Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-11-11 / 45. szám
merül bennünk a kérdés: mennyit bír az ember? Sokat, rengeteget. Az igazságos ügy érdekében még többet. Emlékezzünk csak vissza' János bácsi szavaira: „Győzni... vagy meghalni.“ Igen, csak így lehet, ez az egyedüli elfogadható út az ember számára, csak ez lehet az emberség útja. És ilyen utat tett meg Kukéi János és hozzá hasonlóan nagyon sokan, a ma, a jövő, az unokák érdekében. Elengedhetetlen kötelességünk, hogy most, az ünnepi pillanatokban se feledkezzünk meg róluk, hogy érezzék mindannyiunk háláját, szeretetét. B. P. I. Ma már faluhelyen sem szenzáció, ha valaki személygépkocsit vásárol, sőt, ez már valahogy hozzátartozik a mai életstílushoz. A falusi házak mellett egyre több garázs épül, s így az ember akaratlanul Is áttekintést nyerhet a község „motorizáltságának“ fokáról. Az újdonsült gépkocsitulajdonosoknak azonban gyakran okoz gondot, ha az új gépkocsiért el kell menni Prágába. Nem is a hosszú úttal járó költségek aggasztják annyira őket — habár ilyen nagy kiadások esetén az sem kutya —, mint a gépkocsi hazaszállítása. Az új tulajdonosnak a hajtási engedély már többnyire a zsebében lapul, de hol van ő még a gyakorlattól! Otthon, a kisforgalmú községben nagyobb aggályok nélkül a kormánykerék mögé ülne, de mihez kezdjen a forgalmas fővárosban, amelynek feltúrt utcáin még a prágai gépkocsivezetők is gyakran tévelyegnek. Mit lehet ilyenkor tenni? Megkérni egy ismerős „vérbeli“ gépkocsivezetőt, menjen el vele a kocsiért Prágába. Ilyenkor természetesen az újdonsült autótulajdonos a saját kiadásain kívül fedezi az ismerős gépkocsivezető útiköltségeit és elvesztett munkanapját is, gondoskodnia kell búsás vendéglátásról és királyi borravalóról is, mert hiszen „van neki miből“, ha kocsit vásárol! Az örömbe üröm is vegyül, és az áldozatok kórusban szidják a Mototechnát, hogy nem tudja a kocsit, ha nem is házhoz, de legalább a járási székhelyhez szállítani. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe egy érdekes hír, amely arról szól, hogyan oldják meg az USA-ban az új Ludmila nagyapja SZABAD FÖLDMŰVES 3 1967, november 11« UTIJEGYZETEK II. Tanulni tőlük is lehet személygépkocsik házhozszállítását Ismert tény, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államok keleti részén épült fel a gépkocsigyártó üzemek túlnyomó része, és ezek az üzemek az új gépkocsikat kénytelenek a nyugati országrészekbe szállítani. A kapitalisták kalkuláltak és rájöttek arra, hogy érdemesebb az új gépkocsikat utazni kénytelen amatőr gépkocsivezetőnek kölcsönözni azzal a kikötéssel, hogy a gépkocsit egyenesen a kijelölt helyre szállítják. Az úrvezető így ingyen utazik, a gyártó üzem megtakarítja a szállítási költségeket, a szállítással járó kockázatot pedig a biztosító vállalat viseli. Érdekes az is, hogyan végzik á gépkocsik szállítását a gépkocsi-kölcsönző vállalatok. Ezeknél tavasszal, a nyaralási főidény előtt nagy a kereslet az utazni vágyó úrvezetők iránt. Ugyanis a gépkocsikat New Yorkból a tengerpartra, Floridára kell szállítani, ahol nagyon sok gépkocsira van szükség. Ezért már a tavaszi hónapokban az egyetemek területén kifüggesztett és az újságokban közölt hirdetések útján keresnek olyan gépkocsivezetőket, akik tavasszal ingyen akarnak Floridára, Maimiba jutni, vagy pedig ősszel onnan New Yorkba. Még a benzint is megfizetik nekik, fő hogy a szállítás semmibe sem kerül. Nem lehet ezt nálunk is megpróbálni? —gir—! Az ígéreteket tettek követték Körülbelül négy éve van annak, hogy a Kálnai Meliorációs Vállalat dolgozói befejezték Szete és Százd között a Búr patak szabályozását. A körülbelül hat kilométeres szakaszt kitűnően elkészítették. Nem csoda, hogy Deménden és Magyaradon is várták a patakot szabályozó munkásokat. Sajnos, ezeket más munkahelyre helyezték. A munkákat beszüntették, a deméndiek és magyarázlak pedig tovább bosszankodtak. Hogy miért? A Búr patak nagy károkat okozott a kertekben és mintegy 500 hektár szántóföld állandó veszélynek volt kitéve. A talajvíz az utóbbi években már nemcsak a termést, de a családi házakat is veszélyeztette. Nemrégiben azonban mégis sor került a patak kitisztítására, mélyítésére. Augusztus hónapban az Ipolysági Meliorációs Üzem dolgozói megkezdték a munkálatokat. A kb. 10 kilométeres szakaszon egymillió korona ráfordítással az év végéig elvégzik Deménd községig, tavaszig pedig Magyaradig is. A munkálatokat gyakorlatilag Zsigmond József és Szarka Mihály bággerosok és Molnár Gyula lánctalpas traktorjával végzik, aki a kiásott földet egyenlíti a partokon. Nehéz a munka, mégis többször meghosszabbított műszakban dolgoznak. A munkatervet mindig 100 százalékon felül teljesítik. Bölényt János Belépve a szobába az ember szeme egy rogyásig megrakott könyvespolcon akad meg. — Az unokám könyvtára — magyarázza Kukéi János bácsi —, orosz szakos tanárnő, bizony messzire került hazulról... Pedig talán még el tudnék vele oroszul beszélgetni... Igaz, sokat felejtettem. Lám-lám... elszaladtak az évek. Az egykori vörös katona vállát nyolcvanöt esztendő nyomja. S a ma, a jelen az emlékeké, amelyek egy-egy pohár szelíd borocska mellett szinte tömegesen rajzanak elő. János bácsi 1915-ben került hadifogságba Szkobelovnál, a fergánai körzetben. Innen az út Taskentbe vezetett, majd Bokharába. Az ügyes ácsmester nem sokat tartózkodott a fogolytáborban, tudására, szorgalmára mindenütt szükség volt. Egész ácsbrigádot szervezett, mentek oda, ahová kellett. A vörös hadseregbe 1919- ben lépett be. — Csarzsujnál álltam a vörös gárdák oldalára, előbb nem nyílt alkalom, tudja ml nagyon messzire kerültünk a forradalom központjaitól. Konovalov parancsnok vezénylete alatt Kolcsakov fehér bandáját vették üldözőbe, amely így két tűz közé került. Egyrészt a központi hadsereg szorította kelet felé, ott viszont velünk találták magukat szemben. Élethalál harc folyt, ez érthető is. — Legsúlyosabb harcok az Arai tengernél bontakoztak ki. Tenni kellett valamit... vagy győzni, vagy meghalni. Győztünk, mégpedig lényegében túlerővel szemben, hisz a Kolcsakovékat üldöző csapatok nekünk nem nyújthattak segítséget. Végülis a fehérek feladták a harcot. Bercsegurnál találkoztak a központi hadsereggel. — Felejthetetlen élmény... Öröm, zene, díszlövések ... Azt hittük vége... Akkor úgy tudtuk, győzelmünk végső győzelem. Nem volt még az. Űjból vissza kellett fordulniuk Aszkabad, Krasznavodka felé. Mentek, pedig akkor már úgy gondolták haza kerülnek, viszontláthatják gyermekeiket, asszonyaikat. — Felsorakoztunk, beszédet intéztek hozzánk. Vállaljuk-e a harcot továbbra is, keményen? A válasz a következő rigmus volt: „Konovalov elvtársunk, ő intézi a sorsunk!.. De ekkor már a nehezén túl jutottak. Mindössze egy ütközetre került sor és megsemmisítették a kóbor csapatroncsokból verbuvált fehér haderőt. S innen az út már hazafelé vezetett. Győzött a forradalom, a világ első munkásállama megbirkózott a betolakodó ellenséggel is, a békére kellett gondolni. — Nem mondom, örültem, hogy már jöhetek haza, de a bűcsúzás is nehéz volt. Elkísértek az ismerőseim egészen az állomásra s úgy búcsúztunk, hogy még viszontlátjuk egymást. Aztán ahogyan a vonat szaporán rótta hazafelé a kilométereket, úgy sűrűsödött az aggodalom is János bácsi homlokán. Mi lehet a három gyerekkel odahaza? Vajon mi lehet? Amikor megérkezett ajándékokkal a kezében, elszorult a szíve. Nyomor, éhség, betegség fogadta. Az egyik lánya a rossz táplálkozás következtében angolkórt kapott, felesége is súlyos beteg volt, a kis családi fészket elárverezés fenyegette. Dolgozott, minden alkalmat megragadott, hogy betevő falatot biztosítson gyermekei számára. Nehéz volt... nagyon nehéz. Ma? Tekintete önkéntelenül is végigsiklik a szépen berendezett szobán, tanárnő unokája fényképén, a könyvtáron. Akaratlanul is arra gondol ilyenkor az ember, igen ... megérte. — Hisz ez, amit most itt lát az elvtárs, ezért tulajdonképpen orosz földön harcoltunk. Ez mind-mind akkor született, ott lett a miénk!... A közeli domboldalakon káprázatosán pompázik az ősz. A falu csendjét most nem zavarja semmi. János bácsi körbeforgatja tekintetét, mélyet szippant a kristálytiszta levegőből majd halkan megjegyzi: — Szép idő van__gyönyörű idő. Rábólintunk. A kiskapuban még elbeszélgetünk néhány percig, majd János bácsi munkája után néz. Viszszapillantunk és újból megcsodáljuk fiatalos, fürge mozgását, mintha nem is lenpe nyolcvanöt esztendős. Pedig ha összeszámolnák azt a rengeteg utat, amit életében megtett, bizony elcsodálkoznánk, önkéntelenül is fel-Egymillió átutazó A PÁRKÁNYI HATÁRÁLLOMÁSON Ritka szép őszies időben gördült be a Hungária nemzetközi gyorsvonat Budapestről a párkányi, csehszlovákmagyar határállomásra. Petrás Stefan, a csehszlovák vámhivatal parancsnoka a szokottnál ünnepibb hangulat közepette végezte feladatát. Neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy az 19B7-es esztendő egymilliomodik átutazóját felkutassa. A negyedik fülkében meg is találta Szabó Irina román állampolgárt, s felkérte — mivel ő az egymilliomodik átutazó —, fáradjon be a vámhivatal helyiségébe. A kolozsvári lakos örömmel tett eleget a kérésnek, férjével és gimnazista lányával leszállt a vonatról.. A vámhivatalvezető elvtárs, a társszervek vezetői, valamint a nemzeti bizottság titkára köszöntötte az érkezőket. Az ajándékátadás után ünnepélyes vendéglátásban részesítették Szabóékat. A vendégek nem jöttek zavarba, hiszen az egymilliomodik utas kitűnően beszélt oroszul, németül és magyarul, a román nyelvről nem is beszélve. A boldog utas a búcsúzáskor örömtől sugárzó arccal köszönte meg a kedvességet, amelyben részesítették. Ezek a meghitt percek felejthetetlenek maradnak életében. T. J. A szerencsés egymilliomodik utas és a vámhivatal dolgozói tán és világosan. Minden csak ezután következik. Olyan egyszerűen mondják: Ez a Komszomolszkij proszpekt. 1959-ben építették újjá a fiatalok, tizenegy hónap alatt... Próbáljuk elképzelni: százhúsz méter széles utca, kétirányú forgalommal, mindkét oldalán széles zöldövezet, s emögött 8—10 emeletes épületek. Tizenegy hónap alatt készült el... Vagy a Krim-i híd, az egyik legszebb, amely átível a Moszkva folyó felett. Hetven nap alatt szerelték öszsze... A Kalinyin proszpekten most épülnek a KGST új épületei. Tavaly kezdték a munkát s az NOSZF ötvenedik évfordulójára készek lesznek. A nyitott könyvre emlékeztető központi épület 20 emeletes, a többi épület, ahol a hivatalok lesznek, egy vitorláshajó vitorlázatának stilizált változatát adják. Így épül a Szovjetunió fővárosa; ilyen hihetetlen tempóban. Az én számomra legalábbis az. S mindemellett mindenre van idő. Szicsasz — mondják. Az ebéd másfél óráig is eltart. Szertartás. Senki nem rohan, senki senkit nem sürget. A vacsora is eltart ennyi ideig. De egy félkilométeres hidat hetven nap alatt összeraknak. Vagy ilyesmi: A Lenin hegyről a város központjába vezető út mellett van a legnagyobb pionírpalota. Most egy tavat készítenek a területén. A pionírpalota s a Moszkva folyó szintkülönbsége nyolcvan méter. S a tó nem holmi medence lesz. Még vitorláshajók is úsznak majd rajta. A vizet a folyóból szívatják bele... S lehetne folytatni a felsorolást az új Kongresszusi Palotával, a Kreml tornyait díszítő csillagokkal, amelyek csapágyakon forognak, másfél tonnásak és aranyozásukra egyenként öt kiló aranyat használtak fel... Egyszerűen ... Mert csak nekünk nem az, az orosz ember számára ez természetes. Más az értékrend. Ami nekem monumentális, az egy' moszkvainak hétköznapi, természetes. Még csak nem is érdekes. Szükség van rá — tehát megcsináljuk. S amihez egyszer hozzálátnak, annak értelme és értéke van. Moszkva a tizennyolcadik emeletről; jpbbra a KGST, ül épülete. TANKISTA A VOLGÁBAN Délután taxiba ültem, hogy megnézzem a Gorkij parkot. Amint hallottam, valamikor a helyén szemétdomb volt. Ma Moszkva legnagyobb parkja, hogy úgy mondjam: kulturális intézménye. A sofőrt megkínáltam cigarettával. Még volt hazai Maricám, ami tudvalevő, hogy bolgár gyártmány. — Bolgár? — kérdezte a sofőr. . — Csak a cigaretta. — S maga? — Magyar. — Budapestről? — Nem. Pozsonyból... — Pozsony? — Bratislava, így talán ismeri... — Voltam arra. — Régen? — Negyvenötben. Komáromban is. Meg Prágában. Tizenhét éves voltam akkor. Prágába május kilencedikén érkeztünk meg... Megyünk a Krímszkij val-on. Az aszfalt sima testén ötös sorokban suhannak a gépkocsik. — Látta Prágában azt a tankot? — kérdi. — Láttam. — Az az én ezredemből való ... pillanatra megtorpan tiszteletadásként az Ismeretlen Katona még friss emlékműve előtt, s tovább halad számomra elképesztő türelemmel a végső cél: Lenin Mauzóleuma felé ... Lehet-e Moszkváról még újat mondani? A töprengő, bizonytalankodó kérdés állandóan itt lebeg előttem. Nem volna-e egyszerűbb csak fényképezni? Talán... De a gondolatot a a következő pillanatban már el is vetem. A képek sem rögzítenek mindent. Az érzéseket, Moszkva nyugodtan áradó hangulatát csak élni lehet. Vagy: Mit mondanék a Mauzóleumról? Leninről? A vers talán még segítene, de a próza elbicsaklik, mellékvágányra fut. Csak a csodálat él bennem, megfogalmazhatatlanul és kitörölhetetlenül. Mert minden az eredményekben él, mindenben az eredmény a fontos. Az út, amely hozzá vezet, csak az eredmény nagyságát idézi. S ez az eredmény: az ötven éves Szovjetunió. Egyszerűen és mindent magába foglalóan. S mindez elvitathatatlanul egyetlen névben sűrűsödik, kristályosodik ki: Lenin. S ebben minden benne van. Tisz-EGYSZERÜEN Ezek a hajnali ébredések csodálatosak ... A tizennyolcadik emeleten lakom. Állok az ablaknál, és gyönyörködöm a napkeltében. Az égen fátyolfelhők úsznak dél felé. Csend van. A hat és fél milliós város még nyugodt, még nem mozdult meg. A folyó túlsó partján százával állnak a kék-fehér autóbuszok ... Újra visszafekszem, de már nem tudok elaludni. Délelőtt tizenegy órakor indulunk városnéző körútra autóbusszal. Üjra a Kreml. De most már belülről. A Vörös téren a képekről, s a filmekből oly jól ismert emberkígyő, amely csodálatos módon mindig egyforma hosszú. A vége a Kalinyin proszpekt torkolatánál mozog. Körülfutja fél karolással a Kreml vöröstégla falát, egy Százezer korona egy hektárról A kertészetekben még az elmúlt napokban is akadt tennivaló. Szedték a paprikát, paradicsomot, vágták a káposztát. Az Aranykalász szövetkezetben más munka is akadt. Öntözni, gyomlálni kell a nyolc árnyi salátát az üvegházban. Ugyanis nemrégiben húszezer darab salátát palántáztak, s így ők is hozzájárulnak, hogy legyen vitamindús zöldség karácsony előtt a bratislavai piacon. Bár még várnak néhány ezer korona bevételre, Mészáros Béla kertész már jól tudja, hogy idén az öt hektár kertészetből több mint félmillió koronát árulnak. Egy hektárról százezer koronát. Olyan szám ez, amelyre kevés példa van az országban; s méltán állít kitűnő bizonyítványt a kertészet vezetőiről, s az ott szorgoskodókról. Gyakorlat teszi mesterré az embert. Mészáros Béla már 31 éve kertész. Jól tudja, hogy ha maximális eredményt akar elérni, tudnia kell mit termeljen, jól ki kell választani a földet, s tápanyagban is megadni, amit a növények igényelnek. Az Aranykalász szövetkezetben ezt nemcsak tudják, hanem a gyakorlatban is megvalósítják. Ezért sikerült aztán a tíztagú kollektívának öt hektárnyi földterületről és a tíz árnyi üvegházból 250 ezer korona tiszta jövedelemmel gazdagítani a közös kasszáját. TÖTH DEZSŐ
