Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-03 / 5. szám

PÉLDÁS KÉPVISELŐ Az élet folytonos körforgás, ugyan­akkor megújulás is. Az újrakezdésnek mindig van valami sajátos öröme. Oj nekibuzdulások, hogy az előttünk álló jövő még szebb, még tartalmasabb legyen. y Erre gondolok most, amikor a vá­lasztások előtti időszakban a nemzeti bizottságok funkcionáriusaival, képvi­selőkkel hoz össze a sors. A beszél­getések fonalát szőve az eltelt idő­szak latolgatása és a jövő tervei ke­rülnek napirendre. Négy év nagy idő is meg kicsi is. Ahhoz nagy, hogy sokat változzon az ember sorsa, de ahhoz kicsi, hogy teljesen átalakuljon. Bárhogy is van — négy esztendő summázása közben — az embert kell látnunk, aki napi munkája mellett, az élet apró cseprő gondjaival együtt vállalja a közös ügyek intézését is, a nemzeti bizott­ságok szakaszán. Csicsai Sándort a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság képviselőjét pár év óta ismerem. Ami­kor találkoztunk, — az egyéni gon­dok mellett — rá­tértünk közügyek­re, munkára, ne­hézségekre és örö­mökre egyaránt. Mert mindenből bőven kijutott szá­mára. De addig, amíg kiérdemelte a választők bizalmát, hosszú utat kellett megtennie. Tudtam hogy parasztcsalád­ból származott. Azt kérdeztem tőle: mi szeretett volna lenni gyermekkorában? Mik voltak az álmai? — Almaim voltak. De mi lehettem volna? Az idő kerekét megállítani azonban nem lehet. Az ifjú évek elszálltak, s a történelem más irányt adott éle­tünknek. A hatvanas évek elején az ekeli szövetkezet kertészeként dolgozott. Később elhatározta, hogy tanulni fog. Így is lett. Beiratkozott a mezőgazda­­sági szakközépiskolába és sikeresen el is végezte. Utána visszatért a szö­vetkezetbe. Elnökké választották. 1962-ben vette át a földművesszővet­­kezet irányítását. Rövidesen áttekin­tést nyert az EFSZ addigi gazdálko­dásáról, a lehetőségekről, az emberek megszerették őt. Megszerették, mert látták, hogy kemény keze van ugyan, nem tűri a lazaságot, de látták azt is, hogy a szövetkezet javát akarja. Azóta is kitartóan hajtogatja a maga igazát. Tudja, hogy csakis példás, kitartó munkától függ, hogyan alakul tovább az emberek élete. Nagy része van abban, hogy az addig gyerekcipőben járó szövetkezet ma a környék élen­járó közös gazdaságai közé tartozik. A szövetkezetben elért eredmények is igazolják, hogy méltán bíztak ben­ne a választók, négy évvel ezelőtt. És nem is alaptalanul, mert Csicsai Sándor a járási nemzeti bizottság mellett működő vízgazdálkodási ko-Csicsai Sándor misszió elnökeként példásan végzi a reábízott feladatokat is. Mint elmon­dotta, ez év áprilisáig az árvízsújtotta községekben elkészül a vízvezeték­hálózat. A bizottság nagy gondot for­dít a kanalízációra is a járásban, amely nagyban megkönnyíti majd az öntözést a járás egyes mezőgazdasági üzemeiben. Mindez mellett otthon a helyi nem­zeti bizottságban is tevékeny munkát végez. Nagy része van abban, hogy az elmúlt esztendőben felépült az új iskola, a sáros utak helyébe pormen­tesek épültek... Nap mint nap közelebb kerülünk a választásokhoz. Néhány esztendő ta­pasztalatának birtokában az egyszerű emberek, akik a múlt választási idő­szakban leadták szavazataikat, köny­­nyűszerrel megállapíthatják, hogy képviselőjük hogyan tevékenykedett, mit tett a község érdekében. A napokban sok éves munkában és eredményekben gazdag tapasztalattal rendelkező képviselőt Jancsa Ferenc elvtársat, a Kőhídgyarmati Helyi Nem­zeti Bizottság elnökét kerestem fel. Szerény embernek ismerik választói. Magáról keveset, de az elvégzett mun­káról annál többet mondott. Hosszú beszélgetés közben megtud­tam tőle, hogy eleinte a Párkányi Járási Nemzeti Bizottságon dolgozott, majd 1960-ban a területi átrendezés után lett a Kőhídgyarmati Helyi Nem­zeti Bizottság titkára, s az 1964-es választások alkalmával ugyanitt el­nöknek választották. Aki látta a második világégés után Kőhídgyarmat ar­culatát, csak az tudja igazán fel­mérni mit fejlődött ez a falu. Szem­tanúja voltam a ré­ginek, s látója, föl­mérője az újnak. Jancsa elvtárs így beszél: — Ügy határoz­tunk, ezt tettük ... Mindig többes­számban. Nem he- Jancsa elvtárs, lyezi magát előtér­­a falu példás be. Valójában moz­­képviselője gatója, éltetője a lényeges fejlődés­nek, a faluszépítés különféle mozza­natainak. Az 1960-as esztendőben társadalmi munkában megkezdték a parkosítást. Példamutató cselekedet volt a kör­nyező falvak számára is. Természete­sen a helyi szövetkezet nagy részt vállalt a munkából. Gépeket és fű­magot adott, kertésze pedig virágokat palántáit az ágyasokba. A parkosítást a gyalogjárók kar­bantartása követe, majd a betonjár­dák váltották fel az előzőleg gondo­san elterített kavicsos sétányt. Terv-Elfoglalt ember. Magánélete? — Olyan nemigen van. Az én be­osztásom, s egyáltalán bármilyen tár­sadalmi funkciót betöltő egyének nem ragaszkodhatnak a nyolcórás munka­időhöz. Esténként járja a környező falva­kat. Hol ide, hol oda hívják megbe­szélésre. Sokszor előfordul, hogy nap nap után hiába várja otthon a család. Szeretik, megbecsülik őt az embe­rek. Bíznak benne, s erre a bizalomra jó munkájával, kezdeményező-kész­ségével szolgállt rá az elmúlt válasz­tási időszakban. Beszéltem másokkal is, akik jól ismerik. így többet tudtam meg róla, mint amennyit ő árult el magáról. —ta— szerint 1970-ig 6 km-nyi beton gyalog­járót építenek. A sportolók és támogatóik is kedv­vel jelentkeztek munkára, és felépí­tették a futballisták öltözőjét. Nem kevesebb mint 230 személy 1184 bri­gádórát dolgozott le itt. Ezt követte a belutak és a hidak karbantartása, s építése. A munkában 800 személy közel 5000 órát dolgozott le társadal­mi munkában. A nemzeti bizottságnak a tömegek­hez való jó viszonyát és kapcsolatát bizonyítja, hogy a neónfény beveze­tésénél is segítséget nyújtottak a la­kosok. Ki-ki a saját háza előtt kiásta az oszlop helyét. Továbbá a nyilvános vízvezetékhálózat (2300 fm) csőrend­szerének lefektetésénél 1810 órát dol­goztak le, így jutott a falu végre élvezhető, egészségügyi szempontból kifogástalan minőségű ivóvízhez. Ugyancsak részt vettek a Jednotá üzlete alapjainak kiásásánál, betono­zásánál, s magát az épületet a HNB építőcsoportja készítette el. Ezenkívül más társadalmi munkák is akadtak a faluban, melyekben a lakosok a nemzeti bizottság kérésére szívesen részt vettek. Legnagyobb gondot talán a kultúrház hiánya okoz­za. Igaz, idén megkezdik egy köz­művelési otthon építését. Lesz benne olvasóterem, könyvtár, fiatalok klub­ja, valamint a nemzeti bizottság helyi­ségei. De színházterem építésére csak későbben kerülhet majd sor. Ez az épületcsoport kb. félmilliós beruhá­zást igényel, de a nagyterem építésé­hez, mely szoros tartozéka lesz a művelődési otthonnak, nagyobb ösz­­szegre lesz szükség. összegezve, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a kőhídgyarmati lakosság a falu szépítési akciókban kb. másfél­­millió korona értékű munkát végzett. Tíz különféle dícsérőoklevél talál­ható az elnök irodájában. Közülök több nevére szól, másik részét pedig a nemzeti bizottság kapta. A dicséret mindenképpen az irányítót, az elnö­köt, a tanácsot, a képviselőket s ter­mészetesen mindazokat illeti, akik valamilyen formában részt vettek a faluszépítési munkákban. Hoksza István (Folytatás az 1. oldalról.) Minisztériumi kitüntetésben részesültek Hanzel István tizenhárom éves ko­rában kezdett az üzemben dolgozni. Belépés előtt, 1926-ban volt a nagy sztrájk, ahol 10 százalékos munkabér­emelést harcoltak ki a cukorgyár dol­gozói. A fiatal gyerek kíváncsi érdek­lődéssel hallgatta az öregek megemlé­kezését a sztrájkról. Akkoriban még nem igen értette, mit jelent e szó. Később azonban megtanulta, s most mint pártfunkcionárius tevékenykedik az üzemben. Mint a központi párt­­szervezet elnöke kilenc részlegszerve­zet munkájáért felelős. Mivel felada­tát odaadással végzi, ő is miniszté riumi kitöntetésben részesült. Ketten száznyolcvan évet dolgoztak a gyárban Karcsi bácsi. így hívja mindenki az ünnepi gyűlés legidősebb résztvevőjét. Az apja Letocha Vendel még a kezdet kezdetén 1884-ben került a gyárba, ahol több mint egy fé' évszázadon át dolgozott. A fia. Karcsi 1907-ben lépett munkába és 1924-től mint mű­vezető dolgozott. Az 1926-os sztrájk idején ő volt az üzemi bizottság el­nöke és így az ő érdeme is, hogy eredményes volt a munkásság össze­fogása. Karcsi bácsi együtt nőtt, öregedett a gyárral. Ezért fájt neki oly nagyon, hogy a második világháborút követő években ok nélkül elbocsájtották. Igaz, nem sokáig tudták nélkülözni a kiváló szakembert, és így vissza­hívták a nyugdíjjogosultság előtt álló művezetőt. Ezt Karcsi bácsi, azzal há­lálta meg, hogy majdnem hetven éves koráig szorgoskodott a gyárban. Egy egész sor szakembert nevelt a hosz­­szú évtizedek alatt. A keze alól ki­kerültek sok tisztelettel emlékeznek mesterükre, akiknek sokat köszönhet­nek. A deres hajú művezető még mindig szereti az üzemet és ezért néha bosz­­szankodik is. Szerinte manapság egy kicsit hosszúra van engedve a gyeplő. Valamikor órabérben dolgoztak az emberek, mégis sokkal nagyobb volt a fegyelem. Néhány évvel ezelőtt, amikor Karcsi bácsi nyugdíjbp ment, már-már úgy tűnt, hogy a csa­lád végképp sza­kít a gyárral. Nem így történt, mert fia, Tibor, egyéb­ként gyógyszerész, apja nyomdokaiba lépett és tisztvise­lőként dolgozik az üzemben. Emellett az üzemi bizottság titkárának funkció­ját is betölti. Nemcsak egy, ha­nem több olyan csa­lád is van a gyár­ban, ahol már az unoka, dédunoka váltotta fel a ki­öregedetteket. Ezért mondják a dió­szegi cukorgyár dolgozóira — olyan mint egy nagy család. Ott segítenek, ahol szükséges. Halasi István, a kisebb megszakítá­soktól eltekintve 25 éve dolgozik a gyárban. Jelenleg, mint udvarmester, irányítja a feldol­gozásra váró nyers­anyag szántását. A régi ismerőst ta­valy nagy meglepe­tésre a rimaszom­bati cukorgyár ud­varán találtam. — Eljöttem be­tanítani az embe­reket — mondta magyarázatként. Az idén jóval messzebbre, a forró Afrikába kellett repülnie. Több hóna­pot töltött Ghánában és a Csehszlo­vákia által épített cukorgyárban né­gereket tanított az ezerágú mester­ségre. Bizony nem volt könnyű dolga a pokoli hőségben. Az írni-olvasni nem tudó emberekkel dolgozni nem leányálom. Ha valamit el akart érni, mindig személyes jó példával kellett elöljárni. A daru kezelését ötvenszer is meg kellett mutatnia, míg valaki hajlandó volt a dűlékenynek látszó gép kezelését elvállalni. Végül is em­berséggel, türelemmel sikerült a rá­érős embereket megtanítani a mun­kára. ☆ Százéves a diószegi cukorgyár, mely nemcsak a városka felvirágzásában jelentős, hanem azért is, mert olyan kiváló szakemberek nőttek ki a falai közül, akik nagyban elősegítik a kor­szerű cukorgyártást. Mindenki Karcsi A harmadik generáció Lev^'aa bácsija Tibor is a gyárat választotta Halasi István LACIKA tragédiája Sz. László, a« Jókai iskola nö­vendéke a rossz előmenetelő tanulók közé tartozott. Kétszer ismételt, tizenhárom esztendős korában még mindig az ötödik osztályban vesztegelt. Egy alka­lommal a tanítója megkérdezte tőle: „Mondd, fiam ... miért nem tanulsz egy kicsit job­ban?“ A lomposan öltöztetett, maszatos rosszdiák válasza, — most, hogy ismerjük a fejle­ményeket, megdöbbentő: „Van is nekem kedvem tanulni... élni sincs!...“ Sz. László 1967. december 26-án felakasztotta magát. Az embereket felháborította az eset. — Ha az a szerencsétlen gye­rek ötször jóllakott az életében, akkor jól — nyilatkozik Sz.-ék egyik szomszédja, T. Jánosné. — Az apja (ütötte-ver^^lopni küldte. A hugocskájáP^ oda­haza titokban főztek paprikás­krumplit, mert éhesek voltak. A férfi részeg fejjel mindenkit elkerget a háztól... Tudja ezt az összes szomszéd, hisz látjuk, mi történik! ... — Nálunk is aludt egyszer Sz.-né — bizonyítja G. Sándor. — Kellemetlen is volt... nem szeretek én más ügyeibe be­avatkozni ... — A paprikáskrumpliról én is tudok. Ott voltam — magya­rázza K. Jenőke. — Lacika paj­tásom volt, nagyon félt az apu­kájától. Bedecs Pállal Sz.-ék háza előtt álldogálunk. Lacika osz­tályfőnöke borúlátó: — Rövid ideje vagyok a fa­luban, ma álldogálok itt har­madszor. Eddig még sohasem sikerült bejutni. Egyszerűen kizárják a szülői látogatásra érkező tanítót. Mindenesetre körülnézünk kis­sé. Takaros ház, szépen rend­­bentartott kert, pedáns udvar. A tévé antenna arról árulko­dik, hogy a család nem él ép­pen nyomorban. Mégis, ez a ház, magas, szögesdróttal ellá­tott kerítésével, a szomszédok­tól néhány teleknyivel félrehú­zódva, különös benyomást kelt az emberben. Gyerekek hozzák a hírt: „Sz.­­né a temető felé ment.“ Elin­dulunk utána. Az út hosszú, la­tyakos, nehezen haladunk elő­re. Bedecs Pál volt tanítványá­ról beszél. — Nem mondhatnám, hogy buta gyerek volt. Korántsem volt az. Nem törődtek vele. Állítólag rengeteget kellett oda­haza dolgoznia. Megfigyeltem, hogy későn járt az iskolába. Reggelenként el kellett intéznie a bevásárlásokat. Sokat hiány­zott ... több mint negyven na­pot ebben az iskolai évben. Hogy a gyereket elhanyagol­ták, ez nem csupán Bedecs Pál véleménye, az egész tantestü­leté. Szinte rendszerré vált, hogy a tanító nénik mosták meg a gyereket, igazították meg rajta a ruhát. Többek kö­zött az is előfordult, hogy La­cika, még harmadikos korában, részegen jelent meg az iskolá­ban. A hazai verések nyoma többször észrevehető volt raj­ta. Félénk, bizalmatlan gyerek volt, de egy kis cirógatással, kedves szóval beszédre lehetett bírni. A tanítók tehát, ismerve a hazai körülményeket, nem fenyítették, inkább szép szóval, szeretettel próbáltak eredményt elérni. — Ha hirtelen felé indult az osztályban az ember, vagy fel­emelte a kezét, mindjárt össze­rezzent, menekülni akart. Ha­zulról is meg-meg szökött néha a nagymamájához, Kürtre. Egy­szer be is Jelentette, hogy Kür­tön fog iskolába járni, egyedül akarta az átiratkozást elintéz­ni. Persze az ilyesmi szülői be­leegyezés nélkül nem megy ... Bedecs Pál elgondolkodik, majd kisvártatva folytatja. — Pedig hát... itt jobb lett volna, ha a gyerekre bízzuk a dolgot. Végre találkozunk Sz.-nével. Beesett arcú, félénk tekintetű asszony. Marika, a kislánya bá­tortalanul bújik melléje. Ké­sőbb, szemtől-szemben Lacika tanítóival szinte részvétet ébreszt esetlen, feszélyezett vi­selkedésével. — A legutóbb miért szökött meg Lacika Kürtre? — Elvesztett százöt koronát, talán félt, hogy kikap. A fér­jem karácsony estére haza hoz­ta, de még az este visszaszö­kött. Jelentettük a rendőrségen. Távirat ment Kürtre. Amikor a gyere kmeglátta a postást, hogy hozza a táviratot, elszaladt. A temető körül a bokrokban talál­tuk meg, tíz nappal az után, hogy felakasztotta magát... megfagyott, befújta a hó ... — Mint édesanyja nem érez lelkiismeretfurdalást a történ­tek miatt? — Én nem, én nem tehetek semmiről. — ön nem szokta megverni? — Nem. A férjem néha... — Néha? Ogy hallottuk elég gyakran. S azt se nagyon nézi hová üt.. . — Hát néha ideges ... Az „idegesség“ következmé­nyeit illusztrálják a kis Marika szavai. — Téged nem szokott apu megverni? — De igen. — Hogyan? — Bevágja a fejemet az ajtó­ba. — És a Lacikát? — Fejébe verte a vésőt, de akkor én Kürtön voltam. — Igaz, hogy lopni küldött benneteket? — Azt mondta Lacinak, hogy nem kap ki, ha elmegy a borsai határba szalmáért. — Véleménynünk szerint egy kissé eltúlozza az „idegességét“ a férje. Előfordult, hogy elker­gette magukat hazulról? — tettük fel a kérdést újból Sz.­­nének. Félve, szinte suttogva mondja ki: — Igen, előfordult... — Fizetését haza adja a fér­je? — Haza. Nem nagyon jár kocsmába. Van otthon borunk. — Még egy kérdési Laciká­nak mit vettek karácsonyi ajándékul? —■ Nem vettünk semmit. Azt mondta a férjem, hogy majd vesz neki valamit. A kislány kapott ajándékot. Furcsa ajándékozási módszer. S bár feltételezhető, hogy Sz.­­né fél a férje megtorlásától, akit különben nem sikerült oda­haza találnunk, mégis nagyon kevés az, amit mentségére fel­hozott. Mert nem elég egy gye­reknek annyit mondani, hogy mosakodj, tanulj, ezt vagy azt csinálj — törődni is kell vele, ellenőrizni kell jól végzi-e fel­adatait. Az sem kifogás, hogy Sz-né dolgozik. Többgyerekes családanyák is dolgoznak s fut­ja idejükből csemetéikre is. De meg kellett volna védenie gyer­mekét az apa brutalitásával szemben is. Takács Mihály, a nemzeti bi­zottság titkára mélyet sóhajt, amikor felteszem neki a kér­dést. — Hogy őszinte legyek, hosz­­szú évek során foglalkozunk a családdal. Hol gyerek-ügy, hol pereskedés.. szóval mindig valami. Beszéltünk több ízben a szülőkkel, a gyerekkel... ha minden családdal ennyit kellett volna foglalkoznunk... Hát igen ... Mindenre a tit­kár meg az elnök erejéből sem futja. Ellenben Sz. László tra­gikus halála figyelmeztet. Tár­sadalmunknak szárnyai alá kell vennie a hozzá hasonló elesett gyerekeket, akik semmiért se felelősek. S akikből szerető gondoskodással embert lehet faragni. Lacika apjával nem beszélhettem. Azt mondják rit­kán jár haza. Az illetékes szer­vek remélhetőleg majd találnak rá módot, hogy elbeszélgesse­nek vele. Balogh P. Imre Tóth Dezső A falu elnöke - az elnök faluja

Next

/
Thumbnails
Contents