapódó víz zaja verődik felénk. A repülős vonakodva beszél. Idegenül, összefügéstelenül. Városok nevét említi, évszámokat sorol. Látom, érzem, zavarban van. — Minek ez? Képzelgés volt az egész. Belebuktam egy szerelembe. Naiv voltam, túlságosan hiszékeny. Anyám meséivel akartam mérni a világot, nevetséges erőlködés volt. Sokáig azzal áltattam magam, hogy ez a szerelem számomra felemelkedés volt. Önámítás. Csupán egy más világ, amiben képtelen voltam tájékozódni. Elvesztettem józan érzéklésem. A naiv emberek érzékenysége olykor megható, de az a bajuk, hogy csak napokkal mérik az időt. Rövid távon gondolkodnak. Tulajdonképpen velem is ez történt. Nelli fürdeni akart a szerelemben, az ilyen embernek pedig szabadság kell. Én ezt nem tudtam megérteni. Képtelen voltam felfogni az élet szüntelen bővülő köreit, örültem Nellinek. Számomra ez az öröm volt az álmok legszebbike. Mondhat ki mit akar, az ember képtelen átlépni önmagán. Nyomorból lalom a helyét, a repülős már nincs itt. Ketten maradtunk Nellivel. Megpróbálom magamhoz melengetni. Szeretnék gátat vetni hűtlenségének. A Gallai lány szépsége nem lehet enynyire gonosz, önzése nem kívánhatja a halál áldozatát. A másik férfi sorsa csupán szavakban különbözik az enyémtől: életünk jutalma nem lehet az értelmetlen pusztulás. A tisztaság, a hit nem büntethető halállal. A repülős veresége az én vereségem is. Ezt szeretném megakadályozni, a szerelem és az élet bukását, mert szörnyű az, ha az élő szántszándékkal holtak sorsára ítéli önmagát... Az élőket, a reménykedőket nem szabad elengedni magunk közül. tainak. ö szeretette meg velem a Gallai lányt. Vannak búcsúzások, amelyek egyenlők a halállal. így voltam én is ezzel az emberrel. Jött és elment. Nincs többé, meghalt. Csak a helye maradt bennem, arcának mélyülő ráncai, fáradt mosolya és keserű szavainak mardosása ... Most gyászolnom kellenne, gyásolni egy szép szerelmet, gyászolni a meséből jött ember kettétört életét. Képtelen vagyok rá. Egyre csak magamra gondolok és Nellire. Azzal vigasztalom magam, hogy a szerelemhez nem illik a fekete szín. Lehet-e élni mások sorsát? Szeretnék együtt lenni Nellivel. Kettesben. Olykor sikerül, de a zavartalannak hitt pillanatokon is átüt a másik férfi keserű önmardosása. Emlékével van jelen. Egy arcra vágyom, mégis kettő tűnik elém. A Gallai lány mosolyog, elégedett. Ártatlan és egyben kegyetlen mosoly ez. A férfi tekintete messziről követ bennünket, hangja távolról, suttogva ér hozzánk: „Rábukkantam egy ördögi ábrázatra. Megvettem lekicsinyítettem, és azóta is a nyakamban hordom. Ez a kísérőm, a barátom, ezzel a kaján pofájú ördöggel repülök ... Fájdalmában torzul el az emberi ábrázat, és Ilyenkor őszinte, legalább ilyenkor őszinte ... Mikor elhatároztam, hogy megölöm magam, abban a szörnyű állapotban is az a vágy lappangott gondolataimban, hogy legalább vigyorogni tudjak. Tükör előtt próbálgattam ___“ Lehet-e élni mások szerelmét? A repülős képtelen volt elmondani a csalódás napjait. Olykor utalt rájuk, de ha idáig jutott a beszéd, eltörtek szájában a szavak. Most elfog-DÉNES GYÖRGY VERSEI: Sóvárgás Leborulnak az őszi fák, eltemetkezík a világ, s mintha egy óriási kéz kioltaná a nap szemét: árnyék takarja, rejti már az ég ívét. Csak állok itt reményre lesve, mint aki vétkezett, száműzött, aki véghetetlen tengerhez érkezett, próbálgatom csitítgatni nyugtalan szívemet. A fényt sóvárgom én csak, ama tündöklő lány-szemet, amely ott ragyog tündérl erdők, vizek felett s aranyba foglal minden parányi életet. Ő, add nekem még hamvas ősz a kertek friss derűjét, hogy halljam deres szívvel is a tücskök hegedűjét, mikor eljátssza boldogan) a napsugár etűdjét. Szüret Megért a bor a dombok hajlatában, szüretre int az őszi nap, a szőlőfürtök mézesen, betelten bólintanak. Lágy fényeső és drága őszi gondok, dalt szűr a párás levegő, s mintha megállna — csak egy pillanatra —, a zümmögő idő. Mintha megállna, s a domboldalon víg leányt csodálna, aki mosolyogva telt fürtöt szeg, hogy a mámort puttonyokba hordja. DÉNES GYÖRGY: Szürke nappalok Szürke nappalok, szürke ég, Kapaszkodom egy gyönge ágba, megöl már ez a szürkeség. bársonyos perc kábulatába. Fut az idő karom alatt, torkomig forr az áradat. Mint aki menti életet, rejtem a perc igézetét. Egy lobbanást a végtelenből, forró jajszót a szürke csendből. GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK ft FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ ft RAJZOLTA: ZOrAD ERNŐ ft Dobos Lászlói (REGÉNYRÉSZLET)
