Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-15 / 24. szám

Rózái és Vince nem nagy ceremóhlával keltek egybe. Vincének asszony kellett a házhoz, amolyan munkabíró, testes, derekas fehércseléd, aki elvég-zi a miegymásokat és örül az örülni valóknak, a telt gyomrú lisztes zsákoknak, s ennélfogva kevesebbet gon-' dől majd a szerelemre, ami Vincének beteges kebléből idő előtt elpárolgott. Nagy baj ez nagyon, de hát mit te-' gyen az ember, ha már ott van az ötvennél, és valami nagyon szorongatja a mellét? Ilyen esetekben nem esik jól a csők sem, kínálhatja azt bármilyen cseresznyeszáj. De attól keserű lesz még az ilyen ember lelke is, ha arra gondol, hogy őmellette másik darázs is körülmuzsikálja a szőlőbogyót.

No de hát mindegy, Vincének aszszony kell, aki szép, tengerparti városban gazdasszonykodik az emeletes házban, ahol így idény alkalmával szinte nyüzsög a sok nyaraló vendég. Ezekre bizony takarítani kell, és kiszolgálni őket, ha keresni akar rajtuk az ember. Ilyen ház azután nem lehet meg asszony nélkül, ide erő és figyelmesség kell, ami Rózáiból nem hiányzik, sőt még az a lekötő kedvesség sem, amit úgy nevez a magyar ember, hogy meleg vendégszeretet. Vince e tulajdonságokat látva Rózáiban, gyorsan a pap elé állította, megesküdtek, hogy ami az enyém, az a tiéd is, és máris vonatra ültek, hogy minél előbb haza kerüljenek oda, ahonnét Vince nősülési szándéktól taszigálva következett le a szabadkai homokvílágra. Az új asszony meg is volt egy ideig a férjével minden hiba és bú-baj nélkül, tettek-vettek, dolgozgattak, haza is ellátogattak néhanapján pár napocskára az öregekhez, majd ismét visszamentek a maguk otthonába. Kezdett minden bejárődni és megszokottá válni, mintha csak örökké együvé tartoztak volna.

Nem is lett volna itt semmi hiba, ha az emberi természet nem olyan, hogy minden, ami megszokott, unalmassá válik és valami újat keres, ami izgatja a fantáziáját. Rózái sem bírta már elviselni, hogy a pénzes bugyellárist a Vince kezeli, ő abba nem nézhet bele, ha kell valami, mindig kérni kell tőle, és sokszor már el is füleli a dolgot, még arról sem szól voltaképpen, hogy állnak pénz dolgából. Pedig itt lenni kell pénznek, nem is kevésnek — gondolkodott magában Rózái — ezt illenék valami úton módon kitapogatni, csak hát hogyan? Egy alkalommal, amikor nagyobb öszszeg elővételéről volt szó, megfigyelte Vincét, hogy sokáig a hátsó fészerben tett-vett a rengeteg paplrdoboz, narancsosláda között, ahová mindenfélét összehordtak, mivel Vince olyan ember lévén, aki egy elszakadt cipőpertlit sem hagyott az utcán, ha útjába esett, azt mondta: jő lesz ez még valamire, azzal összehajtogatta, zsebre vágta, és otthon letette valahová, hogy kéznél legyen, ha szükség lesz rája. Rózái tehát meglesve az urát, mindjárt gondolta, hogy a pénz alighanem ott lapulhat valahol a fészer alatt, és alig várta, hogy a Vince ellépjen valamerre a háztól, rögtön nekilátott a kutatásnak. Nem is tévedett. Egy narancsosláda fenekén, a llm-lomok legalján egy cipősdobozban ráakadt a sorakozó ötezresekre, volt belőlük vagy tizenkét pakli. Azt hitte, hogy mindjárt elájul a rengeteg pénz láttán: ennyi pénz egyben — mondogatta — biztos van vagy hatmillió dinár; és kibontva kéjesen simogatta a kékhasú bankókat, amiknek érintése olyan érzéseket támaszt az ember lelkében, mintha csak szűztestet tapogatna, de még azt is a titkosabb részein. Amint így a bankók fölé hajolva kotlóstyúk módjára kotyogott nekik, arra kapta föl a fejét, hogy az ura ott áll a háta mögött, s a méregtől elkékülve alig tud szóhoz Jutni.

— Mit csinálsz te itt, te rabló, te betörő? — mondta el mindennek, ami csak egy pénzét féltő, uzsorás lelkű fösvény ember szájára Jöhet. Elkapta Rózáitól a dobozt, és elsántikált vele valamerre, hogy ismét eltegye oda, ahol nem akad rája többet senki.

Ettől a naptól kezdve pokol lett az életük. Vince folyton morgott az aszszonyára és belebetegedett abba a rémületbe, hogy az asszony tönkre fogja tenni. Az amúgy is beteg embert, akit naponta többször is injekcióztak, és már csak ez tartotta benne a lelket, annyira levette lábáról az eset, hogy ágynak esett, és hiába könyörgött neki a kezelőorvosa, hogy feküdjön be a kórházba, nem hallgatott a szóra, attól való félelmében, hogy távolléte alatt az asszony Ismét ráakadhat a pénzre. Otthon maradt és valóban rövid időn belül meghumta magát. De még a halálos ágyán sem árulta el, hogy hová tette a hatmillió dinárt.

Temetés után a szomszédokkal együtt föltúrták az egész házkörnyékét, de a pénznek a mai napig sem akadtak nyomára. A ház most eladódik, hárman osztoznak az árán, a Vince anyja, az unokatestvére és Rózái, akit a hideg rázogat arra a gondolatra, hogy az eladott házzal együtt hatmilliót csak úgy ráadásnak ad át, mert az ott van valahol a ház körül eldugva, de ki tudja, hogy hol?

(Magyar Szó)

George Grosz:

SOROZOK

Az agyafúrt csámcsogó

Van aki nem él-hal a kiállításokért. Egyszerűen azért, mert terhére van egyrakáson a sok ember, vagy azért, mert nem szeret ünneplőbe öltözni, vagy — esetleg — más oka van rá. Súkal úrnak például a brünnl kiállítás son agyontaposták a nagyapját, s azóta úgy kerül mindennemű kiállítást, mint más ember a mély vizet vagy lavinát.

Velem a dolog egészen másképpen 'áll. En egyenesen imádom a kiállításokat, noha ez ideig a kiállításokon két ízben sajátították el a pénztárcámat. De én megértő ember vagyok, és tudom, hogy ennek nem a kiállítás az oka. No meg aztán — üresek voltak azok a pénztárcák.

Mindezek ellenére azonban nem átalkodtam meg aJ kiállításokkal szemben. Ellenkezőleg, életszükségletemmé váltak. Párhuzamosan ezzel bensőmben nagy, szinte felmérhetetlen vágy nőtt. Azt mondogattam, milyen szép is volna, ha résztvennéhk egyszer egy nagy világkiállításon.

— Ne gondolj a kiállításokra — mondta a feleségem, amikor bevallottam neki vágyam —, inkább segíts a háztartásban! A légváraid miatt itt minden a feje tetején állI

De nem hallgattam meg a tanácsait, mint ahogyan álmodozni sem szűntem meg. Főleg akkor nem, amikor Montreal közeledett.

De ekkor valami történt, ami jelentős befolyást gyakorolt életemre. A főnököm behívatta magához Csámcsogót, meg jómagámat.

— Vendéglátóiparunknak Montreálban — mondta — kitűnő színvonalúnak kell lennie. Önök ketten rendkívül ügyes pincérek, szinte lerí magukról a külföldi vendégekkel való munka tapasztalata. Ráadásul eléggé jók a nyelvismereteik. Nos, én egyiküket szabaddá tehetem Montreál számára, de szeretném, ha a küldetésben megegyeznének maguk között.

Igazgatónkra jellemző volt az ilyesmi. Verekedjetek, marakodjatok csak, én maradjak jó! De semmit sem tehettünk ez ellen és világos volt, hogy Csámcsogóval élet-halál harcot vívunk majd. Már arcának kinézése is elárulta, hogy Montrealba, ha holttestemen át ts, de eljut.

Egyúttal azonban az is világos volt előttem, hogy valamennyi előny Csámcsogó mellett szól. Míg ugyanis Csámcsogó agyafúrt ember, addig az én szerénységem szinte égbekiáltó. Diáktársaim már gyermekkoromban elelküldték a sóhtvatalba, később a katonaságnál jeleskedtem, majd négyszer nősültem és mindig szerelemből. Három asszony, miután mindenemből kifosztott, megszökött tőlem. Csak az ideáljaim maradtak meg.

Gondjaimat a feleségem elé tártam. Az elé az asszony elé, aki eddig még nem szökött meg. Nejem elgondolkozott, majd azt mondta:

— Csámcsogó nős ember. Talán ha valamiképpen tudomására futna, hogy távolléte alatt felesége valószínűleg nem lesz hű...

Megöleltem okos és agyafúrt feleségemet, mert igaz, ami igaz: nekem ilyesmi sosem jött volna az eszembe. Es nyomban ezután tettekhez láttam.

Nagyon csodálkoztam, hogy milyen könnyen beugrott Csámcsogó. Agyafúrtsága ellenére is remegni kezdett féltékenységében és pillanatnyi habozás után kijelentette, hogy ő bizony

semmiféle Montreálba nem megy. Elvégre is, nem engedheti, hogy a kiállítás végett felbomoljon a jó házassága!

Győztem hát és nyugodtan hozzáfoghattam, hogy előkészületeket tegyek az egyedülálló és megismételhetetlen élményre. Mindez gyönyörű volt. Örültem, mint egy kis gyermek.

Csakhogy felkeresett Baxa kolléga és azt mondta:

— Tudod-e, miért nem megy Montreálba Csámcsogó?

— Természetesen — válaszoltam nevetve —, a szép felesége miatti

— Szamár — sziszegte Baxa. — Véletlenül a te feleséged miatt.

Meginogtam, aztán szomorúan kijelentettem, hogy a világ teli van hazugsággal, ármánnyal és intrikával. -Még jó, hogy vannak benne kiállítások!

Fordította: KEZES JÖZSEF

ELKÖLTÖZIK A HÁZMESTER

Blokkházi Jakab Edgár házmester ma estére váratlanul összehívta a lakókat. Mindenki kíváncsian várta, miért. A röpgyülésre a ruhaszárítóban került sor. Blokkházi most is — mint mindig — felállt szónoki emelvényére: egy székre.

— Tisztelt szomszédok I — szólt a szokottnál kissé komolyabban. — Én ma ráébredtem valamire.

— A lakók értetlenül néztek egymásra.

— Igen, kinyílt a szemem — erősítette meg a házmester. — S most azért jöttünk össze, hogy a ti szemeteket is kinyissam.

A ház népe feszült figyelemmel várta az igen bölcs ember hírében álló házmester további szavalt.

— Idestova húsz esztendje vagyok házmester ebben a bérházban, és mégis csak ma először jutott eszembe, hogy ez nincs rendjén.

A lakók a meglepetéstől szólni sem tudtak. Csak Nyekerné őrizte meg nyugalmát:

— Ez nagyon is rendjén van! — kiáltott közbe. — Jobb házmestert el sem tudok képzelni.

— Helyes! Helyes! — hangzott mindenfelől.

— Nem értettetek meg, kedves szomszédaim — szólt Ismét Blokkházi Jakab Edgár. — Az nincs rendjén, hogy húsz esztendje itt lakunk, ebben a bérházban. Ebben az állami lakásban.

Némileg felbomlott a fegyelem a tömegben.

— Hát hol lakjunk? — kérdezgették többen is.

— Türelem, türelem! — intette csendre a lakókat Blokkházi. — Meg fogtok érteni. Egészen biztosan meg fogtok érteni, ha mindent elmondok.

— Ne vágjunk a szavába folyton! — mondta a második emeleti Cífránszki.

— Elmondok mindent, barátaim — folytatta a házmester. — Ma ezt mondja nekem a sógornőm: „Könnyű nektek!“ És vajon miért? — kérdeztem mit sem sejtve. „Ha mi állami házban laknánk, akkor nekünk is lehetne autónk! De így nem lehet! Mert nekünk évekig családi házra kellett spórolnunk. A házunk ugyan már áll, de a kölcsönt még mindig fizetjük. És még jó néhány évig fogjuk is!“

Ezt mondta a sógornőm — nézett körül a házmester az összefüggést hiába kereső tömegen.

— Miért meséli ezt nekünk? — csodálkozott valaki a hátul állók közül.

— Ez a sógornője nyitotta ki a szemét! — élcelődött a földszinti Paff Kornél.

— Nem ez — szólt türelmesen Blokkházi Jakab — hanem a másik. Igen, a másik sógornőm, akivel ma délelőtt szintén találkoztam, ö is nagyon kihívóan megbámulta új kocsimat és megjegyezte: „Ha mi állami házban laknánk, nekünk is lehetne ilyen kocsink. De nekünk nem lehet, mert a mi kocsink árát elvitte a szövetkezeti lakás. S ráadásul a keresetünk Is alacsonyabb, mint a tiéd.“

Előbb azt hittem, összebeszélt a két sógornőm. De hát mindkettő a puszta valóságot mondta el: a családi ház is, meg a szövetkezeit lakás is pénzbe kerül. Sok pénzbe! Ingyen csak állami lakást adnak.

— Hát a lakbér semmi?! — vágott közbe Paff Kornél.

— Lakbér? Azt a szövetkezeti tagok is fizetnek. Minden hónapban. Olykor még többet, mint mi... Barátaim, ne szégyelljük bevallani, Igaza volt a két sógornőmnek! Előnyben vagyunk! Az állami házak lakói behozhatatlan előnyben vannak a szövetkezeti tagokkal és a családiház-tulajdonosokkal szemben. Barátaim, ezt be kell lsmernünkl

A szárítóban nagy csend lett. Blokkházi az arcokról valami különös sajnálkozást olvashatott le. Egy percig sem kételkedett benne, hogy lakótársai is ugyanazt sajnálják, amit ő. Vagyis azt, hogy csalk ma ébredtek rá erre a szörpyű igazságtalanságra. Hogy a mai napig olyan előnyt élveztek, amit semmivel sem érdemeltek ki.

— Barátaim! — törte meg Edgár az ünnepélyes csendet. — Tudom, ti is nagyon sajnáljátok, hogy minderre csak most jöttetek rá.

A tekintetek egyre nagyobb sajnálkozást tükröztek.

Ne búsuljatok barátaim! — folytatta a házmester. — Még mindent Jóvátehetünk. Szerencsére van megoldás!

Az eddigi feszültség kissé feloldódott.

— Két megoldás van: vagy ki-ki nekiadja a kocsiját egy-egy szövetkezeti ház lakójának, esetleg családi ház tulajdonosának, vagy lakást cserél... Ugye nagyszerű megoldás?! — szólt némi büszkeséggigl.

— Zseniális! — kiáltotta Nyekerné.

— Óriási ötletl — állapították meg egyszerre többen is.

— Köszönöm — hajolt meg Blokkházi. — Hát még ha tudnátok,

hogy egy harmadik megoldás is létezik! x

Mindenki égett a kíváncsiságtól.

— Igen, egy harmadik megoldás — szólt újfent a házmester. — Én ezt választottam: a kocsimról is lemondok, és lakást is cserélek! Nem akarok ezután ingyen lakásban lakni! Még ma megírom a kérvényt, hogy lemondok.

Blokkházi Jakab Edgár Ígéretét be Is tartotta. Rövidesen el is költöztették a házból. Pechjére azonban olyan házba került, melyben nemcsak hogy ingyen lakhatott, de még a kosztért sem kellett fizetnie. FÜLÖP IMRE

HARCOS LÍRAI EST POZSONYBAN

Tíz éves jubileuma alkalmából HAZÁNK EURÓPA címmel irodalmi estet tartott az Irodalmi Szemle, a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának folyóirata.

Emlékezetes marad ez a sikeres irodalmi est a CSEMADOK helyi szervezetének tanácstermét zsúfolásig megtöltő valamennyi résztvevőjének, hiszen határozottan hozzájárult a nemzetköziség eszméjének, az Európ a gépeinek egymásrautaltsága gon^ SZABAD FÖLDMŰVES

1968. június 15.

dolatának elmélyítéséhez, helyes politikai állásfoglalásához.

Az igényes válogatás, valamint a rendezés T ő z s é r Árpád, illetve Gálán Géza érdeme. A jól összeválogatott műveket — amelyek a ma emberéhez szóltak — Sunyovszky Sylvia, Kovács Lajos és Gálán Géza szuggesztív hatású előadásában hallhatta a közönség.

A harcos líra estje nemcsak az ott eltöltött időért kárpótolta a résztvevőt, hanem előre is mutatott. Megmutatta, hogyan lehet és kell száműzni életünkből az üres, apolitikus rendezvényeket. (kovj

Jk kis butácska bizonyára nem fogadott szót a verébmamának, s Ikiröppent a fészkéből. Mivel azonban gyenge szárnyai nem bírták a repülés fáradalmait, a pesti utcáik egyik járdájára került. Árván, gyámoltalanul húzódott meg a fal tövében. A verébszülők idegesen szálldostak a pompás köntösbe öltözöt akácfáik ágain s hangos csíripeléssel hívták a póruljártat.

Megsajnáltam a kicsinyüket féltő madárszülőket és a gunnyaszkodő szófogadatlan felé nyúltam. A kis szökevény a veszélytől félve a kezem felé kapott a csőrével, s aztán el akart röpdösni. Végül mégis csak én győztem, s aztán fel akartam segíteni az akácfa egyik ágára a verébfiókát. Többször is próbálkoztam, de azt mintha csak vonzotta volna a járda, újból és újból viszszaröppent.

Már vagy negyedszer tettem fel, amikor hoszszabb pályát választott a madárka és az utcatestre repült. Alighogy a kövezetre ért a közelben feltűnt egy teherautó. Megkövültén álltam, s már előre láttam, hogy a nehéz gumiabroncsok hogyan lapítják palacsintává a haszontalant. Mégsem így történt. A kocsi hirtelen fékezett, s szökkenve megállt az öngyilkosjelölt előtt.

— Vegye fel és vigye el onnan, — szólt ki a sofőr barátságosan.

Sietve indultam, hogy újból a kezembe fogjam

mosolyodott s felém intett. Én újból igyekeztem megfogni, de a kis ostoba beröppent a villamos alá. Ekkor már megmozdultak az utasok is a kocsiban és izgulva figyelték a vadászatot. Vagy három percnyi üldözés után végre sikerült megkaparintani a haszontalant, s útnak indulhatott a villamos elégedett arcú utasaival.

HUMÁNUM

a meleg madártestet. Igeném, de mielőtt ez sikerült volna, tovább röppent a kis cudar. Utánaléptem, de hirtelen megtorpantam, mert feltűnt a közelben egy villamos. A kis buta ekkorra már szépen letelepedett a túloldalon lévő sínre. Elfordítottam a fejem__Csak

akkor kaptam vissza tekintetem, amikor csikorogva megállt a sárga masina. A kalauznő ! Issé ijedten hajolt előre. De amikor meglátta, hogy a veréb ott ül a sínen el-Már nem próbálkoztam újból a fára tevéssel, hanem a közeli gyermekjátszó-parlkba siettem és a hinta ülőkéjére tettem a kis rakoncátlant. Nem hintáztatni akartam, hanem gondoltam, hogy megpihen és a verébszülők biztatására egyedül is nekidurálja magát, hogy valamelyik közeli ágra fölröppenjen.

Magárahagyva a védencemet az újságárus bódé felé siettem. Közben a teherautó lapátkezű sofőrére, az ijedt csinosarcú

kalauznőre, s a kíváncsi velem együtt érző utasokra gondoltam. Jóleső érzés volt visszaemlékezni rájuk, tudni, hogy milyen humánusak korunk emberei.

Újságot vettem és bandukolva belelapozgattam. „Több mint száz ember szemeláttára agyonvertek egy jónevű cigányprímást.“ Mégegyszer elolvastam, mert nem akartam hinni a szememnek. Pedig úgy volt, egy sereg ember előtt ütötték agyon ... Szörnyű! A kis veréb miatt megállt a teherautó, villamos, izgultak az életéért az utasok s fellélegeztek, mikor kezemben láttáik a tévelygőt. Amikor egy védtelen, bűntelen férfit verteik állati módon, az embergyűrű egykedvűen, avagy talán egyesek szurkolva nézték, mígnem véresen, élettelenül elterült a lépcsőn.

Létezik hát humánum, emberiesség? — kérdeztem önmagámtól... Te Ián igen, hiszen az imént éltem át.

Igaz, az nem ember volt.

TÖTH DEZSŐ