Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-10 / 32. szám

Egy hét telt el azóta. ÜJra vasár­nap. Erős szél kerekedett, esőcseppek verdesték a Mercedes tetejét. A kocsi Ismét Brünn felé tartott. Ezúttal a mikulovi határállomás felől érkezett. Két utasa, Kurt Dümmler és Otto Schenk szótlanul meredtek maguk elé, mintha az esős idő kedvüket szegte volna. Mindkettőjüket kételyek mardossáik: valóban ő lenne-e az, vagy valamilyen idegen? Nem bizo­nyul-e útjuk megint hiábavalónak? A brünni Csendes utcát nem lehe­tett egykönnyen megtalálni. Három­szor le kellett állítaniuk kocsijukat, háromszor kérdezősködtek, hogyan is érnek a keresett utcába. Végre megtalálták a kilences számú táblát, amelyet egy régibb, egyemeletes ház falára erősítettek. Ablakai körül hul­lott a vakolat, középen pedig széles, faragott kapu állt. Dümmler a szűk utca ellenkező ol­dalán állította le kocsiját, vagy száz méternyire a kilences számú háztól. A szűnni nem akaró eső ködfátyolán keresztül csak hébe-hóba tűntek fel Járókelők, akik ernyőjük védelme alatt szaporán szedték lábukat. Mielőtt kiszálltak az autóból, Dümmler még egyszer elismételte az előre kiagyalt mesét: — Elsőnek te csöngetsz be. Ha nem a mi emberünk lenne, tudod mit kell mondanod: egy müncheni ügyvédi iroda képviselői vagyunk és néhai Hans Kubitschek szőrmekereskedő örököseit keressük, akinek rokonai voltak Brünnben. Mivel nem állnak rendelkezésünkre az örökösök pontos személyi adatai, a csehszolvák kül­képviseleti hivatalok révén kértük va­lamennyi hasonnevű szemű lakcímé­nek megállapítását Brünnben, akiket személyesen akarunk felkeresni, sze­mélyazonosságukat ellenőrizni és ez elhúnythoz fűződő rokoni kapcsola­taikat tisztázni. Schenk haladt elől. Beléptek a ka­pun, amelynek mindkét oldalán egy­­egy szűk folyosó ágazott el. Mindkét folyósóba keskeny, kőből faragott csigalépcső vezetett az emeletre. Az egyes lakók nevét leolvasták az ajtókon, de a keresett nevét csak az emelet végén találták meg egy kis réztáblán. Tömör ajtó állta útjukat. Mindketten a réztáblába vésett névre meredtek, mintha nem hinnének sze­müknek. Dümmler hangtalan utasítá­sára azután dobogó szívvel mégis röviden becsöngetett. Feszülten figyeltek. Néhány másod­perc múlva lassú léptek hallatszottak ez előszobából, azután átható csikor­gással megfordult a kulcs a zárban. Egy középkorú, hosszúkás arcú, kopa­szodó férfi alakja Jelent meg a nyi­tott ajtóben. Fehér trikót, tréning­nadrágot viselt, lábán kockás mintájú szövetpapucsot. Alig hogy ajtót nyitott, Schenk azonnal ráismert, mégis eltartott egy ideig, amíg észbe kapott és zavará­ban szokatlan módon köszöntötte: — Jó napot, Emill Dümmler, aki közvetlenül Schenk mögött állott, Kubitschek arckifejezé­séből arra következtetett, hogy a la­kástulajdonos is felismerte őket. — Szervusz Emill — mondotta ba­rátságosabban, és mosolyt erőltetett ajkára. — Hajlandó vagy öreg cimbo­ráidat fogadni? A német megszállás idejére hamar­jában „Kubitschek“-re átmázolt, és most újból „Kubíőek“-ké vedlett Emil úgy állott a nyitott ajtóban, mint Szent János a falu végén. Mintha megnémult volna, látogatóinak kö­szöntését -sem volt képes viszonozni. Csak amikor kissé felocsúdott meg­­lepetétéből, nyögte ki: — Főhadnagy úr? — kérdezte, mi­közben lábujjhegyre állva végigjárat­ta tekintetét a folyósón, vajon nem figyeli-e valaki a szomszédok közül. Csak azután toldotta meg szavalt: — Kerüljenek beljebb, uralmi — Ezzel becsukta az ajtót és a szobá­ba tessékelte látogatóit. Kurt Dümmler suttyomban a lakás szerény berendezését mustrálgatta. Kubíöek hevenyében összekapkodta a széktámlákon lógó ruha- és alsóne­­mű-darabokat, hogy hellyel kínálhas­sa vendégeit. Nyugalmat igyekezett magára erőltetni, arcvonásai és moz­dulatai azonban gondolkodásának fe­szültségét tükrözték. Kubíőek ugyanis az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy vendégei nem Jöttek holmi udvariassági látogatóba, hanem határozott célt követnek. Váratlan látogatásuk célja csakhamar nyilván­valóvá is vált. — Foglaljanak csak helyet, uralmi Egyúttal elnézésüket kérem a rendet­lenségért, de hát elvégre agglegény vagyok ... Dümmler félliteres konyakos üve­get és két csomag cigarettát vett elő kabátja zsebéből. Azután a tanácsta­lanul ténfergő Kubíőekhez fordult: — Az a benyomásom, Emil, hogy érkezésünk nem váltott ki nálad vala­milyen viharos lelkesedést, pedig bajtársak voltunk, igaz? Ha nincs ki­fogásod, valamilyen pohánkákat kér­nék! Kubíőek szótlanul a konyhába ment. Ott kinyitotta az ósdi kredencet és három csiszolt talpas pohárral tért vissza. Az asztalra helyezte és maga is leült látogatóival szemben. Otto Schenk továbbra is hallgatag maradt. Feltűnés nélkül figyelte Kubí­­öeket. Egyetlen mozdulata sem ke­rülte el figyelmét, mégsem észlelt rajta semmi különöset. Schenk csak akkor törte meg a csendet, amikor Dümmler italt töltött a poharakba. — Valid be, Emil, — kezdte Otto kissé kihívóan, — hogy már elparen­­táltál bennünket? Kubíőek meglepetten tekintett Schenkne, de egyetlen szóval sem méltatta válaszra. — Igyunk, urak, a viszontlátás örö­mére, és ne búslakodjunk, mintha temetésről Jönnénk. Örüljünk az élet­nek! — tréfálkozott Kurt. Felemelte poharát és Kubíöek felé koccintott vele. — Nem szabad innom, gyomorfeké­lyem van — utasította vissza a házi­gazda Dümmler nógatását színtelen hangon. Ezzel felkelt és az ablakhoz Indult, ahonnan beláthatta az utcát. — Az a kocsi ott az önöké? — tu­dakolta mellesleg. — Az enyém! — hetvenkedett Dümmler — Ottónak egy „Opel“ ko­csi)« van otthon. — Gratulálok! — dörmögte Kubí­őek, és újra leült az asztalhoz: — Szóval, uraim,. — folytatta — önök csodálkoztak azon, hogy nem bokáztam örömömben, amikor belép­tek hozzám, őszinte leszek tehát. — Félreérthetetlen fintort vágott, kissé összeszorította fogát, és újból bele­fogott mondókájába: — Ne értsenek félre, de az ilyen látogatás veszélyes­sé válhat számomra. Azonkívül Isme­rem Jövetelük célját. Be kell tehát vallanom, hogy Igenis halottnak vél­tem önöket. Annak ellenére, hogy Dümmler és Schenk fülüket hegyezték minden szóra, Kubíőek elhallgatott. — Bizalmat bizalomért, Emil! — vette fel Dümmler a beszéd fonalát. — Mi szintén azt hittük, hogy elestél a háborúban. A mi meglepetésünk semmivel sem volt kisebb a tiédnél, csupán valamivel előbb volt részünk benne. De hogyan sikerült tulajdon­képpen megmenekülnöd? Kubíőek mélyen elgondolkodott, vá­laszoljon-e a kényes kérdésre, vagy hallgasson? Végül azonban mégis be­szélni kezdett: — Annak a pozsonyi villának pin­céjében — ha visszaemlékeznek rá — egy kis ablak volt. Ez lett az élet­mentőm. A sötétség leple alatt észre­vétlenül kibújtam rajta. Körös-körül éktelenül lövöldöztek a szélrózsa min­den irányából. Fogalmam sem volt róla, hol lehetnek a mieink és hol az oroszok. Hason csúszva vergődtem át a kerteken, amíg egy fabódéra buk­kantam. Maszatos, ócska munkaruhát, meg egy rongyos kabátot találtam benne. Egyenruhámat hevenyében el­ástam és magamra öltöttem a topron­gyos gúnyát... — Akkor te aránylag olcsón úsztad meg a poklotl — vágott szavába Dümmler. — A frontátvonulás óta szabadon élsz, mint a madár, mi ket­ten pedig, Otto meg én, a pokol min­den gyötrelmeit átéltük. Kubíőek megvető pillantást vetett Dümmlerre: — Mióta osztogatnak a pokolban Mercedes kocsikat? Mit szóljak ak­kor én? Önök bizonyára nem laknak egy ilyenhez hasonló rozoga kulipin­­tyóben. És amellett örülnöm kell, hogy egyáltalán lakhatom benne. Az egykori főhadnagy arca szem­látomást elvörösödött és dühödten visszavágott: — Te persze csak a gépkocsink ér­tékén keresztül mérlegeled sorsunkat. Hej, de odakívántam volna neked azt a tizenegy évet, amelyet orosz hadi­fogságban töltöttünk! Ottóval egye­temben ugyanis pontosan tizenegy esztendőt raboltak el életünkből. Most viszont Kubíőeken volt a cso­dálkozás sora: — Elnézésüket kérem, uraim, de erről nem tudhattam. Azért az én .sorsom sem volt rózsásabb az önöké­nél — dörmögte kissé mérsékeltebb hangon. — A háború befejezése után titokban visszatértem Brünnbe. Édes­anyám rábeszélt, nyughassak, hiszen egy teremtett lélek sem tud arról, hogy a német hadseregben szolgál­tam. Tulajdoniképen apám unszolásá­­sára léptem 1943-ban az SS-kötelék­­be. Ö párttag volt és büszkeség da­gasztotta mellét, hogy fia önként Je­lentkezett frontszolgálatra. Amikor megkaptam a behívót, majd kibújt bőréből örömében. Annál nehezebben viselte sorsát cseh származású édes­anyám. Apám ezért nem szenvedhette, majd amikor a prágai Gestapo pa­rancsnokságához osztották be gépko­csivezetőnek, Jóformán haza sem járt többé. Ennek ellenére édesanyámnak sikerült őt rávennie, hogy senkinek se szóljon beosztásomról. így azután az a hír keringett rólam, hogy elsze­gődtem Németországba munkásnak. Anyám szinte bebeszélte magának, hogy az égvilágon senki sem tud SS- beli tevékenységemről. Már-már olybá tűnt, hogy csakugyan fátyol fedi múl­tamat. Brünnben kuksoltam, és egy ideig nyugtom volt... Múltjának felidézése annyira feliz­gatta Kubíőeket, hogy gépiesen a ko­nyakos pohár után nyúlt, felkapta, és hörpintett belőle egyet, de ugyan­akkor köhögési roham késztette ful­­doklásra. — Azután egy szép napon lebuktam — folytatta elbeszélését, miután kissé összeszedte magát. — Apám ugyanis még a háború befejezése előtt elesett, mégpedig ez egyik német katonai szállítmány evakulásának bombázása alkalmával. Hatóságaink tehát meg­tudták, hol dolgozott. Ezért 1946 ele­jén lakásunkra Jöttek, holmiját ku­tatták. így került kezükbe egyik fény­képem SS-egyenruhában, amelyet az orosz arcvonalról szüleimnek írt le­velemben küldtem. Minden további tagadás céltalannak bizonyult. Lebu­kásom tíz évi bebörtönzést, kényszer­­munkát a Jáchymovi bányában és a rettegett fasiszta-kollaboráns megbé­lyegzést Jelentette számomra ... Kubíőek elbeszélését Kurt Dümmler metszőén gúnyos nevetése szakította félbe: — Hahaha! Nézzék csak a fajtiszta bosevikotl Te beszélsz így, Emil Ku­­bíőek? De korán felejtettél mindent, pajtikám! A végén még a pressburgi, pardon, bratislavai kalandról is meg­feledkeztél? • Ezekre a szavakra Kubíőek való­sággal felhördült, és magából kikelve válaszolt: — Azt már nem, uraim, egyáltalán nem feledkeztem meg rólal De egy­úttal biztosítom önöket, hogy nem ülnének itt ilyen békés együttesben, ha másképp történt volna! — Hogyan értelmezed ezt? — kér­dezte Dümmler fenyegetően. Szeme összeszűkült, hájas nyaka egészen a tarkó alá pulykavörös lett: — Vigyázz a nyelvedre, még bele­­törhet a bicskád! Elvégre háború volt, a háborúban pedig gyilkolnak ... — Ugyan, ugyan, uraim, mire ez a eivódás! Hagyjuk a háborút háború­nak. A szellemek felidézésével senkin sem segítünk, magunknak, hármunk­nak, viszont csak árthatunk vele. In­kább igyunk egyetl — avatkozott a vitába a békebíró szerepét Játszó Schenk. Kurt Dümmler dühödten felugrott székéről, két lépést tett a fal felé, amelyen a Kubíőek szülők elfakult esküvői fényképe függött aranyozott keretben. Egy ideig a képre bámult, hogy gondalatait összpontosítsa és kissé megnyugodjon. Végül rákiáltott a házigazdára: — Emil, hol van az ékszeres doboz és a dollárok? Azt várta, hogy hirtelen kérdésével kizökkenti Kubíőeket egyensúlyából, aki azonban legnagyobb meglepeté­sére teljesen nyugodt maradt. Nyil­vánvalóan felkészült erre a kérdésre, ö is felkelt ültéből, nekitámaszkodott a fehérneműs ládának és természetes hangon válaszolt: — Jövetelük célja már akkor is világos volt előttem, amikor meglát­tam önöket! — és először Schenkre, majd Dümmlerre sandított. — Akár azt ís állíthatnám, hogy a dobozról és annak tartalmáról mit sem tudok, és önök kénytelenek len­nének visszatérni oda, ahonnan ki­indultak. Bizonyos körülmények kö­zött talán így is történt volna, ha nem lenne nyomós okom arra, hogy meg­mondjam az Igazat. Szóval: az egész kincsesláda biztonságos rejtekhelyen fekszik. De hogy elejét vegyem fölös­leges félreértéseknek, bátor vagyok önöket figyelmeztetni: tegyenek le mindennemű erőszakos kísérletről, hogy a kincset megkaparintsák és külföldre hurcolják magukkal! Kubíőek szavaiból elhatározásának megmásíthatatlansága hangzott. — Mert én az ékszereket csak egy feltétellel adom át önöknek, ha nyu­gatra szöktetnek. Különben uraim ne számítsanak az ékszerekre! — Jelen­tette ki határozottan. Dümmler belátta, hogy egykori be­osztottja hajthatatlan, bármilyen „rá­beszélés“ felesleges. — Égek a kíváncsiságtól, hogy akarsz bennünket meggyőzni a kincs létezéséről? — vetette fel bizonytalan tangón Schenk a kérdést. Közben Kurtra sandított, mintha tőle várna támogatást. — Hátha csak orrunknál fogva ve­zetsz bennünket? — folytatta kissé bátrabban. — Csupán azért, hogy le­hetővé tegyük szökésedet? — Csak semmi bizalmatlankodás, nem szokásom mások szédítgetésel De pillanatnyi türelmet kérek! — Ezzel Kubíöek kisietett az előszobába, onnan a konyhába. Rövid időn belül visszatért s Jobb kezében valamit szorongatva, diadalmasan megszólalt: — Ismerik ezt a csekélységet? Ez az egyetlen darab, amelyet kiszedtem a gyűjteményből. A többi, amint már mondottam, biztonságos helyen van. És Kubíőek nyitott tenyerében fel­villant a tömör aranyból készült kar­kötő szikrázó briliánsak fénytenge­rében. — A „Démon“! — kiáltott fel Schenk magánkívül. (Vége következik.) KÖNYVESPOLC A TÁTRÁN KÖNYVKIADÓ MAGYAR ÜZEMÉNEK LEGÜJABB KIADVÁNYAI Németh László: Irgalom 2 kötetben, Ara: 39.— korona, Ranko Marinkovió: A KÜKLOPSZ, Ara: 25.— korona, Jókai Mór: Fekete gyémántok, Ara: 26.— korona, Gustave Flaubert: Bovaryné, Ára: 26.— korona, Fehér Klára: Nem vagyunk ördögök, Ara: 28.— korona, Szabó Magda: Mondják meg, Zsófikénak, Ara: 9.— korona, Szunyoghy János: Egy év Tanganyikában, Ara: 25.— korona, Gönczy Miklósné: Szabás — varrás, kézimunka, Ára: 19.— korona. Beszerezhetők a Bratislavai Magyar Könyvesboltban és a Slovenská kniha vidéki könyvesboltjaiban. GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÁSZLÓ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ ÉS A KÖVETKEZŐ PILLANATBAN A KÉT GYEREK MAR A FÉLELMETES JUMURDSAK FOGLYA VOLT. A Ml JANICSÁRUNKNAK HÁROM, SZE­KERE ÉS HÉT RABJA VOLT MAR. . A RABOK BUZGÓN DOLGOZTAK AZ / étéi; Elkészítésén s mire be- / SÖTÉTEDETT, ELKEZDŐDÖTT A LA• I VACSORA UTÁN GERGŐ AL­MOS VOLT, DE NEM, TUDTi |LEVENNI A SZEMET AZ 0 TÖRÖKJÉRŐL... 'HOGY A HETEDIK' POKOL EMESSZEN EL! MENNY/ PAP* Pl KÁT TETTEL EBBE AZ ETELBE// HAZA AKAROK MENNI{ HALLGASS, RONGY FATTYÚ. MINDJÁRT KÉTFELÉ I HAS/TLAK! MENNY./ ARANYT] NA6YSA60S, MÉLTÓSÁG OS GYAMARZSÁK OR, tisztelettel pikuláznek EGYET/ TEKINTETES; VE N-i.sf S AMIKOR A TÖRÖKÖKET mar elnyomta a -mámor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents