Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-15 / 24. szám
NŰSFEIESLEG-HÚSHIÁNY? javaslat a kérdés megoldására Az utóbbi években gyakran találkozunk azzal a panaszezal, hogy a mezőgazdasági üzemek az értékesítésre alkalmas sertéseken és hízómarhákon nem tudnak túl adni. Bizonygatják, hogy az állatok felesleges továbbtartása takarmánypazarláshoz vezet, ami főleg most — amikor a kedvezőtlen időjárás miatt gyengébb termésre számíthatunk — megnövekedett gondok elé állítja a mezőgazdasági üzemeik vezetőit. A panaszos kérdések megoldása a legtöbb esetben komoly akadályokba ütközik, s a levágásra alkalmas hízóállatok felvásárlása helyett a termelők nagyon sok esetben csak „megnyugtató“ magyarázatot kapnak. Az illetékeseik azzal igyekeznek megmagyarázni a nemikívánatos helyzetet, hogy kevés a hús tartalékolására alkalmas raktározási területünk és hűtőberendezésünk, s hogy a kereskedelmünk nem eléggé rugalmas, ami abban is megmutatkozik, hogy bár a látszat szerint húsból túltermelés van, mégsem tudja kielégíteni a lakosság húsiránti igényeit, főleg a falusi lakosság húsfogyasztását korlátozza. Tagadhatatlan, hogy a „húsfelesleg“ látszólagos oka a tartalékaink szakszerű tárolásának korlátozott terjedelme és az, hogy a falusi hentesáru-üzletek nagyon sokszor kongnak az ürességtől. S persze egy további ok még az is, hogy a nálunk feleslegnek mutatkozó húsmennyiséget külföldről behozott húsáruval gyarapítjuk. Véleményem szerint ezek csak valóban látszólagos, tehát másodrendű okok s egy bizonyos okozónak a természetes következményei, vagyis velejárói. Az okozót azonban csak akkor találjuk meg, ha a nem kívánatos helyzet okait nem a látszat alapján, tehát nem felületesen, hanem mélyebben elemezzük és keressük. Szerintem annak az ellentmondásnak a gyökerei, hogy húsfelesleg idején sem tudjuk kielégíteni a lakosság igényelt, a monopolhelyzetet élvező Húsipar létezésében keresendők. Meg kell mondani nyíltan, hogy a Húsipar olyan óriási feladatot vállalt magára, amivel képtelen megbirkózni. Lényegében magára vállalta annak a hatalmas gépezetnek — a helyi jellegű kis vágóhídakkal rendelkező régi henteseknek — a szerepét, akik a múltban egymástól függetlenül, de alapjában véve zökkenőmentesen oldották meg a lakosság húsellátását. Igaz, hogy azóta a lakosság húsfogyasztása lényegesen megnövekedett s így a húsipari monopóliumra hatványozott feladatok hárulnak. De azt is tudomásul kell venni, hogy a húsfeldolgozással és a lakosság igényeinek kielégítésével kapcsolatos munkák terjedelme a jövőben nem korlátozódni, hanem éppen bővülni fog tekintetfel arra, hogy az életszínvonal emelkedésének egyik kísérő jelensége lesz a húsfogyasztás fokozatos növekedése. Ez pedig egy olyan tényező, amely gondolkodásra készteti az embert, míg végül arra a következtetésre jut, hogy a központosított húsellátás mellett képtelenek leszünk teljesen kiküszöbölni a zavaró jelenségeket, mert a raktározási terület és a növekvő húsmennyiség ide-oda szállításához szükséges szállítóeszközök hálózatának kiépítése olyan nagyméretű beruházásokat igényel, amelyekkel az egyéb és sok esetben sürgetőbb beruházások mellett, nagyon nehéz lesz megbirkózni. S így hol raktárhelyiségek és fagyasztó berendezések, hol pedig szállító eszközök hiányával küzdünk, aminek mind a termelők, mind pedig a fogyasztók érzik majd káros következményeit. Milyen megoldást választhatnánk? Semmi esetre sem lenne helyes az egyén! kereskedelmet űző hentesek és mészárosok népes hálózatát felújítani. Tudniillik ebben az esetben nem egyszerűen szakmáról van szó, hanem kereskedelemről, mint a meggazdagodási lehetőség egyik formájáról. Márpedig olyan intézményeknek a felújítása, amelyek lehetővé teszik, hogy egyik ember a másik rovására meggazdagodjon, semmi esetre sem egyeztethető össze a szocialista társadalmi viszonyokkal és a dolgozó nép érdekeivel. Valamilyen megoldást azonban mégiscsak találni kellene! S ennek a megoldásnak olyannak kellene lennie, amely bár tehermentesítené a húsipari monopóliumot, de ugyanakkor nem korlátozná a társadalmi ellenőrzés kereteit, tehát biztosítaná, hogy a hústermelésből és értékesítésből maradéktalanul befolyjon az állam tervezett központosított tiszta jövedelme és ugyanakkor kizárná a hússal való üzérkedés lehetőségét is. Ezeknek az alapelveknek a betartása biztosított lenne szerintem abban az esetben, ha a hús feldolgozásával és a lakosság húsellátásával kapcsolatos feladatok megosztódnának a Húsipari nemzeti vállalat és a hústermelő szocialista mezőgazdasági nagyüzemek között. A feladatok megosztása például elképzelhető úgy is, hogy a Húsipari nemzeti vállalat gondoskodna a városi lakosság, az ipari központok és a hadsereg húsellátásáról és a lakosság említett részére tartalékok képzéséről, a mezőgazdasági üzemek pedig — abból az elvből kiindulva, hogy a falu gondoskodjon sajátmaga ellátásáról — megoldanák a falusi lakosság teljes húsellátását. Persze a kérdés ilyképpeni megoldását kissé bonyolulttá teszi, hogy a mezőgazdasági üzemek nem mindegyike foglalkozik hústermeléssel, s az, hogy nem lenne gazdaságos minden faluban vágóhidat építeni. A problémákat azonban át lehetne hidalni azáltal, hogy a hústermelő mezőgazdasági üzemek — körzetenként — társtulajdonon alapuló vágóhidakat létesítenének és húsboltjaik hálózata kiterjedne azokra a községekre is, ahol a mezőgazdasági üzem nem foglalkozik hústermeléssel, mert más irányú termelésre, mondjuk tejtermelésre van szakosítva. A mezőgazdasági üzemekben kitermelt hús arányos elosztását olyképpen lehetne biztosítani, hogy a húsipari monopólium szerződéses viszony alapján felvásárolná a mezőgazdasági üzemek hústermékéneik azt a részét, amely a város és a hadsereg ellátásához és részükre tartalékok képzéséhez szükséges, míg a falvak lakosságának húsellátását szolgáló hús — amit az egy átlagszemélyre tervezett húsfogyasztás alapján állapítanának meg már az előző év végén, tehát az évi termelési és pénzügyi terveik keretében — a hústermelő mezőgazdasági üzemeknél'maradna, hogy az adott lehetőségekkel és a szükségleteikkel összhangban biztosítani tudják a falusi lakosság húsellátását. Milyen előnyök várhatók a megoldásnak ettől a formájától? 1. Egy ilyen megoldás mellett véleményem szerint szükségtelenné válna, hogy az állam további beruházásokat eszközöljön raktározási helyiségek és további fagyasztőberendezések építése céljából, mert a húsipari monopólium — a korlátozott létszámú vásárló közönsége részére — a meglévő kapacitás mellett is biztosítani tudná a tartalékok képzését. Tehát a falusi lakosság részére nem kellene húst tartalékolni, mert azt élőállatok formájában tartalékolnák a mezőgazdasági üzemek anélkül, hogy különösebb beruházásokat eszközöljenek. 2. Nem lenne szükség arra, hogy a húsipari monopólium szüntelenül gyarapítsa szállítóeszközeinek számát, s hogy növekvő szállítási igényekkel terhelje az államvasutak eléggé megterhelt hálózatát. Sőt, azáltal, hogy a falu ellátására előirányzott húsmennyiség — élőállatok formájában — falun maradna, tehát kiesne ennek a nagymennyiségű húsnak kétszeri szállítása, csökkenteni lehetne a húsipar szállító eszközeinek és dolgozóinak számát és a vasúti hálózatunk megtermeltségét is. Ugyanis a mezőgazdasági üzemek — a jelenlegi szállítóeszközeik igénybevételével — tehát különösebb beruházások nélkül — megtudnák oldani (rugalmasabban, mint ahogyan ma van) a körzetükben lévő húsboltok szükségleteinek kielégítését. Ha csupán azokat az anyagi terheket vesszük figyelembe, amelyek a már említett beruházási köv*telményekbol, valamint abból származnak, hogy többször sokszáz kilométert tesz meg az a hús, amit a falu kitermel, majd ismét felvásárol. már akkor is kézenfekvővé válik előttünk, hogy az ilyen megoldással, mint amilyenről szó van — társadalmunk sok millió koronát nyerne, amit esetleg a jövőben felhasználhatna a hús kiskereskedelmi árának rendezésére, avagy olyan beruházásokra, amelyekre feltétlenül szükségünk van. 3. Az előnyök közé sorolhatjuk annak a súlyveszteségnek a ikiiküszöbölése útján nyert húsmennyiséget Is, amelyet a vágás céljára feleslegesen meghurcolt állatok veszítenek. És ugyanakkor fel tudnánk számolni a látszólagos húsfelesleget, illetve nem állna fenn az a helyzet, hogy a mezőgazdasági üzemek időn túl tartsák a vágásraszánt állataikat, s így nagymennyiségű takarmányt takarítanának meg. 4. A hústermelő mezőgazdasági üzemeknek jelentős hasznuk származna abból is, hogy a vágóhídi hulladékot takarmányozási célokra használhatnák fel. 5. Az Is természetes, hogy a megoldás javasolt formája a behozott hús-mennyiség szerződéses lekötése szempontjából is reálisabb helyzetet teremtene. Ugyanis a húsipari monopólium jobban fel tudná mérni a , korlátozott piacának szükségleteit. Tehát húsbehozatali szempontból figyelmen kívül hagyhatná a falut, mint a zavaró körülményeik legfőbb okozóját. Mert tény, hogy a falu hússzükségletét lehet a legnehezebben felmérni tekintettel arra, hogy a falusi ember húst nemcsak vásárol, hanem termel Is. 6. Nagy jelentőséggel bírna, mind a hústermelő gazdaságok, mind pedig társadalmi szempontból az is, hogy a húsforgalom jelentékeny részéből ki lenne zárva a felesleges közvetítő, tehát létre jönne a termelők és a fogyasztók közvetlen kapcsolata, a szövetkezetek esetében pedig a termelők önellátása, ami tehermentesítené a húsforgalommal kapcsolatos költségeket. 7. Végül az előnyök közé még azt is besorolhatjuk, hogy ezzel a megoldási formával feltétlenül megoldódna a falusi lakosság húsellátásának kérdése Is. Milyen ellenérvekkel számolhatunk?- Természetesen, mint minden újnak, úgy ennek a megoldási formának is lehetnek ellenzői. Ezért egy-ikét feltételezett ellenérvvel megpróbálkozom vitába bocsájtkozni. 1. Igaz, hogy e javaslat az állami beruházások korlátozását eredményezné, de ezzel össztársadalmi szempontból nem sokat nyernénk — állíthatják egyesek —, mert az állam helyett a hústermelő mezőgazdasági üzemekneík kellene beruházásokat eszközölniük főleg kisvágóhídaik és húsboltok létesítése céljából. Ehhez csak azt fűzöm hozzá: A kis vágóhidak kiépítése sokkal kisebb ráfordításokat igényelne, mint a húsipar által igényelt nagyméretű beruházások, mert sokhelyütt ezeket az építményeket a helyi nyersanyagforrások kihasználásával és a saját építkezési csoport munkájával felépítenék mezőgazdasági üzemeink. S nemcsak olcsóbbá kerülne, hanem hamarabb is kiépülne, mint az állami beruházásokat igénylő húsipari raktározási helyiségek és hűtőberendezések hálózata. 2. További ellenvetés lehet, hogy a mezőgazdasági üzemek nem tudják biztosítani az egészségügyi előírások betartását. Véleményem szerint az egészségügyi előírások betartása ma, amikor az egészségügyi dolgozóink széles hálózatával rendelkezünk, s amikor a falusi emberek kulturális igényel — tehát a tisztaság iránti igényel is — növekednek, kellő biztosíték van arra, hogy a vidéki vágóhidakon és hentesáru üzletekben — még akkor is, ha azok gondozása a mezőgazdasági üzemek felügyelete alatt történik — rend és tisztaság uralkodik majd. 3. Azzal is érvelhetnek e javaslat ellenzői, hogy a javasolt intézkedések megvalósítása következtében kicsúszna az állam kezéből a húsfogyasztás feletti ellenőrzés s ennek következtében a mezőgazdasági üzemek visszaélnének helyzetükkel, ami gyakorlatilag megnyilvánulhatna az állatállományuk létszámának nem kívánatos csökkentésében és esetenként még abban is, hogy a kereskedelmi adó mennyiségének csökkentése céljából a húsfogyasztási kimutatást a valóságnak nem megfelelő adatok alapján készítenék. Véleményem szerint az ilyen aggodalmak ma már időszerűtlenekké váltak, mégpedig azért: — mert a mezőgazdasági üzemek vezetői és tagjai már rájöttek arra, illetve tudatosították, hogy egy bizonyos időszakban eszközölt nagyméretű kiárusítással veszélyeztetik a bővített újratermelés folyamatát, vagyis a mezőgazdasági termelés szüntelen fejlődését, de ugyanakkor a kiárusítás! törekvéseket megakadályozná a falusi lakosság korlátozott terjedelmű hússzükséglete is, ami annak a ténynek következménye, hogy a falusi családok hússzükségletük jelentékeny részét kitermelik a háztáji gazdaságukban; — továbbá azért, mert a mezőgazdasági üzemek lényegében kettős társadalmi ellenőrzés alatt állnak. Egyrészt gazdálkodásukat és számvitelüket ellenőrzik a saját dolgozóik, másrészt pedig a felettes szerveik a „koronaellenőrzést“ gyakorié Állami Bankkal egyetemben. Tehát a „feketekönywitel“ lehetősége ma már szinte kizárt dolog, s ha ezt valahol mégis megkísérlik, előbb-utóbb „lebuknak“. 4. Az ellenérveik közé azt az aggályt Is beiktathatják, hogy a húsfeldolgozás és értékesítés ilyképpeni megosztása visszalépést jelentene és ellentétbe kerülne a szocializmus gazdasági törvényével, amely feltételezi « termelés és az áruforgalom szüntelen koncentrációját, illetve összpontosítását. E javaslat esetében azonban látni kell, hogy ez nem irányul a húsforgalom összpontosítod jellegének felszámolására, hanem csupán a centralizált, tehát központosított bürokratikus jellegének felszámolására, mégpedig azért, mert ez a módszer társadalmunknak már eddig Is nagyon sok pénzébe került és nehézségessé tette a húsforgalom lebonyolítását. Tehát a húsforgalom, a feldolgozás és értékesítés összpontosított jellegének megtartása mellett foglal a javaslat Is állást, de egy olyan összpontosítás mellett, amely az egész folyamatba rugalmasságot visz és biztosítja a gazdaságosság elvéneik következetes érvényesülését. 5. Ellenérvek felvetése a mezőgazdasági üzemek részéröl Is várható. Az esetleges ellenérveket attól való félelem táplálhatja, hogy a mezőgazdasági üzemek — a közvetlen kiárusított hús után — nem kaphatják meg a túlteljesítés! prémiumot (a három évi átlagtermelés túlteljesítése esetén), s hogy a gyengébb talajviszonyok mellett gazdálkodó hústermelő gazdaságok — a saját kereskedelmi hálózatukban értékesített húsmennyiség után — nem tarthatnak igényt különbözeti árpótlékra. Természetesen, ha a Jelenlegi előírásokból Indulunk ki, akkor ezek az aggodalmak indokoltak. Ezért a javasolt átszervezéssel feltétlenül módosítani kell a túlteljesítési prémiumra és a különbözeti árpótlékra igényjogosuitságot szabályozó előírásokat is. Azért, hogy a húsfeldolgozással és árusítással foglalkozó mezőgazdasági üzemeket károsodás ne érje — ez említett juttatások további realizálása céljából — új, a sajátos helyzethez igazodó módszereket kell alkalmazni. a) A különbözeti árpőtlék jóváírásának esetében a megoldás egyszerűbbnek mutatkozik. Ugyanis a mezőgazdasági üzemek — havi kimutatások formájában — beterjeszthetik az Állami Bankhoz a húsforgalomból származó bevételeik összegét és annak alapján a bank javukra írhatja a 100 korona bevétel alapján megállapított különbözeti árpótlék teljes összegét. b) A túlteljesítési prémium Jóváírása bár egy kissé komplikáltabb, de az Is megoldható. Ugyanis a húskereskedelemmel foglalkozó mezőgazdasági üzemek nemcsak a tiszta súlyt mérik le, hanem a vágásra szánt állatok élősúlyát Is, melynek egész évi mennyisége összhangban kell hogy legyen a körzetük ellátása céljából — az állami szervek által limitált, tehát meghatározott húsmennyiséggel. Így — különösebb gondok nélkül — meg lehet állapítani azt is, hogy a mezőgazdasági üzem a kettősrendszerű húsértékesítés keretében milyen forgalmat bonyolított le, tehát, hogy az év folyamán — élősúlyban — milyen mennyiségű húst termelt közélelmezési célokra. Tehát „kiugrik“ az a mutató, amelyet össze lehet hasonlítani az előző három évi hús átlagtermelésével, s egyben kiderül az Is, hogy az illetékes mezőgazdasági üzem mennyi túlteljesltési prémiumra tarthat igényt. c) Persze a kérdést ennél egyszerűbben is meg lehetne oldani. Mégpedig úgy, hogy az állam — a közvetlenül értékesített — hús kilójának kereskedelmi adóját olyan összegben határozná meg, hogy a hústermelő és értékesítő mezőgazdasági üzemek — a hús közvetlenül értékesített részéből származó — tiszta jövedelmének nagysága emelkedne a feltételezett túlteljesítési prémium összegével. ☆ Végül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ez a javaslat nem a gyakorlati élettől független fantázia szüleménye. S bár egyéni véleményként hat, ennek ellenére tükrözi több olyan mezőgazdasági szakember véleményét is, akikkel a „húsprobléma“ megoldásának lehetőségeit latolgattuk. S úgyhiszem a közösségnek csak javára válik, ha e bonyolult kérdés megoldásával — minél többen és elmélyülten — a sajtó hasábjain Is foglalkozunk. PATHŰ KÁROLY A PÉPESÍTETT LUCERNA ETETÉSÉNEK JELENTŐSÉGÉRŐL Számos szövetkezetben — kísérletképpen — rátértek a pépesített lucerna etetésére, amely magas fehérjetartalmánál fogva nagy jelentőségű a sertések takarmányprnblémájának megoldásában. Télen ezt a kérdést a lucernaliszt etetésével helyes megoldani. A nagyüzemnek megfelelő „MP“ jelű pépesítőgép óránkénti 15—25 q teljesítményével alkalmas arra, hogy etetés előtt 1 óra alatt akár 1500—2000 hízósertés részére elkészítsük a maximális adagú takarmánypúpet. A lucernapép készítésénél arra ügyeljünk, hogy pépesítésre legjobban alkalmas fiatal zöld lucernát akkor kaszáljuk, amikor a szárazanyag tartalma 20 °/o-nál nem több. Ilyenkor a lucerna magassága 20—30 cm körül van. Tudjuk, hogy a növekedés előrehaladásával az arány a szárrészek felé tolódik el, tehát csak fiatalon vágva kapunk zsenge szárú, nedvdús anyagot. A pépesítésre a legkedvezőbb állapotban a fehérjetartalom kg-ként 40 gramm, míg virágzáskor 30 gramm körül van. Tehát a fiatalon kaszált lucerna adja egységnyi területről a legtöbb fehérjét. Ha a lucerna kissé megvénül, vagy a száraz időjárás miatt keményszárú lesz, ajánlatos a pépesítéskor a gépbe vizet csörgedeztetni. Ha kora reggel kaszálunk, — ilyenkor még harmatos a lucerna — a növényben nagyobb a turgor, és jobban pépesíthető. A levágott napi takarmánymennyiséget lehetőleg pépesítjük, az etetőkádakban vízzel jól elkeverjük és csak etetés előtt keverjük bele a darát. A gyakorlatban legjobban bevált a 80 kg alatti súlyú sertéseknél, ha a napi abrakadag Vs-ad részével lucernapépes moslékot készítünk, és az abrak 2/3-ad részét szárazon az önetetőkbe tesszük. A 60 kg feletti sertéseknél a napi adag z/3-ad részét pépes moslékba, V3-ad részét önetetőkbe adjuk. Ezzel az eljárással javul az étrendi hatás és megszüntethető a sertéstenyésztésben, valamint a hizlalásban a pépesítés időszakában a növény fehérjehiánya. A szakszerű etetéssel megrövidíthetjük a hizlalási időt, megakadályozzuk a korai elzsírosodást és nagyban javítjuk a takarmány értékesítését. A lucernapép etetésének bevezetésekor az átmeneti takarmányváltoztatásra érvényes szabályokat tartsuk meg. Helyes, ha először hozzászoktatjuk a sertéseket a pép etetéséhez. Jó, ha az abrakadag egy részét néhány napig visszatartjuk és így kényszerítjük a sertéseket a pép egész • mennyiségének felvételére. Az Állattenyésztési Kutatóintézet Állatélettani és Takarmányozási Osztályának munkatársai több ezer hízóval végzett napi 1 kg lucernapép etetésénél 1 kg élősúly előállítására 4 kg körüli abrakmennyiséget használtak fel a szokásos 5 kg helyett. Számos termelőszövetkezetben 3.30—3.50 kg abrakfelhasználással termelnek 1 kg élősúlyt. Érdemes és gazdaságos a pépesített zöldlucernát felhasználni a bacon sertés hizlalásánál. Az 1 kg körüli napi pépesített zöldlucerna mennyiségének az etetése a legmegfelelőbb, mert ezzel a mennyiséggel a koncentrált takarmány (bacnntáp) 20 százalékát megtakaríthatjuk, illetve helyettesíthetjük. L. L.
