Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-11-11 / 45. szám
Szerencsés évben születtünk. Az első világégés már régen végétért, amikor 1923-at írtak. A második már a végét járta, amikor sor került ennek a korosztálynak a behívására. A jó féléves katonáskodásunk alatt csak a visszavonulás, menekülés harci tudományát sajátítottuk el. Kassától Ceská Lípá-ig többnyire gyalog tettük meg a több mint 800 kilométeres utat. Ott kaptuk a gyorstalpaló kiképzést, s bevetésre is onnan indultunk. Szerencsénk, hogy a német hadvezetés akkoriban már nem bízott a magyar egységben és az összeütközés előtt megérkezett a felváltás. így 1945. május 8-án —- a többnapos maratoni futás után — a Ceská lípa-i baraktáborban rogytunk össze halálos fáradtan. Május 9. Verőfényes napra ébredtünk. Köztünk talán senkt nem sejtette, hogy ez a dátum bele kerül a világtörténelembe. Ügy tíz óra tájt lehetett. Szakaszunk katonái az udvaron sütkéreztek a simogató napfényben. Többen közülünk a kerítés közelében levő lövészárokban ácsorgó német katonát figyelték. Olyan tizenhétéves forma sápadt, sovány legényke volt — páncélököllel a kezében — a sártól és szennytől ki tudja milyen színű egyenruhában. Voltak köztünk németül tudók és átkiabáltak a drótkerítésen kívül álldogáló legénykének. — Mi a csudát akarsz ott azzal a hurkatöltővel? — Kilőni egy orosz tankot — hangzott a határozott válasz. — Azzal a vacakkal? ... — húzta egyik társunk. —- Majd én megmutatom, csak jöjjön! — Legjobb lenne, hazamennél a mamádhoz, — ingereltük. — Ha én is olyan gyáva lennék, mint a magyarok. Megmutatjuk mi még.., — Mit? Hiszen már vége Berlinnek is, Hitlernek ts. — Ez csak kommunista propaganda. Hitler él és győzni fog. Ebben a pillanatban a távolból tankok dübörgése ütötte meg a fülünket. Az egyhangú zene egyre erősödött. A német megragadta a páncélöklöt. — Gyere közénk, te őrültl — kiáltották páran. — Agyon kell lőni az állatot — mondták mások. Egyik társunk el is szaladt a barakkban levő puskájáért. Mielőtt azonban visszatért volna, az első tank a futóárok közelébe ért. A német célzott, s eldördült a lövés. Mi ijedten rohantunk a barakk bejárata felé. Az ajtóból lesve láttuk csak, hogy az orosz tank a lövöldöző felé veszi az irányt és egyet fordul a saját sírját megásó fanatikus fölött. Aztán nem tisztelve a magas drótkerítést, máris ott állt a barakkunk előtt. Mi megrettenve húzódtunk viszsza szobáinkba. Mi lesz velünk? — ez volt írva az arcokra, ezt lehetett kiolvasni a szemekből. Eszünkbe jutott, amit olvastunk, hallottunk az oroszok kegyetlenkedéseiről. Hátha mindez igaz? Még rágondolni is szörnyű ... A piszkos ablaküvegen keresztül láttuk, hogy már a harmadik tank ts átlépte a kerítést, Csak akkor vettem észre, hogy a vasszörnyetegeket felvirágozták. Hál ez meg mit jelenthet? — tönprengtem magamban. Ezt még sose hallottam, hogy a félelmetes vaskolosszusokat virággal álcázzák. Nem sokáig kellett a válaszra várnom. A tankokból kikászálódtak a szovjet katonák és előreszegezett géppisztollyal elindultak a barakkunk bejárata felé. Egy őrmester haladt az £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. november 11. élen s az ajtót kinyitva, hangosan beköszönt: —• Vojna kaput! Ezt a mondatot én is megértettem, s valami furcsa bizsergés szaladt át a testemen. — Vége, vége — ismételgettem magamban, holott kiáltani, ujjongani szerettem volna. Aztán eszembe jutott valami, amitől megborzongott a hátam. Hátha most jön a vég, a béke hajnalán? Majd hirtelen nagybátyám, a volt vörös katona jutott eszembe, aki mindig lelkendezve beszélt az oroszok emberségéről, vendégszeretetéről. Senki nem szólított fel bennünket, mégis ég felé emeltük a karunkat. Akkor már többen álltak köztünk a gimnasztorkás szovjet katonák közül. Az őrmester tömzsi, barátságos arcú katona volt. Intett, hogy engedjük le a kezünket. Aztán beszélt, beszélt, de egy szót sem értettünk a mondottakból. Végül akadt köztük tolmács, egy magas, vállas, tüzesszemű legény, aki tört magyarsággal kezdte fordítani az őrmester szavait. Tőle tudtuk meg, hogy végétért a háború, s mivel nem vagyunk németek, mindannyian hazamehetünk. Azt is mondta, hogy mindenki tegye le a fegyverét, s a további parancsig nem szabad elhagyni a barakkot. Az egyik kíváncsi társunk megkérdezte, hol tanult magyarul a tolmács. Kiderült, az apja magyar volt, aki három évig vörös katonaként harcolt, s aztán Bakuban telepedett le. Beszélgetés közben a katonák cigarettával kínáltak minket. En csak bámultam, figyeltem az arcukat, egyenruhájukat. Majdnem valamennyinek mosolygós volt az ábrázata. Méltán örültek, hogy vége az öldöklő háborúnak, s ezt megérték. Talán közülük többen gondolatban már otthon, szeretteik között jártak. Egy jó fél óra múlva eldübörögtek. Mi nagyot lélegezve, felszabadultan néztünk utánuk, aztán parázs vita keletkezett, ki milyennek látta az oroszokat. Másnap a tilalom ellenére is elmerészkedtünk a közeli városba. Cimborámmal ugyanis eltökéltük, hogy kerékpárt szerzünk, és itthagyunk csapot-papot. A kétlábú „paripa" miatt be-bekukkantottunk a néptelen udvarokba. Az egyik kapualjban két gépfegyveres szovjet katonával találkoztunk. Nagyon csillogott a szemük, bizonyára sok volt a sapkájuk alatt. A hirtelen ránk szegezett pisztolyok álljt parancsoltak. Aztán egyikük elém lépett és keze egyetlen mozdulatával szétrántotta zubbonyom, majd az ingem. Ijedtemben el akartam ugrani, de a két erős kéz bilincsként fogott. A katona egy percig vizsgálta meztelen mellem, karom, aztán elengedett, s egy jókora szivart dugott a számba. A sok magyarázkodás végén megértettük, hogy tetovált SS-eket keresnek. Nagynehezen tudomásukra hoztuk, hogy nekünk mi kéne. „Charaso, charaso" — mondogatták szüntelen és magukkal invitáltak. Az egyik téren rengeteg autó állt. A szélrózsa minden irányából menekülő urak, fanatikusok, faképnél hagyott autóikat erre a térre összpontosították. A magasabbik orosz kinyitotta az egyik kocsi ajtaját és mutatta, hogy üljünk be és menjünk isten hírével ... Bután bámulhattunk rájuk, mert egy-kettőre faképnél hagytak. A cimborám, először életében néhány percre beült a kocsiba. En a kormány mögé ültem. Sajnos, fogalmunk sem volt, hogyan kell elindítani a masinát. Két nap múlva vagonír óztunk. Leírhatatlan volt az öröm, mert mint külföldi s baráti hadsereg katonái, hazamehettünk. Türelmetlenül vártuk az indulást. A szovjet katonák úgy dél tálban még egyszer mindent átvizsgáltak. Az eredmény: több pisztoly és puska. Kiderült, hogy tisztjeink voltak a fegyverrejtegetök. Ez megpecsételte sorsunkat és a pufogó mozdony átállt a szerelvény másik végére, s az annyira vágyott otthon helyett elindult arra, ahol a fogság, újabb szenvedés várt. Már a harmadik nap döcögtünk a bizonytalanságba. Igaz, a szerelvény többet állt, mint ment. Ügy látszik, nem volt sürgős az utunk. Nekünk ts mindegy lett volna, ha a gyomrunk nem békétlenkedik. Az egynapi élelmet, amit az útra kaptunk, már régen elfogyasztottuk. Mivel szerelvényünk rendkívüli eset volt, sehol nem vártak élelemmel. A fiúk között egyre nagyobb lett a méltatlankodás. Legtöbben az oroszokat szidták, nem pedig tisztjeinket, akiknek sorsunkat köszönhettük. Valahol egy lengyel állomáson vesztegeltünk. Korgoti a gyomrom az éhségtől, s határtalanul unatkoztam. Az őreink is unták magukat, s elhagyva őrzött vagonjaikat, beszélgettek. Ezt látva én is megbátorodtam és lekászolódtam a nyitott vagonról. Már az ts boldogság volt, hogy földet érezhetek a talpam alatt. Ahogy ott ácsorogtam, nézelődtem és mozgattam legémberedett tagjaimat, befutott egy szerel-, vény. Kisvártatva szovjet katonák jöttek és zsákokat kezdtek kihordani a vagonokból. Nagyon sürgős lehetett a kirakodás, mert egy parancsnokféle állandóan unszolta őket. Már egészen közelről figyeltem a lázas munkát, amikor a parancsnok integetni kezdett. Amikor odabátorkodtam, a hívogató valamit magyarázott. Amikor látta, hogy nem értem, magával cipelt és a vállamra nyomott egy zsákot. — Világos beszéd, — gondoltam, — azt akarja, hogy segítsek. Nekiláttam hát a többiekkel együtt, hordtam a zsákokat a nem messze álló teherautóra. Az első zsákok nehezek voltak, de később szinte jól esett fiatal, izmos testemnek a mozgás. Ürültek a vagonok, teltek a teherautók. Munka közben az egyik zsák kiszakadt, s csak úgy dűlt belőle az élet, A búza finom szaga az orromba csapott. Nem sokat tétováztam, belemarkoltam a búzába és tömni kezdtem magamba. Ropogtak a fogam alatt a szemek. Kitűnő volt az őrletlen kenyér. A parancsnok és a többiek nevetve nézték, hogy majszolom a búzái. Valamit kérdeztek, de nem értettem. En is kézzel-lábbal magyaráztam, hogy azért eszem, hogy éhes vagyok. Amikor megértettek, egymásra néztek, s láttam, hogy arcuk elkomorul s rosszallóan csóválják a fejüket. A parancsnok mondott valamit az egyik katonának, aki sietős léptekkel elment. Kicsit restelkedve hagytam abba az evést, s indultam az újabb zsákért. Akkor vettem észre, hogy cimboráim kiabálnak, és mozdul a szerelvényünk is. Éppen csak búcsút intettem, s rohantam a mozgó szerelvény után. Kisvártatva sikerült felugranom a vagon lépcsőjére és bemásznom társaim közé. — Bolond vagy te — korholt az egyik szakaszvezető — még ezeknek dolgozol. Néhány másodperc múlva hirtelen a távolódó sínpárra esett a tekintetem és azt vettem észre, hogy egy szovjet katona rohan utánunk. Csak nem valamelyik őrünk maradt le, villant át az agyamon. Ahogy tovább figyeltem, az egyik zsákhordó katonát véltem felismerni a futóban. Vajon miért rohanhat a ml vonatunk után? A vén mozdony, mintha észrevette volna, hogy „üldözik“, nagyokat pöfékelve rákapcsol. De a katona sem volt rest, még jobban szedte a lábát, s közelünkbe érve, amit a kezében tartott nagy lendülettel feldobta a vagonba. Aztán megállt és integetett. Volt aki megijedt közülünk. Gránátnak vélték a váratlan jövevényt. De a legtöbben felismerték a rézvörös edényben a konzervet. Nemsokára megtudtuk: két ktló sonka repült a vagonba, a munkám busás jutalma. Tóth Dezső VICTOR EFTIMIU: HOMLOKA FELÉR A CSILLAGOKBA Ojabb erő tört most az égi boltra, gyorsabban, mint a szél, a vágy, az eszme, villámként tűnt el a magasba», messze, önnönmagát a mindenségbe oltva. Sok Ikarosznak lett már szörnyű veszte, ki tiltott új táj határát ostromolta! Testük kegyetlen kő sebezte holtra, tört szívvel a gyilkos mélységbe esve. Nem! Nem hiába pusztult annyi bátor! Zászló int már a büszke vár fokáról, új kor virrad, derűs fénnyel ragyogva. A jelre néz, mely nagy ünnepet érlel, az emberiség bízva és reménnyel, s nagy homloka felér a csillagokba .. < Jánosházy György fordítása £V. VOBZTOKOV UTOLSÓ 17. KRITIKUS PILLANATOK Este tízkor találkoztak az erdőben. Még elég világos volt, de a homály egyre sűrűsödött. Enyhe éjszaka ígérkezett. Leonyid Krug fekete szaténnadrágot, bordó inget és tornacipőt viselt. A műanyag kulacsot és a celofánba csomagolt földet az inge alá rejtette. Pavel még könnyebben öltözött, hiszen ő nem indul messzi útra, visszatér. Aki éjszaka csónakázik, ne kössön nyakkendőt. Kék rövid ujjú inget, fekete fürdőnadrágot és tornacipőt viselt. Vállán viaszosvászonba burkolt csomagot cipelt, a gumicsónakot. Baljában egy autópumpát hozott, amit Leonyid parancsára a garázsból csent el. Leonyid hozta az evezőt. Minden lehetőségre számítva korán indultak. Előfordulhat, hogy határőrökbe ütköznek, mielőtt elérnék az öböl partját. Akkor azt mondják, hogy eltévedtek, visszatérnek az üdülőbe, és mindent kezdenek elölről. Az öböl még nagy kerülővel is^elérhető huszonöt-harminc perc alatt. Leonyid elővigyázatosságból nem a part mentén haladt. Nesztelenül lépkedett. Pavel kartávolságnyira követte. Besötétedett. Az éjszaka azonban világos volt. Csak az nyugtatta őket, hogy az erdőbe köd ereszkedem. Tíz-tizenöt perc múlva Leonyid hirtelen a tenger felé kanyarodott. A köd egyre sűrűbb lett. De amikor elérték a magas part szegélyét, és a bokrokat széthajtva kinéztek a tengerre, Krug odasúgta Pavelnek: „Ez baj“ A tenger fölött nem volt köd. A csónak fekete körvonala jól látható lesz a sötétszürke vízen. De mit lehet tenni? Az időjárást nem lehet megrendelni. Sikerült minden zaj nélkül leereszkedniük a víz szélére. Azonnal elkezdték felfújni a csónakot. Leonyid széthajtogatta, megfogta az egyik végét, és a feje fölé emelte. A másik vége a földre ért. Pavel kitapogatta a sötétben a szelepet, majd nagy lendülettel pumpálni kezdte. Később cseréltek. Tizenegy óra után, amikor a csónak már fel volt fújva, s a két férfi hangtalanul álldogált, a magas parton elhaladt az őrjárat. A határőrök ketten voltak, nem beszélgettek, csendesen mentek, de nehéz csizmájuk alatt néha megreccsent egy-egy gally. Majd újra csend lett. A tenger nem Is moccant. Leonyid magához húzta Pavelt, és a fülébe súgta. — Nagyon veszélyes, egészen világos van... — Nem lehet elhalasztani? — kérdezte halkan Pavel. — Nem film ez, hogy amelyik képnél akarjuk, abbahagyjuk. „Átkozott mozigépész“ — akarta mondani Pavel. Szorosan egymás mellett álltak, összeért a válluk, és Pavel érezte, hogy Leonyid Krug reszket, s lassan ő is reszketni kezdett. Pavel nem érzett gyűlöletet Krug iránt, csak mélységes megvetést. Most nem is volt arra ideje, hogy az érzelmeivel foglalkozzék. Megpróbálta elképzelni, hogy ml történik majd másfél óra múlva, és képzeletben végigélte az akció minden részletét. Talán ezért is volt nyugodtabb Krugnál. Még azt is érezte, hogy a szúnyogok kegyetlenül csípték az arcát, a nyakát, a meztelen lábát... Jobbra, a látókörükbe eső kis darab tenger sarkában egy messzi kikötő visszfénye csillogott. Ogy tűnt, mintha mozgásba jött volna. Krug minduntalan az órájára né'zett, amelyet egészen a szeméhez emelt. De ettől az idő nem múlt gyorsabban. Tizenkettő körül újra elhaladtak fölöttük a határőrök, de már visszafelé. Valahol messze a tengeren, kelet felé egy fehér fény villant fel, lassan balról jobbra, majd jobbról balra fordult. Bizonyára egy hajó fényszórója pásztázta a vizet. Nemsokára egy távoli, tompa zaj hallatszott, nem lehetett tudni, hogy a levegőből vagy a vízről. Krug ismét az órájára nézett, de még csak öt perccel múlt tizenkettő. A zaj halkult, és hamarosan elenyészett. — Mit gondolsz, milyen távolságra pillantjuk meg? — suttogta Krug. A szemük egészen hozzászokott a sötéthez. Pavel szerint egy kilométerre lehetett ellátni, de a tengeren, főleg éjszaka, nagyon csalóka a távolság. Krug bizonyára azt számítgatta, hogy mikor a legalkalmasabb nekik a csónakba ülni. Elfáradtak az álldogálásban. A fülük is belefáradt az óra ketyegésének hallgatásába. Pavel soha nem gondolta volna, hogy egy egyszerű karóra ilyen hangosan és ennyire undorítóan tud ketyegni. — Gyerünkl — suttogta Krug. Pavel megnézte az óráját. Húsz perc múlva egy óra. Akkor hát gye-Nagy József: EMBER, AKI VISSZATÉR (metszet).
