Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-12 / 32. szám

Walami megnyugtatóan simogató jó érzés, hogy itt van köztünk. Mert­­* hogy itt van, azt szinte fizikailag érezzük, még akkor is, hacsak havi vagy hatheti időközökben kerül szemünk elé egy-egy írás a 0 tollából, amely utánozhatatlanul súlyos ötvözetű stílusának mesterjegyeit viseli. Itt van köztünk és nem szűnik meg harcolni az emberi közösség kártevői, a gondolat megtiprói ellen, az emberség győzelméért, minden fekete hata­lom, a durvaság, a vérontás, a Iéleknyomoritás, a szellem orgyilkosai ellen. Hetven éves. Az idő elmúlik minden halandó felett, senki sem kivétel. De Főbry Zoltán hetven éve eseményekben igaz, emberhez méltó munká­ban, a humánumért, a szépért folytatott küzdelemben folyt le, és ezért minden küzdelmessége ellenére a beteljesülés folyamata. Mikor e sorokkal legszívbélibb jókívánságainkat küldjük Főbry Zoltán­nak, fogadják olvasóink a nagy humanista ajándékát, ezt az alanti írást, amely egy másik nagy humanistának Henri Dunantnak életét, a tiszta em­berségért folytatott harcát és meghasonlott életalkonyát jeleníti meg. E cikk Fábry Zoltán nagy életművének egyik igaz dokumentuma. FÄBRY ZOLTÁN: GYILKOS ÉLMÉNY Vannak döntő élmények, melyek kitöltenek és meghatároznak egy egész életet. Íme, egy harmincnégy­éves történet: a Brody alatti jasionov­­maidani erdőben, egy vesztett csata maradványaként, primitív lövészárkok kamrájában összeszorult kis ember­­csoport — az ellenségtől teljesen kö­rülkerítve. A magukat immár foglyok­nak tekintő szegény kassai és abaúji magyarok már nem védekeznek, de az utolsó ellenséges rohamozők még nem futották ki magukat: a felajzott bestialitás nem torpant meg, a szu­rony lendülete vakon döfköd a herin­­gek módjára tehetetlenül összezsúfolt embercsomóba. A szurony a nyakon és vállon szaladt be, a döfés és sza­kítás sziszegő hangja és a nyomon követő ordítás vagy jajongó nyögés akkor vésődött belém kiirthatatlanul. Én megmaradtam, lebuktam, és a földön csúszva, egér módján lyukat kerestem és találtam, és szaladtam, míg az üres futőárokban bele nem ütköztem egy ellenséges köpenybe. Szuronyom a hasát érte, de a döfés elmaradt, kezem nem engedelmeske­dett, a repesztő, sziszegő hang nem engedte. Megrántottam a ravaszt: az út szabad volt. Az út szabad volt és én egy élmény örök foglya és elkö­telezettje. Azóta mondom és írom: „Fegyver s vitéz elleni“ Eredmény­telenül. A visszhang a döntő pilla­natban elmaradt. Az élményből esze­lős monoton monológ lett, kihatás, látható eredmény nélkül. Egy ember döntő élményéből nem lett százak és ezrek kategorikus imperatívusza: fegyver s vitéz ellen! Jelszó, könyv hatástalanabbul még nem füstölgött el. Hitler ezekben az években erő­sebbnek bizonyult, a háborús lelkiség világot fertőzhetett. Az első világhá­ború egyéni élménye elsodródott a második világháborúban: egy hang berekedt, egy élmény elárvult. Nem minden élmény marad hatás nélkül. Van élmény, mely pozitív tett­ben tükröződik. A gyilkos szurony nyomán, szurony-élmény hatása alatt született meg majd száz év előtt, 1859-ben, a solferinói csatatéren, a háború szamaritánus korrekciójának, a Vörös Keresztnek a gondolata. Aki látta a filmet, az tudja, mire gondo­lok. Az eldöntő élmény itt is a bor­dák közé szisszenő, bőrrepesztő szu­rony, a gyilkos kézifegyver, melyet bestialitás döf feleslegesen, játékosan — védtelenekbe, sebesültekbe, fog­lyokba. És valaki, e rettenetes szín­térre betévedt idegen, nézi és látja ez állati színjátékot, és az iszony be­­lémar és.nem engedi el többé: foglya lesz, elkötelezettje és — másítója. Henri Dunant-ról beszélek, a volt genfi bankárról, egy ember világmű­véről: egy élmény kinyilatkoztató ha­tásáról. Kicsit a film nyomán, de in­kább a filmtől eltérően, mert a ren­dező épp a legfontosabbat nem hang­súlyozta ki: az élet ellentéteit, ütkö­zéseit, és így az elején nem dombo­ríthatta ki, mint lesz Saulusból Pau­lus, és ezért a végén nyugodtan el­hagyhatta a világgal meghasonlott Dunant testamentumos keserűségét. A film ezt a kettős ugrópontot nem hozta ki, és ezzel lényegében egy élet igazságát szabotálta, gyengítette. Adva van egy fiatal genfi bankár, aki az algériai Mont-Djemilában gyar­mati koncessziót akar szerezni a francia kormánytól. A fiatal kapita­lizmus láza hajtja: minél gyorsabban és minél többet! A legmagasabb kö­rök és III. Napoleon megkörnyékezé­se nélkül ez nem megy. A jótollú bankár erre hirtelen összeüt egy könyvet, melynek címe: „Nagy Károly birodalmának visszaállítása, avagy a Római Szent Birodalom felújítása, Őfelsége III. Napóleon császár által.“ Látjuk: Dunant a djemilai malmok és bányák miatt nem szalad a szomszéd­ba egy kis bizantinizmusért. Ez elő­készületek után most már kihallga­tásra jelentkezik a mindenható fran­cia diktátornál: III. Napóleonnál. Igen ám, de ez a nagypipájú és kevés do­­hányú Napóleon-fióka épp az olasz csatatereken csinál francia pollitikát. Hurrá, utána! És Dunant belecsöppen a solferinói csata kellős közepébe. Haldoklókat Iát és rohamozókat, öl­döklő napfényben halálra pörkölődő, vízért könyörgő és vinnyogó sebesül­teket, kikkel senki sem törődik, és látja a szurony gyilkos munkáját harc közben és harc után: védtelen se­besültek és foglyok játékos bestiali­­tásából történő felspékelését. Ez a vízlós realitás feltépi egész belsejét, és lát, ahogy nem látott soha még. Hol van már az üzlet?! íme, ott áll III. Napóleon előtt, a vágyott célnál, és ő engedélyt kér, — hogy az el­lenséges sebesülteket és foglyokat gondozhassa most és azonmód! Ő maga hirtelen toborzott önkéntesekkel járja be a csatateret és szedi össze a szándékosan otthagyott osztrák — és magyar! — sebesülteket és hal­doklókat. Egy templomban kórházat rendez be és az osztrák hadsereg fo­goly ezredorvosai máris operálhat­nak. Dunant maga haldoklók utolsó akaratát jegyzi fel és továbbítja a megadott címekre, analfabéták vagy súlyos sebesültek helyett leveleket ír hozzátartozóiknak: itt magjában megvan mindaz, amit később egy vi­lágszervezet fog egyre tömegesebben, egyre gépszerfibben elvégezni. Haza­érve, élménye unszolására fáradha­tatlanul agitál, ír, levelez, szervez, amíg 1864-ben Genfben meg nem alakul a Vörös Kereszt: a genfi kon­venció. És itt most pontot lehetne és kéne tenni. Ember egymagában ennél töb­bet nem tehet. Az eredmény hálát kö­vetel, elismerést, az élmény betelje­sülést: az élmény arányban áll kiha­tásával. Tévedés: a beteljesülés pil­lanatában megkezdődik Dunant em­beri tragédiája: a büntetés és bűnhő­­dés. Az ember nem lehet büntetlenül bankár, pénzember, kapitalista. A pénznek erkölcse van, előírása, pa­rancsa: a profit! Ha a profit elma­rad: a bűnösnek lakolni kell. Jelen esetben Dunant-nak, aki a gyarmati koncesszió költségvetését túlontúl megterhelte ad hoc-kórházaival, sza­maritánus különcködéseivel. Dunant kissé bőkezűen szórta szét a pénzt — idegen sebesültek érdekében. Igen: Dunant veszni hagyta az üzletet, mert mindent megrázó élménye nem tűrt maga mellett semmi mást: a gyilkos­ságot kell megakadályozni, az értel­metlen öldöklést lehetetlenné tenni. Emberi kéz által ütött sebeket emberi kézzel enyhíteni és enyhíttetni: van ennél természetesebb humanizmus? És elég e munkára egy egész élet?! A humanizmusnak azonban mindig ára van, ha bankár gyakorolja, akkor pénzzel, egzisztenciával kell fizetnie a — kisiklást. Dunant tehát megtet­ték sikkasztónak, csődbe kergették és szegényjégbe, nyomorba, ismeretlen­ségbe lökték. Kis párizsi padlásszo­bákban élt és 82 éves korában egy svájci szegényház lakójaként halt meg. Halála előtt itt kapta meg a Nobel-békedíjat, melyet a szegényház lakója teljes egészében a Vörtis Ke­resztre hagyott. Itt és így végződik a film. A valóság azonban másképp tudja. Dunant kissé disszonánsabb akkorddal zárja le életét. Az embe­riségtől megcsömörlött és az embe­rekből kiábrándult Dunant végrende­letében ezt írja: „Utolsó kívánságom: temessetek el, mint egy kutyát!“ Aki az utolsó sebesülttel is törő­dött, hogy ne pusztuljon el, mint egy kutya, aki az elesett katonák leg­utolsó sóhajét is felfogta: nem kívánt emberhez méltó temetést! Emberhez méltó életet élt: az emberszentség gondolatának volt hordozója és hir­detője. Az ember több, mint az állat: az ember — gondolat, akarat, szabad­ság, öntudat és méltóság, az ember: a kultúra. Tehát: el a szuronnyal, el a háborúval, az állat ébresztőjével, a barbarizmus tudatosítójával! És ez az embernek elkötelezett élet megcsö­­mörlötten és kétségbeesetten ér el a végmondathoz: „Temessetek el, mint egy kutyát!“ Hiába volt minden: a szurony győzött, az állat az ember­ben! Ez a mindent visszájára fordító végakkord persze hiányzik a filmből — érthetően. Az élmény visszaüt, a szurony visszafordul: fegyvert bün­tetlenül nem lehet félrelökni. Az im­perializmus már a kezdet kezdetén kiöklendezte magából a zavaró tiszta­ságot: Dunant élményterhes kinyilat­koztatását, elkötelezettségét. „Temes­setek el, mint egy kutyát!“: ez a sír­felirat maradéktalanul elmond min­dent az imperializmus koráról. Ez igazság és fellebbezhetetlenség: az im­perializmus önmagát ítélte itt halál­ra, becstelenségre, embertelenségre. A humánum elkötelezettje a maga módján védekezik: Dunant undorral közösítette ki magát egy korból, egy társadalomból, melynek csúcsteljesít­ménye az embertelenség maximuma: a háború. Dunant a maga módján vé­dekezett jóelőre a soronkövetkező háborúk ellen, a mindennél zsúfol­tabb tömegsírok ellen, a hitierek és Oswiecimek ellen. A solferinói gyil­kos élmény víziója kibírhatatlan apo­kalipszissé duzzadt: világkatasztrófá­vá, imperializmussá. Jaj: „Temessetek el, mint egy kutyát!“ Egy ember re­zignál itt öngyilkos módon: állatok közé menekül. Dunant állatok közé menekült az emberek elől: rajtunk a sor, hogy ez a tiszta élet emberhez méltón éljen tovább emlékezetünkben. (1950) Reich Károly: LÁNY ÉS LÖ GÁL SÁNDOR: SORONKÉNT SZÜLETIK Soronként születik úgy is hal meg ami úgy érik mint kalász az a vers olyan nehéz az éjszaka terhétől ledől a kémény az őrá koppanva elereszti az időt bennem pedig a délutáni hullámok ringanak egy pohár bor kiengesztelt már elcsitult minden harag ha volt is huszonhárom évedben feloldottál s most elvegyültem az éjszakában ez már nem ugyanaz a csend még egy keveset járok izmaimban kinyílnak a fáradt sejtek kapui s befogadják a nyugalmat. DOHÁNY TIBOR VERSEI: A KÉTKEDŐ KEDVESHEZ Tudom, kétkedel abban, hogy szeretlek. Pedig Te vagy a fények ringása. Szívemben jársz-kelsz, érzem lábad nyomát, és mégis, mégis: tudom, kétkedel. EGYEBEM SINCS ,z idő tova nyargal, s én újból gyermekként a tükörkép mélyéből széthulló meséket ölelőn magamba zárom. Visszanézek: csönd. Eltörpült ifjúságom dísszemléjére dallamos tavaszi szelek suhannak. És én, mint aranyfelhő előbüjok. Játszani, játszani... A hűsítő bokor alatt — ahol édesen, gyöngéden suttog a fű. Hol vannak azok a sűrűn-szőtt büszke hullámok? Itt őrzöm, — mindentől átitatva titkosan, mert egyebem sincs e melegedő világon. Részegek réme Fővárosunk kellős közepén frissen mázolt italbolt kelleti magát. — Eredj oda, nézz körül! — buzdí­tott munkatársam sokatmondóén. Beléptem hát a két egymásba nyíló helyiség egyikébe. Az utca felőlibe. Semmi...! Semmiféle szenzáció ... Még egy fia miniszoknyás, gömböly­­ded térdű, napbarnította .csokibabát“ sem tudok felfedezni a gyér számú kocsmalátogatók között. Dühöng a júliusi kánikula. Néhány fásult törzsvendégen kívül csak egy­két kőkadt fejű futóvendég támasztja könyökével az asztalt. Már éppen tá­vozni készültem, amikor mégis „tör­tént“ valami. Csapzott hajú, izzadság­tól áporodott szagú vendég billent be az ivóba. Belehuppant a lába ügyébe eső első székbe, majd inas kezével, s öklével döngetni kezdte az asztal üveglapját. Inni kért. Aztán felfede­zett az asztalon egy üres söröskor­sót, s azzal folytatta a zenebonát... A hátsó helyiség hűvös homályá-SZABAD FÖLDMŰVES 1967. augusztus 12. ban ekkor mozgolódás támadt. Eleinte csak amolyan csoszogásféle hallat­szott, mint amikor a Hungária moz­donya elindul. A csoszogás csakha­mar dübörgő léptekké fajult, s a toló­ajtó nyílásában büszkén, mint egy núbiai párduc, megjelent — ö. Vagy huszonnyolc év körüli, csinos felszolgálőlány lépett a porondra, akinek csupán függeléke „ütött“ el kedves pofikájától túlméretezetten. Hiába, a teremtés szeszélyei kifür­­készhetetlenekl Fenékütközője az egykori markotányosnők rézüstjét mintázta, melle kísérleti léggömbhöz hasonlított. Értelmes szemével fel­mérte a „kedves“ vendég fajsűlyát, balkezével, amúgy ístenigazában gal­léron ragadta, jobbjával megmarkolta derékszíját, s „kiemelte" a lokálból... Elhűlt bennem a vér... A rekkenő hőség ellenére. Ilyen hatalmas alko­tást nőben még nem látam! Sietve fizettem, s eliszkoltam. Az ördög nem alszik! Hátha ... Részegek! Ha frissen mázolt ital­bolt állja utatokat, legyetek vigyáza-. tosak, nehogy az ajtaján beessetek! K. E. • V VISZTDKOV’ 1A5S KK KUTATÁS A háziasszony egyik napról a má­sikra valóban érthetetlenül megvál­tozott. Reggel maga keltette fel Pavelt. — Ideje felkelni — hallotta Pavel a halk hangot, és kinyitotta a sze­mét. — Miért? Megsértem a házirendet? Az asszony nem felelt. Pavel gyor­san felöltözött. Reggelizés közben el­határozta, hogy egy kicsit felbosz­­szantja a háziasszonyt. — Hol a panaszkönyv, nénikém? Rossz a kaja! — Ezt sem érdemied meg — felele­te az aszony. — Igaza van — mondta Pavel. — Akkor megyek, hogy megérdemeljem. Nem győzött csodálkozni, amikor az asszony egy vaskarikán függő kul­csot adott át neki, mondván, hogy a bejárati ajtóhoz való. Elment a Kurtisztól kapott címre, amelyről kiderült, hogy kenyérgyár. A személyzeti osztályon egy fiatal, pisze orrú lány átlapozta Pavel mun­kakönyvét, és közölte, hogy felveszi segédmunkásnak. Elmagyarázta, hogy furgonokat kell megrakni kenyérrel. Pavel megvakarta a füle tövét, és beleegyezett. Azonnal munkába állhat, közölte a leány, a formaságokat majd elintézik. És Pavel munkába állt. Egész nap rakta a friss, meleg kenyérrel teli ládákat. Nem tartozott a gyenge fizikumúak közé, valamikor könnyedén kinyomta a huszonöt-har­minc kilós súlyzót. De rég elszokott a munkától, és teljesen kimerültén ért haza. Lassan ment fel a lépcsőn, belé­pett a lakásba, levette a kabátját, a sapkáját, felakasztotta a fogasra, és egyenesen a fürdőszobába akart men­ni, ám a háziasszony kinézett a szo­bából, és közölte vele: — Vendéged van. Pavel bement a szobájába. A dívá­nyon, újsággal kezében, Kurtisz ült. — Itt az élmunkás! — üdvözölte barátságosan a fiút. — No, mesélj. — Egy pillanat, mester — mondta fáradtan Pavel. — Csak lemosom a munka porát. Kurtisz elégedetten vette tudomá­­elbeszélését a nap eseményeiről, és a fiú nem kérette magát. Ezúttal még a szokásos tréfás megjegyzései is elmaradtak. Kurtisz eelégedetten vette tudomá­sul a beszámolót. A háziasszony nemsokára vacsorázni hívta őket. — Meg kell ünnepelni a kinevezé­sedet — jelentette ki a kezét dör­zsölve Kurtisz. Az asztalon a harapnivaló mellett egy kis üveg vodka és egy félliteres konyak állt. — Látszik, hogy a néni tiszteli a munkásembereket — mondta Pavel. — Mivel kezdjük? — kérdezte Kur­tisz. — Természetesen a vodkával. Fél óra múlva Pavel elálmosodott. Arra gondolt, hogy a szokatlan, ne­héz fizikai munka érezteti a hatását. — Egy kicsit elkenődtem — mond­ta Pavel. — Lefekszem. — Iszol még egy kupicával? — Nem, nem. Pavelnek már alig forgott a nyelve. Botladozó léptekkel kiment a kony­hából. Negyedóra múlva Kurtisz benézett Pavel szobájába. A fiú hanyatt feküdt, szétvetett lábbal, jobb keze lecsün­gött a díványról. A kabátja a szék karján lógott, nadrágja a szék mel­lett, a padlón hevert. Kurtisz összeszedte Pavel holmiját, és átvitte az öregasszony szobájába. A nadrágot a ládára tette, és ki­kutatta a zsebeit. Kivette a már is­mert cigarettatárcát. Talált egy zöld fedelű noteszt, egy körülbelül fél ki­lós, bőrrelbevont vasgolyót, amely halcsontból készített ruganyos nyél­hez volt erősítve. Jan Jevgenyevics mindent lerakott a ládára, és a noteszt kezdte tanul­mányozni. Az asszony figyelmét az ismeretlen tárgy kötötte le. Kezébe vette, és értetlenül megkérdezte: — Mi ez? — A kíváncsi emberek fejét verik be vele — felelte mérgesen Jan Jev­genyevics. — Ne kérdezz butaságokat, Emma. Zavarsz. Az asszony ijedten letette a golyót, félrehúzódott, és többé nem kérde­zett semmit. Jan Jevgenyevics hosszasan és fi­gyelmesen tanulmányozta Pavel no­teszét. Sok cím, telefonszám volt ben­ne, de kívülálló nem tudhatta, hogy milyen városokra vonatkoznak a cí­mek és telefonszámok. Rengeteg ért­hetetlen feljegyzés is szerepelt a fü­zetben. A betűrendes lapok között Jan Jev­genyevics egy idős asszony igazol­ványképét találta. Szomorú tekintet, barázdált homlok, középen elválasz­tott sima haj. Előbb a képről készí-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents