Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-13 / 28. szám
Alkotni annyi mint elmélyülten élni I— A cseh és szlovák képzőművészet félévszázados fejlődését bemutató kiállítás 120 festőnek 300-nál több művét öleli fel, amelyek 19 cseh és 3 szlovák képtár tulajdonát képezik. Köztársaságunk 1918-ban történt megalakulása s a nemzeti önállóság kivívása sorsdöntő hatással volt, kiváltképp a szlovák piktura fejlődésére. Korunk nem termelt ki egyetemes művészi stílust, amelyen a középkorban a gótika vagy később a barokk volt. Már a múlt század vége felé sokféle formanyelv és irányzat harcol és él egyszerre és egymás mellett. Ez az erős differenciáltság továbbra is jellemzi napjainkat és megfelel mind sokrétűbbé váló érdeklődésünknek, lelki alkatunknak. „A műalkotás híd a művész és a közönség között, amely lélektűl-léleklg ível.“ Maksay László szavainak Igazát átérezzük, amikor figyelmes szemmel, a művészetadta élmény befogadására készen közeledünk az ihlet és, tudatos mérlegelés közös eredményeként született művekhez. Hazánk alkotói közül itt látjuk többek között M. Bazovskynak, a szlovák földről, a faluról és a népről szóló balladás hangvételű vásznait. L. Fulla és M. Galanda népművészetben gyökerező, az egyetemes modern piktúra áramkörébe kapcsolódó képei — s Palugyai Zoltán, meg Gwerk Ödön feszültséggel teli hegyvidéki tájait. — Emberséges mondanivalójúak, eszmei tartalmúak C. Mayernik tragikus menekültjei. — Csemiczky László, Weiner Král Imre, J. Mudroch, E. Nevan, ]. Neműik festményeiken forrongást és szenvedélyt öntenek formába. A társadalmat vonják felelősségre K. Sokolnak ellentétekből sötétlő, háborút elítélő lapjai. Bauer Szilárd expresszív erővel emel vádat a kisemmizettek nevében. Oj áttételes jelképes formában fejezi ki élményeit a fiatalabb nemzedék; M. Cunderlík, B. KrivoS, M. Laluha és M. PaStéka. A cseh piktúra régibb, valóságlátó ágához tartoznak V. Ravas, V. Rada, V. Sedláéek és J. Lada a hazai táj és a falu szerelmesei. Az új utakon járó századeleji Nyolcak csoportjából HIBAIGAZÍTÁS A mült heti számunk B. oldalán sajnálatos hiba történt: a „Színek, szimmetriák“ és a „Nem hullhatunk szét“ című versek nem Gútai Magdáé, hanem Török Elemér, csehszlovákiai magyar költőé. Á szerző szíves elnézését kérjük a nyomdahibáért! A szerkesztőség való a kubizáció A. Procházka, V. Spála, és E. Filla. Az utóbbi 39-ben egy népdalillusztrációjával már a fasiszta veszélyre figyelmeztet. J. Cápák képeit szociális és forradalmi eszmék hevítik. R. Kremliőka műveivel az érzékelés örömét gyarapítja. A lélek mélységeit, a tudat alatti tartalmakat a cseh poétizmus, illetve szürrealizmus mesterei: a Párizsban élő J. Sima és Toyen, a szintén francia ihletésű szlovákiai E. Simerová és a Svédországban megtelepedett Nemes Endre meg Stirsky vetítették ki. Az álomképszerű költői ábrázolás hívei J. Zrzavy és Fr. Tichy. A háború borzalmai ellen küzdött a jelenleg Londonban élő J. Bauernfreund. A szatíra telibetaláló mérgezett nyilával veszik célba az áldatlan politika megszemélyesítőit, Fr. Bildo és A. Penc. — A sokoldalú Hoffmeister gúnyrajzai sziponkázóan szellemesek. Az évtizedekig a Szajna-parti fővárosban élt Fr. Kupka az absztrakt művészet elsők közé tartozó európaihírű kezdeményezője. A mai modern cseh nemábrázoló festészet nemzetközileg ismert, sőt elismert képviselői: J. Badar, J. John, M. Medek és F. Klenáf. Az ünnepi seregszemle, amely még külön emlékeztet a Szlovák Nemzeti Galéria húszesztendős fennállására, arról győz meg, hogy: „Alkotni annyi, mint elmélyülten élni.“ Mélyen átélni és átérezni a viaskodó és forrongó kort. Együtt harcolni vele és érte a szebb és igazabb életért és az életet megjelenítő embert nemesítő művészetért. BÁRKÁNY JENÖNÉ Mennyből a Bif-beat Amikor először olvastam, azt hittem, valami rosszul sikerült tréfa. A pár soros hírt azonban csakhamar egy tudósítás, majd egy riportféle cikk ts követte. Aztán az Oj IFJÚSÁG hasáblatn ts olvastam róla, de lelkem mélyén még mindig kételkedtem. Nem sokáig. A véletlen folytán hamarosan magam is meggyőződhettem, hogy az egész nem „kacsa", hanem való igaz. Pedig Jól emlékszem néhány évvel ezelőtt nagyokat nevettünk azokon a szövegeken, képeken, melyek néhány nyugati lelkészt meg apácát ábrázoltak, akik gitárral a kezükben dzsesszdalokat énekelve népszerűsítették a vallást, miközben a hívők tvtsztdf „lejtettek" az Isten házában. Csütörtök délután volt. Tikkasztó hőség. Ezért eleinte azt hittem, néhányon a meleg elől keresnek menedéket a pozsonyi Virágvölgyi templom hüs helyiségében. Ám tévedtem. Egyre többen mentek. Kíváncstan egy főiskolásokból álló csoporthoz csatlakoztam. Bent már elég sokan voltak. A legtöbblük 15—17 év körüli fiatal. Természetesen miniszoknyában és farmernadrágban. Némelyik nyakában kereszt is lógott. Véleményem szerint ez nem igen volt összefüggésben a vallással, hiszen sokan a belépéskor még keresztet sem tudtak vetni. Hogy miért viselték mégis? Egyszerűen most ez a divat. A padsorok hamarosan megteltek. A fiatalok, becsületükre legyen mondva, a templom homályában fegyelmezetten ültek. Ha volt valamelyiknek mondanivalója, azt suttogva adta társa tudtára, nehogy megzavarja azt a néhány imádkozó öregaszonyt. Az öregek a Miatyánkot mormolták, a fiatalok türelmesen vártak, legalább egy negyedórát. Már éppen el akartam menni, mikor az egész megkezdődött. A templom homályát hir-MiloS Bazovsky: Korsós asszony télén reflektorfények hasították át, majd meglelem hat fehéringes „titán", Nyakukban gitárral. Egy pillanatig ünnepélyes csend honolt (bizonyára a nagyobb hatás kedvéért}. A fiatali ság csillogó szemekkel, zenére éhe* sen, az öregasszonyok pedig félig cső* dálkozó, félig riadt tekimettel mered* tek a váratlan és furcsa vendégekre. Ekkor felhangzottak az első akkor* dók. A feketeruhás fejkendős nénikék rémülten és megbotránkozva merne* kültek a kijárat felé, a tarkaruhás ti* nédzser-sereg pedig szinte htpnott* zálva hallgatta a folyamatosan pergő számokat. A hanqerősség olyan volt, hogy a zene kiszűrődőt a nyitott aj* tón, így egyre többen és többen jöt* tek. Ezúttal azonban nemcsak a ftata* lók és azok, akik tudtak a rendez* vényről, hanem olyanok is, akiket a kíváncsiság vonzott be. A ritmus egyre gyorsult, egyre va* dabb lett, majd hirtelen, mintha el* vágták volna, csend lett. De nem so* káig. Mindössze néhány vers (állító* lag egy francia pap költeményét hangzott el. Aztán ismét a gitárok jutottak szóhoz. Es a rock and roll betöltötte az egész templomot. 0 0» A következő alkalommal a DÓní templomban hallgattam zenét. Ezúttal azonban már nem véletlenül. A mű* sor merőben eltért a fent említett produkciótól. A mintegy 2000 főnyi hallgatóság (csaknem valamennyi főiskolás) egy komoly és magas szín* vonalú hangversenyt élvezhetett. Az előadók — megközelítően száz ame* rlkai főiskolás — a Massachusets és a New Jersey egyetemek hallgatói kt* tűnőén betanult és gondosan előkészítet népszerű spirituálékat adtak elő a 15—17—19 és a 20. századból. 0. V, VIKTOR SZLAVKIN: MUNKA Befejezve az egyetemet, ahogy tlltk, munkába álltam. — A legjobbkor jött — mondta jövendő főnököm, hellyel kínálva. — Tegye ezt legyen szíves a titkár elvtárs asztaláraI Odatettem. — FiatalemberI — szólt rám a titkár. — Kérem, adja át ezt a dossziét annak a logarléces elvtársnakl Átadtam. — Csak hogy legyen valami a kezében — mondta a logarléces. — Tekerje fel ezt a mérőszalagot, fiatal barátom ... Feltekertem. — Adtátok egy kis tintát! — jött egy könyökvédős bácsika, üveggel a kezében, és rám szólt. — Tartsd csak a tölcsért, ftacskáml Tartottam. — Ugyan, ütögesse már meg a tű* tamatl Valami a torkomon akadt. Ütögettem. — Nyissa kt a kisablakotl Kinyitottam. — Oltsa le a lámpát! Leoltottam. — Csukja be a kisablakotl Becsuktam. — Gyújtsa fel a lámpát! Felgyújtottam. — Parancsol zsemlyét? —Parancsoltam. ☆ Nos, lassan harmadik hónapja dől* gozom ezen a helyen, A napok men* nek, egyik olyan, mint a másik. Elég szép fizetést kapok. Nem vé* letten ... Magasabb képesítéssel ren* delkezem... (Oroszból fordította: P. T.'J1 Az éjszakai kalandot megelőző napon két luxuskocsi száguldott egy-egy utassal Bécsből jövet Pozsony felé. Müncheni turisták voltak. A szürke Mercedes sebességmérője a kilencvenes körül ugrándozott. Kurt Dümmler cipője hegyével éppen csak hozzáért a gázemeltyűhöz. Mögötte vagy száz méterrel krémszínű Taunus haladt, amelynek kormánykereke mögül öregedő, pápaszemes asszony figyelte az utat. És csak a negyedik kocsit, egy sötétpiros Opel-t vezette Otto Schenk. Minél közelebb ért a határhoz, annál szorongóbb nyugtalanság vett erőt Kurt Dümmleren, amit eleinte nem is tudatosított. Mire kocsija lefékezett a bergi osztrák vámház előtt, nyugtalansága idegességgé fajult, lába remegni kezdett. A remegés annyira fokozódott, hogy kénytelen volt lábát visszahelyezni a fékkarra. Kihajolt a kocsi ablakán és hátranézett. Ugyanakkor fékezett le Schenk sötétpiros Opelje. A kocsik sorrendje tehát nem változott. Dümmler Mercedese lassan közeledett a csehszlovák oldal nyitott sorompójához. A határőr tökéletes németséggel kérte az útlevelet. Dümmler mereven bámult rá és bizony né^ SZABAD FÖLDMŰVES 1958. július 13. hány másodpercig tartott, amíg rádöbbent, mit is akar tőle az egyenruhás férfi. Idegesen kutatta át zsebeit, egyiket a másik után. Homlokát már kiverte a hideg verejték, de az útlevél csak nem került elő. — Egy pillanat, kérem ... — nyögte ki végre. — Ha nem tévedek, először utazik erre? — kérdezte a határőr megértő mosollyal. — Igenis, először, kérem. Még sosem jártam erre — mutatott karjával a sorompó mögé és mosolyt erőltetett ajkára. Abban a pillanatban arca elváltozott, tekintete megakadt a kocsi szerelékfalának fiókján. — Elnézését kérem, eszembe jutott végre! — mondotta bocsánatkérően, és kihúzta a fiókból az útlevelet. Hófehér inge szinte odatapadt izzadt testéhez. _ A határőr futólag lapozgatni kezdett a nyugat-németországi okmányban: Kurt Dümmler, 47 éves, nőtlen, porcelán-kereskedő, lakhelye München, Köhlermannstrasse 18. A fényképen látható kerek, borotvált arc, a hátrafésült, deresedő haj, a homlok fölött kezdődő kopaszodás — mind megegyeztek a volán mögött ülő férfi jellegzetességeivel. — Néhány perc múlva Kurt Dümmler csehszlovák területen volt. A Carlton-szálló előtti villanyóra mutatói féltizenegyet jeleztek. A júniusi nap sugarai szemvakítóan verődtek vissza a szálloda előtt álló autók fém- és üvegalkatrészelről, amelynek sorába Dümmler Mercedese is nesztelenül besurrant. — Gondosan lezárta kocsija ajtaját és körülnézett. Az elébe táruló tér körvonalai még halványan felködlöttek emlékezetében. Megfigyelte, mi minden változott azóta. Fokozatosan visszatért a nyugalma, elszántsága. A Carlton előcsarnokában átvette a szobakulcsot, amelyet a Cosmos nevű utazási iroda révén előzőleg megrendelt. Sietség semmi jelét sem mutatta. Mintha csak az üvegszekrényekben elhelyezett műtárgyakra összpontosítaná figyelmét, türelmetlenül várta Schenk érkezését. — Amint meglátta társát az ajtóban, megkönnyebülten fellélegzett, de színleg nem vett róla tudomást. Otto Schenk pontosan érkezett, és délután egy órakor ugyancsak pontosan kopogtatott a 327-es szoba ajtaján. Alig lépett Schenk a szobába, Dümmler kulcsra zárta az ajtót, becsukta az ablakokat és elsőnek kezdett haditerveket szőni: — Még az est leszállta előtt tüzetes helyszíni szemlét kell tartanunk ... Mindegyikünk külön-külön indul útjára. Először arról kell meggyőződnünk, vajon nem követ-e senki bennünket. Ha semmi gyanúsat nem észlelünk, nem kell többé elkülönülnünk egymástól. Egyelőre azonban biztonsági okokból kénytelenek leszünk az óvintézkedéseket betartani... Mopdókáját megszakítva a fürdőszobába sietett, megeresztette a vízcsapot. Majd amikor visszatért a szobába, a csapból folyó víz csobogása közben folytatta: — Kutya jelenlétével is kell számolnunk. Pontosan éjjeli egy órakor indulunk a helyszínre. Schenk beleegyezően bólintott. Mór régen megszokta, hogy alávesse magát Dümmler nézeteinek. Utána aztán ő szólalt meg fojtott hangon: — Az estét a szállodaszobában kívül kellene töltenünk. Nézetem szerint jobb lesz valamilyen mulatóba mennünk. Kevésbé tartom feltűnőnek, Elvégre turisták vagyunk s azért látogattunk ide, hogy elszórakozzunk. Nincs igazam? — kérdezte, miközben gúnyos mosoly suhant végig arcán. — Nagyszerű ötletl — dicsérte meg társát Kurt Dümmler. — Este kilenckor a szálloda előtti parikban találkozunk. Aztán majd meglátjuk, mi a további teendő... Az esti szürkület beállta előtt kigyúltak a lámpák a pozsonyi korzó fölött. A Halászkapu utca és a Dunapart között hömpölygött a fiatalok áradata. A hangzavarba olykor belehasított a villamosok csilingelése. Otto Schenk még kilenc óra előtt kilépett a szállodából. Mielőtt a találkozóhelyre indult volna, végignézett a Carlton előtt parkoló autókon, de Kurt Mercedese nem volt köztük. Már-már idegeskedni kezdett, nem tudta mire vélni távollétét, amikor Dümmler három perccel a határidő előtt befutott. — Te ugyan alaposan rám ijesztettél! — korholta köszöntés helyett. — Mondd, kérlek, hol a csudába mászkálsz ilyenkor? — hangzott bátortalan szemrehányása. — Már megijedtem, hogy valamilyen előre nem látott baj ért! — Ellenkezőleg! — vágott szavába Kurt. — Kellemes meglepetést tartogatok számodra. — Magatartásából jókedv áradt. Schenk csodálkozva méregette: — Micsoda meglepetésről beszélsz? — tudakolta bizalmatlanul. — Bármilyen furcsán hangzik is, felvetem a kapcsolatot az ellenséggel — nevetett Kurt. — Még hozzá egy szoknyás ellenséggel, hahaha! Leállók kocsimmal, kérlek, valamelyik téren és az autóból figyelem az utcán zsibongó életet, amikor egy női hang szólal meg mellettem: „Bocsánat, uram, nincs eladó olasz orkánkabátja?“ — Kurt fintort vágott és vékony hangon igyekezett utánozni ismeretlen kuncsaftja csicsergését. — És képzeld, németül szólított meg! — Ml történt aztán? — sürgette Schenk egyne fokozódó kíváncsisággal. — Semmi sem történt, csak fog! Eladni ugyan nem adtam el neki semmit, de vacsorára szóló meghívásomat nem utasította vissza ... Ezért időztem ott egy ideig. Érted már? Jelenleg a kávéházban várakozik... Mi is a kávéház neve? Ja, igen, Palace. — És mire vár a kóvéházban? — hangzott Schenk kérdése. — Úgy látszik, lassan kapcsolsz! — mulatott rajta Kurt. — Hiszen meghívtam, hogy kissé elmulasson — folytatta aztán hencegve. — Egy óra múlva kell érte mennem. Rövid hallgatás után ismét a kezdeményező Dümmler vette át a szót: — Ne álldogáljunk itt tétlenül. Van még egy kis időnk, sétáljunk egyet. A mai éjszaka sorsdöntő lesz számunkra, át kellene kissé gondolnunk a teendőket. Schenk nem támasztott kifogást. A fák árnyéka alól elindultak a szálloda előtti sétány túlsó vége felé. 'k Vérpezsdítő tánczene, tompított fényű világítás, a tizenkilencéves, szőke hajú Dagmar Kurt Dümmler oldalán, mindez olyan varázst árasztott a Kristály-bárban, amitől még a porcelán-kereskedő szíve is hevesebben dobogott. Dagmar éppen az ötödik pohár konyakot hajtotta fel. Dümmler olykor leereszkedő jóindulattal bólogatott Dagmar kérdéseire, gondolatai azonban egészen másutt kalandoztak. Időnként feltűnés nélkül odasandított a táncparkett túlsó oldalán álló asztalkához, amelynél Schenk még két decit sem fogyasztott a megkezdett boros üvegből. Asztalánál még egy főiskolás külsejű fiatalember szórakozott egy nálánál legalább tíz évvel idősebb hölggyel. Annyira elmerültek mondanivalójukban, hogy Schenket figyelemre sem méltatták. Az idő csigalassúsággal haladt. Kurt már legalább ötödször pillantot órájára. Fél egykor fészikelődni kezdett és idegesen Dagmar felé fordult. Rádöbbent, hogy közönyössége még gyanút ébreszthet a lányban. Mosolyt erőltetett tehát arcára és megszólalt: — Bocsáss meg, csapnivaló társalgó
