Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-13 / 15. szám
POZSONY -____-______ ......................................................................1 "H"'"1' és a képeslapok A történelmi emlékekben és a természeti szépségekben gazdag Pozsony immár Szlovákia tényleges tővárosa lett. Most az új és csupa remény tavasz s a bíztatóan formálódó új élet küszöbén a régi és a mai sokarcú metropolisunk múltjáról és jelenéről ad hírt a Városi Múzeum képeslevelezőlap kiállítása. A múzeum birtokában, s a magántulajdonban lévő levelezőlap-gyűjteményekből bemutatott 573 képeslap. A múlt század végén jöttek divatba; annakidején könyv- és papírkereskedések adták ki és hozták forgalomba a képeslapokat. Kedves és szép szokás volt, hogy az utazgató emberek ilyen lapokon küldték üdvözleteiket családjuknak és barátaiknak. A címzettek albumokba gyűjtve megbecsülték a városokat és szép tájakat ábrázoló lapokat. Mindannyiunkat, akik szeretjük városunkat, melegen érdekel, hogyan és miből fejlődött az utolsó 8 évtized alatt a régi, 48 ezer lakosú, ma 280 ezer lelket számláló Pozsony egyre terjeszkedő, növekvő, modernizálódó várossá. A több csoportra osztott anyag először is a nagy tűzvész után ábrázolja a zegzugos utcájú Pozsonyt, mely fölött a még romjaiban is tekintélyes Vár uralkodott. — A történeti múltat idézi a hegyfokon álló Dévény vára hatalmas csonka falaival, bástyáival, kapujával. Majd városunk művészi becsű középületeit látjuk: a sok századot megélt Városházát, mely a változó korok ízlését, felfogását tükrözi. Egészében és részleteiben is vonzóan érdekes és hatása majd még fokozódik a most folyamatban lévő restauráló munkálatok befejezésével. Szomszédjával, a méltóságteljes, nyugodt arányú Prímás palotával a harmonikus Prímás-tér két oldalét zárja le. A Városháza mögött terül el a volt Fő-tér, ma Április 4-e tér. Feltűnik a kedvesen ódon Színház-tér is, a Dunapart, a csendes vidékies utcák, amelyeket egy-egy lovaskocsi vagy szekér élénkít. Az emberek kényelmesen lépegetnek, a perecárus portékáját kínálgatja. A kontyos, kendős vagy díszes kalapú asszonyok hosszú, bő szoknyájából ma 15 miniszoknya is telnék. A város ékességei máig is a templomok: a gyönyörű Dóm, s a két csúcsíves remekmű, a Ferencesek és a Klarisszák temploma. Az újromán stílusú Virágvölgyi templomot falusias, földszintes házak vették körül. — Olajnyomású, színes lapok árulják el, hogy a Liget ápolt virágágyaival, díszfáival bizony szebb volt a mainál, s a színház előtti árnyas Sétatér is. Viszont a mai Gottwald tér s főképpen a változatos és ízléses megoldású Kultúra és Üdülés Parkja igazán kitűnik és a nagy tömegeknek nyújt egészséges pihenést és örömöt. Több emlékmű példázza, hogy a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Eltűnt helyéről Fadrusz remek alkotása, mely Mária Teréziát és az érte „életüket és vérüket áldozó“ magyar urakat ábrázolta. De a világszabadságot hirdető Petőfi szobra ott áll a Ligetben. A Sztálin emléknek szerencsére csak a talpazata maradt meg, viszont Kosztka műve, a lendületes Felszabadulás 1945- re emlékeztet, különösképp ezekben az április eleji napokban. A díszkutak és szobrászati alkotások. Egykor vízzel látták el a lakosságot — ma elgyönyörködünk szép formájukban, a vízsugarak játékos szivárványos permetezésében. A régi színházat nemcsak képeslapon, de modelljét is láthatjuk. Ma már a Nemzeti Színház és Hviezdoslav Színház fővárosi szintű műsorpolitikával és előadásaival nyújt szellemi élvezetet és szórakozást. Az emberek életéről közvetlen, beszédes képet mutatnak a kirándulóhelyek, a Szalmakunyhó, a Vaskutacska, a Zergehegy, az öliget kis vendéglőit és a kávéházakat idéző képeslapok. Felelevenítik a polgárság, a minden rendű és rangú lakosság vidám vasárnapi szórakozásait. Nem titkolják azt sem, hogy a vidék jó borainak túlzott fogyasztói mámoros fejjel, ingatag léptekkel dülöngélve keresik a macskaköves utcákon a hazafelé vezető utat. A Halász-Csárda előtt felszabadultan mulat a nép, bő, villogó fehér gatyás parasztok, sokszoknyás asszonyságok hallgatják a víg zeneszót s a fiatalja táncra perdül. Pozsony megkapóan szép fekvése, műemlékei, regényes utcarészletei a festőket és grafikusokat is megihlették, akik a tél és nyár változó színeiben és fényeiben örökítették meg képeslapokon Pozsony legszebb részeit s a sok mostohán eltüntetett szép régi házat meg kaput. Művészi fényképfelvételeik is rögzítik az élet változó formáit. Egyik fontos motívumuk a „Vén folyamróka“, a Duna. Egykor a város védelme, majd gazdasági fejlődésének és nemzetközi Jelentőségének alapja. Tanúi vagyunk, hogy a régi szerény sportpályákon is kedvvel rúgták a bőrlabdát s rendeztek a Ligetben ügető- és a Dunán evezőversenyeket. De álmukban sem tudtak egy mai stadiont, vagy olyan uszodákat, strandfürdőket elképzelni, melyek ma természetes tartozékai városunknak, s melyek a lakosság egészségét óvják és életkedvét fokozzák. A városterek s a piacok akkor is elég mozgalmasak és színesek voltak, de aránylag szegényesek. Bizony nosztalgiával szemléljük a Mihály torony változatlanul remek fehér sziluettét, a barokk palotákat és az ódon udvarokat. A mát és a holnapot szolgáló egyre terjeszkedő lakónegyedek háztömbjei egyelőre ugyan még nem elégítik ki az esztétikai igényeket, azonban sokszáz családnak adnak otthont. A főiskolák, a tudományos kutató intézetek, az új kórház s a gyárak utalnak végülis szocialista hazánk fejlődésére. S mindezek az új, demokratikus rendben bízó nép nyugodt jólétének, biztonságának és egészséges boldogságának igen fontos feltételei. BÁRKÁNY JENŐNÉ VERSMONDÖ ÖRÄKAT A ISKOLÁKBAN! Kerületi szavalóverseny DUNASZEROAHELYEN Harmincezer kihunyt lélek MEGRÁZÓ DOKUMENTUMOK A NÄCI HALÄLTÄBOROK BORZALMAIRÓL A New York-i Művészeti Központban a napokban megrázó tárlaton mutatták be a terezini náci haláltáborban talált művészi alkotásokat. Az ismeretlen rab művészek életüket veszélyeztetve festették meg a tábor borzalmait. A náci kegyetlenség e művészi dokumentumát a második világháború végén a gyűjtőtábor felszabadulásakor találták meg. A prágai zsidó múzeum tulajdonába került, innen kérte kölcsön a New York-i Művészeti Központ. A terezini gyüjtőtáborban 1941—1945 között több mint 144 000 zsidó sínylődött, 30 ezren közülük éhen haltak vagy a kínzásokba pusztultak bele, nyolcvanezret tovább szállítottak Auschwitzba, s itt a gázkamrákban végeztek velük. A számítások szerint, a gyűjtőtáborba toloncolt 15 000 gyermek közül csupán száz élte túl a háborút. A festmények éjjel gyertyafénynél készültek, lopott papíron szénnel és vizfestékkel. Nyomasztó hangulatot árasztanak: túlzsúfolt barakkok, merev szenvedő tekintetű élő csontvázak, felnőttek és gyermekek. A haláltáborban szenvedő gyermekeket neves festőművészek tanították meg festeni, a szintén a táborban foglyul tartott Bedrich F r i 11 a, Otto Ungar (mindketten gázkamrában fejezték be életüket) és Karel Fleischmann, aki közvetlenül a felszabadulás előtt a buchenwaldi gyűjtőtáborban halt meg. A legszomorúbbak a gyermekek festményei. Az egyik kisfiú azokat az ételeket örökítette meg, amelyeket soha többé nem ehet. A festmények mellett a tárlaton bemutatták a táborban talált gyermekverseket is, többek között egy ismeretlen kisfiú megrázó vallomását: Komor árnyak a piszkos falakon s a tüskedrót körül harmincezer kihúnyt lélek melyek egy napon felélednek s meglátják önnön vérüket. Nemrég még én is gyermek voltam nemrég még világot vágytam látni de többé nem vagyok gyermek mert megtanultam gyűlölni felnőttem mert megismertem a rémületet. Télkihordás - tavaszvarázsolás Az iskolák, a pedagógusok és a diákok támogatása hiányában nélkülöznénk azt a gyümölcsöző együttműködést, amely egy járási vagy kerületi előadói és versmondó vetélkedő megrendezésénél elsőrendű szerepet tölt be. Tavaszi kulturális életünk Igen érdekes és jellegzetes színfoltjává válik a pozsonyi Népművelési Központ által immár másodízben megrendezett kerületi előadói verseny, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a nyugatszlovákial magyar diákszavalók és műkedvelő előadóművészek változatos műsort adjanak a magyar világirodalom klasszikusainak, vagy mai költőinknek gazdag terméséből, prózai-drámai szemelvényeikből. Mindez természetesen közvetlenül kapcsolódik, és szervesen hozzá Is tartozik az Irodalom konkrét tanulmányozásához, az esztétikai nevelés elmélyültebb szemléltetéséhez. A kezdeményezés és végrehajtás, az alárendeltség és az önállóság egymást determináló jelenléte tanítóinkat is arra kell figyelmeztetnie, hogy tanítványaik gondolata eszmeileg is helyes legyen, a korszerű műveltség színvonalán álljon és a tanítás-tanulás-megismertetés hogyan-ját boncolgatva, a mit-re keresse a legjobb megoldásokat. A járási versenyek eredményei és végső következtetései bebizonyították, hogy ott, ahol fenáll a mindennapos kapcsolat az irodalommal, ott az eredmények is számottevőbbek, több az egyéni kezdeményező törekvés. Nem ártana, ha minden iskolában bevezetnék a szavalási órákat, ahol az érdeklődő diákok általános műveltségüket kiegészítő ismereteket szereznének az előadóművészet terén. Az előrehaladásban rejlő lehetőségek kimeríthetetlenek s véleményünk szerint vers- és prózamondóink kerületi találkozója alkalmas tapasztalatgyűjtés helye lehet, hiszen itt egy-egy HELYREIGAZÍTÁS A Szabad Földműves 1968. április 6-i számában megjelent Dallos István: A zoboraljai palóc népdal nyomában című cikk egyes részei — a nyomda hibájából — felcserélődtek. Az első hasáb utolsó három sora a szerző nevével együtt a második hasáb utolsó soraiként olvasandó. A nyomdahiba miatt, kedves Olvasóink, s a szerző szíves elnézését kérjük. A szerkesztőség. járás legjobb képviselői kerülnek a szakzsürík elé és az itt folytatott beszélgetések, viták és dialógusok, az esetleges módszertani szakelőadások előbbre vihetik vers és prózamondó művészetünket azon az úton, amelynek során ráébredhetnek előadóink saját egyéniségükre, bátorságot kaphatnak saját álláspontjuk kialakítására, helyes kritikai megnyilvánulásra. Járási versenyeink a jövőben legyenek olyan önálló egységei annak a kerületen összpontosított folyamatnak, amelyek azután itt Dunaszérdahelyen érnek be arra a színvonalra, amelynek tükrében az országos méretű komáromi Jókai-napokon visszavetíthetik a magyar vers- és prózamondás tartalmi-formai eredményét. Kell tehát a kerületi verseny! De ne csak Dunaszerdahelyen, hanem Loson-Uépszokásokban leggazdagabb területünk a palóc nyelvjárási vidék. A palóc virágvasárnapi népszokások nyomai, melyek az egész nyelvterületen megtalálhatók, két motívumból tevődnek össze. Egyik a télkihordás, másik a tavaszvarázslás. A télkihordást a kiszehajtás, a tavaszvarázslást a villőzés jelképezi. Az ipolysági falvakban még harminc évvel ezelőt megtalálhatók voltak ezek a népszokások, főleg Felsőszemeréden, Tompán, Szalatnyán, Alsó-, Közép-, Felsőtűron és más falvakban. Jelenleg már kimentek a divatból, csak az idősebb korosztály emlékezetében élnek. A kiszehajtást virágvasárnap öt óra tájban végezték. Ruhákat a kisze felöltöztetéséhez még vasárnap délelőtt gyűjtötték össze a lányoktól és a fiatalasszonyoktól. A kiszéket kora délután készítették el, azaz öltöztették fel. Vettek egy kopasz rudat, legtöbbször meszelőnyelet vagy szőlőkarót, aztán szalmából fejet formáltak neki, majd bevonták fehér anyaggal. Ceruzával vagy faszénnel szemet, orrot rajzoltak rá. Hajat szintén rajzoltak, vagy kenderkócból készítettek. Aztán egy rövidebb fát tettek keresztbe, az volt a keze. A farát és a derekát zsúpból készítették. Két pentőt adtak rá aztán felöltöztették menyecskének. Puffos ujjú inget, pruszlikot adtak rá, nyakába rojtos kendőt tettek. Amikor így elkészültek a kiszével, valamelyik házban a pajtában hagyták. Ügy öt óra körül a kerteken keresztül con és Kassán is, mert anélkül nem lehet tárgyilagos egybehangolás. Az 1968-as kerületi vetélkedésen 52 versenyző állt a zsűri elé Nyitra, Léva és a pozsonyi járás kivételével. Elmaradásukat a különböző ellentétes utasítások okozták. Az alapfokú (1—9) iskolák három csoportban versenyeztek. A középiskolák, szakiskolák, az inasiskola és a felnőtt szavalők külön csoportot képeztek. A sok jó előadó közül kitűnt főleg László Árpád tanító (Dunaszerdahely), Gergely Katalin (Komárom), Nagy Izabella (Pozsony), Szarnák Ágnes (Galánta), HUttinger Györgyi (Komárom), Szapu Mária (Érsekújvár). Valamennyi résztvevő emléklapot kapott, az első helyezettek pedig értékes modorai kerámiát. —szem— bújtatva a falu végére vitték. Innét indult aztán a menet a falu főutcáján végig a következő dalt dalolva: Haj ki kisze, haj, Győjj be sódar, győjjl Haj ki kisze, ikiszőce, Győjj be sódar gömböce. Varga Maris otthon ül, A kiszére ruhát sző, Ha megszövi, megvarrja, A kiszére ráadja. Azokat a lányokat és menyecskéket, akik a kiszére nem adtak ruhát, szintén kiénekelték. A következőképpen: Ez a Kovács Panni, Olyan híres asszony, Ruhát kértünk tőle, A kiszére, nem adott. Amikor így énekelve a falu végéhez értek, ahol a patak folyt, a kiszéről leszedték a ruhát, a zsúpból tépett maroknyi szalmával minden lány megmosta az arcát, hogy az ne legyen szeplős, majd a szalmát a vízbe dobta. Az a l'.ny, akinek a szalmája elúszott, az szerencsés volt, mert az még abban az évben férjhez ment, akié a part felé úszott, az nem ment férjhez. Máshol olyan szokás volt, hogy ha a kisze megakadt a folyóban, ez halált jelentett. Ilyenkor nagy vlsítozás közepette a faluba rohantak, aki a legutolsónak ért be a faluba, az hal meg leghamarább. Több helyen, ahol a falu végén nem volt folyó vagy patak, a kiszét a falu végén elégették. A következő dalt énekelve: Ég a kisze, ég, Bodor füstje felszáll, Tavaszodlk, kék az ég, Meleg a napsugár. Mire füstje eloszlik, A hideg köd szétfoszük, Egész kitavaszodik. Ügy látszik, hogy a kisze vfzbedobása vagy elégetése emberáldozatok emlékét őrzi, amivel őseink a szellemeket akarták megengesztelni a jobb, melegebb időért. A kiszét a néphit szerint azért hajtották végig a falun, hogy ne legyen rögvész. Egyes falvakban azt tartották, hogy amely udvar felé fordul a kisze, ott kidöglenek az állatok. A kisze szó átvétel a szlováktól. Azonban a palócok is használták a kisze kifejezést. Például Deménden régebben nagyböjtben korpát savanyítottak, ebből levest készítettek és ezt hívták kiszének. A másik virágvasárnapi palóc népszokás a villőzés. Ezt inkább a fiatalabb lányok végezték. Otthon minden kislány szalagokkal feldíszített egy füzfagallyat, s vasárnap kora délután sorra járták a falu házait. így énekeltek: Kivittük a fűzfavesszőt, Majd behozzuk a hajkötőt, Haj villő, vlllől Ha nem tojik a kakas, Egye meg a farkas, Kivittük a fűzfavesszőt. Kié, kié ez a ház? Benne van egy vetett ágy, Mellette egy ringó bölcső, Haj villő, villől A gazdasszony valamelyik lány fűzfájáról letör egy ágacskát és jelképesen sorra veri a lányokat, hogy mind menjenek férjhez. Ilyenkor a lányok legszebb ruhájukba öltöznek. Mintás szép ingvállat vesznek fel, amihez lengő fodros szoknyát viselnek. Kosarat is visznek magukkal s az egyes házaknál a villőzés után tojást kapnak. A tojásszedés főleg arra jó, hogy húsvétkor legyen mivel megajándékozni a locsoló gyerekeket. A kiszehajtás és a villőzés is évkezdő ünnepi hagyomány, mely a keleti szláv népek ősi tavaszi évkezdetéhez, legközelebb eső naptári ponton, húsvétot. megelőző virágvasárnapon helyezkedett el. Szabó Sándor, Ipolyság SZABAD FÖLDMŰVES 7 1988. április 13, W --> '© J3 J3 3 *2 a © .sL *Sc « J* *5» oo © s 3 > 0 «5 C/i <8 «1 X £ s « 5 X c a *1 s 1 2 13 a 2 I M 2 © e :o 2 •* S _ © >3 *3 a ® ii 2 I 2 CA te M * 2
