Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-30 / 36. szám

Ismerjük meg a medvét A medve aránylag puha állat. Hogy ezt dokumentáljam, el­mondok egy epizódot. Garam melléki erdész pa­naszkodott társának, hogy egy medve állandóan a méhesbe jár, s abban nagy károkat Okoz. Elkeseredésében nem is tudja, mit csináljon. A szomszéd er­dész azt tanácsolta, lövéssel kell megijeszteni a rablót. Vé­kony, 10-es söréttel kell lőni a bundájába, akkor többé nem jár a méhesbe. Három éjszaka virrasztott a feldühödött mé­hész és várta a tolvajt. Negye­dik éjszaka végre megérkezett a várt vendég. Amikor munká­hoz fogott és kezdte széjjel­­vemi a kaptárokat, emberünk 10-es söréttel odasózott a med­vének. A lövést csak riasztás­nak szánta, ahogy a szomszédja javasolta, ám nagy volt a meg­lepetése és rémülete; a medve nagyot ordított és felbukott. Az erdésznek eszébe jutott, hogy törvényileg védett állatot lőtt le. A feje majd szétpattant a gondoktól és töprengéstől. A lö­vésre kijött a felesége, s ami­kor meglátta a lelőtt medvét, elájult. Éjnek idején a 7 km-re lakó kartársa után rohant a rohant a bűnös s elmondta a történeteket, majd titokban nagy gödröt ástaik és eltemet­ték a medvét. A két család egész éjjel dolgozott a temeté­­tésen, az esetből pedig leszűr­ték a tanulságot, nem szabad vékony söréttel sem riasztani a torkoskodó medvét. Az erdész évek múltán elárulta a medvét akkor érte a találat, amikor a kaptárt emelte. A lövés a hón­aljban érte. Még három kedves epizódot szeretnék elmondani, amit so­sem felejtek el. Az erdő szélétől nem messze egy tanya lakói állandóan üzen­gettek, jöjjek ki, mert zabjuk veszélyben van. A kérésnek en­gedve, felkészültem az éjjeli magas lesre. Este a vaddisznóik nem jöttek, de derengés előtt erős csámcsogást hallottam. Erre felfigyeltem. Sajnos még jó éjjeli távcsővel sem tudtam megállapítani, milyen vad lak­­mározik ily étvággyal. Ezek a legszebb vadász pillanatok. A szív hevesebben dobog, erőseb­ben adagolja a vért az agyba. Ilyenkor a vadásznak nem kell dopping. Végre kivilágosodott és láttam, hogy két fekete alak mozog a zabosban. Két medve volt, amelyek ülve csúszkálva rakták szájukba két mancsuk­kal az édes tejeszabot. A zlatnyicai völgyben őzbak cserkészet alkalmából a követ­kező kedves jelenetnek voltam szemtanúja: Rejtekhelyről az egész völ­gyet és a szemben lévő vágást kényelmesen ellenőrizhettem. A völgyben kis patak csörgedezik és vele párhuzamosan kevésbé használt kocsiút húzódik a völ­gyön. Már indulni akartam ha­zafelé, amikor a sűrűségen túl­lévő sziklás hegyről, valami feketeséget láttam imbolyogni. Azonnal felismertem, medve volt. A völgyi úton ballagott, és amikor szembe került velem, megállt. Végigszaglászta a föl­det, azután a patak partján ki­nőtt óriási lucfenyőt átölelte és hallgatózott. Vadméhek, vil­lant át agyamon. Ezek zümmö­gését hallgatja. Biztosan csu­rog a nyála a mézecskéért. Egyszerre jobb mancsával erő­sen ütögetni kezdte a fenyőfa oldalát és újból hallgatózott. Ez a jelenet többször megis­métlődött. Egyszereseik mozogni kezdtek a fenyőgallyak és va­lami feketeség kúszott le a fá­ról. Fiatal bocs volt. Amikor a földre került, az anya körül­szaglászta, megnyalogatta, majd újra visszament a fenyő törzsé­hez, és ütögetni kezdte. Ojabb mozgás és a második bocs is leugrott. Ezt követően nagy öröm, szaladgálás, hancúrozás következett, de egyszerre az anya elkapta az egyik bocsot, becipelte a patakba és fürösz­­teni kezdte. Éktelen sivalko­­dás, sírás volt a kísérő zene, pontosan úgy, ahogy a gyere­kek mosdatásakor szokott tör­ténni. Eközben a második bocs elszaladt, de mindhiába. Az anya utána vetette magát, el­csípte és hasonlóiképpen meg­fürdette. Ezután az anyamedve nagyot ivott a kristálytiszta vízből, mire a kis csoport át­ment a szemközti vágásba, mely terítve volt érett erdei szamócával. Még vagy másfél órát gyönyörködtem ebben a ritka szép képben, ahogy a család tagjai szedték a kelle­mes aromájú erdei gyümölcsöt, így legelészve egy hajlaton be­kanyarodva eltűntek. A holtakról csak jót szok­tunk mondani, ám remélem, hogy a főerdész, akiről szó lesz, megbocsájt nekem. Vöröskőn 1933 júliusában meglátogatott a fekete Vág fő­erdésze, Országh Gyula. Mind­járt észrevettem, hogy valami baja van. Halálsápadt volt az arca, idegességében vacogott a foga, kezével pedig mindunta­lan tépte körszakállát. Család­ját nagyon jól ismertem, mind három testvére erdész volt. — Mi a haj kérdeztem? — Megőrülökl Agyonlövöm magam, hajtogatta. Hirtelen természetű, azonnal cselekvő ember volt a barátom, réme a vadorzóknak. Akkoriban még szarvashússal etették a vadorzók a sertéseket, a gazda­sági válság szele fujdogált Csehszlovákiában. Azt hittem vadorzót lőtt meg, és ezért a nagy felindulás. Végre elma­gyarázta, mi is történt tulaj­donképpen. Méhesében medve járt, s ott nagy károkat oko­zott. Kileste és meglőtte. Anya­A fényképen látható szerencsés vadász dr. Nemes, a párizsi Rotschild bankok vezérigazgatója, a körmöci hegyekben lőtte ezt a 250 kg-os 25 éves himmedvét. medve volt, szép boccsal. A lö­vés pillanatában nem vette észre az anya körül settenkedő kis állatot. A bocs a lövésre elszaladt, de egy félóra múlva visszatért, és a lelőtt anyjánál keservesen nyivákolt. Rossz volt hallgatni. Az erdész elha­tározta, a kis medvét is lelövi, de felesége nem engedte. Élve akarták elfogni. Az nem hagyta magát. Éjjel-nappal ott sirt ha­lott anyja mellett. Mivel napo­kig tartott a jelenet, Országhék nem tudtak dolgozni, főleg éj­szakákon aludni. A kínok kín­ját állta ki a házaspár. Végre egy hét múlva hurokba sike­rült elfogni a kis medvét. Az öreget elföldelték, de a kis medve ott kaparta a földet, ahova anyját betemették. Így sikerült a felállított dróthurok­­ha elfogni a vigasztalan bocsot. Az erdész felesége egy anya szeretetével babusgatta, dédel­gette annál is inkább, mert há­zassága gyermektelen volt. Hiá­ba kínálta minden jóval. A kis állat három napig nem fogadott el semmit. Teljesen lesoványo­dott. Már-már úgy látszott éhenvész. Végre is erőszakkal nyomták szájába a tejesüvegre húzott cumlit. Megtört a jég, a kis mackó rákapott a tejre, ami bőven akadt az erdész por­táján. Az ügy korántsem fejeződött be. A kis medve ahányszor meglátta az erdészt, sírni kez­dett. Állandóan nyomában járt édesanyja gyilkosának. Hason­lóképpen csinált olyankor is, amikor az erdész az erdőbe ment, oda is elkísérte, nyivá­­kolva, sírva. Az asszony társa­ságában azonban sohasem sirt, néha játszani való kedve is ke­rekedett. Kétéves korában el­szökött hazulról s nyomon kö­vetve az erdészt, az erdőben megtámadta. A támadás pilla­natában az erdésznél nem volt puska, mert a csemetekertben dolgozó nőkhöz ment ellen­őrizni. Ezek a nők mentették meg az erdészt a biztos halál­tól. Az eset után rövidesen a brünni állatkertbe vitték a medvét. Szénaszárítás idején több na­pig a vadászházban tartózkod­tam. Egyszer kora hajnalban a rét felé menet, útközben gombáztam. Szedegettem a gyönyörű vargányákat, egy­­szercsaik észrevettem, amint egy hatalmas medve mozdula­taimat figyeli. Szivem azonnal a torkomban dobogott. Érez­tem, amint elöntötte homloko­mat a hideg verejték. A medve lassan megindult felém, miköz­ben állandóan figyelt, öt mé­terre előttem újból megállt. Pattanásig feszülő idegekkel, földbe gyökereztt lábakkal áll­tam és vártam, mi lesz? Egy­szerre mentő ötletem támadt. Megemeltem vadász kalapom és így köszöntöttem: jó reggelt, macii Ahogy megszólaltam, ab­ban a pillanatban a medve jobbra perdült és szaladt, mint a nyúl. Pillanatok alatt eltűnt az erdő sűrűjében. A medvékkel történő talál­kozás nem a legkellemesebb dolog, de ha az ember megőrzi hidegvérét, a medve sohasem támad. Éppen azért nagyon ne­hezen hiszem el azt a sok me­sét a medve támadásairól és ilyenkor az úgynevezett önvé­delemből lelőtt medvék szomorú sorsát. Habrovszky jános

Next

/
Thumbnails
Contents