Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-08 / 27. szám

Ott Ültem, kucorogtam a kovácsműhelyre néző tenyérnyi ablakunk alatti padkán, mint egy tojásból kihasadt naposcsibe.

Talán az üllő csengése, vagy a kis házunkba is betolakodó égő pataszag húzott ahhoz a csodálatos birodalomhoz, amelynek közepén Csontos Boldizsár állt térdig érő bőrkötényben, kormosán, bozontos szemöldökkel.

Először csak a bőrkötényt és a szemöldököt láttam, néztem és azt hiszem, gyermeki eszmélésem első nyara már a delelőhöz ért, amikor észrevettem, hogy Boldi bácsinak lába, keze is van, csak úgy egyszerűen, mint apámnak, vagy azoknak az embereknek, akik lovat, szekeret hoztak vasalni a mesternek. Később már láttam a műhely előtti kétlábú facsikót is, amint a lovak patáját ráspolyozták és azt a háromlábú asztalkát, amin meg-megvillant a fényes patkószeg.

Eszerevettem, hogy a csengő-bongó hangokkal piros-sárga csillagok is röpködnek a mester körül, füst lebben szét és egy-egy pillanatra elfátyolozza az eresz alól kilógó hataU más patkót, a műhely cégérét.

Mire életemben először éreztem a császárkörte izét, már mindent láttam, tudtam, csak, azt nem, amit később, felnőtt fejjel is sokszor meg-> csodáltam Csontos Boldizsár kovácsmesterben, az embert, a keze nyomán kiviruló munka virágát.

Mint akit már kiscsikó korában befog az élet, korán a bőrömre égett az ostorcsapás és a nagy utak befutása előtt toporgó fürge lábam leroggyant a répaegyeléshez.

Nem tudtam én, hogy ez már a munka. Csak nyögtem, sírtam, s ha lehetett, kibújtam a teher alól. Volt úgy, hogy egész nap sóskát legeltem, mint a bocik, mert kenyér csak annak járt, aki dolgozott.

Gyermekkoromban a mestert soha nem láttam enni, de annál több fröcscsöt hoztam neki a Sárga kocsmából — amikor már jóban voltunk, és első számú fújtatója lettem —, emlékszem, hogy egyszer, egy igen forró nyári napon húsz üveg sört is leeresztett a torkán.

Talán ezen a nyáron akartam ott maradni örökre, mert megéreztem a munka jó ízét, örömét, a kovácsmester műhelyében.

Hajnalban, amikor megcsendült az üllő és átszaladtam, már ott volt a műhely előtt darabokban az új szekér. Máskor is volt, s láttam, akkor már éppen elég szekeret vasalni, ráfot húzni, de Boldi bácsi vastag szemöldöke a homlokáig húzódott, amikor rám nézett és azt mondta:

— No, fiam, jártál-e már Tímáron?

— Nem én, Boldi bácsi — válaszoltam gyorsan, s csilloghatott a szemem, mert láttam, hogy a mester valami igen új dolgot akar még mondani. Mondta is, hogy ma még ezzel az új szekérrel robogunk oda, át a Tisza-hídon, mert hogy ez a szekér egy tímári emberé, jön érte a lovával még napszállta előtt.

Fújtattam, de olyan gőzerővel, hogy a mester időnként leintett, csak úgy a feje bólintásával, mert munka közben nem beszélt, de én már jól értettem a bólintásokat. Az olyat is, ami azt jelentette, hogy szaladjak a Sárga kocsmába, meg azt is, hogy most mehetek haza. De ezen a napon nem küldött haza. Délben a mesterné tartott Jól. Az „öreg" nem is evett, vagy csak bekaphatott valamit, mert amikor hátrament, nem sokat késett. A kis kohóban két-három darab pántvas izzott. Az egyiket kivette, rácsapdosott, formálta, egyengette az üllőn, aztán visszadugta, a másikért nyúlt. Csengett-bongott a kalapács, úgy táncolt az üllőn, mint a víz, amit forró tűzhelylapra cseppentenek.

De így táncoltak az izmok is meztelen karján és gyerekfejnyi vastag oálldombjain. Kormos arcán s főleg a nyakán, fehér csíkokat húzott a verejték. Nem állt meg, csak úgy féloldalason a tűz és az üllő között lépkedve gyújtotta meg a szája sarkában fészkelő cigarettáját. Néha hümmögött, különösen amikor a kézi fúrónál dolgozott és méricskélt. Amikor egy-egy kikovácsolt pántot ráillesztett, odaerősített a szekérre, elővette a nagy kockás zsebkendőjét és törülközött. En abba a vödörbe mártogattam a fejem, amiben a vizet hordtam, a tüzes vasat hűtő kővályúba. Aztán csak füttyentgettem, amíg Boldi bácsi nem intett fejével, hogy most már elég, inkább szaladjak egy nagyfröcscsért.

Nagy, nehéz és szép munkában voltunk. A sárga akácfából készült szekeret nyomról nyomra fogta vasmarokra a mester igyekezete, s mire a Kakashegy fölé szállt a nap, már

amikor kiértünk a faluból, a gazda a lovak közé csapott.

Ültem én azóta hintán, gyorsvonaton, száguldó autón éppen eleget, sőt

még repülőgépen is, de soha olyan nagyszerű robogást, mint akkor, azon

a szekéren, amit mi pántoltunk össze, olyan keményen, hogy a 15 kilométeres úton meg se nyikkant. Egy millimétert sem eresztett a vasalás.

De hát mennyi közöm volt nekem ahhoz a szekérhez? Mégis úgy éreztem, hogy ha én nem vagyok, akkor nem robog ott az a szekér a köves úton. Ügy éreztem, akkor éreztem először, hogy kimondhatatlan örömet ad a munka. Hogy repít, szárnyakat ad, s íze is van, mint a kenyérnek, vagy a körtének. Es szerettem volna odakiáltani, amikor emberekkel találkoztunk, hogy nézzétek: erre a szekérre reggel még ülni sem lehetett, most meg körülmehetnénk vele a földön ...

Akkor még nem gondoltam arra — de hogyan is gondolhattam volna 12 éves fejjel —, hogy a jól végzett munkának a felnőttek is örülnek. Csak nem mondják. Hogy. abban a robogó szekérben benne volt a faültetö, a favágó, a vasutas, a mérnök, a tanító, s ki tudná felsorolni, hogy még hány embernek a keze munkája, öröme.

Most már jól tudom, s ha későn is, éppen a munka dicséretére jegyeztem le a Vele való találkozásom elő nagy élményét.

SALVADORÉ QUASIMODO:

£ SZABAD FÖLDMŰVES

1967. július 8.

Ali az egynejű

Foglalkozásához illőn Ali ibn Szaláh buzgón szentéletű ember volt, aki nemcsak a Korán száztizennégy szóróját tudta és tartotta meg minden betűjében, hanem egyben-másban még szigorúbb is volt Mohamed prófétánál. így például a törvényt, hogy minden igazhívő négy feleséget tarthat, rosszallotta, mert a Saitántól származó paráznaság melegágyának vélte — Alláhnak tetsző életet szerinte —, csupán egyetlen asszony oldalán élhet az istenfélő moszlim. Mint derekas és egyenes jellemű férfiú, meggyőződéséhez illő módon, hűséges asszonyán, ed-Datmán kívül, soha nem is vett más feleséget magához. Datmá ilyenformán a föld legboldogabb teremtése volt: sütkérezett férjének szerelmében.

Ám egy napon, esti sétájuk közben úgy vette észre, Ali más nők után is megfordul az utcán. Maga sovány volt, karcsú, hajlékony, mint a pálma — Ali meg egyremásra a jóhúsú, duzzadó keblű, kerek tomporú lányok és asszonyok után pislantgatott titokban. Datmá, amint ezt észrevette, mély szomorúságba esett. Álló éjszaka nem aludt — s amikor felkelt a reggel, lelkében már megszületett az elszánás: meghízik ő is! Nincs mit csodálkoznod ezen, 6, idők nagyvezírje, hiszen már a próféta megmondotta, hogy végtelen az asszonyi ravaszság.

Ettől kezdve Datmá szakadatlan evett; fél év alatt sokra vitte a hízásban. Addig ki sem mozdult a házból, nem mutatkozott ismerősei előtt — csak akkor ment először sétálni újra, amikor úgy ítélte, tükre egész Mekka leggömbölyűbb asszonyának mutatja.

A kora esti, hűvös órán sokan jártak a főutcán. Datmá karját Aliéba fűzte, és szívbéli elégedettséggel látta az ismerősök meglepett pillantásait. Voltak, akik meg sem ismerték, mások csak köszönni felejtettek el a nagy csodálkozástól.

Datmá boldog volt. Elértek a főút végére, aztán lassan fordultak is vissza. Ahogy ballagtak házuk felé, Datmá egyszerre csak meglátott egy sovány, keszeg leányt. Vékony volt, mint a nádszál; a szellő majd el fújta, ahogy ellibegett mellettük. Datmá büszkén elmosolyodott és Alira nézett; mit szól ehhez a szögletes békához?

Az, roppant óvatosan, épp ekkor fordult meg a sovány lány után, sóvárgó pillantással. (Bárány Tamás)

• v viszmiv

I im »SOM

wwmsá ‘y’fé WHIUIÍS[

Az édes domb

Távoli madarak, szárnyuk az estébe kitárva, reszketnek a folyón. És nem hagy alább az eső, és süvöltenek a nyárfák, amiket megvilágít a szél. Mint minden, mi a távol ködébe hullt, visszatérsz emlékezetembe te is. Ruháid könnyű zöldje itt van előttem a villámok fényében figyelő növények közt, ott, ahol az Ardennek édes dombja emelkedik, s hallani a cirok-legyezők fölött: hogy rikácsol a kánya. Talán e madár röptének zárt csigavonalai ráznak fel: nem érzem már a hazatérés csalódásait, a keserűséget s a legyőzött keresztény könyörületet és a fájdalomnak ezt a meztelen kínját.

Hajadban most korall-virág.

De arcod árnyék, mely nem változik;

(a halál műve ez). Városod sötét házai közül hallgatom az Addát és az esőt vagy talán az emberi léptek tompa zaját a partok zsenge nádjai közt.

A költő Hazatérések című kötetéből, Képes Géza fordítása

BARTALIS JÄNOS:

Hetventől-nyolcvanig

Ami fáj:

ma százszor jobban fáj, az eliramlott napok, az elszállt méhrajok és a mézízű puha csók.

Szívem ráng belé, ha a futó napokra gondolok, ha sötét estéim számba veszem, mikor kialudtak a csillagok.

Most álom-növesztő májusok

kellenek.

Jöjjetek, jöjjetek, ti nagyok és fénylők!

És nyíljatok, rózsák, liliomok, amíg még nem késő, amíg még van idő!

Hetventől nyolcvanig!

Ö, nagy iram legyen.

(Talán az utolsó?)

És tűz gyűljön ki a hegytetőn, és szívem meleg vére fesse a lángot pirosra, mely a világra lobogjon.

Hetventől — nyolcvanig!

Ö, még egyszer! Még egyszer! Ébredjen csodaláng és zúgó tavaszi ár — életem alkonyán —

hogy amit megtagadott régen a sivár idő, teljesedjék be most minden látomás.

társaságot, hogy a szomszéd kocsiban ellopták az egyik utas csomagját.

— Micsoda pimaszsági Hallatlan! Hagyják garázdálkodni a banditákat, a tolvajokat, egy perc nyugta sincs az embernek — dohogott Antonyina Ivanovna.

— Már megint idegeskedsz, kedvesem, pedig tudod, hogy árt az egészségednek — nyugtatta feleségét Dmitrij Mihajlovics.

— Árt? Persze, hogy árt. Még csak az hiányzik, hogy minket is meglopjanak! Sokkal szigorúbb törvények kellenek. Emlékezz vissza, hogy bántak el a tolvajokkal Törökországban és Kínában.

— Azok drákói törvények voltak, kedvesem — vetette ellen Dmitri] Mihajlovics.

A fiatalemberek szótlanul hallgatták ezt a párbeszédet, és elnézően mosolyogtak.

— Antonyina Ivanovnának igaza volt. A múlt anyajegyét tüzes vassal kell kiégetni — öntött olajat a tűzre Pavel.

— Igen. Ilyen dolgokban keménynek és könyörtelennek kell lenni — toldotta meg Mihail.

— Igazuk van, de próbálják csak bebizonyítani törvényhozóinknak. — Haragos pillantást vetett a férjére. — Nézzék meg. Jogász!

A jogász tragikusan felsóhajtott, és beletemetkezett az újságjába. Nemsokára a többiek is kimerítették a témát, és a beszélgetés abbamaradt.

Lefekvés előtt Antonyina Ivanovna tüzetesen megvizsgálta a bőröndjét,

1.

LOPÄS A VASÜTI KOCSIBAN

Késett a szuhuml—leningrádi gyors. Az elsőosztályú kocsi egyik fülkéjében négyen utaztak.

A Mihailnak nevezett utas kiküldetésből tért vissza Petrozvodszkba. A rádióműszerész Pavel, aki Armavirban szállt fel, Moszkvában lakott. Szabadságon volt, lent délen.

Az idős férfi és felesége a fiánál járt vendégségben Szuhumiban, s most sietett vissza, a szeretett Leningrádba.

A fülke utasai kibámultak az ablakon. Az augusztusi éjszakában egymás után suhantak el a kis állomások fényei. A néni láthatóan izgatott volt, hol kinézett az ablakon, hol meg útitársaira vetett egy-egy -nyugtalan pillantást.

— Egészen jól megyünk. Legalább százzal — törte meg a csendet Mihail.

— Semmi okot nem látok az örömre, fiatalember — mondta a néni.

— De hiszen így gyorsabban ér Leningrádba, Antonyina Ivanovna — jegyezte meg Pavel.

Mihail és Pavel, ahogy mondani szokás, szeretettel vette körül a két öreget. A néni örömmel fogadta figyelmességüket. Különösen Pavel tett rá jó hatást.

Éjfélre járt, ideje volt lefeküdni. A férfiak kimentek a fülkéből, hogy Ivanovna nyugodtan átöltözhessen, Pavel a kalauzzal beszélgetett, és viszszatérve azzal a hírrel lepte meg a

és megkérte Mihailt, hoy tolja beljebb a polcon. Aztán figyelmeztette a társaságot', hogy éjszkára okvetlen zárják be a fülke ajtaját. Ezt a fontos műveletet Pavelra bízták ...

Reggel, ahogy a néni felébredt, legelőször is a bőröndöt kereste, s majd elájult, mert hiányzott a bőrönd és vele együtt Pavel is.

Dmitrij Mihajlovics tehetetlenül széttárta a karját; bűntudatosan tekintgetett hol a feleségére, hol meg a zavartan ácsorgó Mihailra, s egyre csak azt hajtogatta:

— Lehetetlen! Hogy történhetett?

Mihail elrohant a kalauzhoz, s hozott egy pohár vizet Antonyina Ivanovnának.

— Nesze neked anyajegy... Szép kis rádióműszerész. Az Ilyeneket fel kéne akasztani — mondta dühösen.

Amikor Antonyina Ivanovna magához tért, Mihail elindult megkeresni a vonatvezetőt, hogy bejelentse a lopást.

A legközelebbi állomáson értesítették a vasúti rendőrőrsöt Is.

A rendörszázados figyelmesen végighallgatta a bőrönd eltűnésének történetét, elkérte a károsultak és a velük utazó — most már tanúként szereplő — Mihail Kirillov személyi igazolványát, jegyzőkönyvet vett fel, feljegyezte a tolvaj ismertető jeleit.

— Nyugodjon meg, nénike, megtaláljuk — mondta magabiztosan a százados, és Dmitrij Mihajlovics felé nyújtotta a töltőtollát, hogy írja alá a jegyzőkönyvet.

— Nem, kedvesem. Ezt én írom alá! — Antonyina Ivanovna kivette férje kezéből a tollat, közelebb húzta a jegyzőkönyvet, és egészen ráhajolva az asztalra, aláírta.

— Majdnem elfelejtettem, százados elvtárs — kapott észbe Mihail —, ez az alak azt mondta, hogy rádióműszerész.

A százados Mihail felé intett.

— Legyen szíves, írja alá a jegyzőkönyvet.

Mihail Kirillov egyetlen határozott mozdulattal írta le nevét a papírra.

— Köszönöm. A viszontlátásra — fejezte be a hivatalos eljárást a százados.

— De mi lesz a bőrönddel? Az unokám fényképe is benne volt — siránkozott Antonyina Ivanovna.

— Ne nyugtalankodjék, megkeressük a bőröndjét, — válaszolta a százados.

Az utasok visszatértek fülkéjükbe. Az út hátralevő részét Antonyina Ivanovna nagyon rossz hangulatban tette meg. Inkább bizalmatlanul, semmint elégedetten fogadta Mihail apróbb figyelmességeit.

Leningrádban ridegen váltak el.

KÉT HÓNAP MÚLVA

Hűvös, késő őszi este volt, amikor N-be befutott a vonat. A hordárok a vagonokhoz szaladtak. Egy utas, bőrönddel a kezében, ráérősen szállt le a vonatról, visszautasította az ajánlkozó hordárt, nyugodtan végigsétált a várótermeken, s megállt a büfé előtt. Evett egy szendvicset, és csak ezután indult el a kijárat felé.

A taxiállomáson autóba ült.

— A központba — vetette oda a sofőrnek.

A kocsi elindult, az utas pedig egykedvűen bámulta a kivilágított kirakatokat. Hirtelen intett a sofőrnek, hogy álljon meg, kiszállt, és néhány percig egy cipőüzlet előtt álldogált. Körülnézett, az utca néptelen és barátságtalanul sivár volt. Csak a nagy ritkán felbukkanó gyalogosok s a még ritkábban elsuhanó gépkocsik törték meg a csendet. Az utas végül, mintha döntött volna, újra beszállt a kocsiba De alig mentek öt-hatszáz métert, megint megállíttatta a kocsit, fizetett és kiszállt. A söfőr eltette a pénzt és elhajtott.

Az utas egyedül maradt a rosszul kivilágított mellékutcán. Foga közé szorította a szopókás cigarettát, zse\

m

a

csak a ráfhúzás volt hátra, de ehhez már felnőtt segítség kellett. Szaladtam hát Hidegh Dánielért, aki postakocsis volt, meg a hentes Kurucz Jóskáért, s mire jött a tímári ember, a szekér megvasalva, abroncsos kerekeken állt. A mester csak apróbb munkákat végzett rajta. Mielőtt a gazda befogta volna a lovakat, Boldi bácsi három patkót is felvert, aztán leült a műhely melletti nagy terméskőre s a meggyújtott cigarettát most nyugodtan végigszívta. Hosszan nézegette, mustrálgatta a szekeret, egy két szót váltott a gazdával, majd nehézkes, medvelépéssel bement a kúthoz és lemosakodott. A felesége hófehér inget hozott ki és egy füzetet, ceruzát.

A vadszőlővel befuttatott tornácon számoltak.

Mielőtt a nagy útra indultunk volna, a tímárt ember lehúzatta a szekerét a folyóra, hogy egy kicsit dagadjon. Először csak az útszélt porban döcögött az új alkalmatossság, de