Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-23 / 51. szám
Ilyenkor, karácsony táján mindig különös érzés kerít hatalmába. Valahol a bensőmben, a szívem táján, mintha távoli esztendők karácsonyfagyertyáinak alig érezhető tüze melengetne. Emlékezésem vetítővásznán csillagszórók sejtelmes fényétől ünnepélyes karácsonyfák, betlehemes gyerekek, ajándékokat cipelő emberek jelennek meg, s gyermekkorom karácsonyi dalait vélem hallani... Bámulom a havas fehérséget, ezt a szűzies tisztaságot, az egyformán széppé, fehérré váló világot, s úgy szeretném hinni, hogy a világ egyszer s mindenkorra megszabadul szennyétől, s az emberek is jókká, sakkal jobbakká válnak, értelmesebbekké, mint ezldeig. De aztán mintha a régi karácsonyok misztikusan muzsikáló szép dalainak foszlányaival együtt ismét hallanám egykori magyarszakos tanárom, Kovács Elemér öblös basszusát is, akt iskolai dolgozataimat ugyan mindig kitűnőre minősítette, de sosem mulasztotta el megjegyezni: — Bolond vagy te, Szabó fiam, bolond, álmodozó! Az élet majd megtaní rá, hogy nincsen bolondos képzelődés, csak szürke, sötétszürke valóság van, vagy ha ügy tetszik, fekete! Hallom ezeket a szavakat esztendők távlatából és a fehér hócsoda egyszeriben szürkévé, fekete pocsolyává, bűzös mocsárrá válik, ha lehunyom a szemem. S gondolatban vitatkozunk Kovács tanár úrral. — Tetszik tudni — mondom én — azért az élet nem olyan csúnya, hogy mindent feketének lássunk benne. Most például vakító fehéren tündököl előttem minden, ha kinézek az ablakon. Havazik. És ez olyan gyönyörű! — Bolond álmodozó! — mondja a tanár úr. — Jön majd az olvadás és sáros, fekete, visszataszítóan piszkos lesz minden, Szabó. — Igenis — mondom a rég megszokott engedelmességgel. De azért álmodozni is kell, tanár úr kérem. Mert ha néha nem álmodoznánk, akkor talán valóban feketének látnánk a világot. — Tényleg? — kérdezi gúnyosan a tanár úr. — És negyvennégyben? Hogy is volt csak negyvennégyben? Akkor is ábrándoztatok. És mi lett? Mondd csak el! — Engedelmeskedem, tanár úr. Elmondom. ... December kilencediké volt. Akkor is ilyen hagy pelyhekben hullott a hó, mint most. De nem volt'időnk gyönyörködni a tél romantikájában. Gépfegyverropogás, ágyúdörgés, bombázás támasztotta alá az ön igazát, tanár úr, mely szerint bolondság az álmodozás. Kilencedikén egész nap ki sem mehettünk a friss levegőre, mert szakadatlan pergőtűz, - mennydörgés szerű robbanások parancsoltak megállj-t. Csak sötétedéskor csitult el a csatazaj. Fáradtan aludtam el a pince rozoga díványán. Érdekes álom volt. Emlékezetes. Még most Is elém tódulnak az akkori álom képei. Ezernyi színben pompázó réten jártam. A rét felett pajkos szellő suhant át, megrezegtetve a fűszálakat, a vadvirágok parányi fejecskéit. A napsugarak aranyló fényözöne ügy árasztott el mindent, mint a megzabolázatlan folyó, mely kemény telek után megállíthatatlanul zúdul a gátakon túlra. Megcsapott a rét, a füvek, a virágok tavaszt lehelő illata. Kövülten bámultam a szívderítő látványt. Távolabb, az akácosban madártrilla köszöntötte a reggelt. Jókedvűen álltam az árok partján virító margaréta-erdő kellős közepén. Az akácos felől sudár termetű fiatal lány közeledett. Szóiké haja köré a napsugarak fontak fénykoronát. A füvek, a virágok a szépségnek kijáró hódolattal borultak le a köztük lépegető formás lábak előtt. A lány mosolyogva felém tartott. Érdekes — morfondíroztam magamban —, milyen ismerős, pedig nem ismerem. Ki lehet? Milyen szép! Rövidujjas kis fehér vászonblúza, a léptei ritmusára meg-megrezdülő almányi mellein anynyira feszült, hogy rájuk vetődő szemem szinte felpattintotta az apró fehér gombokat. Az ismerősnek tűnő és mégis ismeretlen lány már csak néhány lépésnyire volt tőlem. Mire félreállhattam volna az útjáből, már ott állt előttem. Csak mosolygott, mosolygott, de nem szólt semmit. Égszínkék szeme oly tágra nyíltan, kíváncsian, s értetlenül nézett az arcomba, hogy szinte moccanni sem tudtam. Aztán belefeledkezve a bájos arc csodálásába, kitártam karjaimat, s oly erővel szorítottam magamhoz a lányt, mintha benne az egész illatos rétet, madártrillát, fényözönt ölelném. Félig öntudatlanul hallottam még, amint a lány ajkát számomra érthetetlen szavak hagyják el: — Nu, sto taknie? Sto tyebe nária? Aztán ködbeveszett a szőke lányarc, testemén végignyargalt egy akaratlan rándulás és — felébredtem. Vagy talán mégsem? Az illatos tavaszi rét eltűnt ugyan, de a szőke lány valóban ott feküdt mellettem a SZABAD FÖLDMŰVES rozoga díványon. Riadt tekintettel ismételgette suttogva a számomra ismeretlen szavakat, miközben iparkodott lefejteni derekáról a karjaimat, melyek görcsös szorításba meredve mozdulatlanságra kárhoztatták a lányt. — Sto tyebe náda? — kérdezte már vagy negyedszer, míg végre valóban átzökkentem az álomból a valóságba. Igen, igen kétségtelen: ez a vlrágillatos rét szőke lánya. De a blúza nem fehér, khakiszínű katonablúz, mely alatt ott feszül a két formás, az álombéli lányénál talán még teltebb kebel. Súlyukat és melegüket jólesően éreztem mellemen, amint magamhoz szorítottam. Derekáról lefejtve karjaimat, egyszerre érezni kezdtem, hogy dermesztő a hideg. Hát így ismerkedtem meg, tanár úr, 1944 decemberében Natasa Ivanovnávai. Mert így hívták a kis szovjet katonalányt, aki — amint később megPali sírása zokogott bele a csöndbe. Nem bírta hallgatni. Valaki kikapcsolta a készüléket. Szótlanul bámultak a petróleumlámpa gyér világába. Pali könnyei az ölében tartott fényképre peregtek. Hát így vált életem egyik legemlékezetesebb karácsonyává 1944 karácsonya. Tanár úr pesszimizmusának akkor igaza lett volna. Két nappal később a pincék közelében levő kert sarkában már ott domborodott egy friss sírhalom. Rajta a névtábla: Natalja Alekszejevna Ivanova, 1923— 1944. A névtábla tövében ott zöldellt a kis fenyőfácska, amelyet két nappal azelőtt még karácsonyfának szántunk. Törékeny ágait vastagon belepte a hó, amely akkor valóban úgy hullott, mintha a megtébolyodott világot akarta volna szebbé varázsolni. Hóba fulladtak az álmodozások, tanár úr. A szőke lány, akivel Csanádi Pali a háháború után az életét szerette volna tudtuk — holtfáradtan támolygott be a pincébe és lerogyott a rozoga dívány sarkára, melyen magam is aludtam. Natasa aztán csakhamar a pincében meghúzódó emberek kedvence lett. Mindenki megszerette a jókedvű kis szanitéclányt, akinek szeme a nyári eget, szőke haja az érett búzatengert juttatta eszünkbe. Ám én csakhamar felfigyeltem valamire. Tizenhétéves voltam akkor, tanár úr, ebben a korban az ilyesmit nagyon is észreveszi az ember. Unokabátyám, a Csanádi Pali — tanár úr is jól ismerte — beleszeretett Natasába. Rövídebb szerelem nem volt még talán a földkerekségen, pedig — sírigtartó szerelem volt. A kis Natasa is szemmel láthatóan ragaszkodott a fiúhoz. Órákon át elüldögéltek egymás kezét fogva és csak nézték egymást szótlanul. Olyan megdöbbentően, fájdalmasan szép és különös helyzet volt ez. Rómeó és Júlia, akik egy esztelen világégés kellős közepén lelték meg egymást. És hát igen, Pali álmodozott, tanár úr. Kézzel-lábbal magyarázta a kislánynak, hogyha végetér a „bumbum“, találkozniuk keil. Joguk van a boldogságra. Pali egy este megölelt, s boldogan a fülembe súgta: „Te, ha vége lesz a háborúnak, én elveszem ezt a lányt.“ Tudom, hogyha a tanár úr ott lett volna akkor, neki is ezt mondja: „Bolond álmodozó. Azt tervezed, hogy mit csinálsz majd, ha béke lesz? Térj észre Csanádi! Hallod a távoli puskaropogást? Azért, mert néhány kilométerrel távolodott a front, még nincs vége a háborúnak! A háború, ez a százfejű szörny még le9kelődik a te Natasádra!“ De ki hitt volna akkor a tanár úrnak? Csanádi Pali legkevésbé ... Aztán jött a korácsony. A pince mélyén meghúzódó emberek valamennyien valami csodaváró áhítattal készülődtek a vigasztalan, háborús karácsonyra. Az emlékezés zenélőóráján mindenkiben megszólaltak a régi karácsonyok kedves melódiái. Valaki szerzett egy parányi fenyőfácskát, amely kézről-kézre járt és fényesebb, nyugodtabb karácsonyok emlékét ébresztgette mindenkiben. Délelőtt tizenegy óra lehetett, amikor az erdők alján elszabadult a pokol. Váratlan német ellentámadás indult meg, és a városkánkat felszabadító szovjet alakulatok szinte percek alatt visszavonultak. Natasa könnyes szemmel búcsúzott mindenkitől. Palinak egy fényképet és egy újságkivágást csúsztatott a kezébe, miután homlokon csókolta. A fényképről ő csodálkozott a világra üdén, húszévesen. Az újságkivágás — amint egy idős bácsi segítségével megfejtettük — Szimonov gyönyörű költeménye volt, a Zsgyiminya. Várj engem, várj és én visszatérek — fordította reszketős hangján az idős bácsika. A költő szavaival tett ígéretét Natasa nem válthatta valóra. Néhány őrás ütközet után a szovjet alakulatok visszatértek. A pince minden lakója Natasát várta türelmetlenül. De nem jött. Csak a bajtársai jöttek viszsza, akik lehajtott fővel, könnyes szemmel adták tudtunkra, hogy a szép szőke kislányt ellenséges géppuskasorozat terítette le. Pali artikplátlan hangon üvöltött. Vége lett az álmodozásnak, tanár úr... Az egyik pincelakó bekapcsolta telepes rádióját. Végigpásztázott a hullámhosszokon. A világ rádióadásai sejtelmesen, mint távoli bolygók üzentek nekünk. Aztán egy hullámhosszon felcsendült a Stille Nacht. Gvermekkórus énekel te. Némán hallgattuk a messziről jövő karácsonyi üdvözletét. Csak Csanádi összekötni, gyalulatlan fakoporsóban, idegen, de nem ellenséges földben aludta örök álmát a vastagodó hőlepel alatt. De volt még valami, tanár úr, ami emlékezetessé tette számomra azt a karácsonyt. Egy fogadalom. Pali meg én tettünk fogadalmat egymásnak. Ha ma, több mint húsz esztendő távolából visszemlékezem a fogadalomra, nem találok benne semmi különöset, semmi teátrálisat, semmi gyerekeset. Hiszen nem is voltunk már gyerekek, amikor a fogadalomtételre sor került. Pali huszonhárom éves, ötödéves gépészmérnök hallgató, én pedig a tizennyolcadik évemben jártam, hatodikos gimnazista voltam. A különös, de nékem máig is tetsző fogadalomtételre Natasa temetése után került sor. Pali belém karolt, amint lassú léptekkel baktattunk vissza a pince felé. A hó puhán megmegroggyant a lábunk alatt. — Ide hallgass, pajtás — kezdte Pali. — Rendjén van ez így, hogy az álmainkat, a szépséget és fiatalságot kell sírba tennünk? Idegesen, halkan felnevetett: — Ugye ostoba kérdés? Ez nem lehet rendjén semmiképpen sem. Nem lehet rendjén, hogy fiatal életek ezrei, százezrei, milliói pusztulnak el, mert egy maroknyi őrült „új rendet“ kíván teremteni a világon. Pajtás, én érzem, hogy ez az esztelenség már lassan a végéhez közeledik. A múlt kiesett a kezünkből. De a jövő benne van. Vigyáznunk kell rá. Fogadd meg, pajtás, hogy míg élsz, minden tetteddel, minden erőddel arra törekedsz, hogy ez az esztelenség, ez a féktelen öldöklés, az embernek ez a meghasonulása önmagával többé soha meg ne ismétlődhessék. Fejével a sír felé intettj — Fogadd meg pajtás, az ő emlékére és a többiekére, akik ilyen fogadalmat már soha sem tehetnek. Szembenéztem Palival. Két súlyos könnycsepp gördült alá a szeme sarkából. Zsebébe nyúlt. Kis darab selyempapírba csomagolva őrizte kincsét: Natasa fényképét és a Szimonovverset. Kisujjnyi tintaceruzát kotort elő a nadrágzsebéből. — Tartsd a hátad! — mondta suttogva. A fénykép hátlapjára és a vers alá ugyanazt a rövid szöveget írta: Emlékezni' fogunk a fogadalomra! 1944. december 26. Aláírta mindkét szöveget, majd nekem nyújtotta őket: — Írd alá te is. Remegve kanyarítottam a neve alá a magamét: Szabó István. — Jól őrizd meg! — nyújtotta felém a verset, ő pedig visszacsomagolta a kis rózsaszín selyempapírba a fényképet. És meg kell ismételnem, tanár úr, hogy semmi mesterkéltet, semmi teátrálisat nem láttam ebben a mi fogadalomtételünkben. Csak azt éreztem, hogy ettől a naptól kezdve még jobban becsülöm Palit, mint azelőtt. És azt is éreztem, tanár úr, hogy ez nem délibábkergető legények álmodozása, hanem a férfivá érett fiatalság jövendő életprogramjának körvonalazása. És jól éreztem. Az évek szálltak, és a véletlen úgy hozta, hogy Csanádi Palit elsodorta mellőlem a sors. Megírta nekem, hogy befejezte mérnöki tanulmányait és egy hatalmas gépgyárunkban kapott vezető beosztást. Rengeteget dolgozott. Ezt leveleiből, később pedig már az újságokból is megtudhattam, mert híres ember lett, akinek munkájáról gyakran írtak az újságok is. Voltak esztendők, amikor többet tartózkodott külföldön, mint idehaza. Sebtében odavetett néhány sornyi leveleket kaptam tőle Koerából, Vietnamból, Kínából, az Egyesült Arab Köztársaságból, a Szovjetunióból. Minden sor arról tanúskodott, hogy írója nagyon elfoglalt ember, aki levélben is a távirati stílust alkalmazza. Hogy miért beszélem el, tanár úr, Csanádi Pali további életútját? Mert úgy gondolom, összefügg az 1944-es karácsony történetével. Egy másik karácsony története van még hátra. A múló évek során Pali, bárhol járt is, karácsonyra küldött egy üdvözlőlapot, szinte mindig azonos szöveggel: „Emlékezz a fogadalomra! Jó karácsonyt! Pali.“ 1959 karácsonyán nem érkezett ilyen üdvözlőlap. Nem, mert ennél nagyobb dolog történt. Tizenöt év után először találkoztunk Palival. Nem tudom, tanár úr minek nevezné, én nagyon romantikus és mégis reális ötletnek tartottam Pali ajánlatát, melyet november első felében írt meg egy levelében, a Szovjetunióból. Azt írta, hogy karácsonyra hazajön, ha nincs ellenvetésem, a pincében szeretne velem találkozni, ott, ahol tizenöt évvel ezelőtt meghúzódtunk a háború gyilkos fegyverei elől, ahol megismertük Natasát és ahonnan elkísértük őt utolsó útjára. Beszámolunk egymásnak, pajtás, — írta Pali — melyikünk hogyan teljesítette a fogadalmat. Nekem tehát igazán -tetszett az ötlet és nagy izgalommal készültem a találkozásra. Az egykori pince néhány éve kihasználatlanul áll, nem volt tehát semmi akadálya annak, hogy a szükséges előkészületeket megtegyem. Kitakarítottam, felszereltem néhány petróleumlámpát, levitettem, a pincébe egy kis vaskályhát és a pince egyik sarkában felállítottam egy kis karácsonyfát. Igyekeztem karácsonyi hangulatot teremteni. Pali délután három órakor érkezett meg, saját Moszkvics kocsiján. A lakásomon nem volt maradása. Egyre csak nógatott: — Megbocsáss, Pistikém, de én a pincét szeretném látni mielőbb. Elgondolkoztam, tehet, hogy ennek a sok sikert elért embernek nem volt még az életében boldogabb időszak, mint az a két hét, melyet a gyér világítású, petróleumbflzös pincében eltöltött Natasa társaságában? Lehetséges ez? Ezért siet annyira a pincébe? Beültünk a kocsiba. Óvatosan hajtott, mert síkos volt az út. Mégis hamarosan megérkeztünk. Pali rögtön a pince melletti kertbe sietett és megkereste azt a helyet, ahol akkor régen, Natasa sírja volt. Nem a sírt kereste, mert tudta, hogy Natasa tetemét többi hős bajtársaival a közeli város szépen gondozott katonatemetőjébe szállították. Csak állt némán, lehajtott fejjel, meghatottan. A pincében a petróleumlámpák hunyorgó fénye és a kis vaskályhából áradó meleg fogadott. Pali leült, figyelmesen nézte a pince sarkában álló feldíszített kis fenyőt, aztán felém fordult: munkáról és sok minden másról teljesen megegyezik az enyémmel. Elbeszélése nyomán egy munkával eltöltött élet tizenöt esztendeje bontakozott ki előttem, és gyorsan kiigazítottam magamban előbbi feltevésemet, hogy Pali életében csak a régi, itt töltött két hét lehetett boldog. Hiszen az ő példája világosan bizonyította előttem, hogy a munka mennyire boldoggá tehet egy embert. Ám férfiasán be kell vallanom, tanár úr, egy egészen kis tévedés azért becsúszott okfejtésembe. Ez csak később derült ki. Pali abbahagyva a beszélgetést, felállt, az órájára pillantott, aztán jókedvűen mondta: — Ne haragudj, pajtás, de möst itthagylak egy kis időre. Néhány perc múlva visszajövök. Egy kis meglepetést tartogatok a számodra. Elképzelni sem tudtam, mi lesz az a meglepetés, hiszen már odahaza elhalmozot ajándékokkal. Pedig nagy meglepetés lett. Óriási meglepetés! Alig negyedórát várakoztam mindössze, amikor a kis Moszkvics újra megállt a pince bejárata előtt. Pali nem egyedül jött.1 Magas, szőke nő volt a társaságában. Elegáns, perzsabundát viselt, felhajtott gallérja eltakarta az arcát. A nő • lassan, óvatos léptekkel közeledett felém. Lehajtotta bundája gallérját és elmosolyodva megállt előttem. — Natasa! Natasa drága, hát élsz? — kiáltottam fel és sóbálvánnyá meredtem. Kérem, tanár úr, ne ijedjen meg, hogy holmi rossz kalandregények példáján felbuzdulva, valamiféle „happy end“ kedvéért mondanivalóm záró mozzanataként most feltámasztom Natasát. A halottak ugyanis nem térnek vissza. Kiderült, hogy ugyanúgy viselkedtem, mint Pali, aki három évvel ezelőtt, 1956 nyarán, a Krímen töltött szabadsága idején a strandon látta meg először Natasa unokahugát, Kátyát. Kátya bámulatosan hasonlított Natasára. — Igen, pajtás! — mosolygott Pali. — Itt az ígért meglepetés. Amikor három éve Szocsiban először megláttam Kátyút, én ugyanígy kiáltottam fel. Natasa nevének hallatára megállt, elmondtam neki, kinek véltem. S mert a véletlenek gyakran megmagyarázhatatlanok, csakhamar kiderült, hogy Natasa unokahugával állok szemben. A feltűnő hasonlatosság nem volt hát véletlen. Egyébként pajtás, Kátya két és fél éve — a feleségem. Pali gyengéden ölelte magához Kátyát, aki szemlesütve, kissé kipirult arccal állt mellette. S itt talán be is fejezhetném a mondanivalómat, tanár úr. Remélem, mindez, amit elmondtam, meggyőzte önt, hogy nincsen teljesen igaza, amikor olyan feketének, vigasztalannak — Nos, Pistikém, mondd el! Nem kérdeztem, mit kell elmondanom, hiszen úgy is tudtam, hogy arra kíváncsi, miként teljesítettem a fogadalmat. Sokat, nagyon sokat beszéltem. Tanár úr tudja, hogy a mi pályánk ha valóban élethivatásnak érezzük, nagyon szép, gyönyörű. Csillogó szemmel, boldogan szorongatta a kezemet, amikor valahogy így fejeztem be a mondanivalómat: — Nem lettem tehát olyan híres ember, mint te, Pali. De úgy gondolom, a fogadalmat teljesítettem és teljesítem. Ősz szálak vegyülnek már a hajamba, az idő felettem sem szállt el nyomtalanul. Ám mégis fiatalnak érzem magam. Fiatalít a hivatásom, a tudat, hogy nincs szebb pálya, mint az enyém: nevelek. Nevelem az új nemzedéket, hogy megtanuljon ésszerűen, értelmesen élni. Arra tanítom őket, hogy az ember az életre, a munkára, az alkotásra született, azért él, hogy alkosson, hogy szeressen, nem pedig azért, hogy lövészárkok mélyén, soha nem látott energiáktól agyonsújtva, haszontalanul elpusztuljon. Ez ad értelmet az életemnek. Pali kézszorításaiból éreztem, hogy elégedett velem. Ezután természetesen sürgettem, beszélje hát el, ő hogyan állta a szavát. Nagyon örültem, amikor hallottam, hogy sok-sok elgondolása az életről, az élet értelméről, a látja az egész világot. Ne vegye kérem udvariatlanságnak, hogy ellentmondók, vitázok önnel, én, egykori tanítványa, ma ifjabb kollégája. De ez is, amit elmondtam, és amit talán egyszerűen karácsonyi történetnek is lehetne nevezni, bizonyítja, hogy az élet nemcsak könyörtelen tud lenni, hogy a sors két kézzel irányít. Egyikkel gyakran álmainktól, vágyainktól foszt meg bennünket, a másikkal igyekszik kárpótlást nyújtani. így áll össze az élet egy fény- és árnyoldalakból levő csodálatosan bonyolult mozaikká, hogy biztosítsa: nem szabad csak kiábrándulást találni ott, ahol helye van az álmodozásnak is. — Meggyőztél, Szabói — vélem hallani kovács Elemér magyarszakos tanárom öblös basszusát és megnyugszom. Az ablakom előtt alázúduló hóvarázs egyre vastagabban borítja be az utcát. Bábulom a havas fehérséget, ezt a szűzies tisztaságot, az egyformán széppé, fehérré váló világot, és úgy szeretném hinni, hogy most már minden mindig ilyen szép lesz, hogy a világ egyszer s mindenkorra megszabadul minden szennyétől és az emberek is jókká, sokkal jobbakká válnak, értelmesebbekké, mint ezideig... 1967. december 23.
