Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-22 / 29. szám

JD atya Bercit világéletében bor■* szerető embernek Ismerték messze vidéken. Amolyan falujáró hivatalos személyiség lévén jól ismerte a község vezetőit, a pincék fekvését s annak tartalmát.

Történt egyszer, hogy az ügyesbajos dolgok elintézése után barátja, Kefe Kelemen nekiszögezte a kérdést:

— Mit szólnál hozzá Berclkém, ha ellépnénk a pincéhez?

Órányi gyaloglás kellemes időben nem fárasztó, no és Kefe bora ennél több áldozatot is megér. Kevés kenyeret, hagymát és szalonnát dugtak a tarisznyába, s elindultak. A delet már rég elharangozták, amikor a pincéhez értek.

A házigazda a zárba illesztette a kulcsot, kettőt tekert rajta, s máris szabad volt az út befelé. Potya szomjasan, nagyokat nyelve lépett be a gádorba. A vendéglátó nem sokáig váratta őt. Vette az öblös kancsőt meg a lopót, és lépegetett lefelé. Amaz utánamenőben számlálgatta a fokokat. Az utolsó lépcsőnél meg is jegyezte:

— Harmincnégy.

— Annyi, — felelte Kefe.

Aztán gyöngyöző Szilvánival megtöltötte az öblöst, s ott helyben odanyújtotta barátjának.

: — Kóstold, milyen fölséges.

A kínált, amúgy igazából meghúzta, aztán kezefejével megtörölte száját, s újra kortyolgatott, majd átadta barátjának.

— Fene jó huzatod van — mondta Kelemen.

Maradt is, meg nem is az öblösben. Ismét megtöltötte, de akkor már ő szívta meg magát.

Egy ideig ott lent cserélgették a kancsót, aztán tele eresztették, fölmentek, és asztalhoz ültek. A házigazda kirakta az elemózsiát, héjától megtisztította a hagymát. Ettek, ittak. Valahányszor kiapadt a kancsó, mindannyiszor újra töltötték. A jófajta nedű. nótát csalt az ajkukra, s borízű

hangon fújták az „Iszik a betyár a csapon“ című nótát. Miközben vidáman kurjongattak mellé ...

MINDKETTEN rendesen eláztak. Későb a házigazda az asztalra boruU va elszunnyadt. Potya valamivel edzettebbnek bizonyult. Inni szeretett volna, de üres volt a kancsó. Lebotorkált' a lépcsőkön, s a gyertyacsonk fényénél meglelte a lopót. Benyomta az egyik hordóba, aztán szívta, s kortyolgatta a hódító italt. Már imboly-Előnyös hátrányok, hátrányos előnyök

A világon mindennek megvan a maga előnye és hátránya. Igen, semmi sem csak előnyös, vagy csak hátrányos. Es ez így jól Ezért, s csakis ezért van igazság a Földön: Minden ember egyenlő. Teljesen egyenlő.

Például a magas ember semmivel sincs előnyösebb helyzetben, mint az alacsony. Igaz, hogy a nőknél elsősorban a magasaknak van sikerük, de ez az előny pontosan arányos azzal a hátránnyal, amellyel a magas embernek egész életében küzdenie kelt: gyakran beüti fejét az ajtófélfába, a ruhavarratás neki többe kerül... A hideg égövben lakóknak az az előnyük a forró égövön lakókkal szemben, hogy soha sincs melegük, míg amazok sohasem fáznak. .. A fiatalok előnye az idősebbekkel szemben, hogy rájuk még sok minden vár; de ez egyben hátrány is ... A falust ember tiszta levegőt szívhat, a városi szórakozhat ...

Tehát mindenkinek egyaránt jó és rossz. Bárkivel is hasonlítjuk magunkat össze, láthatjuk, hogy semmivel sem vagyunk rosszabb helyzetben... Igen, bárkivel... akár az USA elnökével... Tudom, tudom: ő törvényeket ír alá, nem kell dolgoznia — ez vitathatatlan előnye. Csakhogy nekem is van előnyöm vele szemben: nem átkoz senki, s merényletet sem követnek el ellenem ... Vagyis egyformán állunk.

Ugyanezt hondhatnám a magas és alacsony fizetésű emberek sorsáról. Köztük sincs semmi különbség, nekik is egyaránt jó. Hogy miért? Hát mert... szóval, izé . .. Mert amíg azok, akik sokat keresnek, addig ...

De minek folytassam? Hiszen a felsorolt példák elég világosan igazolják, hogy a világon mindennek megvan a maga előnye és hátránya.

Fülöp Imre

£ SZARAI) FÖLDMŰVES

1967. július 22.

gott vele a pince, mint hajó a viharban; lépett egyet-kettőt, majd megtántorodott és a gerendákra ültetett hordók közé zuhant. Ott mély álomba merült. Beesteledett. Lent a pincében a gyertyacsonk magától ktludt.

Kefe arra ébredt, hogy egyedül maradt. Bekukkantott ugyan a pincébe, de a sötétben nem látta a hordók közé esett társát.

— Elment, — mondta.

Vette tarisznyáját, üggyel-bajjal bezárta az ajtót és hazatámolygott. Alighogy becsapta a kiskaput, máris dühös zápor mosta a tájat. Ítéletidő következett. Napokon át úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. A felázott, sáros úton senki nem ment a pincékhez.

Közben másnap reggel Potya észheztért. Fenemód korgott a gyomra. A lépcsőkön felmenőben észrevette,

hogy társa cserbenhagyta. Az asztalon kevés kenyér, hagyma és szalonna hevert. Evett belőle, majd kikémlelt az apró, rácsos ablakon. Szakadt az eső. Vállát a kemény tölgyfaajtónak feszítette. Az ellenállt. Lógó orral visszament a pincébe és teleszívta magát.

Harmadnapra elfogyott az élelme, s az ízetlen nyerskrumplira fanyalodott. Beleharapott, majd a sarokba vágta. Inkább ivott.

FÖLÖTTESE1 a negyedik napon észrevették, hogy valami nincs rendjén. Máskor is elmaradt, de ami sok, az sok. Az útiparancsból megállapították, melyik községbe ment. Ott nyomtalanul eltűnt. Egész apparátus ő utána kutatott.

Végre eloszlottak a viharfelhők. Ojra kisütött a nap. Kefe kapta tarisznyáját, harapntvalót tett belé és kiszáradt torokkal bandukolt a pincéhez. Még sáros volt a mezei út, de hát gumicsizma is van a világon!

Odaérve a kulcsot ügyesen behelyezte a zárba, kettőt fordított rajta, s máris szabaddá vált az út. A polcról levett egy szál parafingyertyát és ment lefelé. A gyertya világ kísérteties, imbolygó fényénél leghátul valami sötét tömeget vett észre, amely a fény hatására megmozdult, majd felült, s teljesen kirajzolódott Potya alakja. Valami érthetetlent motyogott, amitől a gazda úgy megijedt, hogy eredeti szándékától teljesen megfeledkezett. Fogta kissé lesoványodott barátját, fölvitte a gádorba és az élelmet elé rakta, aki mindent elfogyasztott, aztán elszunnyadt. Kis idő múlva, mikor felébredt, már teljesen rendben volt. Együtt mentek a faluba. Potya keresői először bosszankodtak, végül nevettek az eseten. Azóta, ha valaki a pincékhez megy, gúnyosan feléje kiáltják az emberek:

— Aztán vigyáz, nehogy te ts úgy járj, mint Potya Berci!

HOKSZA ISTVÁN

Bocskorosok, ti

rangycipösök, elindultatok, de — merre?

Önfejű és lomha ősük tényleg tanulni készülődtök?

Feledtetek már

kancsukát, bikacsököt, ti éhes,

kérgeslelkfi,

sebgyötörte plebejusnép? Muzsiknemzet, mely most először

lapoz könyvben!

Szibériai és rjazányi

önfeledt most, mint a gyermek. A tudomány szívós gránit — s foggal-körömmel nekiesnek!

Ami múlt,

elmarad lassan: restség,

betegség,

daróc-kor

Ez volt. S most hova?

E nép ma nem tétova, rakétán rohan kozmosz-magasba!

' V VOSZTOKOVI [M iMWMK

áramai

— Zudovval szeretnék beszélni — mondta Pavel.

— Én vagyok Zudov — felelte rekedt hangon a tengerésztrikós.

— Üdv a fedélzetmesternek.

— Üdv — válaszolta flegmán Zudov, s komor tekintettel kémlelte Pavelt.

— Gyerünk beljebb.

— Marad] itt!

— Hát így fogadják a vendégeket? — kérdezte sértődötten Pavel. — Dohányt hoztam a pipába. Nesze. — Pavel kis csomagot vett elő a belső zsebéből, és Zudov felé nyújtotta.

A fedélzetmester nyugodtan végigmérte Pavelt, majd Kurtiszra nézett.

— Figyelj ide, öcsém! A pipát a rendőrségen hagytam emlékbe. A dohányt is vidd oda.

Pavel gyorsan visszadugta a csomagot a zsebébe. Ebben a pillanatban kinyílt az egyik ajtó, és diadalordítással kirohant a folyosóra egy három év körüli kisfiú. Megbotlott, és a fedélzetmester lába elé esett. A férfi felemelte. A nyitott ajtón kiszaladt egy kis szőke asszonyka.

— Értjük egymást? — kérdezte közönyösen a fedélzetmester.

Pavel nem felelt.

— Van még kérdés?

— Egy szobára van szükségem ... Csak néhány napra.

— Ki vagy? — kérdezte a fedélzetmester.

— Bekasztról hallottál?

— Előfordult... Még mindig egyedül űzöd az ipart?

— Na jól van, fedélzetmester. Ne haragudj rám.

— Gyerünk hozzám, kedves Bekasz — mondta Kurtisz, s átfogta Pavel vállát.

Az egyik csendes kis utcában bementek egy magas házba, és felkapaszkodtak a harmadik emeletre. A lakásban, ahová Pavel új barátjával került, csak egy takaros öreg nénit találtak.

Levették a kabátjukat.

— Erezd magad otthon. Én mindjárt jövök.

Kurtisz kiment.

Néhány perc múlva a néniké megterítette az asztalt.

Nem kellett hozzá különösebb megfigyelőképesség hogy az ember lássa, mennyire érdekli Kurtiszt Bekasz személye.

— Mégis mi a szakmád? — kérdezte Kurtisz az asztalhoz ülve.

— Nem értem, mester, miért faggat?

Pavel körülnézett, mintha a falaktól tartana.

Kurtisz sietett megnyugtani.

— Ne félj, nem hallja senki...

— Azt akarja, hogy meggyónjak? — kérdezte Pavel. — De maga nem pap, én meg nem vagyok bűnös.

— Ne haragudj! Én csak segíteni akarok. Megbízható embereim vannak. Ha velünk tartasz, nem bánod meg.

Még sokáig gyúrta Pavelt, s a fiú végül beadta a derekát, csakhogy már lerázza magáról. Kielégítette új barátjának kíváncsiságát, és röviden elmondta szerencsétlen életének történetét. Kurtisz némán hallgatta, és együttérzőn nézett rá.

Jó étvágyat

Eszünk. Mindenki eszik, és mindig eszik. Eszik otthon, eszik a munkahelyén, hivatalban, vonaton, autóbuszban, repülőgépen, űrhajón. Eszik amikor kell, és eszik amikor nem kell. Eszik a kövér, eszik a sovány. Esznek munka előtt, munka után, de legtöbbet munkaidő alatt. Sokan a nyolc óra alatt esznek reggelit, tízórait, ebédet, sőt sokszor uzsonnát is. Eszünk, mert talán a munkaidőt semmivel sem lehet kellemesebben agyoncsapni, mint az evéssel. Ezt vallja Sári, Jenő, Rebeka, Panni, Gizi, Micike és a többiek. Nézzük meg Miciék egy napját, amelyhez hasonló a többi is.

* * •

Micike (az átkozott villamos miatt) rendszerint fél óra késéssel robog be a hivatalba. A szőke Gizi és a bogárfekete Panni egyet fintorítanak és átengedik a hivatali tükröt a lihegő Micinek. Fésű, púder, rúzs s végre lefészkelődik az asztalhoz.

— Gyerekek, meghalok éhen — kezdi a napi teendőt.

— Nekem is kiszakad a gyomrom — toldja meg Panni.

— Venni kellene valamit a büfében — ad igazat nekik Gizi.

— Ki a soros? — kérdi MIci.

— Panni.

— Mit hozzak? — állt fel készségesen a bogárfekete szemű.

— Nekem...? Várj csak... öt deka csabait, hét deka kenőmájast, egy sajtot és két kiflit.

— És neked? — fordult Gizihez.

— Hat deka parízert, egy joghurtot és kilenc deka liptói túrót. Jaj, de ha van, ropogós pogácsát is. Akkor kenyér sem kell... De tudod mit, veled megyek, hátha van valami különlegesség.

— De siessetek — sóhajt fancsali képpel Mici.

Micike előkotorászta a papírokat és közben türelmetlenül tekintget az ajtóra.

Jósokára csiripelve megjöttek a bevásárlók.

— Képzeld a szemtelen hájas muki kiszolgálóját — kezdte Gizi nagy hangon. — Azért kellett várnunk, mert heringet zabáit.

— Heringet? — futott össze a nyál Micike szájában. — Hoztatok?

— Nem mondtad.

— Hering! Isteni a hering és nem hoznak! Ezt nem lehet kibírni. Le kell futnom, mert különben elájulok.

— Ne rohanj! — kiált utána Giziké. — Hozzál mustárt, mert elfelejtettem.

— Nekem meg egy banánt, — mondta a másik.

Megjött Micike és nekiláttak nagy buzgalommal az evésnek.

Kíváncsiságból egy-egy csipetnyit kért egyik a másiktól.

Kisvártatva Ferenci osztályvezető kívánt jó étvágyat.

— Micike, kész a fordítás?

— Igen, azaz hogy...

— Kész vagy nem kész?

— Meglesz rögtön, csak ...

— Hát nem volt könnyű sorod... No és itt mihez akarsz fogni?

— Jelenleg Kurtisz előtt teszek vallomást.

— Vicc nélkül.

— Egy pasast figyelek. Útközben talán sikerül „letegeznem“.

— Hagyd a fenébe. Akadhat külömb dolog is. És utazgatnod sem kell.

— Ami nekem kell, azt már megtaláltam, és nincs szándékomban elszalasztani.

— De meddig akarsz verébre vadászni? Amíg fiatal vagy, addig hagyján. De mi lesz, ha megöregszel?... Nagyon rossz, ha az ember öregségére magára marad ...

— Te rejtvényekkel traktálsz, Kurtisz.

— Ne hamarkodd el a dolgot — felelte Kurtisz. — Nem akarok neked rosszat.

Végül megállapodtak, hogy Pavel egyelőre a városban marad, és a mamánál fog lakni. Erre még ittak. Egy óra múlva Pavel ezt dünnyögte: „Minden rendben van, öregem“. Odabotorkált az ágyhoz, ruhástul rádőlt, és mély álomba merült.

Néhány perc múlva Kurtisz megigazította Bekaszt az ágyon, és óvatosan kivette zsebéből a csomagocskát, amit a fedélzetmester visszautasított. A csomaggal együtt véletlenül kirántott egy vékony láncon függő kis arany medailont is.

SZABAD NAP

Zarokov szabadnapos volt, mégis korán kelt. Megreggelizett. Néhányszor türelmetlenül az órájára nézett. Nemsokára tíz óra, és Jan még nem tért vissza. Mi történhetett vele?

Végre felugatott a kutya, és Zarokov rögtön megnyugodott. A kutya hangjából pontosan meg tudta állapítani, hogy ki jön: a gazda-e vagy idegen.

— A vendéglőben mindjárt megtaláltam — kezdte már vetkőzés közben Gyembovics. — Értelmesnek lát— Tudja, hogy el kell küldenem. Hozza majd utánam

— Máris, máris ... Azt hiszi, mi is megélünk a héjunkból, mint ő — öltötte ki a nyelvét, amikor bezárult az ajtó.

Tízórai után kézmosás, szépítkezés.

— Bele kell bolondulni a munkába — panaszkodott Mici.

— Mit szóljak én? — csatlakozott Panni. — Már három napja lejárt a határidőm. Szerencse, hogy Kerekes elutazott.

— Gyerekek, tudjátok tegnap este Pityuval voltam és isteni tortát ettünk, — csicsereg közbe a gömbölyded Gizi.

— Hol? — meredtek rá a kíváncsi szemek.

Torta, tortakészítés meg miegymás és máris délidő volt.

— Leányok, megyünk ebédelni — invitálta őket Panni.

— Én nem, fogyókúrázom — jelentette ki Gizi. — Különben sem bírom az üzemi konyha szagát. De azért a büféből hozhatnátok valamit.

— Mit?

— Mit? Mondjuk őt deka angolszalonnát, három deka turistaszalámít... ja meg két deci tejfelt, no meg egv csokit is.

Háromnegyed óra múlva hozzák a falatoznivalót. Giziké farkasétvággyal nekilátott. A másik kettő kissé irigykedve nézte, milyen jó neki, még csak most eszik.

Kétóratájt a tervező osztályról Manci surrant be az ajtón. Örömtől sugárzó arca elárulta, hogy valami rendkívülit akar mondani.

— Fölséges krémest hoztak a büfébe. Friss, mint a harmat.

— Gizi, te vagy a soros, — szólt gondolkozás nélkül Mici.

— Gyere velem Panni, te jobban tudsz választani.

Választottak hat fehér töltésű, papírvékony tésztájú krémest.

Javában kanalazták, amikor újból jelentkezett az osztályvezető.

— Micike, miért nem hozta át...

— Viszem, viszem, csak ezt a kis

krémest megízlelem. Tartson velünk, osztályvezető elvtárs. Kóstolja csak, csodálatosan finom__

Az osztályvezető hiába tiltakozik, máris a kezébe nyomnak egy kanalat, s kénytelen az orvos által megtiltott süteményt majszolni.

A krémes bekebelezése után Ferenci mintha egy kissé megenyhült volna. — Mégiscsak kedvesek ezek a lányok. — Hálából a fordítás befejező részét magához vette. Majd otthon „szórakozásból“ elkészíti. Reggel át kell adni; az igazgató már nagyon zabos.

— Kezd kibírhatatlan lenni ez a Ferenci — nézett Micike a távozó után. Azt hiszi, az ember gép.

— Gyerekek, tíz perc múlva három, jó lesz kirepülni... Sietek rendbehozni magam, Jenő meghívott vacsorára.

— Engem Pityu halászlére visz — csillant meg Gizi szeme.

— Jó nektek, — sóhajtott Mici. — Nekem meg kell elégednem a tegnapi maradékkal.

Jó étvágyat!

TÖTH DEZSŐ

szik. Ha nem hazudik, Matvejevnek hívják. Háromszor volt büntetve. Börtönből szökött meg. Találkozója lett volna, de a pasas nem fogadta be. Az apját harmincnyolcban letartóztatták, és a börtönből nem tért vissza. Anyja nyugdíjas, Moszkvában lakik. A hatóságokkal van számolnivalója. Félti a szabadságát, nem szereti, ha parancsolnak neki. Még kell vele vesződni, de biztosra veszem, hogy betörjük. Az őreglányhoz vittem.

— Hülye! — Zarokov felugrott a székről. — Miért éppen oda?! Ilyen jó helyet elszúrni. Ha ez a fiú csakugyan tolvaj, kileshetik, és fuccs a lakásnak. Fejjel mégy a falnak.

— Maga mondta, hogy nem szabad elszalasztani...

— Még csak az hiányzik, Gyembovics, hogy a nyakamra hozza a kémelhárítókat, akik éppen az idősebb, ősz hajú, gyanús kapcsolatokkal rendelkező emberek iránt érdeklődnek.

— Ez tolvaj — mondta egyszerűen Gyembovics. Ismerem a zsargonjukat, engem nem lehet átverni.

— Gyembovics, Gyembovics! A tolvajnyelvet könyvből is meg lehet tanulni. Nekem volt egy festőművész ismerősöm, aki jobban beszélte a zsargont, mint bármelyik vagány. — Lassan lecsillapodott. — Sokkal elővigyázatosabbnak kell lenni. Megsértődhetsz, de legközelebb ne hamarkodd el a dolgot. Most pedig hadd hallom szép sorjában az egészet. Minél részletesebben ...

A kimerítő beszámoló után Gyembovics Zarokov elé tette a csomagot és a medailont.

— Ez volt nála. A fedélzetmesternek hozta.

Zarokov nézte a csomagot és a csillogó medailont.

— Azt hihetné az ember, hogy azelőtt markecolásból tartottad el magad. A legundorítóbb foglalkozás a világon...

— Maga mondta, hogy lehetőség szerint kutassam ki a zsebeit.

Robert Rozsgyesztyenszkij:

Ötven év