Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-22 / 25. szám
Hat évtized tapasztalataiból Apám korai halála után már tanuló koromban segítettem bátyámnak a méhészkedésnél. Akkoriban a lévai tanítóképző intézetben a gazdasági tantárgy mellett gyümölcsészetet és méhészetet gyakoroltuk. Az országos magyar kisméretű (24 X 17J keretek voltak ismeretesek. Amikor Besére kerültem mint tanító, két kast vásároltam és méhészkedni kezdtem. Később 1908-től folyamatosan kaptárokat is vásároltam, majd a méhészkedéshez szükséges eszközöket is beszereztem. Ezek után egy áccsal zárt méhest építtettem. Méhészkedésem kezdetleges volt. Szomszéd kollégám segítsége és az Ambrózy-féle méhészkönyv olvasása nyomán tettem szert a legszükségesebb méhészeti tudományra. Akác, tisztesfű és egyéb mezei virág bőven virított. Vándorlásra nem volt szükség. Amikor 1913 tavaszán Csatára költöztem, már 12 kaptárral rendelkeztem. Akkoriban egyesek csodálkoztak a kaptának láttán mondván, azokból már nem kell a méheket a mézért lefojtani. Természetes, hogy volt pergetőgépem, sőt a mézet fél és egy kilogrammos poharakban árusítottam. Az első köztársaság alatt 25 családra szaporítottam méheimet. (Megjegyzem, hogy 1913. április 13-án 10 em-es hóra ébredtünk. Ekkor nemcsak a cseresznyefák, de a szilvafák is virágba borultak. Azok a termelők, akik a havat lerázták fáikról, a virágok elfagytak, ahol a hó a fán maradt, a virág megmaradt. Az akác ugyancsak elfagyott, de a tisztesfű hosszantartó virágzása pótolta azt.) A későbbi években rátértem a felülről kezelhető Balogh-féle kaptáraikra. Ebben az időben nálunk, majd a környéken megalakítottuk a méhészegyesületet Vitek József állomásfőnökkel. Párkánytól Zeelízig 350 tagja lett az egyesületnek. Jó magam 14 éven keresztül az elnöki tisztséget viseltem. Vitek József pedig, aki szinte országos hírnévre tett szert, titkári minőségben dolgozott az egyesületben. Az egyesület keretében rendszeresen gyüléseztünk és különféle tanfolyamokat rendeztünk. Szó volt az anyanevelés problémáiról, különböző képtárakról, sőt a méhészek saját újításaik alapján préselt és egyéb kaptáraikat mutattak be. Kedvezményes áron gondoskodtunk az etetőcukorről, műlépről, mézelő fákról és mézelő növények magvairól. Az évi mézfelvásárlás 3—5 vagonra rúgott, öt kilogrammos pléhdobozokat készítettünk s abba reklámoztuk az árut „Csata vidék akác méze“ felírással. Ebből is látható, hogy az akkori 6 rcra: 1 időnek és viszonyoknak megfelelően környékünkön magas színvonalon űztük a méhészkedést. Ehhez járult az is, hogy Bényben Púk Kelemen asztalos száz számra gyártotta a Zanderféle kaptárakat. Szereztünk japán akácmagot, továbbá ültettünk piros akácot, hársfát, gesztenyét, somfát, mogyorót, hóbogyót, egrest, málnát s egyéb mézelő fákat, bokrokat és növényeket. Vetettem facéliát, mustárt, amelyek magra is beváltak. Létesítettünk faiskolát és ezzel előmozdítottuk a kertek gyümölcsfásítását. A második világháború alatt a méhek nagy része elpusztult, így az egyesület feloszlott. Zselízen új egyesületet hoztunk létre, de nem tudtunk zöldágra vergődni. Később azonban a méhészet fellendült, függően milyen lelkiismeretes vezetők álltak az egyesület élén. Mondanom sem kell, hogy nem egyszer visszaélés is történt. Nehéz volt a műlép és a kaptárokhoz szükséges anyag beszerzése. Nagyon jól jártak azok a méhészek, akiknek méhei átvészelték a háborút, mert ebben az időben a parlagon heverő szántóföldeken hosszú időn át virított a tisztesfű, vadrepce és egyéb mezei virágok sokasága. A méz árát államilag megállapították, felvásárolták, minek következtében egyre nagyobb lendületet vett a méhészkedés. Mézünk külföldön is keresett áru lett. Kezdetét vette a méhek vándoroltatása a közeli akácerdőkbe, majd a fenyvesekbe. Visszatérve saját méhészetemre 1908-ban a hátsó kezelésű melegépítményű Országos magyar álló kaptárokkal méhészkedtem. Ezek később kimentek a divatból, majd a húszas évek körül a Balogh-féle rakodó kaptáraikkal és feles mézterekkel próbáltam szerencsét. A Balogh-kaptár előnye, hogy keretei (35X35) az Országossal szemben (24X17) nagyobbak voltak, így az anya szélesebb teret kapott a petézéshez, tehát a család gyorsabban fejlődhetett. A mézűr leemelésével a keretek könnyen kiszedhetők voltak, illetve a család átvizsgálása egyszerűbbű vált. Hátránya volt, hogy a költőtér kereteit nem cserélhettük a mézűr kereteivel. Egy évtized leforgása után, 1933-ban a Zander rakodókaptárak kerültek előtérbe 44X22, majd 42 x24-ös keretméretbe. A költőtérben 9 keret foglalt helyet. E kaptár hátrányára írandó, hogy a keretek alacsonyak voltak, előnye pedig az volt, hogy a keret két végén a mézkoszorú nagyobb felületen feküdt. A 9 keret jó hordásban kevés volt, viszont vándorlásra alkalmasnak bizonyult. Az addigi tapasztalatok alapján 1947-ben egy 38 X 28-as méretű kerettel újabb rakodókaptárral próbálkoztam. Ez a 11 kerettel rendelkező kaptár, mivel négyzet alakú volt, meleg és hideg építményre egyformán alkalmasnak bizonyult. A költőtér és a mézür egyenlő keretei lehetővé tették a keretcserét a költőtérből a mézürbe és fordítva. E kaptártípusnál azonban elengedhetetlen volt az anyarács használata, mert az anya bármikor felment a méztérbe. A költőtér elülső oldalán a fenékdeszka felett kinyitható nyílás van, melyen keresztül a kaptár bármikor zavartalanul tisztítható. A betétlapon pedig az első tisztuló kirepüléskor a család állapota megállapítható. A kijáró szabályozható, amely a fenékdeszka felett kétharmadnyi magasságban foglal helyet. Közvetlen felette húzóvonó etető-itatókészülék van, mely a fészek melegebb részében van. A kaptár teteje kétfelé lejtős, elég nagy, így az eső az oldalakat nem éri. Ezt a kaptártípust az adott méreteknek megfelelően a helyi asztalos készítette, majd később magam is kaptárak készítéséhez láttam. Képtáramat nem reklámoztam, így nem is terjedt el. A kaptárak és a keretek méreteiről, sőt a kijáró célszerű alkalmazásáról évtizedeken keresztül sokat vitáztunk mind gyűléseken, mind a méhészújságokban. Szerintem az egységes típuskaptárak talán sohasem terjednek el az egész országban, ahogy a családiházak vagy mondjuk a személyautók stb. sem egyformák. Elgondolásom szerint a kaptárak, illetve a keretek nagysága mindig a vidékhez, éghajlathoz és nem utolsó sorban a méhlegelőkhöz kell, hogy alkalmazkodjanak. Tehát a méhlakások mérete, a családok népessége és a méhlegelő függvénye. Hiába rendelkezünk nagy kaptárakkal, ha nincs hordási lehetőség. Igaz ugyan, hogy serkentéssel a nagyobb kaptáraikban a családok felerősíthetők, ám ha nincs nektár, a méhek rajzásnak indulnak és minden bizonnyal életük csak cukor etetésével menthető meg A cikk szerzője 3B-tól a 28 méretű saját készítményű kaptáraival így történt ez többek között 1966-ban. Vidékünkön a vélemények szerint legmegfelelőbbek a 42X25, illetve a 40 x25-ös kerettel rendelkező kaptárak. Legújabban elterjedt a 42x23 méretű, illetve a 37 X 30-as méretű normalizált kaptár. Meggyőződésem szerint a középút a 38 X 28-as méret 10—12 kerettel, közötte választó deszkával. A fő dolognak tartom, hogy a család kényelmesen elhelyezkedhessen a kaptárban. Legmegfelelőbbek a rakodó kaptáraik, természetes, hogy a költőtér és a mézkamra keretei egyformák legyenek. Környékünkön fekvő kaptárak is akadnak. Előnyük, hogy könnyebben kezelhetők, vándorlásikor szállításük könnyebb, a méhek egyesítése egyszerűbb. Hátrányuk az, hogy a méhek szívesebben lefelé és nem oldalra építenek. Fontos, hogy a költőtér a középen legyen, a méztér jobbra é!s balra anyaráccsal választva. (Folytatjuk) Kelecsényi János méhész. Csata Viróggyűjtő bádoglemez A Rivera féle virágporgyűjtő arról nevezetes, hogy a dolgozó méhek és a herék zavartalan kirepülését nem akadályozza. A virágport a méhek lábáról csak szűk nyílások sodorják le. A munkások és a herék kirepülése csak tágas nyíláson akadálytalan. A Rivera-féJe készüléken mindkét lyuknagyságot megtaláljuk. A kijárót lyuggátolt bádoglemez takarja. A lemez alsó részén 42 szűkebb. csupán 5 mm átmérőjű lyuk van. Felső részén 15 tágasabb: 7 mm átmérőjű lyuk található, de csupán egyetlen sorban. Egészen keskeny szállólécecske és háló val védett gyűjtőláda egészíti ki a készüléket. A kire püiő méhek a felső, nagyobb nyílásokat használják. A hazatérők a szállólécecskére ereszkednek, s onnan a közeli kicsi nyílásokon át igyekeznek a kaptárba. A virágpor nagy része lesodródik lábukról, és a gyűjtő ládába hull. A lyukak közölt száma alsó kijárós Layensféle kaptár 22 cm széles és 2,5 cm magas kijárójára értendő. (Apicultura. 1967. aug.-szept., Spanyolország)
