Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-10 / 6. szám

Szívvel, szeretettel UJ kultúrliáz, új könyvtár A gömUrhorkal új kultúrház mo­dern, minden igényt kielégítő épület. Egy nagyvárosnak is díszére válna. Többmillió koronás költséggel épült, a falu és a celluléze-gyár vezetőségé­nek, dolgozóinak összefogásából, aka­ratából. A gyár és a község dolgozói, munkások és szövetkezeti tagok sok­­sokezer órányi társadalmi munkával építették be kezük nyomét a falakba, s törekvésük nem volt hiábavaló, — lenyűgözően Impozáns épület szüle­tett. A szupermodern nézőtér és színpad alkotóit dicséri, ugyanúgy az öltözők, a kávéház és a klubhelyiség, a könyv­tár és az olvasóterem, a sakk-szoba és a gyönyörű előcsarnok. Üveg, ke­rámia, faburkolat, művészi freskók. Együttvéve nagyon hatásosan emelik az épület belső kiképzését. Az épületet közel másfél éve avat­ták fel, s hisszük, ezzel ú] távlatot nyitottak a gömörhorkai dolgozók a gyár és a falu Ifjúságának fejlődé­sében. A könyvtár-szobában Prihradszky Lajosné fogadott. Munka közben za­vartam meg, mert sűrűn kopogtattak be hozzá könyvet forgató öregek, fia­talok. Prihradszkyné egyébként szíve­­lelke a falu kulturális életének, ő a CSEMADOK helyi szervezetének kul­turális felelőse, ugyanakkor a szín­játszó csoport vezetője. Nála nélkül úgyszólván semmi sem történik; moz­gatója, ösztönzője, lelkesítője a fiatal­ságnak. Mindezt mások mondták el nekem, mert ő szerényebb, mintsem­­hogy magáról beszéljen. Kérdéseimre azonban kénytelen fe­lelni, csupán csak a tényekre szorít­kozik. Szavai nyomán kibontakozik a felszabadulást követő gömörhorkai kulturális élet körvonala. — Mióta tanítja, szervezi a fiatalo­kat? — Több mint két évtizede, ponto­sabban a felszabadulás óta. Alighogy felocsúdtunk a háború borzalmaiból, munkához láttunk, láttam. Megszer­veztem a gömörhorkai fiatalokat, hir­­telenében összehoztunk egy énekkart, egy tánccsoportot és 1945 februárjá­ban lerándujtunk Tornaijára a sebe­sült szovjet katonákat köszönteni. Nemcsak műsorunkkal ajándékoztuk meg őket. Vittünk nekik édességet, egy kis jó falatot, ami erőnkből, szű­kös viszonyainkból tellett. Ez volt az első lépés a felszaba­dulást követően. Később megszervez­tem az állandó gömörhorkai tánc­­csoportot, amellyel bejártuk a környé­ket. Voltunk Hamván, Tompa Mihály falujában, Tornaiján és másutt. Még aratni is elvittem a csoportot, mert akkoriban kevés volt a munkaerő. Ha az ember visszagondol ezekre az évekre, rájön, hogy volt bennük szép­ség, romantika. A további években hol többet, hol kevesebbet, de mindig mozogtunk, mindig dolgoztunk. — Mit rendeztek az elmúlt eszten­dőben? — Húsvétkor felléptünk Jókai Mór „Aranyember“-ével, karácsonykor ze­nés bohózottal örvendeztettük meg a falu népét. A bemutatkozás a kö­zönség szerint jól sikerült, jómagam, mint a darab rendezője, nem voltam ilyen elégedett, még elkelt volna né­hány próba, de arra már nem volt idő. — Hallottam, hogy író-olvasó talál­kozókat Is rendeztek? — Azt is rendeztünk. A múlt év­ben Egri Viktor államdíjas író látoga­tott el hozzánk Nagyon kedves, köz­vetlen találkozó volt, azt hiszem ő is, mi is elégedettek voltunk a talál­kozóval. De jártak nálunk mások is, Szabó Béla, Dobos László, s más ha­zai magyar írók és költők: Az író­­olvasó találkozókat tovább folytat­juk. Most, februárban a hazai magyar költőket szeretnénk bemutatni, hogy még jobban megismerjék Gömörhor­­kán műveiket. Remélem, tervük sike­rül, s a költők sem maradnak hűtle­nek, eljönnek hozzánk. — Ügy tudom, hogy ünnepélyeken is szerepeltek. — Nagyon hatásos műsort mutat­tunk be október 28-án, valamint no­vember 7-én, a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom ötvenedik évforduló­ján. Bemutattuk Szimonov: „Orosz emberek“ című drámáját, valamint tánccsoportunk „Csillagtánc" címmel egy tánckompozíciót adott elő, amely a Szovjetunió és a szocialista orszá­gok fejlődésének egy-egy szakaszára utalt 1917-től napjainkig. Rozsnyón is felléptünk vele és mondhatom, si­kerünk volt... Beszélgetésünk a könyvtárra tere­lődött, s Prihradszky Lajosné elmon­dotta, hogy 1964 decemberében vette át a gömörhorkai népkönyvtár veze­tését. Kezdetben bizony sok nehéz­séggel kellett megküzdenie. — A könyvtárnak akkoriban mind­össze 740 kötetnyi könyve volt és 74 olvasója. Mintegy 700 könyvet köl­csönöztek ki egy év alatt. Ezt nem lehetett eredménynek elkönyvelni. Va­lamit tenni kellett, hozzáláttam a szer­vező munkához... De mit részletez­zem — Jegyzi meg. — Ma, amint lát­ja, nagyon szép könyvtárunk van, kellemes olvasóterem, és sok könyv. A könyvállomány közel ötszörösére növekedett, 3200 kötet sorakozik kö­röskörül a polcokon. A könyvtár ol­vasóinak száma ugyancsak 74-ről 350-re emelkedőt és ma már három- és félezernyi könyvet kölcsönöznek ki évente. — Minek köszönheti ezt az ugrás­szerű emelkedést? — Talán annak, hogy nem kényel­­meskedem, mint sok könyvtáros, és hetente nemcsak egy-két órát, hanem minden' szabad időmet itt töltöm. Azért teszem, hogy a falu népe, a lépi túl a vadászati témát, nehogy az idegen megneszelje az ellenőrzés iga­zi okát, mert az taktikai hiba lenne. Amit meg akart tudni, azt sikerült is megtudnia: Sztupin Albert Nyikola­jevics. Moszkvai lakos. Persze kérhette volna még tőle a vadászati engedélyt, de sejtette, hogy úgy sincs neki. Ezzel csak elijesztette volna. Nagy dolog a taktika... Fél óra múlva, miközben Alik megnyu­godva kortyolgatta a bort, Dorodnih a városba telefonált. A vonal másik végén az állambíztonsági szervek munkatársa volt. A hadnagy közölte az igazolványból vett adatokat és az idegen személyleírását, majd a be­szélgetés így folytatódott: Város: — miért lett magának gya­nús? Dorodnih: — Egy szappantartóba föl­det, egy üvegbe pedig vizet tett. Város: — Érdekes. És mit csinál most? Dorodnih: — A büfében ül, és bort iszik. A tizennégy harminchetes vonat után érdeklődött, amely maguk felé megy. Város: — Maga megkérdezte, hogy miért kell neki a víz meg a föld? Dorodnih: — Ettől tartózkodtam. Város: — Jól tette, hadnagy elv­társ. Most már ne is zavarja. Melyik kocsiba szól a jegye? Dorodnih: — Még nem váltott je­gyet. A pénztár az indulás előtt fél órával nyit. Város: — Ha az idegen felszáll a vonatra, hívjon fel, és mondja meg, hogy melyik kocsiban ül. Dorodnih: — Értettem. Város- — Nem lehetne megszervez­ni, hogy elkísérje valaki a városig? Dorodnih: — Elkísérhetem magam is. Város: — Maga nem kísérheti, had­nagy elvtárs. Magát már Ismeri. Va­laki más kellene. Dorodnih: — Van itt egy elvtárs... Ö szólt nekem erről az alakról. A villanytelep gépésze, Andrej Szedih. Ha megkérem, megteszi. Város: — Ültesse ugyanabba a ko­csiba, és magyarázza el a feladatot. Arra ügyeljen, nehogy útközben le­szálljon. Ha meg akar lépni, el kell fogni. Dorodnih: — Értettem. Sikeres fo­gadtatást. Város: — Igyekszünk. Viszontlátás­ra. Telefonálja meg a kocsi számát. Fél órával a vonat érkezése előtt Alik megváltotta a jegyet. A hatos kocsiba szólt. Dorodnih hadnagy gyor­san megkereste a vonatvezetőt, meg­beszélte vele Szedih elhelyezését, így a gépész a hatos kocsiba ült — az idegenével szomszédos fülkébe. Szedih egész úton nem mozdult. Leült a fülke nyitott ajtaja mellett, és fel sem állt. A vadásznak azonban eszébe sem jutott leszállni valame­lyik állomáson, még kevésbé leugrani a mozgó vonatról. Csak egyszer jött ki a fülkéből. A vonat este fél tizenegykor érke­zett meg a városba. Szedih követte Alikot. A peronon két jól megtermett fiatalember lépett Sztupinhoz, valamit mondtak neki, majd hármasban el­hagyták az állomás területét. Andrej Szedih fél egykor kapott visszafelé vonatot. Csak most érezte, hogy mennyire elfáradt, főleg att<v hogy hosszan le kellett írnia, miféle gyanús dolgokat művelt a vadász. Könnyebben végigdolgozott egyvégté­­ben két műszakot. No, hála istennek, vége. Lefeküdt aludni, nagy nyugalom szállta meg Igaz, hogy vagy másfél órát fog késni a munkahelyéről, de Dorodnih megígérte, hogy mindent elrendez. gyár dolgozói minél többet olvassa­nak, művelődjenek. Tudom, hogy olva­sás, irodalom nélkül nem művelődhe­tünk, nem juthatunk előre. Am az embereket a könyvek szeretetére, a rendszeres olvasásra is meg kell taní­tani. — Eljár az olvasókhoz is? — Igen, ezt kötelességemnek tar­tottam a múltban is... Mikor könyv­táros lettem, gondolkozni kezdtem azon, mi lehet az oka, hogy olyan ke­vesen érdeklődnek a könyvek iránt. Rájöttem, hogy sok ember nagyon ké­nyelmes, és annyi fáradságot sem vesz, hogy ellátogasson a könyvtárba. Pedig máskülönben szeret olvasni, szereti a könyveket. Vannak viszont olyan családok is, amelyeknek nem kenyerük az olvasás. — Mit lehet itt tenni? — gondolkoztam. A felelet kézenfekvő volt. Nekem kell elmen­nem hozzájuk. Nem sokat haboztam, sorra látogattam őket, vittem magam­mal egy-két jó könyvet is. Szépen el­csevegtem, elbeszélgettem velük, és igyekeztem megmagyarázni, hogy a ma emberének olyan szüksége van a könyvre, mint a mindennapi ke­nyérre... Mit mondjak? Nem fára­doztam hiába, az emberek lassan rá­kaptak a rendszeres olvasásra, a könyvtár látogatására. Természetesen fáradozásomat az is elősegítette, hogy rengeteg könyvet kapott a könyvtár, szép és jó könyveket... Prihradszkyné szeretettel tekint vé­gig a kis szoba könyvsoraln, és így folytatja: — Valahogy úgy érzem, hogy a könyvtárosi munkát csak szívvel-lé­­lekkel lehet végezni, nemcsak fizeté­sért, feladatként. Szív nélkül, lélek nélkül nem lehet közel férkőzni az olvasókhoz. Elsősorban a könyvtáros­nak kell ragaszkodnia az irodalom­hoz, a könyvekhez, hiszen jórészt raj­ta múlik, hogy az emberek megsze­ressék a könyveket... Nincs nagyobb örömöm annál, ha egy-egy új tagot vezethetek be a könyvtárlátogatók sorába, ha rávezethetem az embere­ket, különösen a fiatalokat arra az útra, amely az igazi irodalomhoz ve­zet ... Rómeó (Gálán Géza), Tybalt (Ropog József) A 15. évforduló Rómeóval és Júliával Igen, úgy kell dolgozni, szervezni, fáradozni, mint Prihradszky Lajosné teszi: szívvel, szeretettel. Mindig az­zal a szándékkal, hogy a küzdés so­sem céltalan, s előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. D. Gy. SIKERES ADY IRODALMI EST CSALLÖKÖZARANYOSON A CSEMADOK csallóközaranyosi helyi szervezete irodalmi estet ren­dezett a magyar irodalom nagy alak­ja, Ady Endre halálának 49. évfordu­lója alkalmából. Hernády Ferenc, a CSEMADOK el­nöke a megnyitó beszédben örömmel jelentette be, hogy a műsor kereté­ben először mutatkozik be a Munkás Egyetértés Dalárda, amelyet Csongár Andor karnagy irányít. Horváth Zoltán, a helyi magyar iskola igazgatóhelyettese mondotta az összekötő szöveget. Mind ezt, mind az Ady versek kifogástalan tolmácso­­lóit a közönség feszült figyelemmel kísérte. Gratulálunk az irodalmi est szerve­zőinek és valamennyi tevékeny sze­replőjének! Kolozsi Ernő, Komárom Andrej Szedihnek sejtelme sem volt arról, hogy milyen nagy szolgálatot tett ma egy Pavel Szlnyicin nevű Is­meretlen fiatalembernek... Az állambíztonsági szervek területi osztályán ezalatt kihallgatták Albert Nyikolajevics Sztupint. Alik nagyon ideges volt, és minden kérdésre rész­letes választ igyekezett adni. Amikor megkérték, hogy röviden ismertesse, mit csinált az utóbbi években, apró­lékosan elmondott mindent. Az üzle­teléseiről is egészen nyíltan beszélt. De arra a kérdésre, hogy miért volt szüksége földre és vízre, és miért ép­pen erről az állomásról, Alik nem tudott válaszolni. Amikor már har­madszor kérdezték, és még mindig nem válaszolt, a nyomozó így szólt hozzá: — Értse meg, kérem, hogy mi nem sajnáljuk a földet. Ha akarja, vigyen akár egy egész dömperrel. Csak az emberi kíváncsiság kérdezteti, hogy miért kell egy moszkvai fiatalember­nek föld és víz erről a kis állomás­ról? A kérdés barátságosan hangzott, de a nyomozó szeme hidegen meredt Alikra, aki lehorgasztotta a fejét. És hirtelen észbe kapott. Ha ezek letartóztatták, amint leszállt a vonat­ról, ha tudják, hogy mi van a háti­zsákban, anélkül, hogy megnézték volna, akkor hát az első pillanattól figyelték. Ezt másképpen nem lehet megmagyarázni. Akkor pedig mi értelme van a hallgatásnak? Hisz az őszinte beisme­rő vallomást figyelembe veszik ... És Alik mindent elmondott. Ezután az a két fiatalember, aki már az állo­máson várta, gépkocsiba ültette, ki­vitte a repülőtérre, és reggel öt óra­kor már Mozskvéban voltak. (Folytatjuk) Január 26-án ünnepélyes keretek között emlékezett meg a Komáromi Magyar Területi Színház megalakulá­sának 15. évfordulójáról. Másfél évtizedes munkáról van szó; olyan másfél évtizedről, amely egy színház fejlődésében — s a ml ese­tünkben ez hatványozottan érvényes — a törekvések, útkeresések sokasá­gát zárja le, vagy ha úgy tetszik, foglalja össze. De nem kerek Jubi­leum. S a mostani alkalom lényegét nem is ebben látjuk, hanem egysze­rűen abban, hogy — mint ahogy kul­turális életünk számos más szakaszán is — a színház is elérkezett egy olyan pontra, amikor szükségessé vélt a dif­ferenciálódás. Ez törvényszerűen magával __ hozta a felmérés és a visszapillantás szük­ségességét. Látni kellett a megtett utat ahhoz, hogy tovább lehessen lép­ni. A művészi igényt újrafogalmazni, a célokat konkrétan meghatározni, kizárni az esetlegességeket, s a le­egyszerűsítést a mfisorpolitlkában — inkább ez volt a föok. S ha ebből a szempontból vizsgáljuk a 15. évfor­duló lényegét, akkor ezt jónak és hasznosnak tartjuk. ☆ Az első pillanatban majdnem azt írtam, hogy „merész“ vállalkozásba kezdett a színház, mikor Shakespeare drámáját műsorra tűzte. De ez való­ban csak pillanatig tartott. Mert mi abban a különös, hogy egy 15 éve meglévő színház — amely 100 bemu­tatót tartott és sok-sok ezer előadást — a Rómeó és Júliát játssza? Semmi. Az volna a gyanús és szembeötlő, ha nem játszaná. De így? Talán van, aki elcsodálkozik és azt mondja: „No lám, mér ezt is merik?“ Mások esetleg a bemutató előtt le­gyintettek, hogy ebből ugyan nem lesz semmi. Csak­hogy a színház, a színészek nem így gondolkodtak. Mer­tek és lett - nagy­szerű bemutató és nem mindennapi siker. Méltó a 15 évhez. Beke Sándornak ez volt a második munkája a színház­ban. A fiatal ren­dező avatott kézzel nyúlt Shakespeare sokat és sokak ál­tal vitatott drámá­jához, amelynek gyökerei, alapmotí­vumai a világiro­dalomban számos feldolgozásban él­nek, de amelyek a shakespeari megfo­galmazásban jutot­tak a köztudatba. A veronai szerel­mesek tragédiája a Montague és Ca­­pulet családok év­tizedes viszályában a katarzis volt; feloldás, viszály­egyenlítés. De a dráma hangja, részleteiben nemcsak ez és ennyi. A tragédia vo­nalvezetésében felbukkannak komi­kus elemek is, amelyek a nézőt — de sokszor rendezőt, színészt és dra­maturgot is — tévútra vezetnek. S ezek voltak azok a buktatók, amelye­ket Beke Sándornak ki kellett kerül­ni. És sikerrel manőverezett. Az át­menetek, az árny és a fény — meny­nyire elsődleges a drámában a fény és árnyék kibontása — (Rómeó és Júlia) — egymásra-vetítése, egymást megvilágító varázsa, vagy a fájdalmak éjsötétje, vagyis az, ami a mondani­való lényegét kiemeli. Nehéz volna külön bontani a sze­repeket. Az egészet látom, a drámát, az egységet a színpadon, amelyben nagyszerű erővel és ritmussal bonta­kozik ki egy kor a szereplők átlénye­­gítése által. S mindehhez szervesen hozzátartoznak a tömör díszletek, amelyek tompa színeikkel korhű kör­nyezetet biztosítanak, légkört terem­tenek. A Rómeó és Júliát a Magyar Terü­leti Színház az alábbi szereposztásban mutatta be: Escalus (Takáts Ernőd), Paris (Boráros Imre), Montague (Ki­rály Dezső), Romeo (Gálán Géza), Capulet (Turner Zsigmond), Mercutio (Csendes László), Benvollo (Dráfi Má­tyás), Tybalt (Ropog József), Lőrinc barát (Gyurkovics Mihály), János ba­rát (Bugár Béla), Baltazár (Krizsma­­nek Imre), Gergely (Varády Béla), Sámson (Nádasdy Károly), Ábrahám (Lengyel Ferenc), ör (Fazekas Imre), Péter (Bugár Gáspár), Patikárius (Ró­­zsár József), Júlia (Thirring Viola), Montaguené (TJdvardi Anna), Capulet­­né (Lengyel Ilona), Júlia dajkája (Pa­lotás Gabi), Párls apródja (Németh Ica). -gs-Júlia (Thirring Viola) Capuletné (Lengyel Ilona)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents