Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-17 / 7. szám

Borzasztó. Már kilenc óra is elmúlt és még mindig nincsenek sehol. Igaz, a parasztoknak sem kenyere a pontosság, ha valamit hatra hirdetnek, akkor félhét félé kezdenek szállingózni...

Na, jó. Hát kezdtek mondjuk háromnegyed hatkor, húsz perc a referátum s volt három, egyenként tíz perces felszólalás, a szavazás két perc, a zárszó, ha nagyon elnyújtják tíz perc, akkor is legkésőbb nyolcra itt lehettek volna. Rudi jól tudja, hogy semmivel sem idegesítheti fel jobban, mintha az efféle összeröffenések után elmegy a kocsmába és ott az éppen összeverődött népséggel odavissza kéregetik egymásnak a féldeciket.

Hívjon vendéget. Itthon egyenek, igyanak, az egészen más. Ott van már az asztalon a liter gyümölcspálinka, a kispoharak, a felszeletelt házikolbász, paprikás szalonna, a hámozott vöröshagyma, a friss kenyér és egy kis sós sütemény is.

Rudi bohém fiú volt valaha. Igaz, egészen fiatal kölyök volt, amikor a közigazgatási területre helyezték. Akkor szerelt le a katonáéktól. Törzsőrmester volt és párttag. Odatették Szederjésre titkárnak csak azért, mert rendes, értelmes, jó elvtárs. De tönkre is tette volna a karrierjét, ha nincs szerencséje.

... Hadasné kinézett az ablakon. Az utca jól meg volt világítva, mert Rudi gondoskodott róla,'hogy a ház előtt szereljenek fel utcai lámpát. Ok nélkül nem marad ugyan ki soha, de még így ts gyakran jön haza sötétedés után.

Ott, Szederjésen, nehezebb volt. A kis, fiatal titkárt sok lányos háznál

hon is ő végzi el a napi munkát. Egy héten kétszer átjön a szomszédból Kanalas Terka. Ö csinálja meg a mosást, vasalást, nagytakarítást, de enynyi igazán kijár egy dolgozó nőnek.

Többször is elkezdte a fogyókúrát. Kínlódott, vergődött az önmagára szabott nehéz feltételek miatt. Azokban a napokban különösen ingerült volt, nem állhatott meg senki előtte. Szegény Kanalas Terkát ts legorombította a vasalás minősége miatt s Rudival is összekapott. Odabent, az irodában sem volt ajánlatos hozzá szólni. Aztán feladta a harcot, de a jó hangulata nem tért vissza. Azóta is lelkitsmeretfurdalása van minden ízesebb falatnál ...

Autó zúgott el az ablak előtt. Az állomásfőnöké. Hadasné fejét erős vérhullám öntötte el. A főnök felesége nagyrészt azért vétette meg az urával az autót, hogy öt bosszantsa. Mert nagy vitájuk volt két évvel ezelőtt. Arról, hogy ki az első asszony a faluban. Mert az a hitvány kóróalakú főnökné el akarta hódítani tőle ezt a címet. Csak azért, mert ő régi, úri családból származik és kisasszonynak született. Azt mondta, hogy a jómodort akkor kell kezdeni tanulni, amikor még gőgicsél a baba. Hát látszik, milyen az ő modorai

Hadasné bosszúsan elfordult az ablaktól. Leült a rekamié szélére, ügyelve arra, hogy a délután takarított szoba szimmetrikus rendjét semmivel se zavarja. Rövid lelkitusa után elszánta magát, egy kolbászdarabot elvett a tálról s egy kenyérszeletet is. Mindkettőt óvatosan, úgy, hogy ne zavarja meg a tálalás harmóniáját.

számontartották. Sokan meg akarták fogni. Egy községi vezető a családban nem árt. A fél falu felzúdult, amikor elterjedt a pletyka, hogy Hadas Rudi az asztalos özvegyének udvarol. Hát még amikor kiderült, nemcsak meleg vacsorát akar az özvegyasszonytól, amiben még nincsen semmi kivetnivaló, hanem el is akarja venni. Alig tűzték ki az esküvő időpontját, mentek ám a névtelen levelek a járáshoz: tűrhetetlen állapot, hogy Hadas Rudolf községi titkár erkölcstelen életmódot él.

Jankó elvtárs vizsgálta ki az ügyet. Becsületére legyen mondva: hamar

átlátott a szitán.

— El kell maguknak költözni. Nem azért, mert maga Hadas elvtárs hibát követett el. Erről nincs szó. Csak, mert vannak csaták, amelyeket fölösleges megvívni. Menjenek egy új környezetbe, ahol már így együtt ismerik meg magukat.

Jankó elvtársnak nagyon igaza volt. Itt Rudi már másként kezdett. Itt már lehetett irányítani. Nem járt pincézni a parasztokkal, nem bratyizott soha senkivel. Nagy fegyelemmel olyan magatartást alakított ki, hogy nyitva az út felfelé, nem fognak csalódni benne.

Hadasné számára a legfájóbb volt, Rudi még csak novemberben töltötte be a harminckettőt, ő pedig már harmincöt lesz márciusban. Március tizedikén, Ildikó napján, azért is keresztelték Ildikónak. Mindenki azt mondja, hogy szép neve van, de ő mégsem szereti. Mert, ha valaki a nevén szólítja, neki rögtön az elközelgő harmincötödik születésnapja jut eszébe. Mintha rákiáltanának: Hallod? Múlik az idő!

Az a két és fél év korkülönbség eleinte nem bántotta ennyire. Sőt, még örült ts, hogy anyáskodhat Rudi fölött s ezt a gondoskodást a férfi is jónéven vette. De az utóbbi években kicsit megbillent ez a harmónia.

Lehet, hogy a hízás miatt? Hadasné most nyolcvan kiló s ebből majdnem tizet az utóbbi két esztendőben szedte föl. Pedig azt sem lehet mondani, hogy henyél. Mint bérelszámoló dolgozik a szövetkezet irodájában, s ittfo SZABAD FÖLDMŰVES

1968. február 17.

Alig nyelte le az utolsó falatot, nyílt a kapu és megkocogtatták az ablakot. Hadasné gyorsan a bimmbammos órára pillantott: háromnegyed tíz volt. Kint, a ház előtt egyedül állt Rudi. Érdekes, hogy egyedül jött, s mintha gorombábban kopogott volna, mint szokott. Hadasné kicsit elhízott alakjához képest, fürgén és nyugtalanul szaladt, hogy kinyissa az üvegveranda ajtaját.

— Elhúzódott a gyűlés?

— Láthatod.

— Éhes vagy?

— Majd később. .

— Töltsék?

— Az jó lesz.

— Na, beszélj már! Valami kellemetlenséged volt?

— Így ts mondhatnánk.

— Na, szólj már! Ne Idegesíts!

— Nem jelöltek titkárnak. Kíbuktattak.

— Rudi. Te részeg vagy!

— Bár az lennék.

—- Ez viccnek is rossz. Hogy-hogy nem jelöltek?

— Leszavaztak. Tóth Gyuri, az erdész lett a jelölt.

— Kinek jutott ez az eszébe?

— Többen is felszólaltak. Először Akác Marci tőletek, a szövetkezetből. A baromfi-telepről. Aztán többen csatlakoztak.

— Jankó elvtárs nem volt ott?. . ■

— De ott volt. Nem tudta megfordítani a hangulatot.

— Mégis, mit mondtak? Loptál? Csaltál?

— Hagyjuk ezt Ildi — intette le fásultan a férfi. Sietség nélkül töltött magának egy pohárka pálinkát, s még kicsit meg is forgatta, mielőtt kiitta, mintha mosná a poharat. Hadasnénak nem tetszett a férje zárkózott egykedvűsége. Nem ilyen szokott lenni Rudi, ha támadás éri, ha valakivel összekoccan, ami szinte elkerülhetetlen az ilyen pozícióban. Rendszerint itthon adja ki a . napközben elnyelt mérget, néha még kiabál, hadonászik is, mintha itt lenne az a személy, akivel meggyűlt a baja.

— Most mi lesz? — kérdezte az asszony, akire lassan átragadt a férje hangulata.

— Nem halunk éhen. Ne félj. Van szakmám is. Katonáéknál megtanultam a motorszerelést.

— Jankó elvtárs mit mondott?

— Lehetséges, hogy elvisznek egy

másik faluba. Még megbeszélik. Holnap délután kijön. Azt ígérte.

— Dehát ez akkor is szégyen.

— Csakugyan szégyen.

— Elmúltak már azok az idők, amikor csak úgy, szeszélyből pálcát lehet törni valaki fölött.

— Hagyjuk ezt Ildikó. Fáradt vagyok. Feküdjünk le.

— Nem értelek, Rudi. Nem voltál te soha ilyen nyím-nyám. Nagyon megbántottak? Csak nem volt igaz, amivel megvádoltak?

— Szeretném, ha mára befejeznénk ezt a témát. Mondtam már, hogy fáradt vagyok.

— Már ne is haragudj, de ezzel nem hallgattatsz el. Így nem tudnám lehunyni a szemem egész éjszaka, fogom van megtudni, mivel támadtak!

— Engem nem támadtak — mondta Hadas csendesen, és bal arcában, a szája sarka körül rángatózni kezdtek az izmok. Ezek a furcsa arcrándulások talán egy éve jelentkeztek. Hadasné először azt hitte, hogy valakitől elleste, valakit majmol a férje, azt gondolván, hogy egy kis arcidegesség jól áll a vezető embernek. Elárulja, hogy sok a gondja, baja és szívén viseli a község problémáit. Ám az arcrándulások tartósak maradták, sőt megerősedtek. Az is nyilvánvaló lett, hogy Rudi többnyire a vita hevében vagy töprengés közben tudomást sem vesz a rángatózásról.

Már-már hajlott arra Hadasné, hogy abbahagyja a faggatódzást, de piszkálta a kíváncsiság és a jó feleségről alkotott fogalmák szerint is sürgősen meg kellett osztani férjével a problémát.

— Ha tovább kéreted magad, mostmár komolyan megsértődök.

— Hát jó — állt fel Hadas és sétálgatni kezdett. — En nem akartam ma beszélni veled. Féltem, hogy ma esetleg indulatos leszek. Igazságtalan. Az a helyzet, hogy nem is annyira engem utálnak, hanem téged. Ahogy mondták: nálunk az asszony viseli a kalapot. Te kormányozod a falut.

— Ki volt az az aljas?

— Teljesen mindegy. Többen ts felszólaltak. Es akik csak szavaztak, azok ts véleményt mondtak.

— Ennyi az egész? Ez magánügy.

— Azt is mondták, sajnálod, hogy már nincsenek nagyságos asszonyok. Hogy régen a jegyzőné barátságosabb volt, mint te. A szövetkezeti irodából kizavarod, akt nem köszön elég alázatosan. Ott is te akarsz uralkodni.

— Es te tűrted, hogy sértegessenek?

— Mit csináltam volna? Már nem ts jelentkeztek, csak álltak fel egymás után.

— A főnökné keze van ebben. Ki kellene vizsgálni.

— Nem bántottak. Egy ujjal se nyúltak hozzám. A házat se gyújtják ránk. Joguk van azt jelölni, aki nekik legjobban megfelel.

— Te talán egyetértesz velük?

— Csak elgondolkoztam.

Hadasné rámeredt a férjére. Már nem érdekelte, amit mondott a falu, s az sem, mi lesz a jövő, költöznek-e vagy maradnak. Leborult a rekamiéra és nagy mellét rázta a zokogás. Fuldokolva panaszolta:

— Rudi, te már nem szeretsz engem! Érzem, már nem szeretsz! Vénasszony vagyok ... Tudom!

Kívánta, várta, hogy a férje mellé üljön, simogassa, megvigasztalja.

VÁGYÓDÁS

(Klaus Horning felvétele)

Én így szeretlek, kócosán, te kedves — Hajnalfelé, a szádon semmi rúzs —

Makacs hajad fekete lángja repdes,

Halvány a képed, szigorú, borús.

De elhúzod a kezed és az ajkad S magamra hagysz, — te örökös utas, Találkozónk persze csak eddig tarthat,

De szívem nyomja szüntelen kutat.

Mint elriasztott gyönge-lenge álom,

Suhansz el tőlem, — húz a messzi táj,

Távol utcákban tűnsz fel a homályon,

Talpad alatt új s új országhatár.

Szívtam más illatod rőt alkonyaiban,

Mely égetőbb, mint bármely gyötrelem, Párizsban, a bulvári forgatagban,

S a leningrádi kéjes éjeken.

A kaukázusi hegyek meredélyén,

S a szép, monoton moszkvai telek Fölénk-boruló, tiszta-néma éjén Leheltem be az édes bút veled.

Jaj, hol talállak, hol talállak újra?

Hol látom újra, milyen gyönyörű,

Ha mosolyogsz a homályban, kigyúlva —

Te felpihegő, halk lélekzetű?!

Nyomnak a komor, mindennapi gondok, Sorsom vad sodra görget sebesen;

Féltés? Panasz? — Egyetlen szót se mondok: Éhes vagyok, s te vagy a kenyerem.

30. A MINTÁK ELJUTNAK

RENDELTETÉSI HELYÜKRE

Hat óra körül egy kis irodahelyiségbe vezették, ahol egy idős, gyűrött arcú férfi ült, nyilvánvalóan nem aludta ki magát.

Alik teljesen összetört.

Ketten is kísérték. Külön repülőgéppel hozták. Itt már várják, nem aludtak. És mindez miatta. Azért, mert valakinek szüksége volt arra a marék földre és a pohárnyi vízre. Mibe keverte bele Kokó? Alik csak most rémült meg igazán.

A kihallgatás inkább beszélgetésre hasonlított. A kialvatlan férfi nem volt inerült. Kérdezett, és türelmesen figyelt.

Az első kérdések formálisak voltak. De amikor eljutottak a hamis briliánsig, a hivatalos jelleg mintha egyszerűen eltűnt volna, és Alik megkönnyebbült. Az ő személye mintha háttérbe szorult volna, Kokó került előtérbe.

Mióta ismeri? Gyakran találkoztak? Hol lakik? Milyenek a családi körülményei? Mikorra várja Alikot? Majd ezt kérdezték:

— Találkozott-e Kokónál valakivel? Bemutatta-e Kokó valakinek?

— Nem.

Alik nem akart hazudni.

— Ez nagyon fontos. Gondolkozzon. Lehet, hogy valakivel látta?

Alik soha senkivel nem látta Kokőt. Sorra vette találkozásaikat, és hirtelen eszébe jutott, hogy azon az emlékezetes estén vendéget talált nála. Alik akkor olyan állapotban volt, hogy nem is igen emlékezett rá.

— Most jut eszembe — mondta Alik —, hogy azon az estén, amikor Kokó aláíratta velem az elismervényt, volt nála valaki.

— Kicsoda?

— Egy idős, ősz férfi. Piros arcú, szemüveges.

— Ki az, és mivel foglalkozik?

— Ezt nem tudom, de nekem akkor úgy tűnt, mintha antikvárius lenne. De az is lehet, hogy tanító.

— Nem hallgatott el semmit?

— Higgye el, hogy nem.

Alikot átkísérték egy másik szobába, ahol egy heverő volt. Órákig ült ott. Kétszer is hoztak neki enni, de csak a kompótot ette meg. Este aztán olyan dolog történt, amely megörvendeztette, de meg is rémítette, hogy olyan események központjába került, amelyeket nem ismer, de kétségkívül nagyon fontosak.

Amikor újra behívták abba a szobába, ahol reggel kihallgatták, az asztalon meglátta a hátizsákját és fegyverét. Az idős férfi, aki kihallgatta, ezt mondta:

— Most hazamegy. De előbb üljön le, és hallgasson meg. — Alik engedelmesen leült. — Nem akarok a lelkére beszélni. — Az idős férfi egy pillanatig gondolkodott, az ablak felé fordult, aztán egyenletes hangon folytatta, tisztán ejtve ki minden szót, mintha diktálna. — Maga már nem gyerek. Számot kell vetnie minden lépésével, minden tettével. Az egész múltja, az iskolát kivéve, fabatkát sem ér. Rossz úton jár, és elér a szakadék szélére. Nem magán múlott, hogy bele nem zuhant. Időben visszarántották. Ez a legfontosabb, amit meg kell értenie. Magát felelősségre kell vonni. Ezt most nem tesszük, de nem azért, mintha különleges elbánást vagy bocsánatot érdemelne. Nem méltó rá. Lehetőséget adunk, hogy gyökeresen változtasson életén. Éljen ezzel a lehetőséggel. És azután már mi-den csak magán múlik...

Megint szembefordult Alikkal.

— Ezek csak tanácsok voltak. Amit ezután mondok... Előbb azonban

03

03

03

P^J

GO

ÖO

*^JJ|

>

a

2

O

X

M

£V. VDSZTOKOV: .... ^ -naLsátfgmM

m