Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-10-21 / 42. szám

Harmincnyolc éves vagyok — gondolta Mária, majd fürkésző szemmel nézegette arcát a fürdő­szoba tükrében. Hát igenI Az ősz hajszálak kérlelhetetlenül halánté­kára lopakodtak. Olyen észrevét­lenül surrantak fekete haja közé, mint ahogy az este lopakodik be a nappali verőfény után. Eljár az idő, tudom én azt — morfondíro­zott, de egy kicsit „leülhetett vol­na még pihenni." Váratlanul csa­pott bele a felismerés: megöreged­tem. Eddig mentek a napok egymás után, nem igen vizsgálgatta a sze­me alatti ráncokat, az őszülő haj­szálakat. Tetteiben erősnek, ener­gikusnak érezte magát. Hogy néha egy erős „fekete" után a szíve va­­dabbul kalimpált, hát... csökken­tette az adagot. Hirtelen elhatá­rozta, a nyáron pihen majd. Nem lehet túlhajtani a gépezetet. Ki kell kapcsolni egy időre a motort. A nyár hamarosan eljött, gyor­sabban mint gondolta. A repülő­gép egy egészen más világba rö­pítette. Az első napokban csak pi­hent, nézte a tengert. Egyszer-két­­szer megmártotta magát a hűsítő vízben, majd szemét a végelátha­tatlan kékségen pihentette. Pár napig bírta csak ezt a „tétlensé­get", aztán olvasni kezdett. Szinte falta a betűket. Két nap alatt el­olvasta a hozott könyvet. Otthon úgy gondolta, elég lesz befejezni, mire hazamegy. Laponként elgon­dolkozott a szereplők sorsán. Pró­bálta más úton elindítani az egyes alakokat, bár tisztában volt vele: mindenki a maga útját járja. Igaz, hányszor viaskodott már önmagá­val, hogy másképpen is élhetne! De nem ment. Ö is csak azon az úton tudott haladni, amelyen elin­dult. Nem tudott megalkuvó len­ni... hazudni... mást mondani, mint amit érez, nem becsületes módon élni. Neki elvei voltak, szi­gorú erkölcsi normáit Persze néha csalódik az ember. Ilyenkor fájó sebek szakadnak. A csalódás ostor­csapásként égeti az ember testét, lelkét. Hazautazása előtt két nappal va­csora után esti sétára indult... egyedül. A nyárt este varázsa lágy szellőként melengette szívét. Már kigyulladt egy-egy neon-égő, ész­revétlenül leszállt a nyári alkony. Az út melletti park hatalmas fái alatt a padokon mindig akadt ül­dögélő. Közel az úthoz talált egy üres padot, leült. Elgondolkozva bámulta az óriási forgalmat... a rengeteg autót. Ilyent még nem látott! Nézte..'. nézte, de már ha­zaszálltak gondolatai. Két nap múlva otthon lesz újra! Otthon ... most érezte csak, mennyire várja már a hazatérésti Hirtelen megérezte: valaki figye­li. Lopva körülnézett. Nem messze tőle magas, fiatal férfi állt: ő néz­te kitartóan. Pillanatokon belül ott állt előtte, valamit kérdezett. Hir­telen nem is értette. Alig mutatkozott be, máris leült. Mária el akart menni, de nem en­gedte. Beszélni kezdett, mintha régi ismerősök lennének. — Te is egyedül vagy, én is. Gyere, sétáljunk egyet — kérte. — Nem, én nem vagyok egye­dül — felelte Mária. Szeretett vol­na elmenni, de nem tudott. Szinte a földbe gyökerezett a lába, szíve ijesztően dobogott. Nagyon melege lett egyszerre. Le kellett ülnie, félt, hogy elájul. — Márie, mennyit kerestelek — suttogta a férfi! — Gyere velem, gyere csak egy órára! Mióta keres­lek már, most végre megtaláltalak! Az asszony tiltakozni szeretett volna, de szóhoz sem juthatott. — jól van, nem kell jönnöd! Beszélgesssünk itt, csak ne menj el! Hányszor álmodtam rólad! Tud­tam: egyszer megtalállak! Az asszonyt annyira meglepte a nem várt vallomás, a mágnesként vonzó szem, hogy pillanatokig megkövültén.bámulta a „szép ide­gent". A férfi kihasználva a csen­det, Mária keze után nyúlt, majd át akarta karolni. Az asszony nem látott mást: csak a tüzesen vilá­gító fekete szempárt, a veszedel­mesen közeledő félig kinyílt szá­jat, amelyben megcsillogtak a hó­fehér fogak. Már csaknem meg­részegítette a pillanat varázsa, amikor hirtelen eszébe jutott: húsz év szaladt el azóta, amikor ilyen forrón suttogó, lávaként ömlő, lá­zas szerelmi vallomást hallott, amikor ilyen erős szorítást érzett. Mi történt hát? Nem látja ősz haj­szálaimat? Álmodom talán?! Vagy visszatért a múlt, s én újra fiatal vagyok?! De ez lehetetlen — suU togta kijózanodva. Kiszabadította magát, hirtelen otthagyta a sóbáU ványként álló férfit. Eltűnt az utca forgatagában. Szíve a torkában dobogott még akkor is, amikor a szálloda abla­­kán kilesve észrevette, hogy „lo­­vagja" fel-alá rohangász. A nagy forgalomban szem elöl tévesztve nem tudta, melyik szállodába tért be az „elveszett boldogság". Mária sokáig nem tudott elaludt ni. Fülledt nyári éjszaka volt. A szomszéd bárból vérpezsdítő mm zsika szűrődött ki. Ojra eszébe ju­­tott minden... a kínálkozó alka­­lom, amelyet ilyen könnyedén, ha­bozás nélkül elszalasztott. Maga előtt látta a férfi kisportolt, magas alakját, hirtelen úgy érezte: kár volt a nagy lehetőséget elszalasz­tani. Talán utolsó alkalom VQlt az életében! Csaknem arra a gondo­latra jutott, felöltözik, kimegy, hátha megtalálja öt. — De nem, mégsem — határozta el hirtelen magát. — így szép ez, ahogy van! Nem lettem hűtlen az elveimhez, magamhoz. — Nudzio... kis Nud­­zio... — suttogta szinte hangta­lanul. — Te nagyon sokat adtál nekem ma este! Suttogó hangod, parázsként izzó szemed visszaadta az önbizalmam, megtaláltam újra önmagam! Grácia — mondta hang­talanul és letörölte a szeme sar­kába lopakodó könnycseppet. A Duklai harcok emlékére A Duklai hágónál ünnepélyes kere­tek között leleplezték a HIDÁSZ em­lékművet. A hárem méter magas grá­nitszobrot Löffler Béla és Raöko Ár­pád, kassai szobrászművészek tervez­ték és készítették. Az emlékmű amolyan mementő: SOHA TÖBBÉ! (tä) Híres, nevezetes hely volt a szá­zad elején is Párkány. Különö­sen október végén. Simon—Júda nap­ján. Akkor kezdődött a három napon át tartó országos vásár. Nekünk, sü­­völvény diákoknak ez volt az álmaink netovábbja. Egész esztendőn át csak erre vártunk, és soha nem tudtunk betelni vele. Hogy készülődtünk rá, hogy spóroltunk, hogy raktuk a kraj­cárt krajcárra, hogy minél többet lás­sunk belőle. Mert volt ott az égvilá­gon minden. Az Istenhegytől — le egészen a ha­jóállomás melletti útkaparóházig ha­talmas káposztás dereglyék terpesz­kedtek a Dunán. Ebedi, muzslai, csa­tái, meg komáromi atyafiak alkudoz­tak, veszekedtek a vevőkkel. Olyan hangos volt tőlük a Dunapart, hogy a saját szavát is alig értette meg az atnber, ha arra hajtotta a kíváncsiság. Pedig hogyne hajtotta volna. Volt-e a vásárnak egyetlen zuga, ahol a diák meg ne fordult volna? Kéregető öreg koldusok sorfala kö­zött mentünk le a hídról. Pattogott a sárgahasú sültgesztenye, és ragadós volt a füstös levegő az érett fügétől, meg az izzadó törökméztől. Aztán a híres párkányi „lacikonyhák“ sora következett. A sistergő pecsenyesza­got megpermetezte a „spriccerek" sa­­vanykás illata, — fokhagyma ereje birkózott a tehénbőr csizmák szagá­val, kátrányszappan a narancséval — s hogy melyik volt a győztes, — nem lehetett megállapítani. Mindegyikből maradt az orrunkban valami. De ki­bírtuk, szerettük, hiszen diákok vol­tunk és ami a fő, a vásár első há­rom napján szünet volt. A piactéren nyüzsgött az egész kör­nyék. Kesztölci atyafi vállravetett botján vereshagymakoszorú harango­zott, kicsindi ember kezében új kötő­fék lóbálta magát, a szentgyörgyme­­zei kispénzű bácsi madzagon hajtotta keshedt malacát, ebszőnyi bányász fején új báránybőrsipka ékeskedett, muzslai menyecske hízott libát árult a közeli Márton-napra, gyerekek lég­gömböket eregettek a levegőbe. A ké­zi-kereplők kereplésébe a céllövő pus­kák durrogása vegyült, a cukorsípok puha füttyébe belemorgott az állatok bőgése. Zaj, szag, üvöltés, lökdösés, rikácsolás, ahol csak álltái, minde­nütt. Pléhlavórba dobta az ezüstkoronást a villanyozőmasinás. „Aki kiveszi, — azél“ — ordította. Éhes szemek szá­zat tapadtak rá, de kéz nem akadt egyetlen egy sem, amely kihúzta vol­na. Az áram ereje nagyobb volt az emberénél. Nem kellett félteni az elektromos embernek az ezüstkoro­nást. Odébb állt az „Itt légy legény, Ber­ci" felírású erőmasina. Kalapáccsal ütötték fel a dróton futó vastorpedót. Ha nagy volt a csapás, belökte az áll­vány tetején levő vaskaput, — s ahogy kinyílt, istentelen puffanás hallat­szott. A parasztlegények levetették ünneplő kabátjukat, feltűrték vakító fehér gyolcsingüket, nagyot sercen­­tettek a markukba, aztán meglóbálták a hosszúnyelű, nehéz kalapácsot, —. tompa koppanás hallatszott, utána e|y zizzenés, aminek a végére egy rettenetes dörrenés tett pontot. A tö­SIMON IÚDAI VÁSÁR CSONTOS VILMOS: meg bámult, — a parasztlegény so­dort egyet hetyke bajszán, kifizette a kétkrajcárt, vállára dobta ünneplő dolmányát, marokra fogta a Julcsa kezét, — aztán odább masírozott. Me­hetett: „kiütötte a böcsületet“! Amott meg csak 10 fillérbe került a „Port-Artur ostroma", — és a tete­jébe látni lehetett a „203 méteres domb elfoglalását a japánok által"! — ahogy a teletorokkal ordító kikiáltó üvöltötte. „ ... Itt látható a világ legkisebb törpéje!" — trombitálták amonnan. Azt sem tudta az ember, mit nézzen előbb? A lángnyelő arabot-e, vagy az üvegköszörülőt, ahogy a Tökmag-Kiss János cukszfűrer úr számára graví­rozta a Böske nevét a cifrapohárba, — hogy legalább ivás közben érezze a messzehagyott közelségét, — vagy a bozontos mosómedvét nézze-e, ahogy táncoltatta monoton mormogással a mutatványos. A melódiába bele-bele­­pattintott az ostor, ha szegény éhes jószág eltévesztette az ütemet. Odább a „Bolhaszínház“ hívogatta a publikomot. Kockásbugyogós, «lin­deres ripacs verte a repedt cintá­nyért: „Emberek, asszonyok, diákok, ide-oda, itt láthatók a jelenkor leg­nagyobb csodái. A primadonnától a bonvivánig, az összes kiváló szereplő csupa, csupa bolha! — Szabad a be­menet, az előadás folytonos, — ordí­totta rekedt hangján, — a beléptidíj csak 10 krajcár!" Két könyökkel tolakodtunk, hogy csak le ne késsük az előadást. Majd feldöntöttük a papagájos asszonyt, aki planétákkal bolondította a jám­bor falusiakat. Be csak bejuthattunk a rendes úton, de kifelé már a rövi­­debb utat kellett választanunk, mert az egyik haszontalan diák szörnyű dolgot cselekedett, — egy óvatlan pillanatban megölte a primadonnát. Körme alatt nagyot pattanva vérzett el a bolha. Nem is nézett ki prima­donnának, nagy potrohával inkább nagyanya lehetett a bolhák birodal­mában. A merénylő diáknak biztos keze volt, mert öt perc múlva a mad­zagon lógó kugligolyóval olyan ügye­sen vágta hátba a fababát, hogy megnyerte a hetykén ketyegő Ros­­kopf-órát. Barátunknak csak a tanu­lásban nem volt szerencséje. Itt min­den sikerült neki, amit akart. A templomon túl — a marhavásár­­tér elején cigányok ácsorogtak. Han­gos devlázásuk túlkiabálta a vásári zajt. Asszonyaik magukba kuporodva rágták a pipát. A vajda a háttérből intézkedett. Hol az egyik, hol a má­sik szekérből fogtak ki egy-egy kehes paripát. Megfuttatták, — csak úgy porzott a templompart. Hogy mikép­pen csinálták, magam sem tudom, — de a ló helyett inkább a cigány kö­högött, így aztán legtöbbször sikerült is túladniok .a girhes lovon. A lóvásárt csak futólag néztük. Minket jobban érdekelt ennél a „Ró­katánc". Két krajcárért tíz percig is járták a rajkók. Forogtak, akár a szél­motolla. Ahányan voltak, annyiféle hangon sivították, — dalolták: „Róka, rókatánc — Szebb az aranylánc, Hosszúlábú a bakkecske, öreganyánk jó vénecske...“ De nem mondhatták tovább, mert a vén szipirtyő úgy ugrott fel a földről, mintha villám ütötte volna meg, kö­zéjük szaladt, rázta a pipáját, és úgy csattogott a hangja, mint a vedlett kányának: „Ás Dévla, hij parikiredé­­res, — kel’ tuten gyá!" — Valami szörnyű lehetett, amit mondott, mert abban a pillanatban vége lett a ró­katáncnak, pillanatokon belül már a kötélverők, szűrszabók, szíjgyártók, mézeskalácsosok sátrai mögül pislo­gott félénken néhány purdészem. Az öregasszony meg, mint aki jól végezte dolgát, leült cifra rongyaira és újra­tömte a pipáját. Mihalovits János A reggel csenddel kecsegtet, Csábít, hogy most írjak verset. A nap benéz az ablakon, Sugara a gyalupadon Megcsókolja fűrészemet Simogatja és rám nevet, Megérzem, hogy bíztat, szeret. Egy deszkalapon fény rezeg: Holnapra már asztal leszek, S emberek ülnek majd körül, Mosolygó asszony megtörül, S reám teszi a kenyeret... — A deszkalap is rám nevet. A polcon festékes edény, Ahogy megérinti a fény, Sugarát az is rám veti, S a műhely fénnyel lesz teli! *1 CD CD CD 1955 CD\ 3 UTOLSÓ 14. A harmadik rádiókapcsolat Egyre gyakrabban előfordult, hogy Mihail munka után Marijához ment, nála töltötte az éjszakát. A szomszé­dok régen megszokták. A lakásban otthon érezte magát. Marija külön kulcsot is adott neki. A asszony csak egyszer kérdezte meg tőle, hogy hol lakik. Mihail azt válaszolta, hogy albérletben, a város szélén, ahová kellemetlen lenne ven­dégeket vinni. Többet nem beszéltek erről. Ezen a napon Gyembovics házából munkába indulva Mihail egy kis bő­röndöt vitt magával. Felül egy váltás fehérnemű, szappan és törülköző volt. A fehérnemű alatt nyugodtan elfért a rádió adó-vevő. A másnapra kitű­zött harmadik rádiókapcsolatot elő­vigyázatosságból a városon kívül akar­ta megteremteni. Munka után Mihail egyenesen Ma­rija lakására ment. Marija már régen aludt, amikor Mihail csendesen belé­pett a lakásba. Éjszakára a ruhás­­szekrénybe állította a bőröndöt. Attól nem kellett tartania, hogy Marija be­lenéz. A nála felejtett levelekkel kap­csolatos epizód meggyőzte erről. Reggel Marija nem keltette fel, és Mihail nem is vette észre, mikor tá­vozott. Az asztalon egy cédula várta, hogy hol találja meg a reggelit. A vé­gén ez állt: „Telefonálj I“ Reggeli után Mihail fogta a bőrön­döt, és elhagyta a házat. Az utcán meleg volt. A nap egyre erősebben sütött. Kipattantak a nyárfák rügyei, kesernyés illatuk betöltötte az utcá­kat. Autóbusszal ment a város széléig, onnan autóstoppal akarta folytatni útját. A teherkocsik egymást követték, de neki nem felelt meg akármelyik. Vé­gül meglátott egy olyat, amilyenre várt: a vezető mellett két nő ült. Mihail felemelte a kezét, a kocsi le­fékezett. — Nem messze megyek — kiáltott a sofőrnek. — Elviszel? A sofőr szótlanul a kocsiszekrényre mutatott, s néhány pillanat múlva ro­hantak a nyílegyenes betonúton. Mihail hasra feküdt - a kocsiszek­rényben, és kinyitotta a bőröndöt. A rádiót már előre behangolta, csak a hívójeleket kellett leadnia, és máris vételre állhatott. Tíz perc múlva, amikor beértek egy községbe, Mihail megzörgette a kabin tetejét. Megköszönte a sofőr szívessé­gét, tíz rubelt akart adni neki, de az visszautasította. A városba a helyiérdekűvel tért vissza. Az állomáson keresett egy telefonfülkét, és telefonált Marijának. — Mi újság? — kérdezte az asz­­szony. —• Van valami programod? Mihail elmondta, hogy fürdőbe sze­retett volna menni, de találkozott egy ismerősével. Elromlott a robogója, kérte, hogy segítsen megjavítani. — Én meg már törtem a fejem, hogy hova készülsz bőrönddel. Ké­sőbb telefonálsz? — Feltétlenül. Majd ebéd után. Zarokov sietett haza. Gyembovics az almafákkal vesződött, elkezdte a tavaszi munkát. A megfejtett üzenetekben részlete­sen leírták Leonyid Krug átdobásának körülményeit. Június 28-án éjjel egy órakor a Re­ménynél levő térkép számozása sze­rint 31—42-es négyzeten, egy kes­keny, hosszú öbölben, száz—százötven méterre a parttól várja be Krug a naszádot. Gumicsónakon is megköze­lítheti, jobb azonban, ha úszva éri el, de csak abban az esetben, ha a min­ták szárazon maradnak. A feltüntetett négyzet közvetlen közelében szanatóriumok és üdülők vannak. Ezek valamelyikébe kell be­utaltatni jő előre Leonyid Krugot. A terület már határövezet, és egy isme­retlen ember, ha nem üdülővendég, feltétlenül magára vonja a figyelmet. A beutalt vendégnek lehetősége van arra, hogy előzetesen felderítse az említett területet. Krug jelszava — „Egyenlítő". Vá­lasz a naszádról — „Alaszka". Ha Reményt valami akadályozzza, értesítse a központot. Minden páros

Next

/
Thumbnails
Contents