Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-08 / 23. szám

Ónálló szövetkezeti klubokat Az Egységes Földműves Szövetke­zetek VII. kongresszusén több konk­rét javaslatot terjesztettek elő egy erős, versenyképes földműves Szerve­zet megalakítására. Ennek során köz­tudomásúan felelősségteljes szerepet kapna falusi népművelésünk sajátos feladatainak kérdése Is. Színjátszóink, táncegyütteseink, szavalóink és éne­keseink tagságának nagy többségét a falusi csoportoknál regisztrálják. Szö­vetkezeteink, állami gazdaságaink művészet-kedvelő munkások százait tömörítik magukba, akik önművelődé­sük mellett, fejlődésük érdekében a műkedvelés természetes törvényei szerint szerepelni is akarnak és részt akarnak venni a különböző szintű vetélkedőkön, ahol a tánc szépségét, a dal és a muzsika örömét, szereplé­seik élményeit a műkedvelés tartal­mi-formai megnyilvánulásaiban Is dokumentálhatnák. Ezért mielőbb fel kellene mérni és emelni ezirányú tö­rekvéseiket egy olyan színvonalra, amelynek gyakorlati értéke fokozni tudná falvaink kulturális igényessé­gét, növelné falvaink kulturális sze­repét, társadalmi jelentőségét. Az akcióprogram mindenki szá­mára új irányt szabott. S így a kor­szerű népművelés is egyre inkább a közérdeklődés homlokterébe kerül és éppen ezért, itt a legfőbb ideje, hogy napirendre tűzzük falvairak kulturális életéneik szociológiai vizsgálatát, sa­játságos profilú munkájának koordi­nációs lehetőségeit. Nem irányított „szakképzésre“ gondolunk. Csupán e tárgyban szélesebb látókörű, kifi­nomultabb ízlésű és megalapozott íté­­lőképességű központosításra, amelyet többféle módszerrel lehetne ugyan fejleszteni, de előbbre vinni csak kö­vetkezetesen lehet. Amikor szövetkezeti klubjaink, fa­lusi kultúrotthonairak eddigi eredmé­nyes munkájáról, terveiről, gondjai­ról szólunk, tulajdonképpen az egész ország mindennapi szellemi ellátását, kultúrálódásának lehetőségeit, szóra­koztatását tesszük mérlegre. Főleg azért, mert ma már a népművelés na­pi tennivalóink egyike, amelyhez nemcsak a műkedvelő mozgalom szer­teágazó megnyilvánulásai tartoznak, de élenjáró problémaként mutatkoz­nak a felnőttoktatás, az ifjúság könyv­tári szolgáltatása és a szakkörökben folytatott továbbképzés kérdései is és az a klub-mozgalom, amely elvi és gyakorlati segítségnyújtás szándéká­val jött létre, persze mindenkor la helyi igények és lehetőségek feltét­len figyelembe vételével. A szövetkezeti mozgalom teljes győ­zelme új helyzetet teremtett már an­nak idején is a falusi kulturális élet­ben. De a helyzet adta lehetőségeket mégsem tudták kellően kihasználni, mert hiányzott a járási népművelési intézmények hathatós módszertani segítsége, s így a nélkülözhetetlen irányítás. Fejlődésüket egyébként a sok ellentétes intézkedés is zavarta. Adataink olyan következtetéseikig ju­tottak, hogy irányító intézményeink járási-szintű végrehajtóinaik tudatából hiányzott a neveléstudományi szem­pont mellett a tárgyi tudás, a szak­mai felkészültség — de általános mű­veltségi színvonaluk is a legtöbb esetben egyoldalú volt. Mert nem ott van a kérdés nyitja, hogy sok vagy kevés kultúrházat építünk járásaink területén, hogy helyiséghiánnyal küzd a falu vagy a meglévőt sem tudja ki­használni, hanem ott, hogy megvál­tozott a termelés jellege, gyarapodott az igény a több tudás, a magasabb színvonalú kultúra irányába. A falusi kulturális központok hálózati rend­szerét tehát bővíteni kell s ezért te­vékenységébe sokkal bátrabban kell bevonni a falu értelmiségi rétegeit, elsősorban az agronómusokat, tisztvi­selőiket és természetesen a tanítókat, akik nélkül minőségi kulturális mun­kát aligha végezhetnénk. A értelmiség nagy mozgalmává kell tenni a falusi kulturális munkát, szem előtt tartva az Akcióprogram nagyszerű lehetősé­geit. De ehhez az eddigi népművelési gyakorlat módszereit kell mielőbb megváltoztatnunk. Ez viszont azt is jelenti, hogy az itt kifejtett munkát az együttműködés jegyében szervezzük újjá, vegyük figyelembe az értékes kezdeményezéseket, mert ebben rejlik eredményeink hatékonyságának si­kere. Csak üdvözölni lehet a Nyugatszlo­vákiai Módszertani Intézet azon néze­tét, hogy a szövetkezeti klubok nép­művelési ügyét nem különálló problé­makörnek tekinti, hanem közüggyé minősíti és művelődéspolitikánk szer­ves részévé tudja. De itt is a hang­súlyt a színvonal emelésére helyezi, amit az idei járási szemléken tapasz­talhattunk, főleg a galántai, duraa­­szerdahelyi, lévai, de az érsekújvári magyar színjátszó csoportok sikeres szereplései során. Ez már magában is bizonyltja falusi csoportjaink előre­törését, mértéktartó színvonalát, szak­mai felkészültségét. A jövőben éppen ezért a járási me­zőgazdasági társulások eredményesen szervezhetnék meg falvaink ezirányú munkáját. Megvan rá az anyagi és erkölcsi feltételük. S így a falu érde­keinek szélesebb körű koordinálását is közvetlenül végezhetnék minden „közbeiktatott“ szerv vagy szervezet, intézmény vagy egyesület egyéni ér­dekeit háttérbe szorítva, élénk kap­csolatot tartván a szövetkezeti tagok változatos összetételű táborával. Ez a gyakorlat nem befolyásolná a CSE­­MADOK munkaterületét, hiszen a szö­vetkezeti tagok nagy többsége úgy is CSEMADOK tag! Félre tehát a fásult beletörődéssel, lendítsük fel újra a hagyományos falusi kultúrális életet. Elvégre csak a jó magnak van gyü­mölcse ... és a termés mennyisége­­minnsége sem lehet közömbös a szá­munkra. —szem— Kúnfajta, nagyszemü legény volt... A szlovákiai képzőművészek egyik nesztorával, a 80 éves Bártfay Gyulá­val beszélgetek. Örömmel említi fia, Bártfay Tibor újabb nagy sikerét a moszkvai kiállítás alkalmából, meg ezt, hogy megbízást kapott a pozsonyi nagy Stúr-szobor megalkotására. De csakhamar oda tereltem a beszélge­tést, amiért felkerestem — beszéljen most egyszer arról, aki egész művészi pályáját elindította. Hiszen ma talán már ő az egyetlen élő személy, akt Nyitrán a közben világhírűvé vált Finta Sándorral barátkozott! — Soha sem tagadtam, sőt ma ki­csit büszke is vagyok rá, hogy Finta Sándor volt az, aki alkotó kedvemet fellobbantotta a szobrászat tránt, ő volt az, aki első alkotásaimnál nem­csak bátorított és irányított, de min­dig azt hajtogatta, jól tettem, hogy elvetettem a műasztalos gyaluját — az én jövőm a szobor. / És milyen véletlenen múlott, hogy Finta a Zobor alá került és megalkot­ta Szlovákiának máig is egyik leg­szebb antimilitarista szobrát, a Hal­dokló Honvéd-et a Szigeten. Nagy bá­torság volt ez 1917-ben, mikor a szob­rot felavatták, hiszen akkor a háborús propaganda javában fújta a háborús marsokat. Finta pedig szobrával rá­mutatott, hogy az esztelen háborúnak az igazi vége — az oktalan halál. Nem is így képzelték ezt a szobrot annak idején megrendelői! — Szeretnék róla mindent megtud­ni — mondtam —, hiszen 1958-ban halt meg Los Angeles-ben, közeledik tizedik halálozási évfordulója. Aztán meg igen gyér adatokat találtam róla, gyakran ellentéteseket is. így Zádor Mária és Genthon István „Művészeti Lexikona“ szerint 1880. október 12-én született — a Révai Lexikon szerint 1881-ben. — Pontos születési dátumát én sem tudom — mondotta Bártfay Gyula —, ilyesmit még jóbarátok között sem je­gyez meg az ember — azt azonban mindig emlegette, hogy a Kúnságból származik és Túrkeve városában szü­letett. Ezt igazolta a termete is, ma­gas szál ember, barnára sült bőrrel: ... Olyasvalaki, akit Ady — magából indulva ki így énekelt meg: „Kúnfajta nagyszemű legény volt...“ Lakatos­ként kezdte, nagy hajlamot érezvén magában a technikához. Mint gépész került a tengerészeihez. Bejárta a fél­világot. Kitűnő elektrotechnikus híré­ben állott. 1903-ban azonban gyilkos­ságba keveredett... Volt egy fiatal tapasztalatlan, igen szép húga, aki egy nagyváradi kerítőnő áldozata lett... Finta megbosszulta a lelkiismeretlen kerítőnő tettét, öccsével együtt meg­gyilkolta. Öt tizenkét évre, öccsét 8 évre ítélte a bíróság. * —mosújvári fogházba került. Érdekes, hogy ott „túl a rácson“ lett belőle szobrász. Az Igazgató, Uhliarik Albin először a lakatosműhelyben alkalmazta, majd a fogház vízvezetékszerelési és csa­tornázási munkálatainál. Félreteszi a silány rabkoszt kenyéradagját, s szob­rokat készít belőle. Az igazgató ekkor megbízta a fogház fényképészműter: mének vezetésével, itt módja volt „szobrászkodnia“ is. Az újságírók is tudomást szereztek a szamosújvári kenyérszobrokról és Fintának egysze­riben nagy neve lett — odakint is. A fogház számára csinálta meg annak görögkatolikus templomában első szobrát, „Krisztus sírbatételét“, talán kissé saját sorsára is gondolt közben. Szegény özvegy édesanyja is felbáto­rodott sikerein, kérvényt adott be 1912-ben, engedjék el fia hátralevő büntetését, tekintettel a tett .motívu­maira ... De az „apostoli királynak“ nem volt ilyesmi iránt megértése, a kérvényt elutasította. Amikor kitört az első világháború, még egy éve volt hátra, ezt is csak úgy engedték el neki, hogyha frontszolgálatra jelent­kezik. Így került ki a szerb frontra. Ott utálta meg az „urak háborúját“, úgy ahogyan azt szobrában is kifeje­zésre juttatta. Súlyosan megsebesült, majdnem ő lett a haldokló honvéd. Mikor lábadozni kezdett, Nyitrára osz­tották be, a 14-esekhez. — Dr. Faith Fülöp, Nyitra arany­könyvében azt írja, hogy Finta 1917- ben, mint őrmester került Nyitrára. — Olvastam a könyvet, nagyon érté­kes adatokat tartalmaz, de azt hi­szem, már 1916-ban Nyitrán volt. Arra mindenképp emlékszem, hogy sza­kaszvezető volt. Őrmesterré csak az­után léptették elő, mikor már meg­faragta a nyitrai szigeti honvéd-szob­rot. — Együtt szolgáltunk, nagyon jő barátságban, ekkor buzdított engem a szobrászat művészetére. Ö csakha­mar feltűnt Nyitrán pompás apró ele­fántcsont szobraival, melyért az embe­rek szinte verekedtek, hogy szerezze­nek egyet... Rosztovszky százados támogatta őt, aki ma'ga Is szobrász­­kodott és nagyra becsülte Finta mű­vészetét. Ekkor kikerültem a frontra. Mikor hazajöttem, Finta még Nyitrán volt. Pottyondy helyőrségi parancsnok a örökkaputéri kaszárnyában szobát engedélyezett neki, melyet műterem­ként használt. Ez a szoba is megvan a nyitrai volt kaszárnyában — ponto­san a bejárat felett. A szobor modell­jét nekem ajándékozta, ma is ott áll a műtermemben. 1917-ben avatták fel a szobrot, az avatáson ő is ott volt, bár ezzel nyitrai tartózkodása meg­szakadt. Egy darabig még nálam hagyta cókmókjait, aztán egyszer el­jött — úgy a huszas évek táján — Pestről. Azt mondta, elhagyja az or­szágot, melyhez annyi rossz emlék fűzi, és amelynek urai oly kegyetlenül bántak vele. Ekkor költözött ki az Egyesült Államokba. Finta további útja már a művészet­­történeté. Amerikában csakhamar jó nevet vívott ki magának, főként New Yorkban, ahol robusztus kompozíciójú és gigantikus méretezésű szobrokat faragott. Különösen nagy sikere volt az ERÖ-vel. Innen Brazíliába ment, ahol hosszabb ideig élt; sokan már egyenesen brazil szobrásznak tartot­ták a nyitrai antimilitarista szobor alkotóját. Itt is örök emléket hagyott vissza, az új brazíliai parlament 20 szobrát — mind az ő munkája. — Az utolsó sor, melyet tőle kap­tam — fejezte be a beszélgetést Bárt­fay Gyula — az volt, hogy hazatér. Megváltozott a világ, megváltoztak az embereik. Nagyon örült az új hazának és el is küldte műveit haza. Múzeum lett belőlük... Ö maga azonban, — akárcsak Mózes, — már nem látta meg az ígéret földjét. Űtikészülődései közben meghalt. Magas kort ért el — mondotta a nyolcvan éves Bártfay mester —, még egyszer meg akarta látni az új világot. A nyitrai Haldokló Honvéd nevű szoborral örök emléket állított ma­gának! Mártonvölgyi László Televízió Tévé képernyője vetít eléd: sok­ezer tüntetőt, sztrájkolók tömegét, vadul rikoltoző texaszi tánczenét, lavinát, szökőárt? tűzvészt, robba­nást, évezredes múltat, fáraók vilá­gát, tengerszlne alól röpített raké­tát, labdarúgó meccsen százezer szurkolót, Pozsonyt, Prágát, Pestet és intervíziót. űrrepülőt, csodát, Kongót, Rho­­dézíát, fájdalmas Keletet, forrongó Afrikát, tengert, napot, harcot, hő­si Vietnamot, fegyverrel a vállán arató parasztot, elpusztított ter­mést, dzsungelharc-részletet, riadt tekintettel remegő gyermeket, lán­goló pagodát, bedőlt kalibákat, csecsemőt szoptató zokogó anyá­kat. Mindezt végignézed elfásult lé­lekkel kongószívű nézők unott, hosszú sora, és megállapítod, hogy gyenge, unalmas, üres, semmitmon­dó a tévé műsora. Dallos István Rimaszombat, Pozsony, Rozsnyó Az aranyműves céhek művészete hazánkban Bízvást állíthatjuk, hogy az ötvös­ség története egykorú a fémek isme­retével. Keletkezése annak köszön­hető, hogy a népe<k időtlen idők óta szerették magukat és asszonyaikat csillogó holmikkal ékesíteni. Tekintsünk el a régmúlttól és fog­lalkozzunk a közép- és újkori hazai ötvösművészettel és képviselőivel: az aranyműves céhekkel. Szebbnél szebb készítményeiket e napokban a pozso­nyi Vár lovagtermében állították ki. Méltatásuk előtt ejtsünk néhány szót a céheknek nevezett ipari szerveze­tekről, amelyek országunkban a 14. század végén alakultak meg. Egy-egy város vagy körzet kisiparos mesterei az illető iparág viszonyainak szabá­lyozására tömörültek. Külön jogaikat és kötelességeiket szabályozó céhle­veleiket remekbe készült céhtáblák­ban őrizték. Elsősorban a maguk .üz­leti érdekeit védték és példaadással törekedtek a jó erkölcsök ápolására. A városokban csak a céh tagjai űz­hettek ipari foglalkozást. Testületük­be csupán becsületes, szakmájában teljesen jártas mestert fogadtak be. Szigorúan megszabták kiképzésük módját, s időtartamát, s különféle rendszabályokkal, meg anyagi támo­gatással iparkodtak foglalkozásuk tö­kéletesítésére. Készítményeik minősé­gére és érára is rendkívül ügyeltek. A legénnyé érett inasokat mestersé­gük alapos megismerése és tapaszta­latszerzés céljából külföldi vándor­útra küldték és pénzsegéllyel, meg az idegen munkalehetőséggel támogat­ták. Lépjünk most a lovagterembe, mely fölött mozgalmas évszázadok iramlot­­taik el. Itt szép rendben vonultatták fel a kiállítás anyagát. Figyelmünk először is egy múlt századból szár­mazó, a Besztercebányai Múzeum bir­tokában lévő ötvösműhely berendezé­sére irányul. Tömör, egyszerű munka­asztal, előtte kis kerek ülőke, mel­lette szerszámos állvány. Rajta kl­­sebb-nagyobb kalapácsok, üllőik, fo­gók, csipeszek, merevítők és vésők. A mai Szlovákia területén egykor 14 ötvös céh működött. Pecsétjeik bemu­tatásra kerültek, legtöbbjén az ötvös­ként dolgozó Eligius püspök képével. Az első aranyműves céhek természe­tesen Besztercebányán és Selmecbá­nyán létesültek, hiszen itt voltak a leggazdagabb aranylelő helyék, Po­zsonyban, Eperjesen, Kassán, Lőcsén, Kézsmárkon, Rimaszombatban és Rozsnyón is híres céhek működtek, négy-öt századon keresztül. Homályos, szerény műhelyeikből gyönyörű ötvös­­művészeti tárgyak kerültek ki. Szinte magunk elé képzeljük a munkája fölé hajló mestert, s hallani véljük az ül­lőre helyezett fémlemezen a kalapács csengő koppanását. Ilymódon formál­ták a nagyobb darabokat, majd szu­rokkal töltötték ki azokat, s rávésték a díszeket. Miután kiolvasztották a szurkot, a dombormű díszítését két­ágú fogóval varázsolták rá az edény­re. Kiknek a számára készültek ezek a finomvonalú, gyakran fényűző kivi­telű tárgyak? A legtöbb megrendelés az egyházaktól és a főuraktól szár­mazott, akik a hatalmas, csúcsíves székesegyházakat, később a pompá­zatos barokk templomok oltárait aranyból való, és aranyozott ezüst tárgyakkal kívánták díszíteni. A leghíresebb mesterek közé tarto­zott a többi között a XVI. századi kassai Antonius. Kassára menekültek a török vész elől az erdélyi ötvösök, és ők honosították meg a sajátos er­délyi zománc-munkát. Pozsonyban Steigler Jakab és J. Holstein nevével találkozunk. A XVII. században a nagyhírű németföldi Ausburg és Nürnberg befolyása is érvényesült nálunk. Selmecbányán ekkortájt Weigl Bertalannak volt kitűnő híre, a 18 századi Lőcsén meg SzMassy Já­nos és E. Wiistemannak. Rozsnyón Gruss Mihály és Molnár Mihály vol­tak jól ismertek. Bratislavában Kehler és a 19. században Libay Sámuel, Eperjesen meg Rombauer Máté Jeles­kedtek. . Tőlük és több más tehetséges és művészi érzékű mestertől, származ­nak az áhitatos lélekkel, buzgalom­mal formált, gyémántszilánkokkal, színes fémdrágakövekkel, gyöngyök­kel, hajszálvékony sodrott ezüst drót­tal (filigrán munkával) szenteket, angyalokat, galambokat, pingvint áb­rázoló figurákkal, vlrágfüzérekkel, csokorral s testamentum! jeleneteket felelevenítő zománc festményekkel ékes liturgiái tájak. Ilyenek a misé­nél használatos, változatos talapzatból kinyúló, karcsú száron nyugvó ke­hely, a hozzá tartozó tányér, az áldoz­­tató edények, vagy ciboriumok, az aranyos dicsfénytől tündöklő gazdag képzelettel formált szentségmutatók és az igényes felépítésű ereklye tar­tók, a füstölők meg a perselyek. Ám a főúri kastélyok termeiben s később a feltörekvő polgárság ott­honaiban is ott fényesedtek a tekin­télyt és vagyont jelző sokszor már­­már hivalkodóan díszes étkező kész­letek. A tárlat üvegszekrényeiben felsorakoznak a kecses kávés- és tejeskancsók, a jól megtermett, föde­­les sörösikancsók, a gyöngyöző boro­kat befogadó pompás serlegek, a fi­nom só- és cukortartók és fogók, a kanalak, lapátkák, sokféle gyertyatar­tók, amelyek mind-mind a vendég­látó terített asztal díszei voltak. A szépen válogatott sokrétű anyagból nem hiányoznak a díszes tubá'kos szelencék sem, sem pedig az ötvösök, a szabók, a kesztyűkészítők, meg a mészáros céhek pecsétjei, gyűrűi és serlegei. Sőt akad egy-egy ezüst bírói pálca is. A múlt mestereinek művészetét, igyekezetét, munkáját dicsérik mind­ezek és tudatosítják bennünk letűnt korok gondolatvilágát, életérzését és ízlését. És fennen hirdetik a féktelen harc s a kegyetlen küzdelmek s eze­ket felváltó nyűgöd tabb korszakok­ban is mindig megnyilvánuló értékes emberi sajátosságot: a szép szerete­ti- B. I. JÖL SIKERÜLT Járási népművészeti bemutató Nemrég tartntták meg a kassai já­rás CSEMADOK szervezeteinek nép­­művészeti bemutatóját, amelynek má­sodik felében — a fiatalok kérésére — a táncdalfesztivál győztesei is fel­léptek. Nagy izgalom előzte meg a vasár­napi ünnepélyt, már ami az időjárás szeszélyességét illeti. HRICKÖ Béla tanár rövid meg­nyitóbeszédében a CSEMADOK szer­vezetek kulturális tevékenységéről és a már hagyományossá vált népművé­szeti bemutatók szükségességéről szólt. Ezután a szepsi tanítók ének­kara következett SZOMBATHY László tanár-karnagy vezetésével. Tiszta in­­tonálás, fegyelmezett éneklés jelle­mezte előadásukat. A műsor további részében népi táncok és népdalok szerepeltek. A tornai és a szepsi is­kolák megint bebizonyították, hogyha szívügye a tanárnak a kultúra, sok elfoglaltsága mellett is szakft időt arra, hogy a növendékeivel felújítsa, megszerettesse és bemutassa a már­­már feledésbe merülő néphagyomá­nyokat. A szinai, szepsi és kassai fel­nőtt tánccsoportok a tőlük megszokott szép kidolgozással és technikával mu­tatták be műsorukat. — Az énekesek — MARUSCSÄK Márta s KEREKES Imre kellemes hangú, jó előadással népdalokat és magyar nótákat énekel­tek a közönség lelkes tapsától kísér­ve. A műsor első részét a két magyar vendégművész: GAÁL Gabriella és PUSKÁS Sándor műsora zárta. Vitat­hatatlanul nagy sikerük volt. Hiányol­juk, hogy egyik énekes ajkán sem hangzottak fel a régi szép népdalok, holott a népművészeti bemutató elsőd­leges célja, hogy ezeket az örökszép dalokat népszerűsítse és megkedvel­­tesse a közönséggel. Milyen jó lett volna hallgatni a Gaál Gabriella szép, meleg alt hangján az „ELMENEK-EL­­MENEK“, vagy a Puskás Sándor csen­gő tenorján a „MEGRAKJÁK A TÜZET“ ősi pentaton dallamot. A műsor második részében a járási táncdalfesztivál győztesei szerepeltek. A közönség megelégedetten távo­zott az ünnepélyről, a fiatalság meg hajnalig ropta a táncot. HEMERKA OLGA, Kassa SZABAD FÖLDMŰVES ^ 1968. június 8,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents