Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-13 / 15. szám
A hadvezér és a magyar katona Ludvík Svoboda, köztársasági elnökünk, a Szovjetunióban alakult csehszlovák hadsereg legendás blrfi parancsnoka „Az Dráltál Prágáig“ cimű könyvében a szeretet és a megbecsülés hangján emlékszik meg magyar katonáiról. E könyvéből közöljük az alábbi rézsletet. Hosszú út volt az, amelyet a csehszlovák katonáknak huszonhat hónap ádáz harcai során meg kellett tenniük. Hosszú, de győzedelmes út. A nehéz megpróbáltatások során a csehszlovák csapatok katonái becsülettel helytálltak a második világháború csataterem, kiváló harci készültségükről, erőről és politikai öntudatról tettek tanúbizonyságot. Egyetlen harcot, egyetlen ütközetet sem vesztettek el; megsemmisítették az ellenség csaknek 25 000 katonáját és tisztjét; rengeteg haditechnikai eszközt pusztítottak el, illetve zsákmányoltak. A szovjet és a lengyel városokért és falvakért épp olyan ragyogóan harcoltak, mint szülőföldjük városaiért és falvaiért. A háború utolsó szakaszának harcaiban, amelyeket a lengyel területről csehszlovák területre való átjutásért vívtunk, egységeink a 38. szovjet hadsereg kötelékébe tartoztak. Amikor azonban a Dukla-szoroson áttörve szülőföldünkre léptünk, alakulatunk hazai haderővé, a nemzeti és demokratikus forradalom hadseregévé vált. S azokból az egységekből, amelyek a Nagy Honvédő Háború Idején a Szovjetunióban megalakultak, a nép akaratából a háború utáni új csehszlovák néphadsereg magva lett. Sorainkban a Szovjetunióban ott harcoltak a magyar nép fiai és leányai is. Róluk a könyvben nem írok, de megérdemlik, hogy közülük legaláb néhányat megnevezzek; Vrábel Jánost, Köves Lászlót, Mlynárik Jánost, Safrankó Emánuelt és feleségét, de rajtuk kívül még velünk voltak sokan mások is. Az utolsó előtti háborús év vége felé — amint erről e könyvben is megemlékezem —, amikor a Dukla-szorost magunk mögött hagyva az Ondava folyónál újabb harcokra készültünk, Szlovákia területén a magyar katonák egész sora csatlakozott hozzánk. A szlovák nemzeti felkelés Idején, amely nemzeti és demokratikus foradalmunk kezdete volt, a szlovákiai hegyekben sok magyar katona állt át a partizánok és a bátor felkelők oldalára, olyanok, akiket az akkori hazaáruló magyar fasiszta kormány akaratuk ellenére küldött harcba a hitleri rablőhadjárat szolgálatában. A magyar nép e hűséges fiainak tucatjai álltak partizánjaink és a szovjet partizánok közé, oda, ahová a szivük húzta őket. Az Alacsony-Tátrában, ahol a német fasiszták ellen a szovjet partizánokkal és a szlovák felkelőkkel együtt harcoltak a Szovjetunióban alakult 2. csehszlovák ejtőernyős dandár harcosai is, századosuk vezetésével egy egész magyar tüzérosztály csatlakozott a felkeléshez. A magyar tüzérek lövegeiket és jelentős lőszerkészletüket is magukkal vitték a hegyekbe, ami a felkelőknek abban az időben roppant nagy segítséget jelentett. 1945 januárjában Ruiomberok nyugati térségében ötven főnyi megerősített magyar szakasz, parancsnokával együtt, puskalövés és ellenállás nélkül letette a fegyvert. Ennek a magyar szakasznak a katonái azt kívánták, hogy a mi oldalunkon részt vehessenek a fasiszták elleni igazságos harcban. Kívánságuknak eleget tettünk. Parancsnokukkal együtt valamennyiüket újból felfegyvereztük, partizánná váltak, hogy bosszút állhassanak közös ellenségünkön. Igazán kiválóan harcoltak. Be szívesen Írnám le a tüzéregység és az azt megerősítő gyalogos szakasz parancsnokának nevét. Megérdemelnék. De nevüket, sajnos nem Ismerem. Lehetséges hogy jelentkeznek majd? Talán jelentkezik az a magyar orvos is, aki egyik harckocsizónknak az életét mentette meg, pedig mi már lemondtunk róla, halottnak hittük. Ez a magyar katonaorvos vette gondjaiba őt, bár jól tudta, hogyha a fasiszták megtudják, neki sem kegyelmeznek. Mégis kezelte és meggyógyította, s a csehszlovák harckocsizó ennek a bátor magyar orvosnak köszönheti, hogy épen, egészségesen tért haza a táborból. Könyvemben megemlékezem arról, hogy mily gyakran álltak át hozzánk magyar katonák 1945 február és március havában, amikor a Szovjetunióban alakult 1. csehszlovák hadtest nehéz harcokat vívott Liptovsky Mikulásnál. Akkoriban parancsnokával együtt egy egész század állt át hozzánk. Ez nem csupán a magyar katonák egyszerű engedetlensége volt a hitleristákkal szemben. Magatartásukkal világosan kifejezték, hogy hol a helyük, s ezért fegyvereiket a német fasiszták ellen fordították! Az igazi proletár nemzetköziség példáinak egész sorából kiragadtam legalább ezt a néhányat, hogy megmutassam: miképp kovácsolódott a barátság a csehszlovák és a magyar nép között már a háború idején. Midőn a negyvenötös évben a dicsőséges szovjet hadsereg népeinknek meghozta a felszabadulást a fasiszta iga alól, mindkét országban felvirradt az igazi szabadság és függetlenség napja, s a nemzeti felvirágzás útjára léptünk. A z emlék ilyenkor tavasszal szokta feldobni alakját, amikor a rozsdássá fakult kövek újra felveszik zöld köntösüket. Ilyenkor Züzü vörös haja újra meglebben a szélben, s átélem gyermekkorom varázsos napjait. Vadöc parasztgyerek voltam. Nehezen barátkozó, inkább játékaimba feledkeztem, tündérvtlágot teremtve magam köré. Sárból építettem várat, ahol rongyos ruhámban is várúr voltam. Máskor felfordítottam apám kubikostalicskáját, s a gyorsan forgatott kerékfogak között szalmát csépeltem. Nem is kellett nekem senki játszótárs. Hanem aztán egy szép tavaszi napon nagy esemény történt. Oj lakók érkeztek a szomszédos házba. Ez annál is inkább nagy újság volt, mert a mi utcánkba nem szoktak lakók költözni, a házakat nem adták ki bérbe, apáról fiúra szálltak, mindegyiknek megvolt a gazdája. A nagy fiú Zádonyba házasodott, a szülök meghaltak, az árván maradt házban igy talált otthonra Züzü családja. Furcsa, érdekes emberek voltak. A férfi magas, sovány hajlott hátú fU gura. Reggelenként a ponyvába zsákokat csavart, vállára vette s elindult vele az utcán. Harsány hangon M. Ctibor: AKT ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1968. április 13. kiabálta: tollat veszek, tollat veszeeeki Sok helyre behívták. Ilyenkor elbeszélgetett a gazdákkal. Mindig szépen „urason“ beszélt. A környező községeket is sokszor bejárta. Nekünk a szerepi határban is volt földünk és többször előfordult, hogy a nyurga szomszéd gyalogosan, fáradtan bandukolt a dülöutakon hazafelé. Apám ilyenkor megállította a lovakat, s megszólította a tollgyüjtőt: Na, lépjen fel! Hazáig aztán elbeszélgettek a világ folyásáról, véleményük mindig találkozhatott, mert nagyon megérteteék egymást. En, gyermeki lélekkel nagyon csodálkoztam, hogyan lehet kiabálásból megélni. Bolettás idős jártak akkor, nehéz volt az élet, mégis megélt a nagy család. Mert a gyerekek úgy sorakoztak a szomszéd portán, mint az orgonasípok. Már Iskolahagyott sovány lányok, szeplős, fakó arcú fiúk. Édesanyjukat nem lehetett látni, örökösen varrt a nyitott ablak mögött, csak a zörej szűrődött kt az utcára.., A Grósz-csálád nagy fordulatot hozott életembe. Egy délután a drótkerítés mellett megállt egy fehér bőrű, kék szemű, vörös hajú kislány. Piros szoknyát viselt, és fehér tiszta blúzt. Alit és nézte a talicskakerék forgását, majd megszólított: „Téged, hogy hívnak?“ Szó nem jött a számra, csak néztem rá. Vörös hajával, piros szoknyájával olyannak tűnt, mintha tündér tévedt volna a kerítéshez. Csak nagysokára mondtam meg a nevemet, bo Eves BORISZ POLEVOJ, neves szovjet Író — aki az „Egy igaz ember története“ című könyvével vált ismertté — a napokban töltötte be 60. életévét. A moszkvai Pravda ez alkalomból az fró irodalmi tevékenységén kívül méltatta a második világháborúban kifejtett tudósító munkásságát is. Polevoj a K o n y e v marsall vezette frontszakasz tudósítója volt. de akkor ő már királynői büszkeséggel ellibbent a kerítés mellől, az artézi kútra ment vízért. Ez a jelenet többször is megismétlődött. Angyali nyugalommal odaállt a kerítéshez, nézte a játékomat, én meg sahosem tudtam betelni nézésével, alakja igéző szépségével. — Hogyan lehet olyan csúnya embernek, mint Grósz bácsi, ilyen szép lánya — gondoltam. Egyszer aztán zavaromat leküzdve, meghívtam, jöjjön át játszani. Játszott ő szívesen. Belefeledkezve a talicskakerék forgatásába, sok-sok időt töltöttünk együtt. Szerettem ezeket a délutánokat. Szavainak zenéje elandalított, és az én bihari tájszólásom keréknyikorgásnak hatott mellette. Talán a hangja, talán a kedvessége, vagy az egész lénye tetszett meg, nem tudom, de tény, hogy fülig szerelmes lettem az én Züzümbe. Különben Grósz Ágnesnek hívták, a Züzü nevet én ragasztottam rá, mert érdekesen tudta utánozni a tücsök hangját. Később már az egész utca Züzilnek hívta. Nyugtalan természet volt. Ez a nyugtalanság engem is magával ragadott. Legszebb napjainkat a mezőn töltöttük. Kirándultunk az észtéről dűlőn, a bárándi fürdőházhoz. Útközben a növények nevére tanítgattam. A napok felhőtlenül úsztak el fölöttünk. Barátságunk évekig tartott, később már csókolóztunk is. Majd azt tervezgettük, hogyan rendezzük be az életünket, ha felnövünk. Tanyaépítésröl álmodoztunk, minden parasztgyerek vágyainak csúcsáról. Züzünek tetszett az ötlet. Kis világunk teljesen betöltötte életünket, s nem is tudtuk, mi megy végbe a nagyvilágban. Ott már a köd gomolygott — amelyben végképp s örökre elveszítettük egymást. Tízéves koromban meghalt az apám, elkerültem az ország másik végébe, később ők is elköltöztek: előbb az utcából, majd a faluból is. Egyszer-kétszer még kaptam tőle levelet, aztán süket csönd szakadt közénk... a családi fészkeket a világháború dúlta fel. Züzüt is elhurcolták. Valószínű, hogy sohasem lettünk volna egymásé, a gyermekszerelem többnyire elmúlik. Nekem mégis nagyon fájt, amikor megtudtam, hogy Züzüt valamelyik koncentrációs táborban megölték a fasiszták ... Ilyenkor tavasszal megelevenedik a képe. A zöldreváltó rozsdavörös füvek juttatják eszembe. Lebben a piros szoknyája, s vörös haja, mint zsarátnok lángja lobban a szélben. Züzüt halhatatlanná varázsolja az emlékezés,,, GÁLI SÁNDOR REICH KÁROLY RAJZA ATLAS Atlasz, Japetosz fia, bírod-e még hatalmas válladon tartani a kék eget? A mítoszba zárt világ gyűrűje megrepedt, s a kék bura alól, mint sárga kiscsibék, szétgurulnak a sápadt csillagok. A mindenséget meg nem foghatod, legendák súlya alatt görnyedsz csak, titán. A Heszperidák kertjét nem őrzi senki se, vasférgek nyüzsögnek az aranyalma-fán. Az óriások törpévé zsugorodnak, ahogy tágul a tér, a megismert idő. Rakéták szelétől hegylábad megremeg. Fáradt szemed lehunyod, bánt a messzi fény. öregszel, Atlasz, téged is eltemet a modern világ, halhatatlanságod pajzsát hiába emeled arcod elé, mindörökre megszűnt a szobornyugalom. Ö, Atlasz, Japetosz fia, hitted-e valaha, hogy évezredek szürke ködében a semmit tartottad hatalmas válladon? * E verseket OZSVALD ÄRPÄD a Madách-díjas költő v LATERNA MAGICA című ❖ verseskötetéből vettük át. ♦> I MÉHEK RENDJE § A méhek szigorú rendjét kell megtanulnom, ♦♦♦ ők szerkesztik a legpontosabb hatszögeket. ♦♦♦ ♦> Táncuk nem az öröm indulata — de törvény, *> virágmezők biztos határozója. ♦♦♦ *$* A fák, növények, bokrok színpompás virága *♦* ♦♦♦ nem a szépet, a lényeget jelenti. ♦> Örök állnak a kas ajtaja előtt, «$♦ *♦* s elkergetik a kósza idegent, ♦> Y mert minden kaptár egy világot zár magába. Y % Az ember is csak bújna otthonába, £ ♦♦♦ hegyes lécek mögé, hol komondor védi, ♦> magány-köntösbe burkolná testét. ♦♦♦ ❖ De kit vígasztal ma a csönd világa, ❖ s ki érti meg a méhek vastörvény rendjét?! * ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> »;• ,♦**
