Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-13 / 28. szám
ELFELEJTETT SZAVAK IDÉZÉSE. Milyen emlékeim vannak? Legelőszöris a hajnal, a hajnali felébredés. Az élőmből az ébredésbe szédülő bizonytalanság. Valamiféle szürkeség, amit csak a mély kút hűvös vize volt képes lemosni. És tovább? A marokszedő gondja: a cserépkorsó megtöltése, a sarló s a „nagygereblye“. A pohár friss meleg tej, Indulás előtt... S az út. A por, ahogy mezítelen talpamat simogatja álmos nyugalommal; az út, amely néha csak pár száz méter volt, olyikor pedig kilométereikre nyúlt. Mentünk a nagy szürkeségben a dülőutakon. Előttünk s mögöttünk is kis csoportok. A falu megindult az utak pókháló-erezetén, mezítlábasán, kaszával, sarlóval, gerelyével a vállán. A szavaik ilyenkor még nem. röpködlek, csak a gondolatok iadultaik el a lépésekhez igazodó lassúsággal. Mert nem illett hangos szóval felverni a csendet. A hátnál! aratásba-indulást a némaság kísérte. A mozdulatlan lombok méltósága, s később a madarak reggelt-köszöutő cserregése, krúgatása, csivitelése. — A tá] ősállapota — rebben bennem akaratlanul a gondolat, most, hogy a húsz év előtti hajnalokra emlékezem. Mekkora távolság! S ebben a távolságban elfelejtett szavak után kutatok. A kaszát, a sarlót, a gereblyét már említettem. Mindhárom nélkülözhetetlen kelléke volt az aratásnak,. A csecsesfülű cserépkorsóban a legnagyobb melegben Is hűvös maradt a víz. Ha valaki ma kimondja a szót: korsó, már okvetlenül a söröskorsóra gondol. A kasza, a gereblye még úgy-ahogy tartja magát, de a sarló, már Inkább csak Jelkép. Megmaradt, de csak emléknek, ott hever a falusi színek, sopák és padlások haszontalan, idejét múlta lomjai között. Az egykori marokszedők azonban bizonyára érzik tenyerükben nyele simaságát, ha a húsz év előtti nyarakra gondolnak. Marokszedö szerszám volt a nagygereblye is, amellyel a „gyülét“ vagy másutt a „háradé'kot“ húzták össze. A nagygereblye is a sarló sorsára Jutott. Azzal a különbséggel, hogy nem vált jelképpé. Már sehol sem találtain belőle. Korcs utódját ma már csak a kertészek használják. Az út végén ott állt a kasza alá érett búzatábla, vagy az árpa. Meg a rozs is, legutoljára, — mert az késön érett be. —, a zab. Néhány suhintás a kaszával, s a rendredőlt, hosszúszárú, még harmatos búzából kötelet kötöttünk. Ez volt a legelső munka. Ha a harmat felszállt, már nem lehetett jő kötelet „csinálni“, mert a száraz szalma törött. Másként kellett (kötelet fonni a búzából, s másként a rozsból. A búzakötél „rózsás“ volt, ami annyit jelent, hogy a marokkal összefogott búzát néhány, szállal a kalászok alatt összefontuk, miután két egyenlő részre osztottuk a kötélnek valót. Ezután a kalászok alatt kezdve megspdortuk; a csavarástői a kötél két ága szinte magától fonódott össze. A rozsból vagy a zsúpból (az utóbbi tavaly kicsépelt rozsszalma volt) siARATÁS ma kötél készült. De kötötték a gabonát még sás és kákakötélbe Is. Nagyritkán fűzfavesszőből sodortak kötnivalőt, csaik később és ritkán — mert azért pénzt kellett kiadni — fafejes madzagba. Ez volt a legegyszerűbb és legkönnyebb. Ezután a kaszás beállt a táblába, s megkezdődött az Igazi aratás. Most már a gabonát nem rendre vágta, hanem rá a lábonállóra, a marokszedő innen szedte fel a markot és rakta le a tarlóra. Nem volt szabad elhagyni a levágott szálakat, mert a következő rendnél azon felcsúszott a kasza és magas tarlót hagyott. Ha több pár aratott, akkor volt első kaszás is, aki az iramot diktálta. Az első kaszás szabta meg a pihenés idejét és hosszát. Az igazán nagy csapatoknál a plpahujját is. Közben a nap harmadmagával sütött. Ilyenkor a tábla végén a cserépkorsó kézről-kézre járt; a tokmányba is loccsantott a kaszás egy kevés vizet, hogy a kaszakő nedves maradjon, mert száraz kővel nem lehetett kaszát fenni. Különben a kasza fenése nagy ügyességet kívánt, egy rossz mozdulat kellett csak, s a kasza éle mélyen beleszaladt a húsba. De még ennél is komolyabb munka volt a kasza-kalapálás. Ez már egy kicsit művészetnek számított. Volt aki kicsipkézte a kasza élét a kalapáccsal. Húzhatta is dupla erővel. S az ilyen kasza hamar kicsorbutt. A kévekötés rendszerint délutánra maradt. Nálunk az volt a szokás, hogy három marokból kötöttek egy kévét. Ezek a kévék nagyok voltak és nehezek. A kötél alig érte be s kévekötőfa nélkül be sem lehetett kötni. Mikor a learatott gabonát felkötötték, következett a keresztezés. (Mifelénk félkereszteket raktak, máshol kepéket.) A félkereszt alá gyülét tettek, hogy az alsó kéve kalásza ne a földön feküdjön. Hat vég és hat vállikéve jutott egy félkeresztbe s erre tették fel a papot, amelyet a vállkévékhez „lekötöttek“, hogy a vte-'r le ne dobja. A papkéve szalmás vége mindig a Dunára „nézett“. Nagyjában — egészében ilyen volt az az aratás, amelyre én emlékszem, s amelynek talán két vagy három nyáron részese voltam. De már ez se volt „igazi“. Az igazi aratásról csak mesélni hallottam a nálam kétszerte idősebbektől, akik — őket idézzem — hatvan párra arattak, s a cséplés szeptember végéig, október derekáig is eltartott. Nincs bennem hajlam a romantikára, s nem Is azért idéztem a régi aratás emlékeit, mintha holmi nosztalgia uralkodott volna el bennem. Nem ezért. Hisz minden romantikus íz és emlék mellett az áll legelöl, hogy milyen embertelenül nehéz és gyötrelmes volt. Azért beszéltem róla, hogy elfelejtett szavakat idézzek fel, amelyek lassan-lassan kihullanak tudatunkból. ARATAS — MA Milyen is egy falu ezen a nyáron? Hogy arat? A nap ma ts harmadmagával süt. Igaz, másutt sincs hiba, mert minden rendjén megy a maga útján. Az aratás, a gabonatisztítás és a többi is. Mégis van valami hiányérzetem. Nem érzem az aratás légkörét, hangulatát, fz hiányzik. Nincs olyan nyüzsgés, mint régen. Az emberek nyugodtan megállnak az utcán beszélgetni vagy leülnek délelőtt meginni egy korsó sört. Közben pedig aratás van. Árnyékban 30 fok Celsius, pokol ez a völgy, ahová ki tudja mikor és miért, a mostani madariak ősei letelepedtek. A szövetkezetnek két gazdasági udvara van. Két „telep“, ahogy Itt nevezik. Az elnököt, Soóky Lajost, a felsőtelepen találom. Tisztítják a gabonát. A betonlapon néhány vagonnyi búza és árpa pihen a napsütésben. — Milyen a termés? — kérdem az elnöktől. — Nem a legjobb, de volt már gyengébb is — mondja. — Ogy 5—10 mázsával lesz kevesebb, mint a tavalyi átlag. — Hányán aratnak? — Talán harmincán, ha jól összeszámolom, — mondja, s még hozzáteszi: Az aratás a legkisebb gond. Nem embererő kérdése. — Szóval nem csúcsmunka. — Nem. Már régen nem az. S lassan eljutunk oda, hogy seholsem lesz csúcsmunka. Egyre nagyobb gond munkát adni az embereknek. Bejárjuk a határt. A kertészetben uborkaszállítmányt készítenek elő, öntöznek, paradicsomot szednek. A szőlőben kapálnak, kötöznek. Délre érünk vissza a faluba. A kocsma — pardon! — vendéglő tele néppel. Lehetnek 70—80-anan. Fogy a sör. Az aratás kellős közepében járunk. — Mikorra végeznek? — Ha nem jön egy hetes eső — bárcsak jönne! — akkor a jövő hét közepére befejezzük. (A hét közepe már elmúlt. Madáron tehát már vége az aratásnak.) Miikor Madárról tovább indultam, egy férfi öles plakátot ragasztott a kerítésre. A zöld-fehér MATESZ-plakát az Úri muri előadását hirdette... A kéméndi szövetkezet irodájában Is „aratnak“. A járást főmechanizátor és a vezetőség Kelecsényt Rudolf elnökkel az élén, a „haditervet“ vitatják. • , — Elvtszek két knmhálnt — mond-1 ja a járási ember. — Ez nem igazság! — vitatkozik az elnök. — Akkor is elviszem! Ezek a terv szerint máshova kellenek. — S velünk mi lesz? — Kaptok helyette négy másikat holnap, vagy holnapután. Erre a vita' elült. Csak az elnök jegyzi meg: — Itt kellett volna kezdeni... — Milyenek a hozamok? — kérdem az elnököt. — Azzal számoltunk, hogy a tavalyihoz viszonyítva 40 százalékkal lesz kevesebb, de úgy mutatkozik, hogy ez a visszaesés a felére csökken. A tervezett hozamokat azonban így Is elérjük. — Mikorra végeznek? — Tizenkettedikére, ha nem jön közbe valami. — Hány ember arat? — Egy se — szól közbe valaki. — Mi a legnagyobb gond? — Kettő is van. Az egyik a takarmánybetakarítás ... — S a másik? — Hogy hol és mikor rendezzük meg a körzeti aratási ünnepséget... r.Ar, sÄNnnR FORRÓ NYÁRI NAPOK (Folytatás az 1. oldalról.) Annak ellenére, hogy a gazdaság gépesítésében s a termelési struktúrában alig változott valami, az eredmények évről évre Jobbak. Miért? Mert az intéző nem Ismert éjt, nappalt, s mindig azon törte a fejét, hogyan lehetne a munkát jobban megszervezni. Persze az csak úgy lehetséges, ha ott van a határban a szorgoskodó dolgozók között. Már az említett néhány szám felsorplásánál is türelmetlenkedett. — Aratási idő van — mondja. Ott a helye, ahol az ember sietteti a géj>et, hogy minél előbb magtárba kerüljön a gabona. Az egyik táblát éppen akkor „ette meg“ a kombájn, amikor oda érkeztünk. Már az utolsó, de még mindig tűző sugarait szórta szét a dombok mögé sétáló nap, a másik rendre vágott búzatáblára irányították a gépeket. Alighogy hozzákezdtek a munkához, az egyik ikombájnos bosszankodva állította meg gépét. Valami elromlott. A vezető gyorsan leugrott és máris ott térdelt a kombájn előtt, hogy rendbehozza a hityát. A másik gép sietve „ette“ a rendeket. A vezető mellett egy pirospozsgás arcú telt keblű menyecske állt s merően figyelte a gép munkáját. Csak akkor húzódott mosolyra a szája, amikor a fényképezőgépem rájuk irányítottam. — Mennyi a napi teljesítmény? — kérdeztem kíváncsian. A kombájnos, aki közben megállította a gépét, furcsán nézett rám. — Csehül, ha lehet — figyelmeztetett Csányi elvtárs. Itt is egy morva házaspár volt a vaskolosszus parancsnoki nyergében. 2emla Ján, a brnól Traktorállomás dolgozója mái4- az ötödik évben arat az újvári járásban. Két évig a garamkövesdi szövetkezetben, s már a harmadik nyáron Kismuzslán. Maria, a talpraesett felesége az eleinte nem volt embere mellett, mert szaporulat vett a családban. Most már nagyobbacskák a csemeték, és a nagymama viseli a gondjukat. A házaspár húsz napra jött le a Mátyus-földre, hogy aztán visszatérve Brno környékén folytassák a kenyérnek való betakarítását. Ök sem adják alább, mint a Paton szorgoskodó kombájnosok, s addig nem állnak zuhanyozó alá, míg a 10 hektárral nem végeztek. Mégis mi lehet az, ami évről évre ösztökéli ezeket az embereket, hngy eljöjjenek a Duna mellékéra aratni? Azt hiszem elsősorban a jó kereseti lehetőség. De talán még valami: már megszokták, hogy néhány hetet Dél-Szlovákiában töltsenek. Ahogy mondják, hiányzik nekik a vidék, én azok az emberek, akiket megszerettek, akik családtagként várják őket az aratás idején és máskor is. Kánikula uralkodik országszerte. Ez azonban nem jelenthet akadályt a gabona betakarításánál. Igaz, az emberi kéz által gyártott gépek jelentősen megkönnyítik a földművelő ember munkáját, De megkönnyíti, meggyorsítja az a segítség, amelyet egymásnak nyújtanak a hazánk különböző nemzeteinek a fiai. Tóth Dezső Novák Peter és társa Hesilik mérnök a hranicai szövetkezet CSISZ szervezetének az elnöke és titkára végzik az aratást a páti határban. Nyelv, kultúra, kontinuitás Balogh P; Imre Volt egy bizonyos időszak, amikor az érzékenyebb füleket szigorú regula óvta a magyar nyelvtől. Jámbor politikusok a „vagy szlovákul, vagy sehogy!“ eiv alapján próbáltak otthonosabb környezetet teremteni a déli tájakon élő szlovákok számára. Így aztán a „Padlóra köpni tilos!“, „Kibic tartsd a szád!“ és a „Hitelbe nem adok!“ feliratok társaságában a hivatalos nyelv kötelező használatára utasító táblácska is ott csüngött a füstös kocsmafalon és persze egyebütt is. A helyzet abszurditása és tarthatatlansága nyilvánvaló volt. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy egy tekintélyes számú és gazdag kulturális hagyományokkal rendelkező népcsoporttól egyszer s mindenkorra meg lehet vonni legnagyobb és féltve őrzött kincsét, anyanyelvét. S bár a szocialista demokrácia keretei között feltehetően nem kell tartanunk hasonló vulgáris intézkedésektől, bizonyos nyelvi allergia naniainkban is tapasztalható. A gyászos emlékű „Na Slovensku po slovensky!“ még mindig fel-fel bukkan, s ami még inkább elszomorító, az ifjúság soraiban is. A pozsönyi esti lap (Veéerntkl cikkírója fgy ír 1968. ápri . lis 9-én ezzel a jelmondattal kaivsn latban: „Harminc évvei ezelőtt fekete Mottó: „És mégis: hazánktól vissza miért vegyük szívünk, ha egy-két kótyagns össze is kúszált-kavart mindent?... (Alkaiosz) egyenruhás gárdisták vittek pontosan ilyen transzparenseket, akik a haladó szellemű embereik s velük együtt a diákok rémei lettek ...“ A magyar kisebbség áoraiban, figyelembe véve a járulékos tüneteket is, méltán kelt aggodalmat a szlovák nyelv törvénybe iktatásának, hivatalos nyelvvé deklarálásának kísérlete. A marxizmusleninizmus álláspontjától függetlenül, nem tartjuk logikusnak ezt a törekvést, hiszen ott, ahol erre feltétlenül szükség mutatkozott, eddig is a szlovák nyelv volt a hivatalos érintkezés eszköze. Ami viszont a szlovákul nem tudó magyar állampolgárokat illeti, naivitás lenne azt hinni, hogy bármilyen törvény beiktatása nyomán egyik napról a másikra folyékonyan beszélnék a hivatalos nyelvet. A megoldás módja tehát korántsem ez!... Néhány szlovák polgártársunkat valószínűleg a kétnyelvű feliratok is irritálják. A cseklészí vasútállomáson a demokratizácíós folyamat első kézzelfogható jeleként barna festékkel átmázolták a magyar feliratokat. Érdekes lenne tudni, vajon miért ezt tartották a legsürgősebb feladatnak?.. Hajko egyetemi tanára Matica Slovenská kassai alapszervezetének összejövetelén így nyugtatja meg hallgatóságát: „Én azt hiszem, a magyar nemzetiségű állampolgárok sorsa nem azon múlik, hogy két nyelven van-e kiírva az üzlet -neve az utcán, ez inkább amolyan presztízskérdés, ezért igyekszünk ezeket a feliratokat megszüntetni. Ha megfigyelték, az utóbbi időben egyre kevesebbet látni már.“ Akinek nincs egyéb elfoglaltsága valószínűleg feliratok után böngészget a kassai utcákon. Viszont a magyar feliratok megszüntetése szerény véleményünk szerint inkább a szocialista demokrácián ejt csorbát s nem a magyar kisebbség presztízsén ...! Ha már most e megnyilvánulások mélyebb értelmét kutatjuk — természetesen leszámítva mindazt ami felelőtlen provokációnak tekinthető — arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy „valakik“ a magyar nyelvet egyszerűen konyhai használatra szeretnék degradálni. S itt függ össze ez a kérdés a magyar iskolák létjogosultságát kétségbe vonó elméletekkel is. A szlovák sajtó ugyanis nyíltan és egyértelműen hangoztatja, hogy a magyar ifjúság számára az érvényesülése egyedüli útja a szlovák tannyelvű iskolán keresztül vezet. Mégpedig abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy csak itt sajátíthatják el megfelelő szinten a hivatalos nyelvet. Szükségtelennek tartjuk, hogy ismét hosszadalmas pedagógiai-elméleti vitába bonyolódjunk. Elégedjünk meg azzal, hogy a szakemberek véleménye egyöntetűen az anyanyelvi oktatás mellett szól. Ellenben alapos okunk van a gyanúra azokkal szemben, akik „őszintén“, „jót akarva“ és „nagyon melegen“ ajánlják figyelmünkbe a szlovák iskolát. Idézzünk csak egy példát. Milan Maloch a „Rolnícke noviny“ egyik legutóbbi számában (a már említett tanulmányút kapcsán) így ír: „Nekem úgy tűnik, hogy legideálisabb az lenne, ha a magyar családok gyermekei a szlovák iskolákat látogatnák. Ez lenne a biztosítéka annak, hogy megtanulnák a hivatalos nyelvet. A komoly magyar apák így is vélekednek (?). S egyszerre, bár ez mindenkinek a privát ügye, az egyik magyar kollégám kijelenti, hogy ő ezt nem helyesli, sőt elítélt. így érvel: hogy is adhatja egy magyar értelmiségi szlovák iskolába a gyermekét? Az ő szemében ez szinte árulás, s- máris könnyeket ejt afölött, hogy a magyar kisebbség egy (!) képviselője elnemzetlenedik. Mert hogyan fognak majd odahaza szót érteni, a gyermek elveszti a kontaktust a magyar történelemmel, irodalommal, nemzeti kultúrával stb.“ Maloch kolléga a továbbiakban az olvasóra bízza a döntést. Eszébe sem jut érvelni, s meggyőzni bennünket, hogy a szlovák iskolát végzett magyar gyermek nem veszíti el kontaktusát a magyar kultúrával. Dehát ezt nem is teheti, mert érvek nem állnak a rendelkezésére. A konkrét példák ugyanis azt bizonyítják, hogy az ilyen gyermekek, sőt érettségizett fiatalemberek nem tudnak magyarul írnt-olvasni, s mégcsak hézagos áttekintésük sincs rendszerint a magyar történelemről, irodalomról stb. Kevés kivétellel anyanyelvűket is csak odahaza, szűk családi körben használják, mégpedig azért, mert szégyellik, hogy nem tudják magyarul szabatosan kifejezni gondolataikat, szlovák kifejezéseket kevernek beszédükbe és fgy tovább. A kérdés tehát ezek szerint úgy áll, hogy a szlovák nyelvtudásnak — ennek a koncepciónak az alapján —■ igen drága az ára. Az anyanyelv elvesztését vonja maga után. S gyanúnkat ezzel az elképzeléssel szemben az táplálja a leginkább, hogy erről a tényről a szlovák cikkíróknak isp tudomásuk van. Mert ha nincs, akkor valóban csodálkoznunk kellene tájékozatlanságukon. De megfigyelhető az a törekvés is, hogy a szlovák nyelv elsajátítását magyar tannyelvű iskolákon néhány negatív példára hivatkozva kísérlik meg tárgytalanná tenni. El kell ugyanis ismernünk, hogy vannak e téren bizonyos fogyatékosságok. Kevés a szlovák szakos tanerő, nincsenek megfelelő taneszközök, nem mindig helyes a nyelvtanítás módszere, koncepciója stb. Viszont mindebben nem éppen csak ml vagyunk ludasok. S mindaddig nem érhet bennünket vád, amíg nem lesznek önálló magyar iskolaügyi szerveink! Mert hát eleddig szlovák szervek irányították a magyar iskolaügyet is! A kérdés ilyetén megvilágítása után le kell szögeznünk, hogy a szlovákiai magyar kisebbség nem mondhat te az anyanyelvi oktatás igényéről. S aki „jobb belátásra“ szeretné bírni nagyon is célzatosan jár el. Legsajátabb, legdrágább kincsünk, anyanyelvűnk ellen tör. A legerősebb összetartó kapcson próbál lazítani, a magyar kisebbség erőszakos asszimilációját segíti elő akarva-akaratlanul. Tudatában vagyunk annak, hogy az együttélés játékszabályaihoz a szlovák nyelv elsajátítása is hozzátartozik. Meggyőződésünk, hogy akinek szüksége volt rá, eddig is elsajátította a h i va t a - I os nyelvet. Ezt bizonyítja többek között a magyar középiskolai végzettségű diplomások örvendetesen gyarapodó száma is. (Mellesleg: a komáromi magyar gimnázium hétszáz megkérdezett volt növendékéből négyszázötvenöt fejezte be sikerrel főiskolai tanulmányait!!). Így aztán nem értjük egészen, miért baj az, ha minden áron magyarok akarunk maradni. Magyarul beszélő magyarok! ... (Következik: Egy rezolúció buktatói)
