Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-06 / 14. szám
Gorkij száz éve TÖRÖK ELEMÉR: Telt pohár mellett A nádszál hajlong a szélben zizeg az avar ki tudja mit takar azt hittem mindennek vége korai öröm késő bánat megérem-e még melegét a nyárnak számra fagynak a szavak mint jégcsapok az eresz alatt élnek bennem szótlan parasztok kiknek kézszorítása annyiszor marasztott egy maroknyi bíztató szóra s halkan hümmögtek ha ringattam bennük * ősi reményüket ültünk a telt pohár mellett mely csak arra volt jó hogy nyugtassa a lelket. Makszim Gorkij századunk egyik legtalányosabb és legproblematikusabb Írója volt, függetlenül attól, hogy neve nemcsak világszerte cseng ismerősen, hanem legalábbis a világ egy nagy területén a legnagyobb írók egyikeként tisztelik. Ügy tűnhet fel tehát, hogy túlzás problematikusnak minősíteni egy életművet, amely olyan tiszta és egyértelmű képletet mutat: Gorkij Az anya szerzője, a szocialista realizmus első világirodalmi rangú képviselője, a legnagyobb szovjet író, Lenin barátja ... Nyilván ez_ a leegyszerűsítés, a nevéhez kapcsolódó képzetek tisztasága és egyértelműsége az, mi a most százesztendős Gorkijt valójában problematikus fróvá teszi, s az is kétségtelen, hogy a mostani centenárium jó alkalma lehet mind a szovjet Irodalomtudománynak és kritikának, mind pedig világszerte művészete tisztelőinek, hogy revízió alá vegyék az immár hagyományos és nagyon is közhelyszerű Gorkij-képet, lehántva róla mind a szocialista realista, mind pedig a pusztán csak Az anya című regényére korlátozódó közhelyek burkát, tehát megkeresve íróságának igazi arányait és jellegét, valóban az olvasóhoz, a mai olvasóhoz vigyék» közelebb, mert meggyőződésünk, hogy Gorkij életműve a maga rendkívüli gazdagságában és ellentmondásosságában izgatóan mai kérdéseket is tartalmaz, s az is, hogy Gorkij nem a A t asszony sokáig kezében tan tóttá a póstástól kapott leve* let. Csak nézte az Ismerős írást a borítékon .. percek múltak el talán, vagy egy óra ts ... nem tudta. Minek bontaná fel? — koppantak agyában a gondolatok. Nem akarja látni leírva is: vége. — A hosszú hallgatás utáni levél úgyis csak azt tartalmazhatja. Szemével egyenként végigsimogatta a borítékon ágaskodó betűket ■.. búcsúzott. Könnyei gyöngyszemként peregtek végig árván ... Leült, mert lábai nem engedelmeskedtek akaratának. Gondolatai csapongva szálltak, mint a menekülő madár, úgy érezte a fájdalmat. Milyen szép volt! — állt meg egy-egy epizódnál — még akkor is, ha nincs tovább. Annyi emlék fűz hozzá, nem tudom elfelejteni soha, ha akarom sem! Ébren is róla álmodom, ö adott értelmet az életemnek, érdemes volt dolgozni, hinni a szépben, jóban. Nagy árat kell fizetni mindenért, halott klasszikusok táborába tartozik, hanem az irodalmi és a kulturális múlt aktív tényezői közé. Ma már ugyanis nem kétséges, „két“ Gorkij él az olvasó emberek emlékezetében. A fiatal és romantikus, természetimádó Író, aki az orosz életben bolyongva elsősorban az élet koloritja iránt érdeklődve, az élet konvencióit tagadó, az életből kitaszítottak, és attól tudatosan elszakadó tarka forgatagát festi. Majd Az anya Írója — az Írásnak e vonalán a forradalmi romantika lobogása perzsel ebben a szerkezetileg elnagyolt, részleteiben, oly sok problémát felvető regényben, amelyet a későbbi nemzedékek a mű állítólagos hasznossága miatt fogadták a legnagyobb műveknek kijáró tisztelettel és rajongással. S olvasták és olvassák önéletrajzának három kötetét is — mentalitásának romantikus és szenvedélyes túlzásokkal teli rajzát, csordultig telve különös és el nem feledtető emberi sorsok hevével. Ezek azok a művei, amelyekre a szocialista realizmus kánonja szokott hivatkozni — dogmává merevítve e monumentális Íróságnak egyes s nem egy esetben problematikus vonásait, hiszen a fentebb felsorolt művek nyilvánvalóan Gorkij munkásságának nem az egészét, s nem az egészre kiható érvényét jelentik. Mert van egy másik, bonyolultabb és ellentmondásosabb Gorkij-képe is az irodalomnak, s ebben a képben Találkozásuk olyan volt, mint a mese. A várakozás napjaiban már százszor végiggondolta, filmként lepergette az együtt töltött órákat. Mennyit küzdött ellene! Nem akarta, hogy lángra lobbanjon a szíve mélyén szunnyadó parázs. De Péter ellenállhatatlan volt. Olyan perzselőn csókolta, amely még a jégpáncélt is felolvasztotta volna, nemcsak az ő boldogságot áhító szívét. Karjaiban mindent elfelejtett. Gyanakvás nélkül hitt. Nem kérdezett, nem latolgatott. Egyszerűen elfogadta olyannak, amilyen. De minek is gondolkozott volna, mikor olyan boldog volt vele. Kék szeméből a szerelem lángsugara melegített, amely mágikus erővel kerítette hatalmába, ellenállhatatlanul. Megbabonázva, vak módjára hagyta magát vezetni. A szenvedély bűvkörében megsemmisülve engedett annak a mérföldes boldogságnak, amely egész lényét áthatotta, az életét széppé tette megismerkedésük óta. Az érzést, műnek és embernek egészen más viszonylatai és aktusai az uralkodók. Gorkij ugyanis nemcsak romantikus lobogás volt, hanem kritikus elme is, aki pályája nagyobbik részében állandóan tusázott a kor problémáival, s korunk legégetőbb kérdései foglalkoztatták: aki intellektualizmusát angazsálva vizsgálta az ember tegnapi és mai lehetőségeit, s mindazt, amit a társadalmi-szocialista forradalom Oroszországban jelentett és a világnak hozott. Gorkij vitái és tusái a forradalommal — a legizgalmasabb és a legtanulságosabb centenáriumi témák egyike lehetne például, hiszen a forradalom emberi mozzanatain inszisztáló gorkiji gesztus ma sem veszítette érvényét, hanem ellenkezőleg: az utóbbi évtizedek történései bizonyítják, hogy mennyire neki volt igaza, amikor a forradalomban az emberre és az intellektusra esküdött, és a humanizmus jegyeit szerette volna minden megnyilatkozásban előtérbe helyezni. S ez az intellektus egy sor műben is megmutatta erejét, olyanokban, amelyek között a Klim Szamgin a legnagyobb igényű, de amelyek Az anya és önéletrajza árnyékában maradva megközelítőleg sem játszhatták azt a szerepet a szocialista világ szellemi életében, amely értékük és jelentőségük szerint megilleti őket. A Gorkij-centenárium, nyilván kiszabadítja majd a közhelyek palackjából az író szellemét, s megkeresve íróságának valódi arányait, felfedve esztétikumának igazi tartalmait, valóban közkincsünkké teszi a nagy orosz író munkásságát. B. I. mely összefűzte őket, erős láncszem mek alkották, szorosan egymásba kapcsolódva. Gondolatban azóta sokszor átvizsgálta ezeket a láncszemeket: rozsdamentesek voltak. Ogy érezte minden vihart kiállnak, összeforrnak szétszakíthatatlanul. Az eltelt idő alatt nem volt rá alkalma, hogy elemzést végezzen. Ver gyészí alapossággal bontotta részeire az ,Anyagot". Minden egyes részecskét körültekintően megvizsgált hideg, tárgyilagos szemmel. Az elemzés, a képletek őt igazolták. Nem tévedett sehol. A legparányibb rész is az őt megillető helyet foglalta az egészben, valahányszor elemeire bontotta a múltat. — Mi történt hát mégis?! Hol követtem el hibát? — tette fel magának a kérdést naponta százszor. Megválaszolatlanul maradtak, de jelentkeztek újra, egyre sürgetőbben, logikai érdekeit felsorakoztatva. Mit csinálhatott? Egyszerűen nem tudta megoldani az „egyenletet“. Képtelen volt megérteni, összefüggéseket keresett. Mindig tudta: az okot követi az okozat. Itt az okozat már megvolt, de az ok ... nem akart napfényre kerülni... Önmagát nem vádolhatta, pedig már csak ez az egy lehetősége maradt. Így nem maradt más megoldás, hagyni mindent a sors szeszélyére Csődöt mondott minden tudománya: a vegyelemzés, a rozsdamentes láncelméleU Szeme újra csordultig telt könnyel, Keze gépiesen tépni kezdte a borítékot. Automatikus mozdulattal, lélektelent darabolta, szaggatta a múltat, az emlékeket. Véletlenül utánanézett az egyik lehulló papírfoszlánynak. Hirtelen, mint az eszelős felsikoltott: „Bocsáss meg" betűzte, olvasta többször egymás után, míg fel tudta fogni a két szó értelmét. Mámorító öröm lett rajta úrrá. Keze reszketve simogatta, íllesztgette egymáshoz a papírdarabkákat. Próbálta összerakni a széttépett levelet, de sikertelenül. Egyre csak a két megváltást jelentő szó táncolt szeme előtt. Gyógyító ír volt ez a sok kilátástalanság enyhítésére, Ogy érezte, valami nagy tehertől szabadult. Csendes reménység járta át szívét. — Megbocsájtok — suttogta maga elé. Megállíthatatlanul hulló könnyei tengerré oldották az összerakott papírfoszlányokon a kék tintánt. A sátánnak nincs tükörképe Kétségtelen, hogy egyre rosszabb idők járnak a szellemidézőkre, varázslókra, jövendőmondókra. Mégis akadnak még hiszékeny emberek, akik — felülve egy maroknyi szélhámos dagályos fecsegésének — szellemeket látnak, „emberfelettinek“ minősítenek természetes, emberi tulajdonságokat. A kacifántos kísértetekkel teletűzdelt, vénasszonyok terjesztette babonás elbeszélések mindinkább feledésbe merülnek. Egy új, egészségesebb életfelfogástól duzzadó nemzedék egyszerűen lerántotta a fehér leplet a hancúrozó „szellemekről“, amelyek szégyenszemre rugalmas visszavonulásra kényszerültek. A hátborzongató népregék közül talán legtovább „tartotta“ magát a néphitben a Drakula- (románul: Dracula-j monda Erdélyben. A harmincas években filmet is forgattak róla különös módon — Amerikában! A főszerepet a magyar származású Lukács Pál játszotta. Ebben az agyon-amerikanizált román—magyar filmváltozatban persze vérbeli gróf volt a főhős, aki zsebkésével — tőrre nem tellett az ipsének — pont éjfélkor angol hidegvérrel kilyukasztja a sátán lagymatag szívét. A tagadhatatlanul idegfeszítő film meséje azonban lényegesen eltér az eredeti néprege 1 történetétől, amelynek a népben gyökeredző valódi elbeszélését nemrégen gyűjtötte össze egy vegyes román—magyar tudományos kutatóbizottság. Bizonyságául annak, hogy még a „természetfelettinek“ tűnő jelenségekre is akad természetes magyarázat, ha ugyan eltekintünk egyes mozzanatoknak mindmáig megmagyarázhatatlan furcsaságaitól. * # * — Hallatlan! Ha képes láthatatlanná válni, talán most is itt van valahol a kastélyban? — Könnyen meglehet. Már csak azért is, mert nemcsak láthatatlanná H SZARAD FÖLDMŰVES 1968. április 6. tudja magát tenni, hanem emberi alakot is képes ölteni. A különös párbeszédre most már mások is felfüleltek. A frakkos vendégek egyre-másra faképnél hagyták a tejfölösszájú bárót, aki valószínűtlen nőhódítási sikereivel igyekezett magát érdekessé tenni. Csakhamar valamennyien a házigazda fejtegetéseit hallgatták feszült figyelemmel. — Megvan a tehetsége, hogy ugyanolyan alakot öltsön, mint bárki közülünk... Mit? Hogy meztelenül? Dehogyis! Őri házakban például előszeretettel frakkban szokott felbukkanni, kifogástalan szabású estélyi öltözékben, akár az enyém. — Hát, kedves barátom — szólt közbe a nemrégen kinevezett körorvos — én nem hiszek ilyen sületlenségben. Csak nem akarod velem elhitetni, hogy egy — mondjuk állat — egyszerűen frakkba vágja magát anélkül, hogy felismerjék!? — Nem az állat öltözik fel — folytatta a háziúr fontoskodva — hanem a benne lakó démon. Bizonyára hallottál arról, hogy egyes embereknél posszesszió észlelhető. De ugyanúgy állatot is megszállhat az ördög. Az emberi alakot öltött Drakula azután csak abban különbözik a többi halandótól, hogy... Ki sem merem mondani! Szóval, hogy nincs ... tükörképe. Az erdélyi vadászkastély túlfűtött szalonjában jeges borzongás futott végig a vendégek hátán. A társaság tagjait hirtelen bizalmatlanság fogta el egymás iránt. Egyik férfi a másikat figyelte szeme sarkából titokban, amikor a házigazda újból megszólalt: — Ha kedve tartja, akár farkassá vagy vámpírrá vedlik. Legalábbis így beszélik a gyergyói asszonyok ... — Vénasszonyokat akartál talán mondanil vágott szavába az orvos. — Ha itt van közöttünk, és nincs tükörképe, mindjárt kiugrasztjuk a nyulat — pardon, a vámpírt — a bokorból. Hányán is vagyunk? És elkezdett számolni: egy, kettő, három ... egészen nyolcig. Minden szem a nagy állótükörbe meredt, mindenki a tükörképeket számlálgatta magában: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... Mi az, csak hét tükörkép volna? Hol a nyolcadik? Melyik közülünk a nyolcadik? Ebben a pilanatban két lövés dördült el és iszonyú csörömpölés törte meg a dermedt csendet. Az erkélyre nyíló szárnyasajtó üvegtáblái ezer szilánkra zúzódva hullottak a parkettre, amikor a házigazda elkiáltotta magát: — Ott van! Drakula, a farkas, a vámpír... A kövérkés körorvos elgondolkodva vágta zsebre még füstölgő revolverét, majd gépiesen megszólalt: — Furcsa ... No, nem baj. Gyerünk, nézzük meg a híres „vámpírt“! A társaság csak tétován követte az orvost a hőborította parkba. A farkas még rándult egyet, azután elnyúlt a havon. Szájából gőzölögve szivárgott a vér. — Be kell vallanom, uraim, hogy becsaptam önöket. A várakozás feszültségében senki se vette észre, hogy kezdettől fogva csak heten voltunk a szobában. Én azonban szándékosan nyolcat számoltam — mondjuk kíváncsiságból — vajon tényleg köztünk van-e Drakula és leleplezése után csakugyan „visszavedlik-e“ valamilyen állattá. A többit még én se értem: honnan került elő a farkas? Másodszor: én csak egy lövést adtam le. Mikor célba vettem a hirtelenül felbukkant ordast és megrántottam a ravaszt, közvetlenül az én lövésem előtt már elhangzott egy durranás. Harmadszor pedig: én az állat szívére céloztam, a valóságban azonban a farkas fejébe ... — Végre leterítettem a bestiát — hangzott a bozótból kilépő erdőkerülő szava. — Ogy bekerítettük, hogy ideszorult a kastély parkjába. Mikor eltaláltam, akkorát ugrott, mint maga a megtestesült sátán. Még azt a szép üvegajtót is összetörte! A körorvos elégedetten bólintott: — Most már értem. Az erdőkerülő lőtt először, az ő golyója végzett a vaddal. Az én pisztolyom célt tévesztett, mert olyan váratlanul tűnt fel az üvegajtó mögött felszökkenő fenevad. A farkas tehát nem a szobából ugrott ki, hanem kívülről vágódott neki az ajtónak, amikor golyó fúródott a fejébe. Ezért hullottak az üvegcserepek befelé, a parkettre, nem pedig az erkélyre. — Nos, uraim, la commedia e finita. Ha tényleg ebbe a ronda bestiába bújt bele Lucifer őfőméltósága, akkor befellegzett neki: nincs többé Drakula! Ezekre a szavakra előlépett az erdőkerülő és kucsmáját markolászva tiltakozott: — Ne tessék azt mondani, hogy vége van. Nem árt annak a puskagolyó, nemegyszer lőtték már meg. Napkelte előtt bebújik egy másik farkasba, és tovább szaggatja a juhokat. Tavasszal denevérré változik, és holdvilágos májusi éjszakákon, orgonavirágzáskor fiatal leányok vérét szívja. Mindnyájon elsorvadnak azok, kérem, hiába imádkoznak értük az esti ájtatosságon. Drakula csak akkor pusztul el, ha pont éjfélkor szíven szúrják. Az orvos elővette zsebóráját és vállrándltva odavetette: — Ha úgy gondolja, itt az ideje. Egy perc híján tizenkettő. A babonás erdőkerülőnek sehogyan se volt ínyére a dolog, de azért nagy kelletlenül mégis letérdelt a farkas teteme mellé. Körülményesen előkotorászta vadászkését, majd hirtelen elhatározással markolatig döfte az állat szívébe. Amikor azonban újra fel akart tápászkodni kényelmetlen helyzetéből, velőtrázó jajkiáltással zuhant vissza a tetemre, mintha a sátán bilincselné magához. Azután elvesztette eszméletét. Az álmukból felriasztott és félénken odamerészkedett falubeliek erre a látványra hanyatt-homlok hazafutottak. Egyedül az orvos őrizte meg lélekjelenlétét. Korát meghazudtoló fürgeséggel konyakért rohant, magához térítette az áléit erdőőrt, gyufát gyújtott, és terepszemlét tartott. Miután kirántotta a vadászkést az állat hullájából, talpra segítette a halálra rémült embert: — Ide nézzen, maga szerencsétlen ördögűző! — szólt hozzá mosolyogva. — Nem kár a szép halináért? Akkorát döfött azzal a fringiával, hogy a saját subáját is odacövekelte a farkasirhához. így azután persze, hogy nem tudott felkelni! — Majd a társasághoz fordulva, kissé gúnyosan megjegyezte: — Remélem, mindenki kigyógyult a Drakula-bolondériából? Uraim, jő éjszakát! • * • — Pikk! — mondta be a körorvos szórakozottan, mert úgy rémlett neki, mintha valaki járkálna a tornácon. Legénylakásán éppen nagyban állott a századforduló körül divatos tarokkparti. — Képzeld csak, — szólalt meg egyik kártyapartnere — az a hetvenkedő báró kitüntetést kapott. Hogy miért? Azt ő tudja legkevésbé. Annyi bizonyos, hogy azóta nem fér a bőrébe. Széltében-hosszában azt híreszteli magáról, ő leplezte le a kastélyban Drakulát, aki szorongatott helyzetében azután egyszeribe farkassá vedlett és elillant... — Mégis jól hallottam, hogy valaki császkál odakint — szakította félbe társa elbeszélését az orvos, amikor félénken megkocogtatták az ajtót. Grovesgu állt a küszöbön, az erdőkerülő: — Engedelmet kérek, domnule, hogy éj idején alkalmatlankodom, de... — Isten hozta, ördögharagító barátom! — üdvözölte szívélyesen a jókedélyű házigazda. — Ne tessék gúnyolódni! — szabadkozott Grovesgu. — Ott a parkban akkor bizonyára mellédöftem, csak a halinám vallotta kárát. Drakula sértetlenül elszállt a bestiából és azóta a gróf úr becses személyében kísért tovább. — No tessék! Most már egy vérbeli gróffal költözött össze? — tréfálkozott a körorvos, aki nem szívlelte a nemesi rangok viselőit. — Csak nem ártott meg az előkelő környezet a kis Luciferkónak? — Azt ugyan nem tudom, — tétovázott az erdőkerülő, aki nem értette meg a tréfát — de a Szentormódy gróf úr elküldte kocsiját a keresztútig. Tessék elnézni hozzá, haldoklik a kiscselédje .. Elvérzik! — El-vér-zik? Mitől? A bolondos Szentormódy cselédje? — Az. Minden higgadtsága ellenére különös sejtelmek ébredeztek az orvosban a hír hallatára. Tréfálkozó kedve egy
