Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-19 / 42. szám
Mint a búvár bukom a mély víz alá, de ahelyett, hogy Igazgyöngyöket hoznék a napvilágra, nyálas és piszkos kagylókkal van tele a két kezem. íme ez lettem én, hála a háború kegyetlen ostorcsapásainak ... holott úgy mondják, szomszédaszszonyok beszélik, valaha én Is voltam ártatlan gyermek, hajam aranyfürtökben fénylett a napon, és mosolyogni tudtam, mint a festett képeken a ragyogó, szőke angyalok. De jött a háború, vére fiatal életemre fröccsent, rám ragadt a szenny, a piszok, és ma már tudom, hogy tisztára csak akkor moshatom magamat, ha szívvel-lélekkel vállalom mindazt, amit a szocializmus megkövetel tőlem, hogy soha többé egyetlen gyermek se jusson abba a helyzetbe, amelybe én kerültem. íme egy emlék, egy elrejtett kagyló belseje. Vasárnap van, szülővárosomban jámboran szólnak a harangok, jámbor és félrevezetett a nép. Én kint csavargók az állomáson, jól táplált úrihölgyek sebesült katonák közt állnak, és finom lelkesedéssel osztják a feketére kent lekváros kenyérszeleteket. A hölgyek elegánsak, illatosak, jótékony arcuk duzzad a jóléttől,, az otthon melegétől. A katonák fáradlak, sápadtak, elkeseredetten agyonkínzottak. Nálunk odahaza fekete és, kevés a kenyér. Egy osztogató hölgy mellé állok, magamba szippantom a gyöngyvirágillatot. Üres gyomrom az erős illattól okádni készül, kérni szeretnék, de nem merek. A buzgó hölgy látja kolduló tekintetemet, de jóságtól túlfűtött arca elfordul, és én kínomban irigyelni tudom a sebesült katonákat. A sebesültek egyre szaporodnak, egyre érkeznek a sebesültekkel zsúfolt vonatok és öntik magukból a tört csontú, csonka hősöket, mint beteg gyomrok a megemésztetlen ételt. Az úrihölgyek egyre kevesebben lesznek, lassan eltűnnek, belefúlnak émelygő jótékonyságukba, mint a méhek a mézbe. A városban kialakult egy új üzletág. Szegény asszonyok járnak most az állomáshoz nagy, nehéz kosarakkal, tele káposztás meg mákos rétesekkel, és pénzért árulják a süteményt a sebesülteknek. Köztük ott van az anyám is. Az áru pillanatok alatt elfogy, a kiéhezett katonák mindent szétkapkodnak. Anyám nem bír eleget sütni, drága pénzért vásárolja feketén a lisztet, dolgozik hajnaltól éjfélig, dagaszt, süt, főz, gyereket szoptat, szaladgál egyik kaszárnyából a másikba, de mindez nem elég, a csontig lefogyott katonáknak minden kevés. A kereseti lehetőséget anyám nem akarja elszalasztani. — Itt az alkalom — mondja anyám —, pénzhez lehet jutni, meg lehet gazdagodni, és új ruhát vehetünk a gyerekeknek és magunknak. Gondold meg —■ mondja apámnak —, itt az alkalom, egy pillanatig sem szabad késni. Mondd, mi hasznod van abból, hogy újságot olvasol és lesed a háborús híreket. Ezek a hírek nem hoznak számunkra semmi jót. Ismételten azt kérdezem tőled, mi van neked vagy nekünk abból, ha a németek győznek, vagy ha a cár győz? ... Kérlek, magyarázd meg nekem, mert én rövid asszonyeszemmel ezt nem értem. Te, aki tanító vagy és tanítod a gyermekeket, engem is megtaníthatnál arra, hogy megértsem ezt a vérőzönt. Hidd el, hogy sokkal jobban tennéd, ha segítenél nekem, mert én már alig bírok a lábamon állni. Nem volna helyesebb, ha te járnál a kaszárnyákba, míg én itthon maradnék és sütnék? Apám azonban le sem teszi az újságot. így ül egész nap, mert nincs tanítás, a sebesültek már az iskolákat is elárasztották. Nyugodtan végighallgatja anyámat, és kereken visszautasítja azt a szégyenteljes ajánlatot, mert az Ilyen munka nem férfinak való, és szinte elképzelhetetlen, hogy ő mint tanult és képzett férfi a háborúban sebesült katonáknak pénzért árulja a süteményt. Nem, hallani sem akart ilyesmiről, eltekintve attól, hogy kétoldali sérve van, és úgysem bírná ezt a munkát. Anyám elhallgat, nem azért, mintha igazat adna neki, de érzi, hogy minden szava meddő lenne. És másnap dó példa, és hogy mélté tegyek hozzá, minden fillérrel, amelyhez az ő verejtéke tapadt, pontosan el kellett számolnom. Kedves, mosolygó volt Ilyenkor fáradt arca, ha oszlopokba raktam le előtte az aprópénzt, és én mindent elkövettem, hogy az arcát mosollyal megajándékozzam. Innen származik az én bűnöm. De hadd mondjam el: bűnömben mindazoknak része van, akik a ragadozókhoz csatlakoztak és aljasul belesodorták ezt a világot a háborúba. Téli hajnal volt, kint erős hóvihar tombolt, amikor anyám lágyan megérintette gyönge vállamat. Több sem kellett, óvatosan leugrottam az ágyról, mint egy szövetséges, mint egy titkos összeesküvő, nehogy kisöcsémet, aki velem aludt, felébresszem. Arcomat hideg vízbe mártottam, szótlanul magamra húztam foszladozó ruhámat, rá aranygombos télikabátomat, amely már kopottan került hozzám, engem meg a húgomat fogott munkába. Tíz éves lehettem akkor, a húgom nyolc. Kosarakba számlálta nekünk a süteményeket, és mi szétszéledtünk a város különféle kaszárnyáiba és hazahoztuk a pénzt, a tetveket, a sebesültek fájdalomtól eltorzult arcát és hörgő, állati hangját. Amikor először kerültem a kaszárnyává átalakított iskolába, szinte elszédültem. Az a terem, amelynek valamikor napsugárral vegyes ceruzaszaga volt, most fojtó, rothadt hulla- és vérszaggal volt tele. A zöldre mázolt padok helyén szétszórt szalmán egymás mellett feküdtek a sebesültek. Kidülledt, véreres szemükből ordított a fájdalom. Tehetetlenül vergődtek a maguk és mások piszkában, mint gazdátlan, beteg állatok. Vigyáztam, hogy meg ne lopjanak, egyébre nem terjedt ki a figyelmem. Fel sem merült bennem az a kérdés, miért hevernek' ezek itt, miért sebesültek meg. Egyetlen gondom volt, hogy pontosan vigyem haza a pénzt, egyetlen fillérnek sem szabad hiányoznia. Akinek nem volt pénze, attól takarót, szíjat vagy egyéb értéktárgyat kértem. így hagyta: meg az anyám, aki engem burgonyával táplált, akinek kezei kérgesek és burgonyaszagúak voltak, és én megértettem az ő szavait a munka keserves ízével és verejtékszagával egyetemben. Én láttam, hogy mennyit dolgozott. Hajnalban kelt fel, a petróleumlámpa fényénél dolgozott, lábujjhegyen járkált, nehogy felébresszen bennünket. Órákon át kuporgott a tüzes kemence előtt, fényes, barna arcát megvilágította és égette a tűz, fekete szemében a kemence lángja lobogott. És késő éjjel, amikor már mindenki aludt a házban, fáradtan, kimerültén az ágyra dőlt ruhástul, és erőtlenül álomba hullt. Igen, megértettem őt, mert ő volt akkor a tízparancsolatom, a világom, a követen-és örülni igazán csak a fénylő aranygombjainak tudtam. Pár perc alatt útrakészen álltam a hatalmas kosár süteménnyel a kezemben. De anyám nem engedett így el, ott állt egy csésze forró teával. Szótlanul felém nyújtotta, és én ugyancsak szótlanul megittam. Ma is határozottan emlékszem arra, hogy a forró tea nem melegített annyira, mint az a gond, amellyel utamra kikísért. Mielőtt elmentem, még egyet igazított kabátom gallérján, és beburkolt engem fáradt szemének kisugárzó hűségével. Két kilométert gyalogoltam a frissen hullott hóban, míg eljutottam az állomásig. Jókor érkeztem, még volt időm verejtékes arcomat megtörülni, de messziről már látni lehetett a sebesültszállító hajnali vonat véres szemét. Szuszogva, keservesen nyögve, mint egy beteg állat, cipelte be hatalmas testét a mozdony. A katonák körülfogtak, és én, hogy árumat el ne lopkodják, gyermektestemmel félig a kosaramra borultam. Minden katonának előre kellett fizetni. Az egyik katona, akinek fél karja hiányzott, és arca fehér gézkötéssel volt körülkötve, amelyből csak a szeme és szája látszott, tanácstalanul állt mellettem. Láttam, illetve éreztem, hogy ennek a katonának egy fillérje sincs és csak várja az óvatlan pillanatot, hogy engem meglopjon. De miután ilyesmihez hozzá voltam szokva, résen voltam. Éppen az utolsó süteménydarabot kínáltam, amikor a katona hirtelen kikapta a kezemből és mohón beleharapott... Az egész egy pillanat műve volt, de én már ott csüngtem rajta, mint egy vérszívó görény, és tíz piszkos körmömmel felsebzett arcának estem. A katona kezéből kihullott a sütemény, hörögve tört ki belőle a fájdalom, mint nyitott sebből a vér. Még volt annyi ideje, hogy lerázzon magáról, vérző arcát ép kezébe rejlett« és eltérít a sötétben. Az egész förtelmes jelenet egy perc alatt zajlott le. Ott maradtam állva, szédültem vakmerőségemtől, de nem volt időm sokat tépelödni, mert jött egy katona, aki egy széles derékszíját kínált a süteményért és én habozás nélkül odaadtam. Csak aztán vettem észre, hogy a másik kezemben egy kötést szorongatok. Undorral hajítottam el, és véres kezemet a vakítóan fehér, friss hóba töröltem. Az úton, hazafelé menet, folyton a kezemet néztem, számtalanszor dörzsölgettem meg hóval, de nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a kezem még mindig véres. Otthon átadtam apámnak a szíjat, anyámnak a pénzt, megreggeliztem és mindjárt utána nekiindultam a kaszárnyáknak, hogy lebonyolítsam mindennapi üzletemet. A történtekről hallgattam, de bent, valahol mélyen reszketett a vérem. Végre délben, az ebédnél bújt ki belőlem a szó. Elmondtam mindent, ami történt. Apám tűnődve ingatta hatalmas fejét. — Bizonyára éhes lehetett — mondta —, hagytad volna, hogy megegye ... Mint súlyos arculcsapások hatottak rám apám egyszerű szavai. Vöröses kezem ott pihent az asztalon és hirtelen, fájó szégyenérzetemben elkaptam onnan, tétován az asztal alá rejtettem, mint a tolvaj, akit tetten érnek. Anyám azonban segítségemre sietett. — Hogy is képzeled te ezt a háborút — kérdezte felháborodottan apámtól —, hát minden éhes katonának én adjak enni? ... Talárt én ' küldtem őket a háborúba? Érettem vagy éretted küzdenek ők? ... Adjanak azok, akikért verekednek. — Kegyetlen vagy! — válaszolta apám. — Nekem mered ezt mondani? — kiáltott fel ámultán az anyám. — Nekem, akt hajnaltól késó éjjelig töröm magam, hogy élni tudjunk és vergődöm, pillanatnyi nyugatom és pihenés nélkül, hogy ezeknek az apróságoknak betevő falatjuk legyen? Ö, szörnyű ez, hogy éppen te mondod ezt nekem, te, aki látod mindennapi piszkos verejtékfürdőmet, hát ezért kínlódom én?... A szobában halálos csönd uralkodott. A döntő számonkérés órája volt ez, amely akkoriban már minden munkáskunyhóban lezajlott, és a számadás végső eredményét az 1917-es orosz forradalom adta meg. Kifejező, kétségbeesett csönd volt ez, apám mélyen lehorgasztott fejjel ült az asztalnál, újságja zizegve a padlóra hullott, és csak anyám visszafojtott zokogását lehetett hallani. Bennem a megindult fájdalom gyűrűket vetett, majd tovább hullámzott. Anyám kitörése nem tudott megnyugtatni, inkább felkavart... a ceruzaszag a vérszaggal támadt hirtelen rám, és nem voltam többé hajlandó süteményt árulni. — Rendben van — mondta az apám. De anyám hallgatott, komoly, energikus arcán,, keskeny szája kemény vonallá zsugorodott. Tudta szegény, hogy ezentúl az én munkámat is neki kell vállalnia. És vállalta is azzal a határozottsággal, amely minden közösséget visszautasított az 1914-es háborúval. És később, amikor zavaros életünk kérdőjellé merevedett, pem-apám adta meg a választ, aki oktalan dühében nem egyszer azzal a bizonyos bőrszíjjal suhintott végig rajtam, mint ostorral egy girhes ló hátán, hanem az anyám adta meg a választ, aki tántoríthatatlan hittel és elpusztíthatatlan munkabírással rendet akart teremteni otthonunk négy fala között, egy olyan világban, amely terhes volt a bűntől és a jámbor harangzúgástól és okádta magából a rosszat, mint rossz kályha a füstöt. CSONTOS VILMOS: Itt vesztem el Itt vesztem el, vagy itt nőtt ki szárnyam A barázdák között — nem tudom. Port vertem, vagy szelekkel szálltam A barázdák között - nem tudom. Kalász csókolt, virág, vagy tüske tépett A barázdák között:— nem tudom. Sebet kaptam, vagy itt gyógyultam meg A barázdák között — nem tudom. — Csak azt tudom: az emberségem Itt teljesedett ki — a barázdák között. S itt tanultam meg szállni merészen, Sorsom ahová szívemmel kötött, S itt lesz majd szép az elmenésem, Ha búcsút intek a barázdák között. GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ -fc RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ # ...DE NEM FELEDTEK t)T Hl VEI SEM. AZ ERDÉLYI HAVASOK FELÉ VAGTATO KÉT LOVAS MERESZ TERVET FORGAT FEJEBEN... DE ELŐBB MÉG SZÍVBÉLI ÜGYEKBEN AKAD TENNIVALÓ... '&>. /-ZAJRA, GERGELY/ LEHESSÜK A LAőZ/Tf A SZUITAN MEG NEM MONDOTT LE TÖRÖK BÁLINTRÓL..-. /
