Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-01 / 26. szám
NYIKOLAJ GRIBACSOV: EGEK KEKJEBE Egek kékjében szállanak Mindegyre gondolataim, Eszem mindig ott jár a nagy Világmindenség útjain. Csillagtól csillagig megyek, A szépségük megrészegít. Mindig csak csillagok s egek — Rovom az Or térségeit. Pedig csöpp földi lény vagyok, Erdők s szivárványok között; S utat, viharzót és nagyot, Lám nem hagyok magam mögött. I De nemcsak ennyi életem, — Érzés röpít és gondolat, S őáltaluk elérhetem A fénylő távolságokat. S ha nem török feléjük én Korunkkal, így, minduntalan, Mi célom itt a föld terén? Embernek hogy tartsam magam? Kiss Jenő fordítása ELVI SINERVO FINN KÖLTŐNÖ VERSE: KIÁLTÁS '» Nem kenyerem a halhatatlanság, (' pályám tegnapból csupán a mába ível át. i' Asszonynak születtem, kinek anyaszívével I» tornyosuló vihar ökle játszik, ]» i' míg hangot ad, mint a harangbója. i1 Vizek áradó hullámaira, a szélben kavargó papírszeletekre, i' madarak szárnyára és az emberek szívébe írom kortársi üzenetem: I Még nem késő, hogy gátat emeljünk az árral szemben, (' még nem késő világosságot gyújtani a sötétségben,' még nem késő szólani, nehogy a fegyverek beszéljenek, ji még nem késő egyemberként kiáltanunk: Nemi E feltörő kiáltásnál ma nincsen fontosabb. Ezt zúgják a hömpölygő folyamok, ez száll a madarak szárnyain, <| e szó betűit cserzi pirosra a szél. És nyomán S megcsendülnek ] » a szívek, vihart jelző bóják módjára felelve, <|. a világ minden partjain, Boldog Balázs fordítása WWWWW\^^W^V>A«/WWVWVW\/WWW GRATULÁLUNK A temető fölött ijedten ült a ■*-*- csend. Néha elfojtott sírás remegtette meg a hallgató fenyők, és feslö rügyekkel telt hársfák mozdulatlan gallyait. Majd feljajdult az ének, s lomha szárnyakon repültek a gyászos hangok a sírhantok fölött. A holtak városába új lakó érkezett. Tompán dobbant a koporsó a sír gyomrában, a kapák beleharaptak a földbe, és a fekete rögök dübörögve hulltak alá. Egy édesapa örökre eU költözött az élők sorából. Éva még akkor kicsi volt. Nem értette teljesen a roppant csapást, amit a sors mért családjukra. De ahogy szaladtak az évek, egyre jobban kezdte érezni az apa hiányát. Látta a barátnőit, amint az apjukkal karonfogva sétálnak. Ö is szeretett volna egy ilyen őszülő halántékú bácsiba belekarolni, és szeretettel a fülébe súgni: „apám, édesapám!“ Ügy szeretett voU na esténként a barátságos otthon szobájában mellé bújni, és beleborzolni a hajába kislányos pajkoskodással. Es ekkor az izmos férfikarok biztosan átölelnék őt, a kellemesen hűvös apai kéz megsimítaná orcáit, és egy ismerős hang szelíden szólna hozzá: — Evikém kislányom, ma ugy-e megint egyest kaptál az iskolában? — Es a homlokára is biztosan kapna csókot. Hiányzott tehát a családfő — az apa, a férfi, aki szilárd biztonsággal hárítaná el az élet viharait, amelyek így mind az édesanyára nehezedtek. Meg is viselték a gyenge asszonyt. Haja korán őszülni kezdett. Es teltek az évek. Tavaszt tavasz követett. Eva a középiskola negyedik osztályába járt már. Szép, karcsú lánnyá fejlődött. A fiúk kezdtek utána fordulni, ha végiglibegett a várost járdán. Már vallomásokat 'is tettek neki egyesek, de ő futott előlük. Nem érezte magát jól közöttük. Mind léhák, gyerekesek, könnyelműek voltak, és ő valami más után vágyódott. Gyakran kijárt a temetőbe, és itt mintha megnyugodott volna. A szívét igaz elszomorította az elérzékenyülés, de olyan jól esett a sírás. Lassan közeledett az iskolai év vége. Egy késő áprilisi délután ibolyacsokrot vitt édesapja sírjára. Ahogy a hantok közé lépett, szeme megakadt egy fehér márvány síremléken. Eddig még nem látta — biztosan valami új sír lehetett.. Szépen szikrázott a napfény simogató sugaraiban. Es nini, egy fiatal fiú áll mellette levett kalappal. Szánakozást érzett iránta. — Szegény. Ugyan kit takar a sír; ugyan kit vesztett el az eltemetettben...? Amikor hazafelé jött, a fiú még mindig ott állt, de nem sokára ő is elindult. Látta Eva a kapuból viszszatekintve, amint elindul a kijárat felé. Egy hét múlva megint ott találta a fiút, akinél most diáksapka volt. Kifelé Jövet egyszerre értek a kapuhoz. A idák udvariasan előre akarta engedni. — Tessék. — Nem, csak tessék. — De hölgyeké az elsőbbség. — Köszönöm — mondta Éva és kilibbent a kiskapun. A száján pedig kicsúszot a kérdés. — Mondja kié az a sír? Az a szép fehérmárvány-köves? — A kishúgomé. Az ősszel halt meg. Tizenkét éves volt. Hangya András: NÖ SZARAD FÖLDMŰVES 1967. július 1, MAGV OLIVER: Es kérdés kérdést követett. Így ismerkedett meg Lacival. Es őt másnak találta, mint a többi fiút. Egészen másnak. Komoly volt és csendes. Egyre többször találkoztak, s együttléiük minden alkalommal hosszabbra nyúlt. Május volt már. Szerelmes május. A felhők részegen úszkáltak az égen, a bokrok sűrűjében pedig madárkák szavában dalolt a tavasz. Egy ilyen májusi napon szintén együtt voltak. Séta közben — észre sem vették, hogy már a temetőben járnak. Megálltak először Laci húgocskájának örök nyughelye mellett, majd az Éva apjának sírjánál. Es ekkor szólalt meg a fiú. — Milyen szép ez a tavaszi nap. — Igen. Es itt is milyen szép minden. Nézze csak ezt az orgonabokrot, olyan mintha cukorból volnának a virágát. Milyen illatos. Előbb Éva túrt bele pici rózsaszín orrával a kábító szirmokba, játékosan, mint bohó ktscica, majd Laci. — En szeretem az orgonát, maga ts szereti? — Igen, Evikém. De ki nem szereti azt, ami a tavaszt, az életet hirdeti. — Mit mondott? Evikém? Hát mióta lett . . . — Azt mondtam. Mért ne mondtam volna ezt, amikor szeretem. Ezt már várta Éva, de mégis váratlanul érte a vallomás. Valahogy máshogyan képzelte el, és más alkalommal. — Egészen a feje búbjáig belepirult. A fejét is lehajtotta, és hallgatott. Laci pedig folytatta. — Igen. Szeretem magát. Es tudom, hogy viszont szeret. Tudom, érzem, látom. Éppen ezért itt, az édesapja sírja előtt fogadom, hogy ... hogy feleségül veszem. Ugye maga is szeret? Mondja már, hogy igen! Ugye?. Éva!.., 4 lány sírva fakadt. Szeméből patakzott a könny, de mosolygott. Könynyein keresztül is mosolygott. Es a fiú megfogta a kezét. Szemébe nézve még egyszer megkérdezte. Ugye, szeret?, Hosszú csend következett. A friss lombokon játékos táncot kezdett a szellő, az orgonabokrok türelmetlenkedőn még nagyobb illatot leheltek magukból. A Nap kíváncsian lesett le az ég egyik bárányfelhő-csipkés ablakán, a közeli sötétzöld fenyő galylyai közt búgó vadgalamb és valahol a fűben bújkáló pitypalatty várakozóan elhallgatott ' a méhecskék is halkabban döngicséltek a bókoló margaréták fölött. Éva könnyeinek zsilipje pedig lezárult. Szemében ott sziporkáztak az utolsó cseppek, mint megfizethetetlen drágakövek. Ajaka lassan szétnyílt, orcáira kiült a mosoly rózsája, és feje alig észrevehető biccentéssel mondta az igent. Fölöttük az apa síremléke is mosolyogni látszott. Két arra tipegő nénike zsémbelve adott kifejezést méltatlankodásának, — Ezek a mai fiatalok. Mit szólsz hozzá Bözse? Mit szólsz hozzá?. — Hát, a mi időnkben bizony nem így volt! Még a temetőben is csókolóznakl Hallatlan! Aztán csodálkoznak, ha ... No, de jobb erről nem beszélni, mert minket „maradi"-akat kinevet a világ. Kineveti Es csak álszentnek tartanak!— Rohamosan eljött a tanév vége, majd a szeptember és újabb szeptember. Eva a kereskedelmi második osztályába járt már, a fiú pedig a tanítóképző ötödik osztályát kezdte el. Tanulmányaikat mindketten jó eredménnyel végezték. Laci egyébként kitűnő rajzoló és festő volt. A képzőművészeti főiskolára készült a képesítő után. — Együtt tervezgették a rózsás jövőt, s tervükbe a szülők ts beleegyeztek. Es futottak a hónapok, a leány és fiú fölött. Újra eljött a tél fagyos zordságával, és az egyik virágszálat megcsípte a hideg. Laci ágynak dőlt. Az orvos félre hívta az apát, és komoran szólt. — Kötelességem, hogy a fia állapotának súlyosságáról tájékoztassam. A tüdő van megtámadva. Minden esetre nyugalomra, tápláló ételekre, pihenésre van szüksége. Sajnos, tanulmányait sem folytathatja mindaddig, ameddig teljesen fel nem épül.., Majd a zizegő, zuzmaraszakállas agg Télapót elűzte a nefelejtsszemü tavasz, s beköszöntött újra május. Már ismét együtt lehettek ketten, de Lacinak még nem volt szabad iskolába ' járnia, — Pedig már nincs semmi Vbjom. Hidd el nekem Eva. Es csöppet sem érzek kedvet a meghalásra. Mindketten nevettek. A vén, csontosújjú kaszást nevették. Hiszen mit is merne az keresni őnáluk. Az Iskolai év lassan véget ért. A fiúk, a volt osztálytársak szétszéledtek a szélrózsa minden irányában. Szétszórta őket az élet, mint a gazda a vetőmagot, hogy új kalászokat teremjenek. Adják tovább a zsúpfedeles falucskák és kőházas községek apró emberpalántáinak a nagy kincset: a tudományt. De Laci szeptemberben sem mehetett iskolába. Keserűségében a torkában érezte kalapálni a szívét, amikor az orvos tudtára adta. — Fiam, igaz, hogy már teljesen meggyógyult, de esetleg még árthatna a zárt helyiség. Így újra csak odahaza festegetett, délutánonként segített Évának a másnapi lecke elkészítésében, és észre sem vették, hogy beköszöntött a tél. Karácsony után egy délután együtt ült Évával a szobában az ablak előtt. Kint a hó puhán, nesztelenül hullott. Egyszer csak egy kis cinke röppent az ablakpárkányra, s kíváncsian belesett rájuk. Es ekkor Laci alig hallhatóan megjegyezte. — Istenem! Ez a csöpp madár 'élhet ... nekem pedig. -., — De Laci! Mit beszélsz bolondokat?! Hiszen, hiszen ... ugyan miért ijesztgetsz engem ts. Összedugták a fejüket. A fiú sápadt arcán tűzrózsák nyíltak. Bágyadt szeme szomorúan nézte a telet. Egy előre megbeszélt februári délután hiába várt rá a lány. Rossz sejtések kezdték kínozni, s most először gondolt arra, mi lenne, ha elvesztené őt. Most kezdte érezni igazában, mit jelent neki Laci. Szerette, nagyon szerette, és~ elvesztését kibírhatatlannak vélte. Szerette azért, mert nem olyan volt, mint a többi fiú. Szinte apáson bánt vele, amikor tanácsaival látta el. Ezért szerette, mert pótolta nála az édesapját is: a támaszt, a szilárd pontot, amibe kapaszkodni lehet. Egy pár hét múlva azonban beállított a fiú váratlanul, s lelkendezve újságolta. — Édes Evikém! Azt mondta az orvos, hogy mindent lehet. Szeptemberben már mehetek Iskolába is. Es azután .., Az arcán különös pír volt, de szeméből perzselt a tavasz, ami elhitette a lánnyal ts a gyógyulást. Ojra boldogok voltak. Vágyaik versenyt rohantak a kóbor felhőparipákkal. Mindenfelől kacagón biztató arcokat véltek bólogatni, s szívük újból hangolt húrjain friss szerelmi melódiákat pengetett bársonyos újjaival az ébredő tavasz. — De egy áprilisi reggel Laci nagy gyengeséget érzett. Nem is kelt föl. Édesanyja nem tudta elfojtani a könnyeit, és az apja ts szenvedőn szólt. — Ne sírj anya! Ügy is mindegy...! Es ekkor felvillant benne is a szörnyű való. Megértette szüleinek szomorúságát, és még minden mást. Felült az ágyában és Ijedten kiáltott föl. — Anyám! En nem akarok meghalni!! Nem akarok meghalni!!! Hívjátok az orvost! En nem akarok ,.. nem .., nem akarok .. % Fojtó köhögés nyomta el a szavát, és erőtlenül visszahúllt a párnák közé. A temető fölött ijedten ül a csend. Néha elfojtott sírás remegteti meg a hallgató fenyők és hársfák mozdulatlan gallyait. Majd feljajdul az ének, és lomha szárnyon repülnek a gyászos hangok a sírhantok fölött. — A holtak városába új lakó érkezett... Tompán dobban a koporsó a sír gyomrába, a kapák beleharapnak csikorgón a földbe, és a fekete rögök dübörögve hullnak álá. Egy fiatal fiú örökre elköltözött az élők sorából. Éva még akkor is ott áll kétségbeesetten az új sír végében, amikor már csaknem mind elszéledt a gyászoló nép. Még akkor is ott áll, majd remegő kézzel helyez el egy ibolyacsokrot a reményeket szertetépő, kegyetlen rögök közé. Azután ... elindul az anyja karjába karolva, imbolygón.- -,, umi AZ ELSŐ MADÁCH IMRE 1967. június 22, mint jelentős dátum vonul be a csehszlovákiai magyar irodalom történetébe. Ezen a napon első ízben került ugyanis kiosztásra a Szlovák írószövetség Klubjában a Madách Imre Irodalmi Díj. A díj — a Szlovák Irodalmi Alap és az Irodalmi Szemle gondozásában — ezután minden évben kiosztásra kerül, s vele a hazai magyar irodalom legjobb alkotásait díjazzák. Az ünnepélyes díjkiosztáson Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, s egyben a bíráló bizottság elnöke, a díj jelentőségét hangsúlyozta: „Csehszlovákiai magyar irodalmunknak eddig nagyon kevés ünnepe volt, legyen ez a mai nap most már az ünnepnapok sorának elindítója“ — mondotta többi között. A díjkiosztáson jelen volt még Vojtech Mihálik, a Szlovák írószövetség első titkára, Ján Korenko, az Irodalmi Alap igazgatója, valamint Smatlák elvtárs, az irodalmi alap vezetősége képviseletében. A díjakat Smatlák elvtárs adta át. A bíráló bizottság Madách-díjjal az alábbi, tavaly megjelent irodalmi alkotásokat jutalmazta. KÖLTÉSZETBEN: Bábi Tibor: Könny a mikroszkóp alatt című kötetét; Monoszlóy Dezső: Csók című kötetét. PRÓZÁBAN: Duby Gyula: Delfinek című novelláskötetét. ' IRODALMI DÍJASOKNAK AZ IRODALOMKRITIKA, ESSZÉ és drámairodalom műfajban: Fábry Zoltán: Európa elrablása: című kötetét. A műfordítások díját — mivel a bíráló bizottság nem talált arra érdemes művet — nem osztották ki. A Madách-díjjal egyidőben osztották ki az irodalmi alap különjutalmait is. A különjutalomban Az aszszony tragédiája [L. Kiss Ibolya), Új szerelem (Csontos Vilmos), és a Ketten (Tóth Elemér) című kötetek részesültek. A Madách-díj kedves hangulatú ünnepségén felszólalt Vojtech Mihálik költő is. Örömét fejezte ki a Madáchdíj létrejötte fölött, majd arról beszélt, hogy úgy érzi, a szlovák irodalom sokban adósa a csehszlovákiai néagyar irodalomnak, többi között megemlítette, hogy a szlovák olvasó alig ismeri a mellette felnövő és egyre izmosodó nemzetiségi irodalmat, mivel eddig nem törődtek annak fordításával. „Adósságunknak tudatában vagyunk, s az elkövetkezőkben azon leszünk, hogy tartozásunkat kiegyenlítsük“ — mondotta beszédét befejezve Mihálik elvtárs. Mi, lapunk szerkesztőségi munkaközösségének nevében, valamint lapunk széles olvasótábora nevében, szeretettel köszöntjük az első Madách-díjasokat. (te)
