Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-09-23 / 38. szám

Ha visszapillantunk a tör­ténelmen, látjuk, hogy az emberek mindig izgultak vala­min. Ha nem volt rá ok, keres­tek. Magunkon is tapasztalhat­juk, hogy őseink olyan fejlett idegrendszert hagytak ránk örökségül, mely azonnal reagál egy-egy esemény puszta félidő­sékor is. Elég valami borzasztó­ra gondolnunk, máris borzong a bőrünk. Nem csoda, hogy a kései utód, a kényelemben élő XX-ik század embere mohón megy minden után, ami számára egy kis idegtornát jelent. A labda­rúgó mérkőzések, ökölvívó baj­nokságok, a krimi filmek mind arra jók, hogy idegeinket fesze­gessék. Szomszédom, amikor látja, hogy teljes felszereléssel indu­lok, megkérdi: „Halászni? Én bizony nem tudnék a víznél egész nap rostokolni.“ Pedig ha tudná, hogy milyen „nyugodtan“ ülünk. Reggel a patakhoz érve, már a víz és sás szaga is kellemes izgalmat ébreszt. A dohányosok­nál első mozdulat egy cigaretta, addig a bot sem kerül elő. Belátható távolságon több horgász telepedik a vízhez. El­múlik egy-két óra. Látszólag mindenki nyugodt, amíg valaki­nek a hangja nem ér a csend­ben ülő füléhez. „Hozd a merí­­tőt! “ A szomszédok szívesen se­gítenek, hogy az izgalomból nekik is kijusson egy kis rész. Ilyenkor a többiek kiveszik hor­gaikat a vízből s megnézik, hogy jól ül-e rajta a kukorica, majd újból bevetik. Egy félma­rék kukoricát azonban maguk elé szórnak, mintha az összes vízben élő pontyot ők akarnák jóllakatni. Mások ilyenkor fel­állnak, ős helyet változtatnak. Egyeseknek már az is ok az idegeskedésre, hogy kollégájuk fogott, ők pedig nem. Láttam olyat is, hogy száz métereken üres volt a part, de ahol egy pontyot kivettek, öten teleped­tek egy tíz méteres szakaszra és faggatni kezdték a szeren­csés halászt. „Mondja, mire fog­ta? Tésztára? Én is kicserélem a burgonyát. Ügy látszik, hogy a tészta jobban Ízlik. Legyen szíves, adjon egy kis tésztátl A horgászat, mint izgalomkeresés Annyi elég, köszönöm. Ki tudja, hogy mivel ízesítik ezek ezt a tésztát. Most meglátom. De hát­ha nem abból adott, amit a ho­rogra tett? Lehet, hogy kétféle tésztája van.“ Ejnye, ezek az orsók! A zsi­nórom össze gubancolódott. Né­hány ideges áthúzás és már is egy olyan keresztrejtvény lett belőle, hogy csak zsebkéssel le­het „megfejteni“. Egye fene! Maradt az oráón vagy 25 méter. Csak valami nagyobb ponty fel ne vegye, mert biztos zsinór­szakadás a vége. Ott a túlsó szélen, a fűzfa alatt, ott láttam a minap ra­bolni a csukát. Egészen a part­hoz közel. Egy jó suhintás. Hű a kis késit, hát nem rácsava­rodott! Éppen a fűzfa gallyára. No ezt már onnan le sem ve­szem. A legjobb blinkerem volt. Csak legalább egyet hoztam volna tartaléknak magammal... Most hogy tépem le? Milyen erősek ezek a mi zsinórjaink. Már egészen belevágott a ke­zembe. No, végre sikerült. Csak kár, hogy a véggyűrűnél sza­kadt el. Pont az a húsz méter hiányzik róla, amely olyan könnyen repül le az orsóról. Van egy jó horgom, most ezt kötöm fel. Hogy az ördög vi­gye el! Nem bele esett a fűbe. Ez is éppen itt a legsűrűbb. A legjobb horgom volt. Olyan hegyes, hogy szinte ragadt rá a hal. Jaj, már egészen bele­görbülök a keresésbe. Szinte szálanként válogatom át a fü­vet, mégsem találom. Ez több­ször nem fordul elő velem, mert előveszek egy papírt és felette kötöm majd a horgot. Ez aztán a ponty, legalább 12 kilós. Ilyet csak minden ötö­dik évben fognak egyet, muta­tóba, hogy lássuk, ilyen is léte­zik. Aki csak a környéken volt, eljött megnézni. Nem ölöm meg, mondta a szerencsés, boldog tu­lajdonos, hogy éljen estig, amíg haza nem megyünk. Betette a zsákba, becsúsztatta a vízbe és a zsákot jól kikötötte. Egyszer csak erős tócsapást hallani ab­ból az irányból. A nagy ponty gazdája kihúzza a zsákot, hát uramfia, a pontynak hűlt he­lye. A zsák cafatokra tépve, szomorúan lóg a mégszomorúbb horgász kezében. Azt hiszem, nem kívánjuk magunkat ha­sonló helyzetbe, hasonló érzé­sekkel. Póruljárt kollégánk sza­vait mi is jegyezzük meg: „Ha kapitális halat fogok, a vízbe vissza nem teszem.“ Sokkal több változatosabb és izgalmas helyzetekbe kevere­dünk a horgászat alkalmával, mint amennyit leírtam. Mi még­is azért megyünk a vízhez, mert tudjuk, hogy a kellemetlen és bosszantó izgalmakon kívül kel­lemes és jóleső izgalomban is lehet részünk. A legnagyobb, legkellemesebb izgalmat jelentő eseményről, a hal fárasztásáról és kiemelésé­ről szándékosan nem írtam. Er­ről majd legközelebb... (-ényi­— Még néhány ilyen nap és idegileg teljesen tönkre­mennék — jegyezte meg Szűcs István elvtárs, a Topolőian­­kyban megrendezett állatvásáron. A vendégek ugyanis olyan szívesen látogatták ott a szapiak halászcsárdáját, hogy alig akadt idő a hal és a bor utánpótlására. A beszerzést mindig az éjjeli órákban kellett lebonyolítani. Kép: Halkészlet az iivegtartályban. -hai-Egyetemes horgászcsali Tréfás ötlet szállotta meg Bernd Krűgert, amikor a Sport Klub egyik estélyén már jó hangulatban volt. Meg­valósításához akkor fogott hozzá, amikor egy halas bolt­ban élő pontyot pillantott meg. Ámbár nem igen pöffeszkedhetett financiális képes­ségeivel, mégis vásárolt két darab nagyon szép halat, arra számítva, hogy százszorosán is megtérül kiadása. Az elárusítónő, általánosan bevált szokás szerint azon­nal meg akarta ölni a két halat, de Berndnek sikerült rávennie, hogy ne tegye ezt. A lány fceleegyezett és két darab élő pontyot nyújtott át a vevőnek. Bernd egy cipót is vásárolt. Hazaérve azonnal fürdő­kádba engedte a két pontyot. A kenyérből, meg néhány darab krumpliból pedig gombóckákat készített. Három óra elteltével már ott termett a vízparton és pecázáshoz fogott. Egy vödröt állított maga mellé, amelyben a két ponty lubickolt. Horgászbot helyett egy­szerű fűzfagallyal dobálódzott, műfonál helyett meg madzagot használt, amelynek végén hajlított szög ingott­­ringott. Rövidesen egy idősebb ember jelent meg a vízparton. Szomorúan csóválta a fejét, mikor meglátta Bernd tevé­kenységét. Amikor azonban két szép pontyot pillantott meg a sporthorgász melletti vödörben, arcán a szomo­rúság jelét a meglepődés jele váltotta fel. Pont akkor két további jövevény Jelent meg a tópar­ton. Egyikük középtermetű és hájas ember volt. A pocakos ember kérdést intézett Berndhez: — Mit csinál maga tulajdonképpen? — — Horgászom — válaszolt Bernd. — Ilyen bottal és úszó nélkül? — — Csak ilyennel. És miért ne? — — Hm... Maga fogta ezt a két pontyot? — Bernd bólintott ímmel-ámmal. — Sajátgyártmányú horgászcsalimmal foghatok ettől nagyobbat is. — És micsoda csali az, ha nem titok a dolog? — — Bernd-féle, egyetemes horgászcsali! Hát nem hal­lott még róla? Bolondul kap rá csaknem valamennyi hal! — — Hm ... És mikor kezdte meg a horgászást? Mennyi időt szentelt a két ponty fogásának? — — Keveset... Alig egy órát. — Akkor valóban jó a horgászcsalija! — — Dicsérni nem elég! Ha tetszik, eladhatok belőle egynéhány csomaggal. Csupán két márkát kérek egy csomagért. — — Bernd készséggel húzott ki a zsebéből egynéhány csomagot. A pocakos ember tétovázott kissé ... — Ha már így áll a dolog, — mondta — akkor... — Hány csomaggal tetszik?,— kérdi Bernd örömében. — Eggyel sem! — válaszolt a pocakos ember. Azután megragadta a vödröt, neki lendítette és tóba röpítette a két pontyot. — Itt tilos a horgászás. Ez a víztároló a Horgász Szö­vetség tulajdona. Ideje már, hogy megtanulja! — Bernd néhány nap óta egyetemes horgászcsaliját fo­­gyasztgatja, hogy legalább némileg megtérüljenek kiadá­sai. Oroszból fordította: A. 5.

Next

/
Thumbnails
Contents