Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-22 / 29. szám
LILIOMFI a színházi évad utolsó bemutatója Amikor a komáromi bemutató után kijöttünk a nézőtérről, egy fiatalember így fogalmazta meg a látottakat: addig csűrte-csavarta mindenféle „átejtésekkel“ és becsapásokkal az a bohémkedvű ripacs a többi szereplőt, amíg a végén mégiscsak elvette Mariskát. S akkor döbbentünk rá, hogv valóban csak ennyi lenne a mai néző számára Liliomfi? Bár Szigligeti Ede szinte valamennyi műve a közönség gyönyörködtetésére szolgál (már ami a játék külszínét illeti), mégis ügyel a lélektani valószínűségre, alakjainak belső kiépítésére, miáltal plasztikusan domborodik ki a helyzetkomikumra épített jeleneteinek értéke. Az előadás gyengébbre sikerült mozzanatait ez esetben nem lehet a színészek rovására írni (hiszen „saját" zsánerűket játsszák!). A rendező kísérletező „mindent-bele” szándéka és a gyakorlat hiánya lendíti a játékot a felületesebb látványosságok felé. Liliomfi szereplői nagy hagyományokra visszatekintő, jó értelemben vett romantikus figurák. Ez a népszerű vígjáték nem válhat hát időn kívülivé és a rendezői szemléletmód (mert feltételezzük, hogy ez esetben van ilyen!) sem hagyhatja figyelmen kívül a hogyan-okra való elemző válaszát. A színpadon az anyanyelv, a helyzetek, a humor és a poézis által válik eredetivé és természetessé a színészi játék. A „személyes cselszövések révén válik igazivá“, hogy így biztosítsa a néző lankadatlan figyelmét, kényszerítse őt a sok kis mellékesnek tűnő vonás korszakot meghatározó stílus-aspektusainak a felfedezésére, megértésére. Liliomfi hetyke büszkesége, öntudata, határtalan lelkesedése, őszinte szerelme, sőt morális tisztasága szinte maga után kívánja idézni a kortárs költőt: „Mi szép, mi szép, mi szép! A mi feladatunk! Legyünk büszkék rá“, Hogy színészek vagyunk!“ A fent idézett néző ilyen vonatkozású nézetét nyilván az indokolja, hogy a színpadról kapott „bohózati“ hangvétel nem engedte érvényre jutni az őszinte érzéseket, a spontán alakuló színészi realitásokat. Felszínes maradt így Liliomfi és Mariska „etikailag is tiszta“ szerelme, Liliomfi Szilvái megérkezésétől való diákos félelme, a szomszédasszony „kelepe- 10“ pletykája, Kányái fogadós hangoskodó kitörései, Gyuri pincér naív szerelme és idézhetnénk egy egész sor jelenetet, amelyek kizárólag „egyéni eseteket“ tárgyalnak, de mellettük céltudatosan jutunk el a kor halhatatlanul teljes elemzéséhez. Igaz viszont az a tétel is, hogy a vígjátéknak nevettetni kell. Szigligeti ezt is akarta, de nem álbohózati hangnemben, ahol a játék, a zene (amely ez esetben alig átlagos) a táncbetétek (amelyek konvencionálisak!), az „ötletcsinálások“ a vígjáték, a népszínmű és a farce aránytalan összekeverését idézi elő. Ha a vígjátékot komolyan játsszuk, olyan komolyan, amilyen lendülettel azt Szigligeti megírta, a legbohózatibb helyzetek sem hasonlíthatnak azután a „kasszára-játszó“ öncélúsághoz. Több műgond és rendszerezés szükséges, hogy ezeket a túlkapásokat- a jövőben a maguk helyén és a maguk funkciójában lássa és helyezze a rendező. Mert társadalmi értelmezésben sem lehet korszerű az a művészet, amelynek nincs elég köze a hagyományhoz — főleg, ha magyar színpadon, magyar színjátszásról van szó! De ezeket a hibákat még ki lehet és ki kell javítani! Nem „nyújatni“, hanem „húzni“ a darabot — a Liliomfit ugyanis meddő kísérlet lenne aktualizálni. Nem beszélve arról, hogy ez elnyújtott (de frappáns) befejező jelenetnek is inkább „taps-provokáló" Jellege van. A színészi teljesítmények általában jók. Kiemelkedő alakítást Dréfi Mátyás nyújtott Szeliemfi szerepében kulturált kifejezőkészségével, árnyalatokra fogékony érzékenységével. Amit csinál, helyzetkomikum a javéból. Jellemábrázolásával már többször kitűnt Thirring Viola, akinek Mariskája most is jó alakítás. Gálán Géza Liliomfi szerepében bizonytalan,, stílusa egyenetlen. Énekszámai, beállított táncbetétei nem hozzák meg az értékes sikert. Csendes László (Gyuri), Németh Ica (Erzsi) adós marad szenvedélyes szerelmének érzékeltetésével. Kamilla szerepében nem érvényesül kellőképpen Udvardi Anna komikai képessége. Hiteles hangon szól viszont Fazekas Imre (Kányái). Az epizódszereplők közül meg kell említeni Bugár Gáspárt (Telegdi), Lengyel Ilonát (Szomszédasszony), Siposs Ernőt (Uracs) és a két pandúr (Nádasdy Károly és Várady Béla) színes jellemfiguráját. A Liliomfi a MATESZ színházi évadjának utolsó bemutatója. Vígjáték, méghozzá zenés vígjáték, amely hibáival együtt egészen jó előadás volt, ami egyben egy ifjú rendező {Beke Sándor) önkereső útjának kezdetét is jelenti. És itt kap hangsúlytöbbletet a kérdés: hogy a várt és előlegezett közönség-sikert nem lehetett volna-e igényesebb eszközökkel elérni? Ugyanis az előadás legbosszantóbb része az éneklés és a zene (a zenekar is!), no és a bukdácsoló táncfugurák „egyvelege“, amelyek a cselekmény pergését akadályozzák egy olyan vígjátéknál, amely már 1834- ben a realista művészet szelét küldte a magyar színjátszás pódiumára. —eh — Jó, jó, de nem így ... Zarokov kibontotta a csomagot. Egy új ezüst cigarettatárca volt benne. A tárcában pedig ezüst gyűrűket, fülbevalókat és egy karkötőt talált. Mindez valami másodosztályú ékszerüzletből kerülhetett ide. De az arany medailon — a tompa fényű rombusz az aranyláncon — bizonyára egy másik gyűjteményből származott. Zarokov feldobta, elkapta, s végül a levéltárcájába rejtette. — A cigarettatárcát visszaadod neki. Azt mondod, azért vetted magadhoz, nehogy az öreglány kísértésbe essen és megfújja. A medailonról ne szólj egy szót sem. Zarokov mindent visszarakott a cigarettatárcába, majd azt is becsomagolta egy papírba. — A hatóságokkal van elszámolni valója? ... Félek, hogy nem úgy fizet vissza, ahogy te gondolod ... — Nem egészen értem magát. Ha gyanúsnak tartja, akkor mi szüksége rá? — Szükségem lesz emberekre. Ha ez az ember valóban tolvaj, akkor jobb egy ilyen szimpatikus tolvajjal üzletet kötni, mint mással. Isten adja, hogy így legyen. Persze mindent ellenőrizni kell. Tudd meg, ki az a fedélzetmester. Rólam egy szót se Bekasznak! Csak te fogod vele tartani a kapcsolatot. Érted? ... — Teljesen ... Azt mondtam neki, hogy engem Kurtisznak hívnak. Persze a nyanyát előre figyelmeztettem. — Ki volt vele az a nő? — Azt mondta, hogy az állomáson szedte fel — Rendben ... Most azon gondolkozzunk, hova helyezzük el dolgozni. — Az nem nehéz, csak iratai legyenek. — Lesznek. Ezzel be is fejezték a beszélgetést. Gyembovics ment a dolgára. ... Zarokot egy hónapja minden különösebb nehézség nélkül felvették a taxivállalsthoz. Néhány nap múlv" már majdnem mindenkit ismert a garázsban. Zarokov — akárcsak a többi sofőr — másnaponként dolgozott. Kezdettől fogva igyekezett a lehető legjobb színben feltűnni. Váltás után soha nem sietett haza, és nem volt rá eset, hogy ne segített volna, ha megkérték. Hamarosan úgy beszéltek róla, hogy derék, készséges ember. Egyszer a möhelyfőnök megkérte, segítsen átvizsgálni a javított gépkocsikat. Miért ne? Szívesen! És Zarokov gépkocsivezető szabad idejében sokáig vesződött a kocsikkal. Igaz, volt még egy dolog, amiért Zarokov szívesen csellengett munka után a garázsban. Nagyon megtetszett neki Marija, a diszpécser, ez a magas, sötét hajú, szürke szemű, huszonhathuszonhét éves nő ... Egyszóval Zarokov elhatározta, hogy közelebbről megismerkedik a diszpécserrel, s minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessen vele. Most is ezért ment a garázsba. A diszpécser-szoba — amelyet a sofőrök egymás között csak pletykafészeknek neveztek — tömve volt. — Na tessék, még egy áldozat — mondta hangosan egy szürkesapkás sofőr. Marija az asztalnál ült, valakinek menetlevelet állított ki. — Jónapot, Zarokov — mondta fel sem pillantva. Ö az. Személyesen — szólt közbe az előbbi sofőr. — Az újak, a nőtlenek előnyben vannak. Nekünk már nem sok keresni valónk van itt — kontrázott a másik. —- Gyerünk, fiúk menjünk! — Csendesebben, elvtársak, zavarnak! — kiáltotta Marija tenyerével befedve a telefonkagylót. — Na tessék. Már zavarunk is... Néhányan felkeltek és kimentek. Zarokov leült az egyik székre, elővett egy doboz „Kazbek“ cigarettát, és kínálni kezdte a körülötte ülőket. (Folytatjuk) Rákóczi második hazatérése „11. Rákóczi Ferenc 1906. októberében tért vissza diadalmenetben ... miután az 1906-os országgyűlés eltörölte az 17151 49. törvénycikket, amely őt hazaárulónak bélyegezte. Legelőször még 1873-ban, Zemplén vármegye intézett feliratot az Országgyűléshez Rákóczi hamvainak hazahozataláról — írja az egykorú krónika. Rákóczit 1945-ben száműzték másodszor szülőföldférői, letépve még a latin szöveget Is a Kassal Dóm északi faláról, amelynek tövében hamvai nyugszanak. De még az első száműzetéstől közel 200 év telt el, míg a hazatérési engedély megszületett — az akkorra régen elporladt nagy felkelő vezér számára — addig az újabb engedélyhez „csak" 22 év kellett. S nem a vármegye felirata, hanem a CSEMADOK kassai járási vezetőségének a kémvénye, s a CSEMADOK Batsányi Körének kezdeményezése kellett. Mindenekelőtt ez is mutatja azt a fejlődést, amelyen időközben társadalmunk átment! A Rákóczi-dombormű Löffler, neves kassai szobrás alkotása, Kassa város lakosainak adományaiból a kuruez szabadságharc rövid jellemzését tükröző latin felirattal 1938-ban került a dóm falára, Rákóczi 1735. április 8-án bekövetkezett halálának így 203. évfordulójára. A dombormű és a felirat újból elkészült 1967. június 29,én, tehát 201 évvel azután, hogy Rákóczi hadai felszabadították Kassát Rabotin osztrák tábornok seregeinek ostroma alól, s pontosan 200 évre és 2 napra a nevezetes or.ódi országgyűlés befejezése után, amely trónfosztottnak nyilvánította a Habsburg német császárokat. Mi sem bizonyítja jobban a Rákóczi-szabadságharc jelentőségét, mint az, hogy a magyar, szlovák és rutén parasztok, a nép, vállvetve, közösen harcolt először a német elnyomás ellen, majd két évszázaddal később a Magyar- és Szlovák Tanácsköztársaság idején a szocialista forradalomért. (szanyi) A CSEMADOK Országos Dal- és Táncünnepélye már jó néhány éve nyárköszöntőnek is számít. Ezekben a napokban a tűző napfény érleli a gabonát, a Gombaszögön fellépő népi együttesek színpompás műsora pedig melengeti, forrósítja az emberi szíveket. Az idén megrendezett dal- és táncünnepély valójában a népművészet seregszemléje volt. Soha eddig nem sorakoztattak fel a népművészet gyöngyéből a rendezők annyit, mint ebben az évben. Igaz, ez nemGsak az egyre fejlődő dél-szlovákiai együttesek érdeme, hanem elsősorban a Magyar Állami Népi Együttesé. A világszerte ismert népművészeti együttest Rábel Miklós, Kossúth-díjas érdemes művész vezette. Akik látták a szombat esti vagy vasárnap délutáni záróműsort olyan művészi élményben részesültek, amely ritkán adatik meg. Az állami együttes fellépése nemcsak a nagyszámú közönséget ragadta magával, hanem a CSEMADOK és más együttesek vezetőit és tagjait, akik szintén láthatták, hogyan kell a népi táncokat művészi eszközökkel kifejteni, a tánc nyelvén beszélni a közönséghez. A hazai együttesek közöl a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, a Füleki Palóc Népi Együttes, valamint a CSEMADOK rimaszombati helyi szervezete mellett működő Gömöri Népi Együttes műsora emelkedett ki a többi közül. Érezni, hogy az említett együttesek irányítása már régebben hozzáértő, tapasztalattal rendelkező vezetők kezében ván. Az élenjáró együttesek nemcsak mások által feldolgozott táncokat mutattak be, hanem a művészi vezetők saját koreográfiájára épülő táncokat is. Ezen a téren dicsérni lehet még jónéhány CSEMADOK együttest, amelyek szintén a vezetők által feldolgozott helyi népi szokásokat mutatták be. Az „Ajándék a felnőtteknek“ gyermekműsor azt igazolta, hogy van utánpótlás, vannak lelkes tanítók, akik törődnek a népi tánckultúra megszerettetésével. Gazdag volt a műsor, de talán feleslegesen sok is. Évek óta fennálló probléma ez, s a rendezők mégsem akarják megérteni, hogy az órák hoszszat tartó műsor kifárasztja a legtürelmesebb nézőt is. Azon is el kellene gondolkozni, hogy helyes-e a főmüsort a késő délutáni órákra tenni. Sokan türelmetlenkednek, mert sietnének hazafelé, de a műsort is szeretnék látni. Ez ideges légkört teremt a közönség körében. S bár senki nem tud rá választ adni, én sem akarok bölcs lenni, de talán az egyik okú az volt, hogy vasárnap a vártnál kevesebben Kovács Béla, a Szlovák Filharmónia tagja népdalokat énekel. voltak Gombaszögön. Igaz, el keüene gondolkozni a műsoron is. Amíg a múlt évben például egy egész sereg kiváló szólista lépett fel, az idén alig akadt egy-kettő közülük. Mindettől eltekintve a közönség, amelynek túlnyomó része falusi volt, kellemesen szórakozott a NOSZF 50. évfordulója jegyében megrendezett míltmin. s kellemes emlékekkel táA Magyar Áttérni Népi Együttes női tánckara a Patakparton című ténekompozíciót adja elő. vozott, és jövőre legtöbbje újra ott lesz a festői szép völgyben. TÓTH DEZSŐ A tűző napon a nézők ezrei gyönyörködtek a színvonalat műsorban. SZABAD FÖLDMŰVES 1967. július 22. Gombaszög 1967
