Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-02 / 48. szám
SZIGETVAROS A VOLGÁN Ügy kerestem fel, mint régi ismerősömet. S ha kissé furcsán is hangzik elárulom, hogy alig ismertem rá. Négy évvel ezelőtt jártam ott utoljára, és az eltelt négy év alatt ez a Volga menti város, amelyet Balakovonak hívnak, nagy változáson ment keresztül. Utcáit, amelyeken autóval is csak „lépésben“ közlekedhettünk, ma már egyenletesre simított aszfalt borítja. Űj terek képződtek, amelyeket többemeletes, korszerű üzlet- és lakóházak foglalnak impozáns keretbe. Megszépült és megnövekedett ez a város. A régi város és a vegyikombinát közötti területen, amely négy évvel ezelőtt senkiföldjeként „terpeszkedett“, új lakótelep létesült, harmincezer ember részére. Az öregvárosban már nincs annyi faház, helyükbe négyemeletes lakóházakat varázsoltak. Gyarapodott a lakosság létszáma is. Nemcsak azért, mert a születések számában ez a város vezet, hanem azért is, mert évente tízezer „bevándorlónak“ ad munkát és hajlékot. A gyalogosforgalom szerintem mégis kisebb, mint négy évvel ezelőtt volt. Ez azonban természetes következménye annak, hogy a városban közlekedő autóbuszok száma közel háromszorosára emelkedett és az autóbuszok mellett Balakovo széles, de forgalmas utcáin megjelentek a régen várt trolibuszok is. A dolgozó szülők gyermekei részére tizennégy napközi otthon nyitotta meg kapuit az utolsó látogatásom óta. Az iskolák száma pedig három, igényesen berendezett iskolával szaporodott. Népművelési ház is épült kettő. Fényűzőek és ugyanakkor korszerűek. Hozzájuk hasonlót még nem láttam nálunk. Sok volt a meglepetés. Közülük a legnagyobb az volt, hogy a várost nem találtam a régi helyén, a Volga balpartjához simulva, hanem egy sziget kellős közepén. Az igazság kedvéért megmondom, hogy nem a várost telepítették át egy szigetre, hanem a volgai vízierőmű-rendszer hetedik lépcsője miatt történt e változás. Ez köti össze Balakovot a Volga jobb partjával. A „Szaratovi tóból“ pedig, amely a várostól északra terül el, új, hajózható mederben hömpölyög a Volga, bekerítve Balakovot, az épülő és szépülő várost. Nyikolaj Sztepanovics Alexandrov, a városi pártbizottság első titkára elmondta, hogy a vízi erőmű építését A volgai vízierőmű-rendszer hetedik lépcsője. 1965-ben kezdték el. Tájékoztatott arról is, hogy az egyike lesz a legnagyobb teljesítményt nyújtó volgai vízi erőmüveknek. Ha majd teljes ütemben működik, évente négy és fél milliárd kilowatt áramot fejleszt, vagyis két és félszer többet, mint amennyi villanyárama volt a cári Oroszországnak 1913-ban. Ez a hatalmas alkotás, amely egy kilométer hosszú, huszonhárom turbinát foglal magában és az építéséhez az eltelt idő alatt két millió köbméter betont használtak fel. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának tiszteletére a vízi erőmű építői vállalták, hogy elrekesztik a folyam beépítetlen részét és a vizet a villanyművek alatt vezetik át. Arról volt szó, hogy harminchat óra leforgása alatt a folyamon egy kilométer hoszszú gátat építenek. Mint szemtanú beszélhetek kötelezettségük teljesítéséről. Elmondhatom, hogy amit ott láttam, az a munkaszervezés magasiskolája, nem beszélve a lelkesedésről, amely az építkezés minden dolgozóját magával ragadta. Ennek következménye lett, hogy a tervezett idő alatt elzárták a víz régi útját, s míg odafelé hajóval, vissza mér az 1 kilométer hosszú töltésen gyalog sétáltunk át a folyam jobb partjára. A turbinák és az agregátorok szerelése teljes ütemben folyik. Híres szakemberek irányítják a munkát. Olyanok, mint Alexander Ivanovics Szimkov brigádvezető, aki már harmincöt éve dolgozik a vízi erőművek építésén. Ott volt a kujbisevi és a volgográdi vízi, erőmű építésénél és Szíriában is meg-, alapozta az erőműépítő szovjet szakemberek jő hírnevét. Őket és szorgalmas beosztottjaikat illeti a dicsé rét azért, hogy az év végén nemcsak a tervezett két agregátor, hanem még további kettő is megkezdheti a vil-1 lanyáram fejlesztését, s hogy a volgai vízierőmű-rendszer hetedik lépcsője1 a tervezett időnél egy évvel előbb,( vagyis 1969-ben már teljes kapacitás-, sál működhet. Pathő Károly, Épül az erőmű folytatása, az egy kilométer hosszú zárógát. Nehéz tizenöt év után I Ünnepélyes csendben nyitja meg [Cseri Gábor, a haraszti szövetkezet (elnöke az ünnepséget, majd Mócz Pál ikönyvelő beszámolója követyezik, mellyet élénk figyelemmel hallgatnak a i tagok. A munkában cserzett, megrán•cosodott arcú földművesek bizony ne•héz másfél évtizedet hagytak maguk •mögött.Ebben az Ipoly-menti kis faluban nagyon rögös volt a szövetkezet útja. A beszámolóból és a tagok beszélgetéséből elég idézni ennek jellemzésére csak annyit, hogy elnökből (is, könyvelőből is már több volt egy [tucatnál. Sem a vezetők, sem a tagok inem álltak ki egy időben elég sziláridan a szövetkezeti eszme mellett. A (válságos időkben rossz volt a munkafegyelem, kevés jutott a munkaegységekre, és többen kiléptek a szövetkezetből. Csak az öntudatosabbak tartottak ki. Ezek közé tartozik Cseri [József, Budai József, Pásztor Mária és la Chalupka testvérek. De a földműívesek mégis rájöttek, hogy nincs más • jobb út és lassan visszaszállingóztak 'a szétzilált gazdaságba. Évről-évre •fokozatosan visszatért a munkakedv •és izmosodott a szövetkezeti gazdaság is. Mert eleinte itt is nagy lelkesedéssel fogtak a szövetkezeti gazdálkodásához. A tönk szélére a rossz vezetés iiniatt jutottak. A gyűlésen többen [megemlítették, hogy ha a múltban [rámutattak a hibákra, a vezetőség [reakciósoknak bélyegezte őket, pedig Inem a tagságban volt a hiba, hisz aninak idején kézi kaszával takarították 'be a gabonát. Tíz évig süllyedt a szövetkezet szekere, míg végre földszerető, kellő szaktudással rendelkező vezetők kerültek az élre. A tíz év utáni fordulópont meghozta gyümölcsét. A bevétel megötszöröződött, a munkaegység értéke 3 koronáról 17 koronára emelkedett. A szövetkezet pénzügyi szilárdságára jellemző az elnök kijelentése: — Alig pár korona adósságunk van, pedig a szükségletnek megfelelően elég sok géCseri Gábor, a szövetkezet elnöke a berámázott oklevéllel az alapítótagok között. a fekvőhelyek felett, s rádió is alig akad. Legfeljebb hangosbeszélő... A tisztaságról pedig kár beszélni. Nos, a Krasznaja Sztrelán mindez megvan. S minden működik. Az ablakon frissen vasalt, hófehér függöny ... Ilyen vonatban élvezet utazni. Reggel nyolcra értünk Leningrádba. Zuhogott az eső, s a Finn-öböl felől vad szél fújt. S mert egész éjjel az elfutó tájat néztem a vonat ablakából — lehetett, világos volt —, jólesett a szél, s az eső is: felfrissített, kivitte szememből az álmosságot. Leningrád, fehér éjszakák Ügy jöttem Leningrádba, mint aki a történelembe utazik: kíváncsian, figyelő tekintettel, olvasmányélményeket valóságélménnyé váltani. Az Ermitázs, a Nyevszkij proszpekt, a Néva, a Péter-Pál erőd, Petrodvorec, s az Admirális tűhegyes tornya csak név volt, valami, amit ismerek, s mégse ismerem. Távolról és kívülről a dolgok nem azonosak önmagukkal. Valóságuk csupán látszatvalóság. Közel kell menni, meg kell tapintani mindent, hogy átlényegüljön, hogy megmutassa önmagát a teljesség erejével és hitelével. Május végén, június elején kezdődnek a fehér éjszakák. Ha felhős az ég, nem tudni, mikor van „nappal“, s mikor van „éjszaka“. Ilyenkor az ember éjfélkor ebédel, hajnalban uzsonnázik, és reggel tíz órakor lefekszik aludni. S nem tudja, mitől olyan fáradt, és még inkább nem tudja és nem érti, hogy miért nem tud elaludni. A megszokott életrend felborul. De az élmény szokatlan varázsa és nagyszerűsége mindent kárpótol. A fáradtságot, a kialvatlanságot egyaránt. A város huszonnégyőrákat él. Néha úgy tűnt, a leningrádiak soha nem pihennek. Ha délelőtt mentem a Néva partjára, ugyanannyi horgászt találtam a betonkorlátnak támaszkodva, mint hajnali háromkor. S a Nyevszkij proszpekten is ugyanolyan emberáradat hullámzott mindig. Hogy éjszaka van, azt csak abból tudtam meg, hogy az üzletek zárva voltak. Ahhoz, hogy Leningrádot az ember egy kicsit is megnézze, kevés három nap. Három nap rohanás volt az osztályrészem. De igazán csak az Ermitázsban fáradtam el. Egy egész nap alig volt elég ahhoz, hogy bejárjam. Pedig mikor kívülről megnéztem, nem is tűnt nagynak, hisz mindössze háromemeletes épület. Azt mondják, ha az ember mindent látni akar benne, húsz kilométert kell gyalogolnia. Az én véleményem szerint valamivel többet. Mert az a helyzet, hogy az embernek kedve támad mindig újra kezdeni. Rembrandtéi Picassóig; ami nem is olyan kis távolság: sem az Ermitázs méreteit nézve, sem a művészetben ... S hogy e két pólus között mi van, azt nem lehet ilyen szűk keretek között még felsorolni se. Azt hiszem, ha csak az Ermitázsban levő alkotásokat nevezném meg a szerzőkkel együtt, pár száz oldalas könyvet kellene írnom. Ami Leningrádban van, az könnyen elérhető. A Péter-Pál erőd fél órás út metróval a Rosszija szállodától. De hogyan jutok ki Petrodvorecba, amely jó harminc kilométerre van Leningrádtól? Ez volt a legnagyobb gondom. Mert Leningrádban lenni és nem látni a petrodvoreci szökőkutat, az legalább olyan bűn, mintha valaki Búcson jár és nem nézi meg a borospincéket ... Bandukoltam a Néva partján. Már voltam a Péter-Pál erődben, megnéztem melyik cellában raboskodott annakidején Gorkij: voltam az Auróránál, amelyre — hétfő lévén — nem engedtek fel, megnéztem I. Péter magaépítette faházát (sajátkezüleg varrott csizmáit a Kremlben láttam), de hogy hogyan jutok ki a cárok híresszép nyári lakhelyére, az talány volt számomra. Leültem egy padra és megpróbáltam valami okosat kitalálni. Előttem egy szakállas, tengerészsapkás bácsi emelgette a horgászbotot. Akkora halakat fogott, mint a mutatóujjam. Oda mentem hozzá. — Kérem — bátorkodtam neki — nem tudná megmondani, hogyan juthatok el Petrodvorecbe? — Ű, az a legegyszerűbb — mondta — átmegy a hídon az Ermitázs elé, felszáll egy rakétára, s fél óra múlva már ott is lesz. Húszpercenként indul hajó — tette még hozzá. Hurrá, dobtam volna fel a sapkámat örömömben, ha lett volna. Ezr több, mint amit remélni mertem. Nemcsak Petrodvorec, hanem ráadásnak egy hajókázás is a Finn-öbölben. Ha valamikor lesznek unokáim, hát elmesélem nekik, hogy a tengeren is voltam. Méghozzá a Finn öbölben! A jegyért egy egész rubelt fizettem, de ezzel már megszereztem a jogot arra is, hogy leüljek a nagy Sámsonnal szemben egy kényelmes padra. A rakétahajó — ugyanaz mint amilyeneket a Dunán is látni — megemelkedett és merészen szembefordult a hullámokkal. Mikor nyílt vízre értünk, ugyancsak elámultam. Három ball erősségű szél tornyozta a hullámokat, s bizony néha inkább a levegőben voltunk, mint a vízen. Csak összehasonlításként: öt ball erősségű szélnél már a rakéták nem közlekednek ... ... Álltam a mólón, s néztem a tengert, ahogy magába fogadja a Névét. Hát ide is eljutottam. És az a sokszáz ember, aki körülöttem jár, nem is sejti, micsoda nagyszerű dolog ez. Lehet, hogy ők is ugyanígy éreznék mindezt, ha megállnánák egyszer a Duna-parton?... ☆ Még egy út a Krasznaja Sztrelával Moszkvába. S az utolsó nap. Búcsúzom. Moszkvától, Leningrádtól, a fehér éjszakáktól... Milyen kevés tizenhét nap, s milyen gyorsan elpereg. A Seremetyovói repülőtéren várunk a gépre. Negyven perc múlva indulunk. Prágában két órával visszaállítom az órámat. Utolértük az időt... Napozók a Péter-Pál erőd mellett Leningrád — az Iszakovszkij székesegyház tornyábúl pet is vásároltunk, bár több tagnak ez eleinte nem tetszett. Az elnök kissé elfogódva vette át az emlékplakettet és a berámázott oklevelet és szégyen ide, szégyen oda, bizony könny bújkált a szemében. Nehéz tizenöt évet hagytak maguk után, de ma már sokkal könnyebben lélegeznek. Igaz, a munkafegyelem is megjavult, a másik oldalon viszont a tagok jövedelme is emelkedett. A tizenegy megjutalmazott közül Budai József, az egyik alapítőtag elmondotta, hogy ma már 1700—1800 koronát keres havonta. Annakidején, amikor még szavuk sem volt, csak 260 korona jutott havonta a munkaegységekre. A sok gonddal-bajjal küzdő szövetkezet tehát megmaradt és most a gyors fellendülés előtt áll. Erre meg is van minden remény, mert mindenki kedvvel dolgozik. Maga az elnök is azt mondja, hogy most könnyebben végzi a munkáját, mint amikor kezdte. Persze, így könnyebb dolgozni, ha napról napra láthatják az eredményeket, a vezetők és a tagok egyaránt. Igen, könnyebb szólni a több mint 30 mázsás gabona-hektárhozamokről a 2500 literes tejhozamról, amit hamarosan 3000 literre akarnak emelni. Ezek a számok már azt bizonyítják, hogy a szövetkezet nehéz tizenöt év után tényleg talpraállt, s a fejlődés útjára lépett. BÁLLÁ JÖZSEF ÚTI JEGYZETEK 1 (V.) Enni Szeretem a paprikáskrumplit, a káposztástésztát, a csirkepaprikást... Röviden: minden ételt megeszek. Annakidején a Sumavában megbarátkoztam még a „vepfo-knedlo-zelí“-vel is ... Moszkvában mégis az evéssel volt a legtöbb bajom. Hogy miért? Elsősorban is azért, mert csak a borscs-ot és a scsi-t ismerem név szerint. Eszembe se jutott, hogy utána nézzek az ételek nevének. S ez nagy hiba volt. Hiába olvastam az étlapot, semmi okosat nem találtam benne. S hiába vittem magammal a szótárt is, abba csak a mi ételeink nevét fordították oroszra. Ott voltam, ahol a part szakad. Hiába mondtam a felszolgálónak, hogy: Snitszel czvinoj otbivnij sz zsárením kartoflem i ugorcóm, nem hatott. Csak a fejét csóválta, hogy nincs, nem ismeri. De találtam az étlapon egy csodálatosan szép nevű ételt: ljula kebab. Noshát, legyen ez! Kaptam egy fél birkacombot mártással. A mártás finom volt... Ezek után nem vittem többé magammal a szótárt. Mindig a legvadabb nevű ételeket kértem. Néha ráhibáztam, máskor nem sikerült. Egyszer, talán a negyedik reggel a következő ételt kértem: vetcsina sz gardírom, s csodák csodája, finom sonkát kaptam, zöld paprikával. Több se kellett! Elbúcsúztam a ljula kebab édes-vajas falatjaitól, s ezután csak a vetcsina sz garnírom szerepelt az étrendemen. Krásznaja Sztrela A Krásznaja Sztrela magyarul „vörös nyilat“ jelent. A vörös nyíl — expressz vonat. Moszkva és Leningrád között szalad; nem, nem százhúsz kilométeres sebességgel, de — megállás nélkül. Ez az út nagyjából megfelel az Üjvár—Prága távolságnak. Pontosan éjfélkor indultunk el Leningradszkij vakzalról — észak Velencéje — Leningrád felé. Milyen is a Krasznaja Sztrela? Lehet, rám fogják, hogy elfogult vagyok, mégis azt kell mondanom, hogy még az életemben ilyen vonatot nem láttam. Utazni meg főleg nem utaztam ilyenen. Én ismerem a csallóközi járatot, azután a Kassa felé csattogó gyorsot, meg a mellék-sínpárokon döcögő fapadosokat. De ezekben nincs szőnyeg a padlón, nincs hidegmelegvíz a mosdóban, se ventillátor
