Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-02 / 35. szám
Szép a vándorúiét romantikája. Málna itt, holnap ott, új tájak, új emberek, kalandok, élmények — ez csábítja elsősorban az embereket. Persze, nagyon sokan csak ezt a szebbiek, az érdekesebbik oldalát látják ennek az életnek. A nehézségekkel már nem törődnek, nem látják a vándor gondjait. Valamikor régen sok-sok ember kényszerült vándorolni. Nos, ezeket nem éppen a vándorélet romantikája vonzotta, hanem inkább a kenyérért való küzdelem kényszerítette rá. Elsősorban a vándor-iparosok népes családjára gondolunk. Ablakosok, drótosok, köszörűsök, ezermesterek rőták az utakat. Éjjeli szállásként megfelelt a szalmakazal, szénaboglya is, zordabb időben a csűr vagy istálló. Az emberek szívesen látták a vándort a háznál, étellel-itallal is megkínálták, hisz mindig tudott valami érdekeset mesélni, tarsolyában nemcsak szerszámait hordta, hanem izgalmas históriáit is. Mai modern világunkban alig-alig találkozunk .már a régi értelemben vett vándorokkal. Itt-ott mégis felbukkan egy-egy, rendszerint idősebb bácsi, aki már másként nem is tudja életét elképzelni. Mindennek ellenére ma is vannak olyan foglalkozások, amelyek szükségessé teszik a vándorélet, igaz modernebb, változatát. Ezek közé tartoznak a vándor-körhintások akik ma is faluról-falura járva keresik kenyerüket, s ott, ahol letelepszenek, hamarosan a zene pattogó hangjai, a fiatalok önfeledt kacagása, félénk kislányok visítozása veri fel a falu csendjét. Emlékszem, gyermekkoromban élínényszámba ment, amikor búcsú közeledtén megérkeztek falunkba a „ringispílesek“. Egy-kettőre ottermettilk, és szinte versengtünk egymással ki mit segítsen a „bácsinak“. És micsoda öröm volt, sőt, kitüntetés, ha mi hajthattuk a körhintát, még ma is emlékszem az „árfolyamra“, háromszor hajtottunk, egyszer mentünk!... A körhintások, hogy úgy mondjam, magánélete azonban titokzatos volt számunkra, kerekeken guruló lakásukba csak lopva pillanthattunk be, pedig ott készültek a gyönyörűséges rózsák, babák, amiért viszont a legények versengtek a lövöldében. Aztán egy szép napon felkerekedtek a körhintások, ördöngős ügyességgel összepakolták holmijukat, egy rozsdás szeget se felejtve ott. Rendszerint elkísértük őket egészen a falu határáig, s aztán újból egy teljes esztendőt várakozhattunk, amíg ismét jöttek. Azóta is, ha országjáró utaim során, mondhatnám vándorutaim során, hisz az újságíró is bizonyos értelemben a régi vándoIVAN KRASKO VERSEIBŐL: Szívem Szívem, szívem, rossz csavargó, saját keblemtől is hűtlen, hová rohansz, hová sietsz, ki csábít torz vágyra tűzten? Széles berkekbe vezetlek, virágnyíló rétre viszlek, hol ligetek árnyékában vadóc vágyad felliheghet. Nézd, amott a dús mezőket, mosoly nyílik minden szirmon, arrébb nyír- és tölgyfaerdő csihol dalt, hogy táncra hívjon. Éger-erdő hűs ölében patak folyik, hangja csobban, napsugár bukfencz vígan telugráló fodraiban. Sem hallani, sem meglátni te keblemtől messze tévedt: csak kínlódnál, csak rohannál, Hová egy bús szem vezérelt... Hat őrá már Harangoztak, hat az óra, a munkás is hazatér. Vágyat vet most mosolygósra, enyhet kedvesének arca, s vigaszt is a bánatért. Csak én vagyok egész árva, vágy felém nem integet, legfeljebb négy fal, ha várna, — s az egyikén, mintha szállna szótlan csüng egy feszület... £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. szeptember 2. rok késői utóda, szóval azóta is mindig foglalkoztatott a kérdés, vajon hogyan élnek ezek az emberek? Mit jelent számukra az otthon fogalma? Kissé elfogódottan léptem be tehát egy Nyitra melletti faluban az éppen ott állomásozó körhintások „lakásába“. Nem csalódtam, egy idősebb aszszony a lányával éppen azokat a bizonyos rózsákat készítette. Elnéztem ahogy dolgoznak. Fürge, ügyes ujjaik beszélgetés közben se álltak meg egy pillanatra se. Oda se néztek a papírra, teljesen gépiesen végezték munkájukat. A család múltja felől érdeklődtem, s kiderült, hogy Práznovszkyék már több nemzedéken keresztül űzik ezt a mesterséget. Ma már nem vándorolnak annyit mint régen, még szüleik idejében, egy körzetet látogatnak rendszeresen. Na de persze a vándorélet még így is vándorélet maradt, nem soká időznek egy helyen, esetleg egy hétig, vagy ha jól megy az „üzlet“, tíz napig. Nem maszek alapon dolgoznak, rendes alkalmazotti viszonyban vannak a Nyitrai Kul-> túra és Pihenés Parkjában, a beren= dezés egy része, a hullámvasút, se az ő tulajdonuk. A gyerekek? Ogy látszik már nem nagyon ragaszkodnak a család ősi foglalkozásához, valahogy anakronisztikusnak tartják a mai világban. , Az egyik fiuk autószerelő, egészségügyi nővért vett feleségül, a másik vegyészetet tanul s a lányok, hát ki tudja hová, merre röppennek el ha eljön az idejük. Igaz, van gyerek bőven, a hat közül valamelyik talán folytatja majd apja mesterségét. Legalább is reménykednek a szülők, hogy nem szakad meg a családi hagyomány. Ahogy életükről beszélgetünk lassan-lassan lehámlik róla a hamis romantika máza. Itt is meg van a „taposómalom“. Hétfő, kedd pakolás, szerda, csütörtök utazás, péntek kirakodás, szombat, vasárnap üzemel a „mini-angolpark“. És így tovább, hétről-hétre szakadatlanul, egy életen ke? resztül. Az asszonynép a „házi“ műm kán kívül segít ahol tud, egyik a lövöldében szolgálatos, másik a körhintánál, szabad idejükben pedig a különböző nyereménytárgyakat készítik elő. De vannak más gondok is. A legnagyobb a gyerekek iskolábajárásával kapcsolatos. Igaz, a nagyobbakat el lehet helyezni diákszállóban, viszont amíg kisebbek, hát ők is vándorolnak az egyik iskolából a másikba. A szülőkre tehát az a gond is hárul, hogy bizonyos esetekben helyettesítsék a tanítót, hisz az iskolák még egy járáson belül sem veszik pontosan egyformán, ugyanabban az időben ugyanazt az anyagot. Érdekes, hogy a gyerekek hamar beilleszkednek, egy délelőtt se telik bele már vannak a faluban pajtásaik, s nem okoz nekik különösebb nehézséget a tanulás. Ügyes, élelmes, a jég hátán is megélő gyerekek ezek, s ez nyilvánvalóan apáról fiára szálló tulajdonságuk. Mert tegyük hozzá, hogy a vándorélethez valóban sok élelmesség szükséges, különben hamar pórul jár az ember. Körülhordozom tekintetemet a lakásban. Jégszekrény, villanysütő, forraló, minden van itt. És télen se fáznak. Jól fűthető a kocsi, igaz éjjel is tüzelni kell. Különben van rendes lakásuk is benn Nyitrán, ám ott nem sokat tartózkodnak. Előfordul, hogy Nyitrán állomásozva se néznek haza, akkor is a kocsiban alusznak. Megszokták, szellősebb, kellemesebb a régi helyen. Utazni mindannyian nagyon szeretnek, vidám dolog az, pláne ha nem jön közbe valami. És szeretik a falvak népét is. Ha valamire szükségük van szívesen segítenek, az élelmiszer beszerzése se okoz különösebb gondot, gyümölcs, zöldség mindig van bőven. Az asszony ki-ki néz a körhintára. Gyerekek ólálkodnak körülötte, kíváncsian lesnek be a kocsiba. Figyelni kell rájuk, nehogy valami rossz fát tegyenek a tűzre. Estefelé, ha majd elindítják a körhintát csapatostól jönnek, kezükben szorongatva a szüleiktől kapott filléreket. A körhintások szeretik a gyerekeket, mindig újabb 'és újabb szórakozásokat eszelnek ki számukra. Mert ez is a szakmához tartozik. A különböző hinták egész sorát készítették el már az országutak vándorai, s nem foghatjuk rájuk, hogy nem haladnak a korral. Apáink idejében még lovon ülve utaztak körbekörbe a gyerekek, később jött a kerékpár, autó, villamos s most? Itt-ott már látható a repülőgép, rakéta is. / A vándoréletről akartam írni. Nem színes, kalandos históriákat gyűjtöttem össze, hanem a vándor hétköznapjainak néhány titkát tártam fel. Örömeit, gondjait, munkáját megismerni legalább annyira érdekes, mint vándorélete egyéb mozzanatait. B. P. 1, SIMON ISTVÁN: Betyárok csárdája Áll még az út mellett ez a nádas csárda, hajdan a betyárok mulató-tanyája volt; még az öregek mesélgetnek róla: esténként a füstös, borgőzös ivóba tért be Savanyú és látták Subri Jóskát, képüket a falra oda is rajzolták — Pappot a fokossal, Vak Illést puskával, a csaplárosnét is, ahogy sürög, tálal, hozza a rezi bort, amíg a betyárok bajsza körül vidám nótájuk szivárog. Mulatósak voltak, a vérmes menyecskét jókedvükben sokszor hajnalig pörgették. Betyár volt az mind, méghozzá a javából, aki ha búsult is, iszik, danol, táncol. Az volt a hibájuk, hogy nem álltak sorba szolgálni a császárt Majlandba, Tirolba; na meg kezük néha az urak alá nyúlt, azért küldték sebten a pandúrt utánuk. Üthették nyomukat végig a Bakonyba’, betakarta őket bokor, erdő lombja, s a szegény nép óvó szava szállt utánuk. Csak az urak féltek, lúdbőrzött a hátuk. Nem is mentek volna velük egy dűlőre, ha nem kapják őket sunyin puskacsőre. Ebben a osárdában durrantott a pandúr, Subri földre rogyott, Vak Illés följajdult, de nem adták ingyen, míg volt a golyóból, folyt a pandúr vére, mint a tocsogó bor. Puskával kezében, hogy mindenki lássa, halt meg a püspöknek hajdani kanásza. Ha most élnének — gondolom magamban — itt ülnének velem körül az ivóban. Nem kellene már a rézfokos kezükbe, puskájuk se volna s pláne csőre töltve. Az egyik traktoros, a másik mint szurtos gépész jönne velem fizetni a pulthoz. Körül a falakról a füstös betyárkép néz rám s a lugasból beszűrődő árnyék telepszik a pezsgő három deci fröccsre, míg szótlan fölhajtóm igaz emlékére annak a betyárnak, aki hetven éve már elnyomott, szegény népem ügyét védte. 7. A körzeti megbízott látogatása Zarokov félálomban hallotta, hogy az udvaron ugatni kezd a kutya. Felemelte a fejét, ránézett az órára. Délelőtt tíz óra volt. A kutya hirtelen elhallgatott. Az udvarról Gyembovics hangja hallatszott. Valakit a házba invitált. A hangja mézesmázos volt s az előszobában súlyos léptek alatt nyikorgott a padló. — Ide, ide tessék elvtárs. — Gyembovics kinyitotta az ebédlő ajtaját. — Tessék helyet foglalni. — Köszönöm — felelte a vendég basszus hangon, és leereszkedett a nyikorgó székre. Zarokov hallotta, hogy papírokat forgat. — önnél van bejelentve Zarokov Mihail Alekszandrovics? — Igen, igen, nálam! — válaszolt gyorsan Gyembovics. — 1922-ben született? — Azt hiszem, igen! — Mikor találkozhatnék vele? Most dolgozik? — Nem. Talán még alszik. Mindenesetre nem vettem észre, hogy kiment volna. Zarokov hirtelen megérezte, hogy elzsibbadt a bal keze, amelyre rátámaszkodott, hogy az órára nézzen. Melléből sípolva tört ki a levegő, mintha ez ideig lélegzetét visszafojtva figyelt volna. Gyembovics odament Zarokov szobájának ajtajához, jó erősen bekopogott, és bekiáltott: — Mihail Alekszandrovics, nem alszik? Zarokov az ágy szélére ült, s álmos hangon válaszolt. — Mi baj, Jan Jevgenyevics? Jöjjön be. Gyembovics belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. — Foglaljon helyet, mindjárt kész vagyok — mondta hangosan Zarokov, közben Jelekkel kérdezte, hogy ki van a másik szobában. — A rendőrség. A körzeti megbízott — suttogta gyorsan Gyembovics. Zarokov idegesen kutatott emlékezetében, hogy vajon ki az a körzeti megbízott. Gyembovicsot nem kérdezhette meg, erre most nem volt idő. Végül eszébe jutott. — Azonnal. Mindjárt készen vagyok. — Aztán halkan megkérdezte Gyembovicstól: — Van valami ltóka? Gyembovics bólintott. — Teríts a konyhában ... öt perc múlva Zarokov mosolyogva belépett az ebédlőbe. A magas, vállas körzeti megbízott felállt. Sűrű, napszítta szemöldöke fehérlett szélcserzette, vörös arcán. Fiatal, huszonöt év körüli férfi volt. Zarokov kezet nyújtott: — Erőt, egészséget... — A válllapra pillantott — alhadnagy elvtárs. — ön Zarokov Mihail Alekszandrovics? — Pontosan. Éppen én kellek önnek? — kérdezte Zarokov humorosan, bár egyáltalán nem volt kedve viccelni. — Ejnye, ejnye, Zarokov elvtárs! — mondta rosszalóan az alhadnagy. — Nem jól van ez így... Magát keresik, maga pedig elbújik. Ez igazán nem szép dolog ... Zarokov a legőszintébb csodálkozással nézett az alhadnagyra. — Bocsásson meg, de ki kereshet engem? — Az egész szovjet rendőrség. Legyen szíves, mutassa a személyi igazolványát. Zarokov gyorsan visszament szobájába, kihozta az igazolványát, és odaadta az alhadnagynak. Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy valójában mi is történhetett. — Csak nem Nyina... a húgocskám? — kérdezte hihetetlenül. Az alhadnagy elmosolyodott. — De igen. Gratulálok! — De miért állunk? Foglaljon helyet! — Zarokov valóban Izgatott lett. — Húsz év telt el azóta... A háború után kerestem, de hiába... Már azt gondoltam, hogy vagy meghalt, vagy férjhez ment. így nagyon nehéz megtalálni. Őszintén szólva már beletörődtem, hogy eltűnt. A körzeti megbízott egy papírlapra pillantott. — Most Vorobjovának hívják. Leningrádban lakik. Felírhatja a címét. Zarokov újra visszament a szobájába, noteszt és ceruzát hozott, felírta a címet, majd beszólította Gyembovicsot a konyhából. — Hallotta, Jan Jevgenyevics? Megtalálták a húgomat! — Na látja, soha sem szabad elveszíteni a reményt. Az alhadnagy újra nevetett. — Nem is annyira a húgát, mint inkább magát találtuk meg, Zarokov elvtárs. — Igaza van, alhadnagy elvtársi Ha nincs ellene ... egy pohárkával... Ez mégiscsak ünnep. Am a körzeti megbízott udvariasan visszautasította a meghívást. Távozóban még közölte, hogy Nyina Alekszandrovna Vorobjovát szabályszerűen értesítik az eredményről, és azt kívánta Zarokovnak, hogy mielőbb találkozzék húgával. Gyembovics kikísérte az alhadnagyot, visszatért, de nem feledkezett meg arról, hogy a tornácon letörölje a lábát. Zarokov szótlanul ült az asztalnál, a noteszát bámulta, amelybe felírta Nyina Vorobjova címét. — Most mi lesz? — kérdezte Gyembovics. Csak egyszer látta Zarokovot ilyen állapotban. Zarokov most nagyon hasonlított arra az éjszakai vendégre, aki egyszer ősszel az áramszolgáltató vállalat technikusaként kereste fel Gyembovicsot. — Valóban, mi lesz most? — szólalt meg Zarokov. — Egy ilyen semmiség miatt felborulhat minden ... Félretolta az ajtóban tanácstalanul ácsorgó Gyembovicsot, bement a fürdőszobába, megmosakodott, megfésülködött, aztán a szobájában levetette a tréningruhát, amit otthon szokott viselni, felöltözött, nyakkendőt kötött. Gyembovics egész idő alatt szótlanul követte, de végül nem bírta tovább szó nélkül. — El akar menni? — Ne ijedj meg — felelte Zarokov —, nem megyek el örökre. Feladok egy táviratot a húgomnak. Felvette a kabátját, és az ajtó felé indult. , — Addig te gondolkozz azon, hogy mindkettőnkre nézve milyen következményekkel járhat a találkozás. Zarokov kiment, Gyembovics pedig keresni kezdte az idegcsillapítót, amit már nagyon régen nem vett be. Kockázat a jövő érdekében A postán Mihail Zarokov hosszú, ötven szavas táviratot adott fel Leningrádba Nyina Alekszandrovna Vorobjova címére. A postáról távozva céltalanul kószált a városban. Volt min töprengenie. Józanul, kívülállóként kellett mérlegelnie a helyzetet. Nyinával nem találkozhat, ez nyilvánvaló. Bár Nyina és a bátyja, Mihail több mint húsz éve nem látták egymást, ostobaság volna arra számítani, hogy Nyina nem veszi észre a „változást". A találkozást persze lehet halogatni, de nem sokáig. Különben is furcsa volna, ha sokáig húzná-halasztaná. Ügy kell viselkednie, ahogyan az igazi Mihail Zarokov viselkedne. Ezért sietett táviratozni Leningrádba. Két megoldás kínálkozott: vagy ő tűnik el, vagy Nyina Vorobjovának kell eltűnnie. Ám Nyina eltűnését a rendőrség feltétlenül összeköttetésbe hozná azzal a ténnyel, hogy Nyina sokáig kereste a bátyját, akit végül megtalált. Milyen kár, hogy neki magának nem volt lehetősége felkutatni Nyinát. Akkor minden egyszerűbb lett volna. De minek keseregni azon, amit nem tett meg? Mihez kezdhet az a Mihail Zarokov, akit a húga meggyilkolásával gyanúsítanak? És mihez kezdhet az a Mihail Zarokov, akiről a húga kijelenti, hogy nem a bátyja, hogy ezt a Zarokovot nem ismeri? Eltűnjön? Elővegye azt a mesét, amelyet végső esetre tartogatott? Ez azonban veszélyes komplikációkat okozhat. Akárhogyan forgatta is a dolgot, egyvalami biztos: ha Remény eltökélte, hogy rezidens marad, így vagy úgy, előbb vagy utóbb meg kell szabadulnia Nyinától. Nagy a kockázat, de ez éppen az az eset, amikor vagy kockázat, vagy azonnal rádiókapcsolatot teremt a központtal és kéri, hogy vigyék vissza, különben biztosan lebu-i kik. UTOLSO
