Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-30 / 52. szám
M indig azt hittem — • meggyőző* * déssel hittem —, hogy legkönnyebb arról írni, ami nem sikerült. Mert: X, vagy Z községben, ha leszálltam az autóbuszról, bokáig sülylyedtera a sárba, e tény arra ösztönzött, hogy megkérdezzem a nemzeti bizottságon: „Miért nincs járda a faluban?“ S általában igy feleltek: „Nem sikerült anyagi fedezetet biztosítani rá ...“ Tehát: arra irányuló törekvéseik, hogy cementet, kavicsot és munkaerőt vásároljanak — kudarcba fulladt. Nem sikerült. Ilyenkor azután megírtam — vagy nem írtam meg — a felső és alsó szervek felé véleményemet, kemény szavakkal illetve azokat, akik ilyen komoly dolgokra sajnálják a pénzt, mert hisz ugyebár a környezet, amelyben az emberek élnek, ma már nem lehet senki számára közömbös. S ezt lehetne sorolni vég nélkül, mert példa és ok volna rá elég. Csakhogy én balgán és felelőtlenül valami másra vállalkoztam, gondolván, hogy kudarc, az kudarc, nem számoltam, azzal a lehetőséggel, hogy lényeges különbség van a „társadalmi" s az „egyéni“ kudarc között. Mégpedig azért, mert a társadalmi kudarc közérdekű. Az egyéni kudarcok viszont intimek. Senki sem szeret róluk beszélni, s ha valaki hajlandó is rá, a felelet legfeljebb egy mondat. Na már most mit kezdek én egyetlen mondattal?! De még ötven mondattal is, mikor öt hasábra tíz gépelt oldalnyi szöveg fér... S mi következik ebből? Az, hogy néhány száz embert kell megkérdeznem. Ez még nem is volna nagy baj, de a válaszok, azok keserítenek el. Semmi érdekes, s minden második ugyanaz: „Nem sikerült első díjat nyernem a sportkán ...“ De hát ha ezt százszor egymás után leírom, a rovatvezető a fejemhez csapja az egészet. S most, hogy már egyszer itt áll, minden további sportkalehetöség bezárult. íme, ilyen könyörtelen a sors! De azért fel a fejjel — bíztattam magamat és tovább kerestem a válaszokat egyetlen kérdésre: „MI NEM SIKERÜLT ÖNNEK 1967- BEN?“ Szándékaim és törekvéseim eddigi eredménye egy következtetés, amely sejtésem szerint nagyon közeli rokonságban van a dialektikával: minél kevesebb a kudarc, annál jobban élnek az emberek; ez jó az embereknek, de nem jó az újságírónak, ha erről akar Írni. 1. Az egyik faluban szép őszi napsütésben álltunk az iroda előtt a szövetkezet fiatal zootechnlkusával. A megkezdett beszélgetés elakadt. Azon a ponton, mikor afelől érdeklődtem, hogy ml nem sikerült neki. Vártam, mit felel a kérdésre. De csak hallgatott. — Szóval minden sikerült? — Nem. Sok minden sikerült, de egy dolog nem. —• S az lett volna a legfontosabb. Igaz? — Talán... Hangjában a bizonytalanság árnyéka rezdül. — Megtudhanám, mi az? — Nem hiszem, hogy érdekes len— Az idén mit szeretett volna? — Fákat ültettem ... — Kiszáradtak? — Nem száradtak ki. A fák élnek. Itt vannak mind — mutat ki az ablakon. Néhány törpetörzsű fát látni, az ágakon még itt-ott leveleket libegtet a szél. — A szemzés nem sikerült. Pedig eddig még mindig megfogant. De az idei szárazság leperzselte a rügyeket, s nem jöttek ki... — Sajnálja? — Sajnálom, de mit tehetek? Az időjárás ellen nem hadakozhatok. De azért jövőre megint megpróbálom ... * * * — Hát ennyire már volnánk. De az írógépem most valahogy lassabban pittyeg, mint máskor. Csak a cigaretták fogynak veszedelmes gyorsasággal, ami annak a jele, hogy valahol valami baj van a kréta, illetve a téma körül. Nem, nem is a téma körül, hisz az adott. Ajaj. Mástól félek én, de mástól ám! Csak azt nem merem magamnak se bevallani. Ne ringasd magadat hiú ábrándokban, fiam, mondom magamnak egészen halkan, ne ábrándozz, hanem írj, mert különben nagy baj lesz. Nos, akkor nézzük, mi következik a jegyzetfüzet harmadik lapján ... 3. Egyszer volt, hol nem volt... kezdhetném így is. Valóban: miért ne. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, s ebben a faluban élt két szomszéd. De ez a két szomszéd már nagyon, de nagyon régen haragudott egymásra. Annyira haragudtak, hogy nem is köszöntek, ha találkoztak az utcán. S miért? Mert pörben álltak egymással már évek óta nyolcvanegy ár föld miatt. S a pönnek se vége, se hossza nem volt, s még ma sincs. Hacsak december nem hozott valami változást. Meg is kérdeztem a nemzeti bizottság elnökétől, hogy miért nem teszik rendbe a két öreg dolgát. — Már harminckét tárgyalás volt amiatt a darab föld miatt. — S az eredmény? — Nincs eredmény. Különbenis, hagyjanak békét vele. Ónom már, és nagyon belefáradtam az egészbe. Hallani sem akarok róla, érti? ... • • • Értem, hát hogyne érteném. Mert amit az elnök mond, az nagyonis érthető. Csakhogy nem akarom érteni. Mert ez a két öreg dolgán semmit sem változtat. Csak azt nem tudom, ez esetben kinek fütyül az a bizonyos madár, amit Arany János oly szépen megéneikelt?! Merthogy ma már azért másféle világot élünk. ..Vagy mégse?) 4. Pörgessük csak tovább a jegyzetfüzet lapjait. Nézzük, ml minden fér meg ebben a rosszul összetákolt világban egymás mellett... A változatosság kedvéért a színhely most egy borpince. A boltozat szépen kivirágzott, néhány helyen korommal felrajzolt dísz, Ide Illő absztrakció látható. A háziasszony bíztatja a férjét: — Tölt® az elvtársaknak. A férj nagy szorgalommal töltöget. Egy ideig. De később fáradtan a hordók mellé dől. ne. Csak nekem fontos. Vagy inkább: fontos volt... — Már nem az? — Nem tudom... — Szerelem? — Eltalálta. Meg akartam nősülni... — S miért nem nősült meg? — Azt hiszem, ez nem tartozik senkire. Határozott, és kemény a hangja, ahogy ezt mondja. Igaza van. Ez valóban nem tartozik senkire. 2. Nyitra környéki falvakat jártam november közepén, s megismerkedtem egy nyugdíjas szabómesterrel. (Mert ilyen is van ám!) A konyhában ültünk, s a zoborlajai örömelixírt kóstolgattuk. Höl a fehéret, hol a pirosat. A kinti világ szürke szomorúsága belopta magát az ablakon, s a konyha derengő félhomályában hallgattam, ahogy a gondjairól beszélt. — Az én koromban az ember már nem készít nagy terveket — mondta, de azért minden évben el akar érni valamit. \ 2.SZABAD FÖLDMŰVES 1967, december 30. A feleség pedig csak tovább mondja a magáét: — A fehérből is vegyél még, kínáld az elvtársakat! A férj igyekszik eleget tenni a kérésnek; felállna, de nagyon inog alatta a világ. Meglehet, hogy több hordót lát a kelleténél. Mégis megpróbálja a lehetetlent. Felemeli a lopőt, de bort szívni már nem sikerül neki... Nem állítom, hogy ez totális kudarc, mégcsa-k el sem ítélem. Elvégre emberek vagyunk, s így 7 magunkban hordjuk emberségünk minden erényét és gyengeségét egyaránt... S hát: az vesse ránk az első követ... * * * .. Ahogy így elnézem ezeket az egymás alá sorakozó eseményeket, mondatonként összeálló, meg nem valósult, vagy elvetélt terveinket, szándékainkat, lassan valami megnyugvásféle érzés lopakodik belém; a szándék lassan eljut a megvalósuláshoz. Ha araszolgatva is, de közepére érek annak ^z útnak, amelyet végig kell járnom a tiszta fehér papír titokzatos birodalmán, míg a betűk gyöngy-füzérei egymást kiegészítve összekapcsolják ezt a — miért ne valljam be? — magam számára is furcsa, itt-ott abszurdnak tűnő krónikát... kudarcainkat. 5. Ha a sikertelenségekről beszélünk nem nagyon illik anekdotázni, tréfálkozni, mert hisz lényegében komoly dolgokról van sző; valakit minden Itt leírt esemény nyugtalanít. Mégis van olyan, amely groteszkségével arra kényszeríti az embert, hogy legalább egy fél mosolyt engedjen meg magának ... Az eset a következő. Bemegyek az egyik általános műveltséget nyújtó középiskolába, s a tanáriban elmondom a szokásos kérdést, s a kérésemet, hogy válaszoljanak rá. A Jelenlevők, két tanárnő és egy tanár, összenéznek. — Hogy mi neon sikerült? — kérdi vissza az egyik. — Azt nehéz lenne ilyen hirtelen megmondani... Töprengő, rövid csend. Majd az egyikük elmosolyodik. — Azt írja meg — mondja —, hogy egyik kollegám nyert a betétkönyvén ötvenezer koronát. — Sajnos, ezt nem használhatom — mondom nem kis szomorúsággal. — Várjon csak, nem is az a baj. — Hanem? — Pénze most már volna, csak nem sikerül neki autőt venni. S most jöhet az a bizonyos félmosoly ... Mert ha már ez is kudarc, akkor itt nincsenek nagy bajok • • • Csakhogy nem mindenki ilyen szerencsésen csalódott. Vannak más, életbevágóan fontos dolgok, amelyet néhányan nagyon szerettek volna elérni, s mégsem sikerült. Ezekből kettőt mondok el, bár jóval többet leírhatnék. Főiskolásokról van szó. Egyik decemberi délutánon a népes autóbuszban Ismerős arcot fedeztem fel. Mikor a tülekedésben egymás mellé kerültünk, az első, amit észrevettem örökké vidám arcán, az a szokatlan, s előttem eddig ismeretlen komorság volt. — Mi történt? — kérdeztem tőle. — Soroljam? A visszaikérdés lemondó, rezignált és reménytelen volt. — Mesélj — mondtam. — Azt hiszed, van értelme? — Te tudod. Ha kellemetlen, akkor inkább hagyd. — Ott kezdődött, hogy olyan témát fogtam ki a diplomamunkára, amely számomra gyakorlatilag megoldhatatlan. Egy tájegység flóráját kellett volna feldolgoznom. Nem ment. Csak részeseredményeket értem el. És hiába kértem új témát, vagy azt, hogy más tájegységet adjanak legalább, amit ismerek, valahol közelebb. Meg se hallgattak... Öt év után ez a helyzet. Állok, mint szamár a hegyen, s nem tudok mit kezdeni magammal. A tetejében még állásom sincs. Ez bizony már másféle kudarc. Nem lehet tréfával elütni. Az ember csak hallgat, s igyekszik nem gondolni rá. 7. A másik egyetemista esete: elsőéves orvostanhallgató. Az első év a legnezebb — mondják az egyetemisták. Ebben sok az igazság. Az én ifjú medikusom is tudta, hogy mit vállal. Tanult szorgalmasan, a vizsgái sorra sikerültek is. Csak az utolsó vizsga alkalmával kezdtek gyülekezni feje felett a gond komor, sötétedő felhői. Nem sikerült először, aztán másodszor is megpróbálta, de minden hiába volt. S most szomorúan ül a széken; szomorúan és dühösen. — Nem az a dühítő, hogy kivágott — mondja, — hanem az, hogy emiatt a rohadt kémia miatt meg kell ismételnem az egész évet... Egyetlen tantárgy miatt... Mert a többi vizsgáimat elismerik. — Ügy érzed, igazságtalanság, ami veled történt? — Persze hogy! Lehet, hogy gyenge vagyok kémiából, de annyira azért nem, hogy egy hármast ne érdemelnék. S nem is ez dühít. Ha nem volna meg a többi vizsgám, egy szót se szólnék. A tehetetlenség az, ami elviselhetetlen, meg a kiszolgáltatottság; hogy egy tanár, ha ballábbal kel fel reggel, azért én — de nemcsak én — egy egész évet elveszítek ... A kezdés és a végzés két kudarca. Az egyik már a cél előtt van, egy karhossznyira, a másik előtt újra ott az öt év gondja. Vajon célba érnek-e?! • • • Utaim során, mikor ennek az írásnak az anyagát gyűjtöttem össze, sokfelé megfordultam, s a kérdésemre sokféle választ kaptam. Voltak keserűk, dühösek, tréfásak, volt elég olyan is, amelyet némi pikantéria fűszerezett. Ez utóbbiakból hadd mondjak el egyet. Nem valami különös, de ha már mindenféléről írok, ami nem sikerült, hadd álljon ez is itt... 8. Ügy adódott, hogy két orvos feleségével kerültem össze egy társaságban. Hogy hol, az most mellékes. Névnapot ünnepeltek. Az alkalomhoz Illően konyakot ittunk, füstöltünk, s persze beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott. Ilyen körülmények között nem Illett volna kérdezni olyan dolgokat, amelyeket az ember valahol nyilvánosság elé visz. De kíváncsiságom nagyobb volt, semhogy hallgattam volna. S így történt, hogy egy alkalmas pillanatban feltettem a szokásos kérdést. A hölgyek egy pillanatra meghökkentek, majd az egyik nevetve így szólt: — Ezt komolyan gondolja? — A legkomolyabban. Szükségem van rá. — Szüksége? Mire lenne az jó? — A szilveszteri cikkemhez ... — Rendben van — mondta — de amit én mondok magénak, azt úgysem fogja megírni. — Megírom! — Kíváncsi vagyok rá. — Halljam a választ — mondom. —> Szeretném tudni ml az, amit nem fogok megírni. — Tudja, mi nem sikerült nekem az idén?! Megcsalni a férjemetl... Azóta eltelt egy hónap ... 9. Ha már az orvos-feleségekről szóltam, hadd mondjam el egy orvos gondjait-kudarcait is. Gyermekorvosról van szó. A rendelő melletti kellemesen és sok ízléssel berendezett szobában ültünk és beszélgettünk. — Ha nekem személy szerint valami nem sikerül, az még csak a kisebb baj. Ami tegnap kudarcba fulladt, holnap újra megpróbálom. De ez csak a saját dolgaimra vonatkozik. Magammal szemben megengedhetem az Ilyen luxust. De valahogy úgy néz ki a dolog, hogy aztwvos élete csak kis részben az övé. A munkában már nem szabad tévedni. Egyetlen tévedés emberéletbe kerülhet, s ez már egyáltalán nem kis dolog és nem olyan egyszerű, hogy az ember napirendre térne felette. Persze vannak határesetek, de ezek nemcsak az orvos kudarcai. S vannak más természetű sikertelenségek, s ezek talán még idegesítőbbek, éppen azért, mert nem kellene hogy legyenek. — S melyek azok? — Nem tudom, hogy van ez más járásokban, de nálunk, a mi Járásunkban sok apróság apa, anya nélkül marad. A szülők felelőtlensége esetenként minden elképzelést túlhalad. Ezeknek az apátián, anyátlan apróságoknak az életéről a társadalom gondoskodik a lehetőségeken belül. Ml most olyan helyzetben vagyunk, hogy nincs elég helyünk számukra. Szerettük volna ezt a kérdést az idén megoldani, de sajnos, nem sikerült. így néz ki a helyzet. Ezért mondtam az előbb, hogy az én egyéni életemben mutatkozó sikertelenségek nem fontosak. Addig nem, amíg ilyen problémákat látok. Lehet, vannak, akik el tudnak mellette menni anélkül, hogy észrevennék. Hát én nem tudok. S ez nem hivatás, vagy szakma, hanem elsősorban emberi magatartás és felelősségtudat kérdése. # * * Ez a beszélgetés sokáig nem hagyott nyugodni. Lényege és összefüggése ugyan meghaladják e cikk kereteit, de úgy vélem, most, mikor az ünnepek csendes békességében az új évet várva, gyermekeink között töltjük az óráinkat, hacsak egy percre, erre is gondolni kellene. 10. S végül még egész röviden hadd mondjak el néhány olyan dolgot, amely közelebbről vagy távolabbról e tárgykörbe tartozik. A kudarcok, a sikertelenségek néha nagyon szomorúak. Azonban vannak olyan emberek is, akik nem sokat törődnek vele. Ez végülis alkati kérdés. Aki képes túlemelkedni a mindennapok kudarcain, annak nyert ügye van. Az egyik ismerősömtől, amikor megkérdeztem, hogy mi a véleménye a kérdésről, lakonikus tömörséggel csak ennyit mondott: — Nem sikerült elérnem, hogy ne legyen adósságom. Utoljára — még mielőtt hozzáláttam volna megírni ezt a kudarc-krónikát — nagy hivatalosan bementem a főszerkesztőmhöz, azzal a gondolattal, hogy mentem, ami menthető. Ugyanis kétségeim voltak affelől, hogy az öszszegyüjtött anyagból valaha is riport lesz. — Mi a baj? — kérdezte, mikor leültem a székre s a jegyzetfüzetem az asztalra tettem. — Volna egy kérdésem — mondtam. — Szeretném, ha elmondanád, mi nem sikerült neked ebben az évben. — Ugyan, ne bolondozz — mondta. — Halálkomolyan kérdeztem. Te vagy a háromszázharminckeitedik ember, akitől erre a kérdésre választ várok. — Hát ez egy nehéz dolog... — Azt én is tapasztaltam. — Nem tudod megírni a cikket?!... — Nehéz lesz. — Miért? — Mikor a válaszok kilencven százaléka a tiédhez hasonló ... * * * Ez volt az utolsó tárgyalásom kudarc-ügyben. Most már sokmindent sejtek, sokmindenre rájöttem, de úgy hiszem, túl későn. Egyet azonban határozottan tudok: ha valaki tőlem kérdezné meg, mi nem sikerült nekem ebben az évben, ezt a cikket tenném az asztalára GÄL SÁNDOR
