Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-13 / 15. szám
A méhszúrásról A méhekkel való foglalkozás elkerülhetetlen velejárója, hogy néha-néha el kell szenvednünk egy-egy méhszúrást. Sokakat éppen ez riaszt vissza a méhészkedéstől. A legtöbb ember szinte beteges irtózással fél a méhek szúrásától. Pedig igazi méhész csak abból lehet, aki annyira meg tud barátkozni a méhekkel, hogy támadásukat, vagy éppen szúrásukat fel se veszi. Tagadhatatlan, hogy a méhszúrás fájdalmas, de nem kibírhatatlan. Semmivel se okoz nagyobb fájdalmat, mint egy újjhegybe kapott tűszúrás. Azonban, míg például a varrás vagy hímzés közben elszenvedett tűszúrást a legtöbb nő szisszenés nélkül tűri, a méhszúrástől úgy fél, mint a tfiztől. Igaz, hogy a méhszúrásnak a fájdalmon kívül vannak más kellemetlen következményei is, amilyen a daganat és a viszketés, ezek azonban bizonyos megszokás után elmaradnak. Ha arra gondolunk, hogy a méhméreg a csúzos, reumás fcántalmak hatásos gyógyszere, akkor mindjárt könnyebben elviseljük a méhek szúrását. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy most már derűre-borúra szúrassuk magunkat a méhekkel. Erre semmi szükség sincs. A kezdő méhész nagyon helyesen teszi, Értékes előadás elmen Hósvéth Ferenc méhésztárs méltatta Bussán tartott előadásomat. A téves bírálatok megelőzése végett a megjelent sorokat a kővetkezőkkel egészítem ki. A tavaszi családfejlesztési munkákkal kapcsolatban említést tettem arról is, hogy a fészekbővítés (tnzdelés) milyen nagy gyakorlati ismeretre igényttartó kétélű fegyver. Időbeni alkalmazása megköveteli a méhésztől a meteorológiai tájékozottságot. Annak szerencsés és jó időben történő alkalmazása nagy haszonnal, helytelen alkalmazása kárral jár. }ó népes családnál 2—3 esetben használható. Az első 5—6 keret táblás fiasításnál legfeljebb két kerettel, a második vagy harmadik 9—10 keret Hasítás elérésének céljából. Az akác rügyfakadásának napjai után 14 napig még van értelme, azután pedig már csak akkor, ha akác után közvetlen hordásra van kilátás. Akinek még nincs tapasztalata e téren, az óvatosságból kevesebbszer bővítsen. —n— MÉHÉSZ ha — különösen az első években — lehetőleg védekezik a méhek szúrása ellen, vagy legalábbis igyekszik azt minél kevesebbre korlátozni. Jő védelem a megfelelő öltözet, azonfelül az arc- vagy fejvédő és a kesztyű. Egyesek gúnyolódnak a túlzottnak vélt óvatosság miatt. Nem kell rájuk hallgatni. A méhészikedés közben használt védőruha éppen olyan észszerű és célszerű viselet, mint a motorosoknak a bukósisak. A méhekkel való foglalkozáshoz legcélszerűbb a könnyű lehetőleg szellős anyagból készült „kezes-lábas“ munkaruha, amely a bokáknál és a csuklóknál, valamint a nyakon gumival záródik. Ha ilyen nincs, akkor legalább a nadrágot a bokáknál, a kabátujjakat a csuklóknál kössük körül, hogy a méhek a ruha alá ne mászhassanak. Fejvédőnek leginkább ajánlható a kalapra húzható, nyakba gyűrhető, fekete fátyolhenger. Ez szellős, könnyű, házilag olcsón elkészíthető, öszszehajtva zsebben is hordható. Nagyon jó a rostaszövetből készült, felül vászonnal borított, alul nyakba gyűrhető vászontoldalékkal ellátott henger is. Ez is szellős, házilag könnyen elkészíthető. Legrosszabb a vászoncsuklyás, féldomború rostaszövet arcvédő. Nagy melegben mértéktelenül meg tudja izzasztani a viselőjét. Nagyon fontos, hogy az arcvédőnek használt háló — legalább a szemeink előtt — fénytelen fekete legyen. Ez nézés közben eltűnik a szem elől s egyáltalán nem gátolja a látást. A kesztyű hézagmentesen simuljon a csuklóra, vagy a csuklóvédő kötés alá, ne legyen túl vékony vagy feszes, mert az ilyenen a méhfullánk keresztül hatolhat. Eleinte a kesztyű némileg hátráltatja a munkát, megfelelő gyakorlat után azonban a legfinomabb fogások is elvégezhetők vele. A méhszúrás elleni védekezést célozza a füst használata is. Füstölésre megfelel a cigaretta vagy a pipa is, de huzamosabb ideig tartó munkához jobb a külön füstölő készség. Kezdőnek, néhány méhcsaládhoz megfelel egy alul lyukas fazék is, amelyben néhány szem parazsat, arra láng nélkül égő füstölőanyagot (korhadt fát, fakérget, fűrészport) teszünk. A füstöt ráfúvással irányíthatjuk. A füstölőt nem csak akkor kell elővenni, amikor a méhek már fel vannak ingerelve, hanem a munka megkezdésekor. Leghelyesebb, ha már a kaptárbontás előtt egy-két fuvat füstöt bocsátunk a kijáróba, s csak azután nyitjuk fel a tetőt, vagy vesszük le a kaptár ajtaját. A keretfedő alá is füstöljünk be, mielőtt leemeljük. Így a méheket, különösen a kijáróban tanyázó őröket szellőztetésre kényszerítjük. A szellőztetéssel elfoglalt méhek nem érnek rá támadni. A leggondosabb és legóvatosabb méhész is kerülhet olyan helyzetbe, hogy védőruha vagy füst nélkül kénytelen a méhekkel dolgozni. Ez bizony ritkán sikerül szúrások nélkül. Ezért igyekezzünk már az első években hozzáedződni, szervezetünket hozzászoktatni a méhméreghez, hogy alkalomadtán kellemetlen következmények nélkül viselhessük el az elkerülhetetlen szúrásokat. A méhek természetéhez alkalmazkodó viselkedéssel elejét vehetjük a méhek támadásának. Igaz, hogy a méh nincs tökéletesen háziasítva, gazdáját nem ismeri, mint más háziállatok, s gondozóját éppen úgy összeszurkálja, mint az idegent, ha arra sor ekrül. Azonban egyáltalában nem támadó természetű vadállat. Félelmetes fegyvere, a fullánk inkább csak védekezésre szolgál. Leggyakrabban azt támadja meg, aki fél tőle. Mint ahogyan a harapós kutya is azt marja meg, aki menekül előle. A tapasztalt öreg méhész nem azért kap kevesebb szúrást, mert méhei ismerik őt hanem azért, mert ő ismeri a méheket. Lassan, nyugodtan mozog közöttük, nem kapkod, nem hadonászik, nem idegeskedik, ha egy-egy méh a feje körül kering, vagy éppen a kezére, arcára ül le pihenni. A méhet nem lehet, de nem is tanácsos hessegetni, mint a legyet, mert minden hirtelen mozdulatot támadásnak vél, s azonnal ellentámadásba megy át. A keretek elszedésekor is lassú, kimért mozdulatokkal kell a méheket lesöpörni, szinte terelgetni, akkor nem zúdulnak fel. Már a méhes elhelyezésekor gondunk legyen a méhszúrások lehető megelőzésére. Ha mód van rá, úgy helyezzük el a kaptárakat, hogy a legerősebb napsütés idején árnyékban álljanak, mögöttük pedig — ahol kezelés közben tartózkodnunk kell — épület, magas kerítés, vagy sűrű lombú növényzet legyen. fgy a kaptárak védve lesznek a túlságos felmelegedés ellen, magunk pedig munka közben nem esünk a méhek röpülésének az útjába. Vannak illatok, amelyek a méheket ingerük, s támadásra ösztönzik. Különösen érzékenyek a szesz szagára. Az alkoholban oldott mesterséges illatok, mindenféle parfüm, kölnivíz, szagos szappan, hajpomádé szaga valóságos vörös posztó a méheknek. Ezért borbélyműhelyben való „kezelés“ után nem tanácsos a méhes tájékára menni. Ha mégis kénytelenek vagyunk megtenni, akkor szagtalan szappannal mosakodjunk meg előbb. Valószínű, hogy a lovakra is elsősorban jellegzetes szaguk miatt haragszanak a méhek, amit súlyosbít az, hogy a ló fejével, farkával csapkod a körülötte zsongó méh után. Innen van, hogy az állatok közül leggyakrabban a lovakat támadják meg a méhek. Bizonyos időszakokban különösen ingerlékenyek a méhek, így például zivatar közeledtekor, vagy a déli tájolás előtt és alatt, amikor nem tanácsos kaptárt bontani. Ugyancsak kerülnünk kell ezt olyankor, amikor a méhek mind otthon vannak a kaptárban, estefelé, vagy esős, borús időben. Különben, ha kezelés közben azt tapasztaljuk, hogy a méhek feltűnően támadó kedvükben vannak, s a füstölés ellenére is a szokottnál hevesebben támadnak, legjobban tesszük, ha abbahagyjuk a munkát, ha csak nem valami halaszthatatlan beavatkozásról van sző. Meg kell még említenem, hogy vannak a méhméreggel szemben betegesen érzékeny (allergia) emberek. Bár türelmes, hosszú ideig tartó szoktatással ez az érzékenység is leküzdhető, mégsem ajánlható, hogy az ilyenek méhészkedéshez fogjanak. Ugyanígy nem ajánlható a méhészkedés a szívbajban szenvedőknek, mert egyetlen — véletlenül a visszérbe hatoló — szúrás is könynyen végzetessé válhat a számukra. Mint már említettem, a méhméregből csúz és reuma elleni gyógyszer is készül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a méhszúrás volna alkalmas ezeknek a betegségeknek a gyógyítására. Pedig sajnos, időről időre mindig akad élelmes „méhész“, aki a szakkönyvek és szaklapok ilyen irányú közleményeire hivatkozva „gyógyméhek“-kel való szúratással kezeli a hiszékeny betegeket. Talán mondanom se kell, hogy ez közönséges kuruzsjás. Ha nem is éppen veszélyes, de a méhészet és a méhészek hitelét és tekintélyét erősen rontó eljárás, a gyógyulni vágyók részéről pedig teljesen hiábavaló pénzkidobás. A méhek által termelt méhméreg csak alapanyag, amiből a vegyészeknek kell gyógyításra alkalmas gyógyszert készíteniük. Minél hatásosabb valamely gyógyszer, annál nagyobb jelentősége van a pontosan előírható adagolásnak. Ha a kelleténél kevesebbet adunk, akkor hatástalan, se nem árt, se nem használ, ha pedig többet, akkor talán többet árt, mind amennyit használ. A méhszúrással való „gyógyítás“ éppen olyan, mintha a szívbetegeket digitalisz készítmények helyett gyűszűvirággal, a penicillinre szorulókat pedig penészgombákkal etetnék. A méhészeknek nem az a feladata,* hogy belekontárkodjanak az orvosok mesterségébe, hanem az, hogy a méhekkel termeltessenek mézet, viaszt, vagy — ha éppen szüksíég van rá — méhmérget is, de a gyógyszerkészítést hagyják a vegyészeknek, a gyógyítást pedig bízzák az orvosokra. Koltay Pál 2
