Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-15 / 24. szám
Mérhető-e az egyes ágazatoknak a jövedelem létrehozásához való hozzájárulása Hosszú éveken keresztül a szövet-? kezet volt az egyetlen vállalati forma, mely — néhány állami kiegészítő eszközöktől eltekintve — csupán azt oszthatta el, amit termelési tevékenysége útján létrehozott. Noha az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésével ez az elv vált az összes vállalati forma gazdálkodási alapelvévé, a legközvetlenebbül továbbra is az EFSZ- ekben érvényesül. Ennek folytán természetes, hogy szövetkezeti tagsá* gunk megkülönböztetett érdeklődést tanúsít a jövedelemképződés és méglnkább a Jövedelemelosztás kérdései lránt. Tudni akarja, melyik ágazat milyen mértékben járult hozzá a jövedelem létrehozásához, s vajon ez az elosztás során figyelembe van-e véve, s érvényesül-e az érdem szerinti jutalmazás elve. A jövedelemképzéshez való hozzájárulást hosszú éveken keresztül általában a pénzbevételek és á pénzköltségek magassága szerint bírálták el s ennek folytán érthető, hogy az egyes ágazatok dolgozóit ma is elsősorban az érdekli, hogy melyik ágazat mekkora árbevételeket ért el, mi mindent számoltak el neki árbevétel gyanánt, és mit soroltak költségei közé. A jövedelemképződés ágazatközi elbírálásának ez a módja a régi számviteli rendszer módszertanából ered és onnan maradt ránk. Az új íjövedelem-képződési és jövedelemelosztási rendszer a bruttotermelés és a bruttójövedelem fogalmából indul ki, s a számviteli rendszer fő célkitűzését is az képezi, hogy minél pontosabban meghatározható legyen az egyes szervezeti egységek (tehát nem csupán az egyes ágazatok) jövedelemképződése és jövedelemelosztása. A brutto termelésen — mint tudjuk — annak a teljesítmény-mennyiségnek összértékét értjük, amelyet egy-egy naptári év leforgása alatt termékelőállltás, munkavégzés és szolgáltatás formájában létrehoztunk. Ez a gyakorlatban egyenlő az eladásra került termékek, munkák és szolgáltatások árbevételének, a termékek, félkésztermékek és az állatok állományváltozásainak összegével. Ha ebből az értékből levonjuk az anyagi költségeket, megkapjuk a bruttójövedelmet, vagyis azt az összeget, melyet az adott időszak alatt az élőmunka új érték gyanánt hozott létre. Ez kerül elosztásra. Ha ebből levonjuk a munkadíjakat '(pénzbeli és természetbeli jutalmazást) megkapjuk a bruttónyereséget. Ha ehhez hozzáadjuk a befolyt kamatvételeket, kártérítéseket, s egyéb pénzügyi jellegű bevételeket, viszont levonjuk a mankókat, károkat és büntetéseket, megkapjuk a tiszta nyereséget, melyből a vállalat eleget tesz az állami költségvetésbe való befizetésnek és az alapok feltöltésének. A számvitel célja, hogy e feladatot lehetőleg szervezeti egységek szerint mutassa ki. Ezt kétféle módon biztosíthatja: Vagy költségközpontokká tagolják szét a vállalatot, vagy pedig az egyes szervezeti egységeket gazdasági központokká szervezzük. Az előbbi esetben csupán a tervvel szembeni költség- és árbevétel — túllépéseket és megtakarításokat mutathattunk ki. A másodikban viszont a jövedelemképződés és elosztás egész folyamatát gazdasági központok szerinti tagolásban kapjuk meg. Az ilyen szervezés esetében többé nem vitás, hogy pl. a növénytermesztés jövedelmét képezl-e az a termékenység, melyet takarmány NEDVES GABONA TÁROLÁSA HŰTÉSSEL A gabonát hagyományosan szárazon, vagy légmentesen lezárt állapotban tárolják. Ojabban hűtéssel kísérleteznek hideg levegővel. Minthogy a gabona rosszul vezeti a hőt, nagymennyiségű gabona lehűtése esetén nehezen melegszik és időnkénti újabb levegő befújással viszonylag könnyen hidegen tartható. A hőfok a nedvességtartalomtól függ. 20 százalékos nedvességtartalom esetén 10 fok C alatti hőmérséklet szükséges. A lehűtött levegőt silóban vagy hombárokban tárolt gabonán át fújják. Kísérleti adatok szerint a 22 százalékos nedvességtartalmú gabonát a lehűtése után elegendő volt 10—20 naponként néhány óráig újra hűteni. Az állatok szívesen fogyasztják az ily módon tárolt gabonát. A hűtés költsége lényegesen kisebb, mint a szárításé. Azonban 22 Százalékos nedvességtartalom felett, a hűtési költségek erősen növekednek, mert a gabona bemelegszik, és emiatt újra és újra le kell hűteni. K. P. SZABAD FÖLDMŰVES gyanánt az állattenyésztés vett át, avagy hogy ez a takarmány termelési költséget jelent-e az állattenyésztés számára. A növénytermesztés bruttójövedelmét tehát az egész kitermelés (beleértve a kitermelt és átadott takarmányokat is) értékének és az anyagi költségek különbözeié adja meg, ugyanúgy, mint az állattenyésztés egyes szervezeti egységeiben is, ahol az átvett takarmányt természetesen az anyagi költségek terhére kell elszámolni. Ez vonatkozik a kitermelt trágyára is, mely az egyik oldalon az állattenyésztés termeléséhez, más oldalról viszont a növénytermesztés költségeihez tartozik. Ha a szövetkezetben a trágyatermelést nem vezetik pontosan az egyes állatkategóríák szerint, akkor az alomadagtól függően darabonkint és naponta a következő átlagtermeléssel számolhatunk: darabonkénti darabonkénti Állatkátegória napi trágya- napi alom-. termelés kg adag kg Tehenek . ............................... 19 —24.5 5.5 Borjak.......................................... 5.5 1.5 1 éven aluli növendék ( , , 5.5— 7 2 1—2 év közötti növendék ■ . ■ 8 —11 3. 2 éven felüli üszők . , ■ , 13.5—16.5 3 Hízómarha 19 —22 3.5 Anyakoca 4 — 5.5 1.5 Egyéb sertés 2 — 4 1 Birka . . , , . , « , 1.5— 2.2 0.5 Igásló . • i . ■ , i i 13.5—16.5 3 Az így kiszámított trágyatermést utólag természetesen a tényleges trágyafelhasználás szerint pontosítjuk. A trágyafelhasználás a növénytermesztés egyes termékeinek (kalkulációs egységeinek) közvetlen költsége, melyet úgy osztunk szét, hogy a tényleges trágyafelhasználást elosztjuk a helyesbített földterülettel, ahol közvetlenül trágyázott területet kétszeresen, a többit egyszeresen, a trágyázott rétegeket fele részben, a trágyázott legelőket pedig 25 %-ban számítjuk be. A trágyakihordás, szétszórás és bemunkálás költségei azon törvényt terhelik, amelyek alá a trágyázás történt. A komposztkészítésre felhasznált trágya külön kalkulációs szakaszt jelent, a komposztkészítést terheli, a kész komposzt felértékelése pedig m3-kint 40.— Kés állandó áron történik. Felhasználásának elszámolása azonos az istállótrágyával. Aránylag sok vita merül fel az amortizációs leírások elszámolása körül is. Ezzel kapcsolatban különbséget kell tenni azon állóeszközök leírási költségei között, melyek csak egy termék előállításával kapcsolatban használhatók és a többcélú állóeszközök leírása között. Míg az előbbiek leírási költségei az illető termék közvetlen költségeit képezik, pl. a tehénistálló a tejtermelését, a répakombájn a répa közvetlen költségét, addig a többi termék előállításában is használt, vagy az összüzemi rendeltetésű állóeszközök leírásai összüzemi rezsiköltséget képeznek, melyet aztán koeficiensek segítségével osztunk szét az egyes kalkulációs ágazatokra a többi ágazati és összüzemi rezsit képező költséggel együtt. Külön kell kalkulálni a traktorok, kombájnok, teherautók, fogatok és javítóműhelyek költségeit is, melyek teljesítményei főleg belüzemi rendel* tetésűek, s ennél fogva zömmel a többi kalkulációs szakaszra osztódnak szét. Például a traktorok esetében a kalkulációt egy traktor-órára végezzük, ahol az egyes traktorfajták 1 órai munkáját a következő koeficiensekkel számítjuk át traktorórára. A 20 lóerő alatti traktorokét 0,5-tel, a 22—35 lóerősöket 1-gyel, a 36—45 lóerőseket 1.5-tel, a 46—55 HP-t 2-vel, az 56—90 HP-t 3-mal, az ennél erősebbeket 4- gyel. Mint látjuk, az egyes kalkulációs szakaszok a különböző költségfajták bonyolult szövődményét tartalmazzák, s ennek folytán az egyes ágazatok felülbírálásánál nem elegendő, hogy a termelés értékével csupán néhány kiemelt költségtényezőt állítsunk szembe, s így akarjuk meghatározni a jövedelmezőséget. Ha e téren tisztán akarunk látni, akkor már a tervben ki kell dolgozni az egyes ágazatok (gazdasági központok) bruttojövedelem-Répződésének és jövedelem-elosztásának tervét, s biztosítani kell, hogy a számvitel útján ennek teljesítését állandóan figyelemmel kísérhessük és ellenőrizhessük. Ha fontos volt az önköltségvizsgálat a múltban, amikor a direktív irányítási rendszer alig adott lehetőségeket az önköltségvizsgálattal feltárt következtetések érvényesítésére, akkor manapság a vállalati önállóság és önrendelkezés idején egyenesen nélkülözhetetlen, mert csak ez óvhat meg bennünket attól, hogy helytelen módszertannak számított rentabilitás-mérések útján téves következtetésekhez jussunk, s ezek alapján helytelen intézkedéseket foganatosítsunk, melyeknek aztán valamenynyien kárát látnánk. Dr. Cséfalvai Gábor Mezőgazdasági üzemeinkben egyre több a gyümölcsös. A gyümölcsöt azonban nemcsak termelni kell, hanem jú áron értékesíteni is. Ebből kiindulva a vásárvámosí szövetkezet korszerű gyümölcstároló építését kezdte el, ahonnan majd tavasszal jó áron árulják az almát. —tt— A lucerna öntözéses termesztéséről Nagyüzemi öntözési gyakorlatunkban már kialakultak az öntözéses gazdálkodás alapelvei, amelyek a vidékenként különböző természeti adottságokkal kapcsolatban is helytálló igazságokat tartalmaznak. Ilyen iagzság többek között a két fő öntözési mód, a felületi és az esőszerű alkalmazásra vonatkozó megállapítás, amely szerint mindenekelőtt a terep és talajviszonyoktól, valamint a rendelkezésre álló vízforrás bőségétől függ, hogy hol, melyik öntözési módra érdemes berendezkedni. A jó takarmányellátottság állatállományunk fejlődésének az alapja. Szükséges, hogy állandóan növekvő, biztonságos termésmennyiségekkel számoljunk. Bár a lucerna öntözéses termesztése általánosan elterjedt, egyesek még mindig vitatják annak alkalmazhatóságát arra hivatkozva, hogy az öntözés a talajvízszint emelkedésével jár. Igaz, hogy a talaj felszínétől 60—60 cm-re elhelyezkedő talajvízállás mellett a lucerna termesztése bizonytalan, azonban 80—100 cm-en aluli talajvízszintnél a lucerna már jól fejlődik. Az öntözés időpontjának megválasztása nagyon fontos az öntözéses lucerna termesztésénél. A növény vízszükségletének meghatározására legmegfelelőbb támpont a talajnedvesség. Ez a növényre nézve a legkedvezőbb, ha a maximáfis vízkapacitásnak 65—70 °/o-át teszi ki. Ne várjuk meg azt, míg a növények vízhiányt mutatnak, mert akkor az öntözés már elkésett. A lucerna lekaszálása után a szénát a lehető legrövidebb idő alatt hordjuk be, hogy a kaszálás után közvetlenül öntözhessünk. A legmegfelelőbb az lenne, ha néhány nappal kaszálás előtt öntöznénk, mert a lucerna sarjadásakor ez a vízmennyiség közvetlenül hasznosulna. Az egyes öntözésekhez szükséges víz mennyisége attól függ, hogy mekkora a talaj vízfelvevő és tároló képessége, és a talajban tárolt víz menynyire fogyott el a két öntözési időpont között. Közepes szerkezetű talaj kb. 50 mm-nyi hasznosítható vizet tárol a talaj egy-egy 30 cm-es rétegében. Minthogy egy-egy öntözés alkalmával a gyökerekkel sűrűn átszőtt 30—40 cm-es réteget kell átnedvesíteni, az ehhez szükséges vízmennyiség a talaj vízgazdálkodásától, a vegetációs idő alatti természetes csapadék mennyiségétől és egyéb időjárási tényezőtől függően változik. Kötött talajok ilyen mélységű átnedvesítéséhez 70—90, vályogtalajok 80—70, míg a homokos talajok 40—50 mm vizet igényelnek. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy egyszeri öntözéssel 40—50 mm öntözővíz adagolása célszerű. Kísérletek beigazolták, hogy a lucerna 40 cm-es rétegéből — ahol a gyökérzet tömegének 90—93 %-a helyezkedik el, — veszi fel az összes vízmennyiség 85 %-át. Lényeges tehát a lucernatermesztés szempontjából e talajréteg nedvességi állapota. Az öntözésre legmegfelelőbb az éjszakai időszak, mert ilyenkor a levegő kissé lehűl, kicsiny a párolgási veszteség. Az átlagos párolgási veszteség értéke elérheti a 20 %-ot is. LÁSZLÚ LÄSZLÖ, Mosonmagyaróvár 1968. június 15. Az Otto-rendszerü motorok égő^ terében a robbanókeveréket szikra gyújtja meg. A gyújtószikrát nagyfeszültségű áram létesíti, amit a gyújtógyertya sztkraiköréhez kell vezetni. Először ismerkedjünk meg a gyújtógyertya részeivel: A középelektród — nikkelövezetből készül, mely 2,5—3 % mangánt is tartalmaz. A mangán megakadályozza az anyag rideggé válását. Az övezetek anyagainak védeni kell még az üzemanyag kénvegyületeinek káros hatásától Is. Szigetelőtest — a gyertya legfontosabb alkatrésze. Anyaga alumíniumoxid. Kívánatos, hogy jól szigeteljen, a hőmérsékletingadozásokat jól bírja, jól vezesse a meleget, vegyi hatásoknak ellenálljon, megfelelő mechanikai szilárdsággal rendelkezzék és felülete sima legyen. A gyertyahüvely — anyaga acél, felső pereme hatszögletes. Testeit elektród — a gyertya hüvely alsó végéhez hegesztik, vagy préselik. Anyaga ötvözet. Szükséges, hogy az akkumulátoros gyújtásnál a szikraköz 0,7—0,8 mm, a mágneses gyújtásnál 0,4—0,5 mm legyen. Ennél több testeit elektród esetében pedig fontos, hogy mindegyik egyforma távolságra legyen a középelektródtól. Üzem közben a gyújtógyertyának 0,9—50 légkör közöt változó nyomást kell kibírnia. E nyomások a gyertyát különböző fordulatokon érik, ezért fontos követelmény, hogy a gyertya gázbiztosan zárjon. A gyertya külső részének a hőmérséklete 200 C°, a hüvelye 300—400 C°, a szigetelőtest vége 800 C°, ezt a hőmérsékletet azonban a frissen beszívott keverék minden 6Zívásütemben erősen lehűti. Ebből láthatjuk, hogy milyen erőviszonyok lépnek fel a gyertya szerkezeti részeiben. Ha a gyertya lassan hül, akikor a szigetelőtest alsó része nagyon felmelegszik, elérheti a 900 C°-ot is, mely öngyulladást okoz. Ha a porlasztó sovány keveréket ad, akkor a lassú égés folytán túlmelegszik a motor — ez is az egyik oka a gyertya túl melegedésének. Ha pedig a gyújtógyertya gyorsan Megállapíthatjuk, hogy minden motor részére azt a gyújtógyertyát kell használni, melynek közepes üzemi hőmérséklete 500—800 C° közé esik. Kiválasztásnál figyelembe kell venni a motor üzemi állapotát, az üzemanyag minőségét, továbbá, hogy a motor állandóan nagy teljesítményeket végez-e, vagy csak rövid utakat tesz meg kisebb teljesítménnyel. Az utóbbi esetben ajánlatos egy fokkal alacsonyabb hőértékű gyertyát haszAmit a gyertyáról tudni kell hül, s az üzemi hőmérséklete 500 C° alatt marad, akkor a gyertya alsó részére olaj és korom rakódik. A szígetelőtest alsó pereme szintén erősen bekormozódik. Ilyen esetben az áram végigkúszik a koromrétegen és lefut a testre anélkül, hogy gyújtószikra képződne. Itt szintén hibás lehet a porlasztó, a keverék dús, az égés tökéletlen. Ez a jelenség elkerülhető, ha a gyertyatest olyan hőmérsékletű, amelyen az olaj és a korom maradéktalanul elég. Ezt a folyamatot öntisztulásnak nevezzük, melynek hőfoka 500—600 C° között van. A jól működő gyújtógyertyán a szigetelőtest vége csokoládébarna, vagy rozsdabarna színű. Az elektródok épeik, a gyújtógyertya hüvelye száraz, illetve kissé kormos. Ha a gyertya túlságosan felmelegszik, a szigetelőtest száraz, vilégosfehér lesz. Az elektródok beégnek, érdesek maradnak. A normálisnál kevésbé melegedő gyújtógyertyában a szigetelőtest és a gyertyahüvely nedves, kormos, és olajos marad. nálni. Az ilyen gyertya gyorsabban melegszik és jobb öntisztulása. Ha a motor elhasznált, akkor Is egy hőértékkel alacsonyabb gyertyát kell használni. Ha a gyertya típusát — hőértéikét — előírja a gyár, de nem áll rendelkezésünkre, akkor másféle típussal, de egyforma hőmérsékletű gyertyával helyettesíthetjük. Amint a fentiekből láttuk a gyertya színeződése felvilágosítást nyújt az üzemviszonyokról, de helytelen a szigetelőtest színéből következtetni, s esetleg a gyertyát más hőmérsékletűre kicserélni anélkül, hogy a porlasztást ne vizsgálnánk meg. Szükséges minden porlasztóállítás előtt jól megnézni a gyújtógyertyát és szabályozást követő 100—150 km-es üzem után a gyertya képének változásából a porlasztó jó, vagy rossz beállítására következtetni. A gyújtógyertya működéséről meggyőződhetünk, ha a gépjármű a kérdéses gyertyával már legalább 1000 ikm utat tett meg, vagy ha a motor 20—25 órát járt próbapadon. Ha bepiszkolódott gyertyát isméi üzemképessé akarunk tenni, akkor nem elég az elektródok felületes tisztítása, hanem szükséges a gyertyahüvely belsejét, főként a szigetelőtest kúpos végét teljes hosszúságban minden korom-, ólom- és olajikoksz lerakódástól teljesen megtisztítani. Ä gyújtógyertyát benzinben kimossuk és kiégetjük, a szilárd koromrészeket pedig kemény acél kefével letisztítjuk. Sárgaréz vagy más lágy fémből készült tisztítószerszámot nem szabad használni. A gyújtógyertya tökéletesebb tisztítását homokfúvó berendezéssel végezzük. E művelet után nagynyomású levegővel minden homokrészecskét gondosan el kell távolítani. Használat közben az elektródáik leégnek és megrövidülnek, miáltal gyújtózavarokat okoznak, csökken a teljesítmény és rontja a gépjármotor gazdaságos üzemét. E célból az elektródákat állítani kell. A középelektród legkisebb állítása könnyen elrepeszti a szigetelőtestet s azért csak a testeit elektródot szabad állítani külön e célra készített műszerrel. Az elektródok utánaállítását normális üzemi viszonyok között 3000— 6000 km lefutása után végezzük. A kétütemű gépjárműmotoraink gyújtógyertyáit célszerű sűrűbben (600—• 1000 km) ellenőrizni, különösen a felületük tisztítása — koromtalanítása ajánlatos. Idővel az elektródok elhasználódnak, leromlik a szigetelőképesség és a gyújtógyertyát ajánlatos újjal kicserélni. A gyújtógyertyák utlagos élettartama 10 00—15 000 k:n. A kétütemű motoroknál 6000—8000 km. Verebes Lajos, mezőgépészmérnök 4
