Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-23 / 12. szám
T ehets'éges, hogy ugyanabban a percben Indultak az erdőbe. 'Az öregasszony a folyómenti kis viskóból, amelyet cserép helyett feketére vénült zsupszalma takart. Olyan kicsinyek voltak az ablakai, hogy egyszerre két ember sehogyan sem tudott volna rajtuk kinézni. Az ajtó kilincsét pedig házilag szőtt madzagra erősített lapos kallantyú helyettesítette. Ha meghúzták a madzagot, a fadarab kiemelkedett az ajtófélfa bemélyedéséből és kinyílt az ajtó. A méltóságos úr a falu feletti dombra épült kastélyból távozott. Csodálatosan szép volt ez a kastély. Teteje cirádás, hivalkodóan piros volt, ablakait zöld zsalugáter védte az időgedelmességet, az uraságnak Is olyan nehéz, sőt elképzelhetetlen lenne nemet mondani... S a kis házacska most olyan csendes. S neki olyan nagynak ts tűnik. Hiszen jgyedül lakik benne, olyan sok hely van még ott S amíg az öregasszony így tépelődött és meggémberedett ujjaival gyűjtötte a száraz ágakat, a méltóságos úr és a vadászok csoportja szinte egyik pillanatról a másikra előbukkant a völgy túlsó végén. S egyre közeledtek feléje. Az öregasszony megrémült. Eszébe jutott, hogy szigorúan tilos a méltóságos úr erdejében rőzsét gyűjteni. Ki is dobolták. járástól, no meg a hívatlan vendégektől. Kerítése, kapui kovácsolt vasból voltak, és a környék leghíresebb mesterei izzadtak az üllő felett, míg vasba formázták fantáziájuk csodálatos virágait. Mindketten az erdőbe indultak. Az öregasszony egyedül. Sovány, csontos testén lompos, fakóra kopott ruhadarabok. Hóna alatt összecsavart kötelet, meg egy sallangos hamvast szorongatott. Á metsző téli reggel kékre csípte ráncos, beesett arcát, vizenyős, mélyenülő szemét és az orrát. Nagyon fázott, nagyon szeretett volna otthon maradni. Dehát nem lehetett, hiszen nem volt otthon egy darabka tüzelnivaló fája sem. Félt a hidegtől, de mennie kellett a méltóságos úr erdejébe, egy kis rőzséért. Taposta hát a havat, botladozott a mély hóban bujkáló gyökerekben, kövekben. Nagyon sokáig tart az út az erdőbe. Es olyan sok minden eszébe jut egy ilyen öregasszonynak, amíg a folyótól az erdőig elér. A méltóságos úr is gyalog ment. De az ő lábait pompás, meleg vadászcsizma védte a hideg ellen. Hóprémes bundája fittyet hányt a téli hidegnek. S ha talán fázni méltóztatott volna, ott voltak a fogdmegjei, a főerdész, a főlovász... S ott volt a palackban a 'francia konyak is. S mindenki a parancsát várta, azt leste, nincsen-e valamilyen kívánsága a méltóságos úrnak. S ennek csak egyetlen kívánsága volt. Hogy jól sikerüljön a vadászat, hogy ügyesek legyenek a hajtóknak kiparancsolt parasztok, éshogy kipróbálhassa a leghíresebb belga gyártól vásárolt tökéletes vadászfegyverét. Az egész úri társaság vidám volt, csak a parasztok nem, mert ők fáztak a magas hóban, ugyanúgy fáztak, mint az öregasszony, mert nekik nem volt prémes bundájuk és vadászcsizmájuk. De mégsem haragudtak, mert jó vadászat esetén a méltóságos úr egy nyulat szokott ajándékozni, s egy nyálból, pláne ha jó nagy, jóllakik a család, a gyerekek. S a csípős téli reggelben az öregasszony is, a méltóságos úr is haladt a célja felé. Emez ismerte a falu urát, tisztelte és félt tőle. Hiszen egy emberöltővel ezelőtt apja, anyja ugyanígy tisztelte a méltóságos úr apját, anyját. Ez nem is lehetett másképp. A szegénynek tisztelnie kellett a gazdagot és félnie is kellett tőle. Az öregasszony hidegtől gémberedett kezekkel turkálta a mély havat. Száraz rőzsét kutatott a hótakaró alatt. S az ember, ha egyedül van, csak gondolkodik, emlékezik. Az öregaszszonynak is annyi mindenféle eszébe jutott. Az embere, aki tizenhétben Galíciában maradt. Talán egy ilyen nagy, csendes erdőben, mély hóba hullott. Meghalt, nem is tudta miért. Azt parancsolták nekik, halljatok meg, s ők mind meghaltak. Ezer meg ezer fiatal ember. S az öregasszony gondolataiban felködlöttek a háború utáni évek. A négy gyerek. S nyomor, s nincstelenség. Két gyermek nem is bírta a nélkülözést, elpusztult. A két fiú megmaradt. Szépek lettek, erősek, egészségesek. Olyanok, mint az apjuk volt tizenhétben. Mielőtt Galíciában meghalt. Ismét háború lett és az ő két fiának mennie kellett. Megint arra, Galícia felé. S nem is sok idő múlt el, jött az értesítés, hogy mind a ketten meghaltak. Lehetséges, hogy pontosan ott, azon a helyen, ahol az apjuk. Mert ők is parancsot kaptak, a halálra., S a szegény emberek megszokták az en-HIBAIGAZÍTÁS! A Szabad Földműves 11. számának 6. oldalán az Egy lapát töld című elbeszélés alá tévedésből Fűry József neve került. Az elbeszélés szerzőjének, Oravecz Jánosnak szives elnézését kérjük! A Szerkesztőség £ SZABAD FÖLDMŰVES 1968. március £3. Nem tudta, hogy mit csináljon. A lába előtt, a hóban ott volt az össze-: gyűjtött rözse. Csak fel kell kötni a hátára és ha siet, még elmenekülhet. De aztán jutott eszébe, hogy a fával nem tud sietni, ha menekülni akar, akkor csak fa nélkül. De akkor meg mivel tüzel majd, hiszen egy forgács sincs a háznál. Az öregasszony úgy döntött, hogy mégis elviszi a fát. Amennyire csak fagyott ujjat engedték, gyorsan a hátára csomózta a rőzsét és bukdácsoló léptekkel elindult a dombtető felé. Egy-egy pillanatra megállt és fülelt. Megállapította, hogy a hangzavar egyre közelebbről érkezik és most jól lehet hallani a kutyák csaholását is. S a hangzavar már a másik oldalról is egyre erősebb. Meggyorsította lépteit s ziháló tüdővel, időnként térdrebukva törtetett a magas hóban a domb teteje irányába. Ha túl juthatna a dombtetőn, nem kellene találkoznia a vadászokkal. Hihetetlen akarással fúrta magát előre a mély hóban. Az ágak az arcába csapódtak, valami megkarcolta a homlokát, a vér szétmázolódott az egész orcáján, le a szája sarkáig. Erezte a sós ízt, de nem törődött vele. Csak menekült a domb oldalán felfelé. Hazafelé. Szemei előtt furcsa, színes karikák köröztek bolond össze-visszaságban. Szíve szinte ki akart ugrani az oldalán. S már akkor azt gondolta, hogy sikerült a menekülés, az egyik kanyarulatnál előbukkant a méltóságos úr, meg még sok idegen úr ,,, Az öregasszony megtorpant egy pillanatra. Fülében valamilyen fájó dobolást érzett. Homályosan hallotta, hogy szól valamit a méltóságos úr főerdésze, de nem értette, hogy mit. Csak összehúzott szemöldökét látta, arca közepén szétterülő vöröses bajuszát, kalapja mellett a vaddisznósortét. Még inkább megrémült és utolsó erejének megfeszítésével tovább futott a dopibon fölfelé. Kiáltásokat hallott maga mögött, aztán kutyaugatást, egyre közeledő kutyaugatást. Le kellene dobni a fát, úgy könnyebben haladhatna, de ez csak egy gondolattöredék volt, a sokévtizedes beidegzódött vak rémület szinte ámokfutóvá tette a törékeny Öregasszonyt. Futott, botorkált. Már ott volt előtte a dombtető, pár lépésre, csak túl lenne már rajta, oda már nem jön el sem a méltóságos úr, sem a főerdész, csak addig eljuthatna. Elkékülő ajkai imát mormoltak: „faj, édes Istenem, jaj, szűzmáriám, segíts." Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül a két legényfia arcát látta olyan tisztán, élesen, mintha ott áll-. nának a domb tetején és feléje nyújtanák a kezüket, gyere anyám, gyere, mi megvédünk, mi nem hagyunk, mi majd segítünk neked, mi majd elveszszük tőled a nehéz fát, hiszen már oly nagyon nyomja a hátadat, a vékony csontjaidat, aszott vállaidat! Es lám, a szíved már nem is bír verni, gyere anyám, gyere ... Már csak öt lépés a dombtető, már csak négy, három, amikor a háta mögött iszonyatos dörrenés szakította szét a csendet. A csodálatosan tökéletes belga gyártmányú vadászfegyver dörrent, csöve nem irányult senkire, csak úgy az ég felé, a méltóságos úr csak amolyan ijesztésnek szánta, legalább nem jön ide máskor lopni ez a vénasszony, meg a többi hozzá hasonló. Az öregasszony azonban ezt nem tudta, ő azt hitte, hogy a méltóságos úr az ő sovány kis alakját célozza, vagy talán a fakó, fekete kendőbe bújtatott kis madárfejét. S arra gondolni sem mert, hogy megforduljon, várta a következő lövést, de közben minden erejével törtetett felfelé a dombon, a völgyből úgy nézett ki, mintha furcsa, fekete madár kutatna a hóban, szárnyait ide-oda libbentve. S a méltóságos úr meg a kísérete számára olyan mulatságos volt, ahogy a madárszerű kis öregasszony ott kapaszkodott a hóban. A méltóságos úr pompás humorérzékével, nagyon ■ szívesen nevetett a szegények rovására, s most is tele szájjal nevetett. Vele nevettek a kísérők is, csak a parasztotk, a hajtők nem nevettek, akik ott álltak a mély hóban, szemük megbűvölten tapadt az fullad, csak egy szippantáshyi levegő kellene, mindjárt összeszedné magát, újjászületne. De a mellében irtózatos fájdalom hasogat, a szívét valami rettenetes erő egyre szorosabban markolja, sovány kis tette vonaglik a mély hóban, már nagy udvart kotort ki a fagyos földön. Fejében úgy Zuhog valami, mint a vízesés. Ilyen hangot adtak zivatarkor a folyóba ömlő patakocskák, ott a háza közelében. Hangokat hallott maga körül, a fia, a kisebbik fia hangját. De aztán felvillant benne a tudat, hogy az nem lehet, mert a fia már nem él, az meghalt valahol idegen földön, s meghalt a második fia is, az apjuk ts — és az sem volt, aki egy pohár vizet adott volna nekik haláluk percében. De a szorítás a mellében egyre erősebb, egyre iszonyatosabb, már a gondolatai is összezavarodnak, furcsa köd kezdi ellepni egész tudatát. Oldalra fordítja fejét, a szemét tágra nyitja, de már nem lát semmit. Es a sovány kis alak hirtelen kinyúlik, elkékülő arcára iszonyatos megbékülés telepszik. Már mozdulatlanul fekszik a hóban, két keze vállmagasságban kinyújtva. Olyan így, mint egy megfeszített különös Krisztus, akit nem a keresztfára, hanem az anyaföldhöz szögezett valaki. S ha a száj szögletéből kicsurranó pirosság nem lenne iszonyatos cáfolat, azt lehetne gondolni, hogy az öregasszony csak elszenderedétt.., 1942. februárja ... öregasszony alakjára, nyeldeklőjük remegett és mind azt kívánta, hogy érje el a domb tetejét, bár el tudná vinni a kis csomó gallyat, mert ha nem viheti el, akkor az éjszaka megfagy, mint ahogy megfagynának a hajtők, a parasztok gyermekei is, ha nem tudnának itt-ott egy kis száraz rőzsét vinni szüleik a méltóságos úr erdejéről. A méltóságos úr rózsaszínű arca úgy tündökölt . a hódprémes bunda gallérja között, mint egy kettévágott görögdinnye. Fogai szinte virítottak. Nagyszerű hangulatban volt, a vadászat is sikerrel kecsegtetett, így aztán ismét az ég felé emelte a modern belga vadászfegyver csövét és leadott még egy lövést. Azt is csak úgy, riasztásképpen. Az öregasszony közben már elérte a domb tetejét s ott a rettenetes erőfeszítéstől leroskadt. Ogy esett hasra a hóban, hogy a két karja kétoldalt elállóit tőle, apró madárfejét félre fordította. S a hátán ott volt a rőzseköteg, amely a futás közben szétbogozódott, most úgy ült az öregasszony hátán, mint valami furcsa szörnyeteg, egy különös tengeri polip, rengeteg karjával szívja az öregasszony kevéske vérét. Az öregasszony fel szeretett volna lélegzeni, levegőhöz akart jutni, de iszonyodva érezte, hogy egy csepp levegő, nem sok, annyi sem jut le a tüdejébe, pedig ha nem lélegzik, meg-TUDATFICAM Nyugalmunk kocsonyarezgés a távlatok béna kilométerköve közt Vértelen arcunk bakelittá válik darabjaira hull Hüllőként tekerednek nyakunkra a napok Sóvirág terem a fennköltség tisztásain FÖLDHÖZKÖTÖTTEK Feldübörög a lánctalpas traktor pozdorjává törnek a színtelen álomkristályok A vakolatlan vályogarcokban lakatlan odú a szem Nem érti a földhözkötött életek jeltelen útját A nyelv mázsás Csupán a mozdulatok beszélnek Amint a tudat legmélyebb hombáraiból a kételkedés humuszába pergetik a bizalom bűzaszemeit V. VDSZTOKDV: UTOLSÓ LETARTÓZTATÁS Pavel megmondta Reménynek, hogy Marija tetszett neki. És ez igaz is volt. Remény leírása alapján azonnal felismerte. Igaz, nem tudja, milyen lehetett azelőtt, de most nagyon helyes, csinos asszony. Minden apróságra ügyelve Pavel részletesen elmondta, hogyan találta meg Mariját, hogyan őgyelgett a ház előtt, hogyan követte a gyermekorvoshoz. — Miféle gyermekorvoshoz? — vágott közbe Remény. — Ja persze — kapott észbe Pavel. — Majdnem elfelejtettem, hogy Marijának fia van. Négy hónapos. Egy kicsit várnia kellett, amíg Remény megemésztette a hírt. Pavel még nem látta őt örülni, de most ahhoz hasonló kifejezés ült az arcán, mint amikor átadta neki a rádiót. — Ez az én fiam, Pavel. Pavel mi mást tehetett, gratulált. — És tovább, hogy volt? — érdeklődött Remény. A folytatás eléggé lehangolta Reményt. Pavel elmondta, hogyan tette be a kocsiba a pénzt, az asszony hogyan találta meg, és hogy egyenesen a rendőrségre ment. Megint szünetet kellett tartania, még hosszabbat, mint az előbb. Pavel beszámolója hasonlított az acél edzéséhez: előbb izzásig hevítik a fémet, aztán hideg vízbe dobják. A Reményben váltakozó érzések egyetlen árnyalata sem kerülte el Pavel figyelmét. — Folytasd. — Többé nem láttam Mariját. Vagyis hát megvártam, hogy kijöjjön a rendőrségről, egy darabon a nyomában voltam, aztán láttam, hogy hazafelé tart, és lemaradtam. Gyembovicsről is megtudtam egyetmást, de erről talán majd máskor ... — Ne lelkizz. Folytasd. — Gyembovics meghalt. Elégett a házzal együtt. — Hogy tudtad meg? — Egy taxisofőrtől. A szomszédok azt is elmondták, hogy valami öregasszony kétszer is kereste. Csak Emma lehetett. — Más nem kereshette. — Remény gépiesen puhította a cigarettát, míg végül kiszóródott belőle a dohány. — Szóval Emmát nem fogták le ... Az ördögbe is, lehet, hogy alaptalan volt a riadalom? — Ettől a naptól kezdve Remény ritkán beszélgetett bensőségesen Pavellel. Esténként könyvet olvasott, amit a házigazdától kölcsönzött. Ha jó idő volt, a Volga túlsó partjára jártak fürödni. Remény utasítására Pavel beiratkozott a gépkocsivezetői tanfolyamra, és ez reggeltől délig elfoglalta. Remény jól okoskodott: Pavel tanuljon meg egy jó szakmát, ne maradjon egész életében segédmunkás. Maga is szívesen ült volna a volán mögé, de attól tartott, hogy nyomoznak utána, elsősorban a sofőrök között keresik. Remény arra kérte Pavelt, hogy kössön barátságot vasutasokkal, katonákkal, hajósokkal. Délutánonként ne tétlenkedjen, hanem járja a város szórakozóhelyeit, menjen ki az állomásra, a kikötőbe, a város környékére. Figyelje, milyen szállítmányok érkeznek. Fordítson különös figyelmet a katonai alakulatok elhelyezésére, fegyverzetére, és keresse a rakétakilövő állásokat. Minderre szükségük lehet. Remény láthatóan várt valamire. Végre elérkezett a csütörtök. Mindjárt éjfél után Remény bekapcsolta a rádióadót. Valamit írogatott, aztán kitessékelte Pavelt, és egy óra hoszszat foglalkozott a távirat megfejtésével. Másnap, amikor Remény befejezte a munkát, együtt elmentek a postára. Egy poste restante levelezőlap várta Reményt. Mindjárt ott az ablaknál elolvasták: „Kedves Elvtársi A gyűjteményében lev.: bélyegek nagyon érdekelnek. Értesítsen a csere-felvételekről“. Olvashatatatlan aláírás. A feladó: Moszkva, Bolsaja Poljana. Remény mindjárt válaszolt is. Pavel tudta, hogy ez a kémközpont által alkalmazott ellenőrzés. Ha Sztanyiszlav Kurnakov valóban ebben a városban tartózkodik, meg kell kapnia a lapot, és válaszolnia kell rá. Ha nincs itt, a lap visszamegy a feladóhoz. Vasárnap Remény korán felkeltette Pavelt, és megkérte, hogy utazzon el Moszkvába, vásároljon néhány rádióalkatrészt a műhely számára. Ez nagyon jól jött, mert Pavel éppen találkozót akart kérni. A művelet a végéhez közeledett. Elérkezett az idő, hogy Mihail Tuljev, volt Zarokov, jelenleg Kurnakov vallomást tegyen. Pavel Moszkvában találkozott Vlagyimir Gavrilovics Markovval. — Elfogjuk — mondta Markov, miután meghallgatta Pavel jelentését. — A napot te határozd meg. A helyet is. De előbb új helyre kell költöznöd. Ott, ahol lakni fogsz, senkinek sem szabad személyesen ismernie Sztanyiszlav Kurnakovot. — Megpróbálom rábeszélni. — A költözés napján kell letartóztatni, hogy az új házigazdának ne legyen ideje megtudni, melyikőtök Sztanyiszlav. — Mit csináljak a gyászjelentéssel, Vlagyimir Gavrilovics? Megmutassam neki? — Ezt majd bent is megcsinálhatjuk. De magad eszelted ki, magad mutasd meg. Kusztov a közeledben lesz. És még egy. Nagyon kérlek, ne kutass, légy óvatos, és tartsd szemmel. Ez nem játék. A pisztolya sem vaktölténnyel van megtöltve. Hallod, Pavel? — Ugyan, Vlagyimir Gavrilovics ... Ismerhet. — Éppen azért mondom. Ne merj vakmerősködni. — Pisztolyt nem hord magánál. A töltőtoll pedig a lámpában van. — Mindegy. Elbúcsúztak. Pavel visszatért a városba. ... Reményt nem nagyon kellett rábeszélni a lakáscserére. Ő is többször gondolt már erre, mert amióta rádiót és társat kapott, jobban el kell szigetelnie magát a szomszédoktól. Pavelt megbízta, hogy keressen lakást. Pavel hamarosan talált is a város szélén egy házat, amelyben két különbejáratú szoba volt kiadó. Hívta Reményt, hogy nézze meg. Reménynek tetszett. Megállapodtak a lakbérben', és július 14-ére tűzték ki a költözködést. A „költözködés“ szó kissé fellengzősnek hatott, mert összesen három bőröndjük volt. Július 13-án, szombaton, amikor Remény megjött a munkából, Pavel megemlítette, hogy nem lenne rossz másnap elmenni horgászni. A gépkocsivezetői tanfolyamon vidám társaság verődött össze. Az iskola autóbuszával mennek. Az egyik szerelő, akivel Pavel megbarátkozott, megígérte, hogy Volgával megy. „De holnap költözködünk“ — vetette ellen Remény. A gondolat azonban már megtetszett neki, és ezt látva Pavel javasolta, hogy most mindjárt telefonál a szerelőnek, és megkéri, hogy reggel korán jöjjön, előbb átviszik a bőröndöket az új lakásba, s onnan egyenesen a tóhoz mennek. A Volgával úgyis utolérik az autóbuszt... ... Július 14-én reggel napos, meleg időre ébredtek. A csendes utcácskában vidáman hangzott a Volga tülkölése: Pavelt és Reményt hívta. Gyorsan búcsút vettek az öregektől, a bőröndöket berakták a csomagtartóba, és beültek a kocsi hátsó ülésére. Pavel bemutatta Reménynek a bahátját, a szerelőt, aki nem volt más, mint Kusztov hadnagy. Becipelték a bőröndöket, bezárták az ajtót, és visszaültek a kocsiba. Amikor kiértek az országúira, Kusztov megjegyezte, hogy negyven perc múlva a tónál lesznek. Többet nem is szólt, mert nagyon kellett vigyáznia. A városiak motoros és motor nélküli közlekedési eszközökkel valósággal elárasztották az utat, tódultak ki a természetbe. Olyan volt a forgalom, mint Moszkvában a Gorkij utcán csúcsforgalomban. Remény sem volt beszédes kedvében. Szótlanul mentek. Húsz kilométernyire a várostól Kusztov letért egy dűlőútra, amely egy közeli nyíreshez vezetett. — A nyíres mögött van a mi tavunk — mondta Kusztov. Ez annyit jelentett, hogy tíz perc múlva Pavel és Kusztov meglátják kollégáikat. Pavel teljesen nyugodt volt. Remény semmit sem gyanított. Attól aligha kellett tartani, hogy ellenállást fejt ki. Ideje sem lesz rá. A finálé ridegen prózai lesz. Semmi szökés, semmi üldözés, semmi lövöldözés. Minden úgy fog történni, ahogy általában az életben. Pavel egyszerűen letaglózhatta volaj v> u OJ > X X 2 o X N U Cd 2 X
