Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-14 / 2. szám

CSEREK SZOZDOHÄNYT termesz­tett, és ősszel eladta a városban a szolgablrő úrnak. A szolgabírő úr, aki egyébként a szívén viselte a királyság Javát, a Cserektől vásárolt dohányt eladta a főszemlész úrnak, meg a pénzilgyigazgatóság többi uraségának, akik esténként a városi kaszinóban bodor füstfelhőket eregetve azon vi­tatkoztak, hogy az itteni vidéken nem terem meg a dohány. Ilyenkor a szol-< gabírő úr is szorgalmasan bólogatott. — Látják uraim, ez a dohány Is, •mit szívunk, hercegovinál, — bi­zonygatta. — Az unokaöcsém ott szolgál, és nem is hinné az ember, hogy arrafelé még hidegebb az ég­hajlat, mint nálunk, mégis megterem a dohány. Mégpedig micsoda dohány, ugye? A főszemlész a borpárás levegőbe rojtos füstfellegeket köpött és kije­lentette: — Az itteni parasztok még nagyon is ostobák ahhoz, hogy dohányt ter­meszthetnének. Az éghajlat is mosto­ha, de a parasztok sem mernek mit kezdeni a dohánnyal, mert félnek a sző, mert a makrából kifogyott a szusz. Rágyújtott, hosszú ideig szívta, aztán így folytatta: — Hát az a fi­nánc ... — itt újabb szünet követke­zett, mert a pokolra való pipa csak nem akart szelelni. Megint csak rá­­sercintett, szívta dülledt szemmel, és mire a pipa parázsa zsendült, az el­beszélés kezdete óta jó három óra is eltelt. Akkor aztán Géza bácsi is ösz­­szeszedte minden maradék ékesszólá­sát és meghirdette: — Hát az a fi­nánc megcsókolta az Ilonkát!... ügy igaz, amint Itt ülök, megcsókolta. A főszemlész szívesen ütötte bele az orrát alárendeltjei magánügyeibe. Polák Imre: Karrier Micsoda nagy ember lehetne!... Egy Einstein, egy Thomas Mann válhatott volna belőle. Tarhonya Hugó évtizedekkel, századokkal előzné meg korát. Levenné az em­beriség válláról súlyos gondjait, gyámolítaná az elesetteket, jó út­ra térítené a tévelygőket, megza­bolázná a zsarnokokat, letgázná a természetet... ... és világosságot gyújtana, és hirdetné az igét, és ő lenne ko­runk Messiása, és gyógyírt lelne a sebekre, és életre keltené a hol­takat, és visszaadná a vakok sze­­mevilágát, és megoldaná a labda­rúgó-válogatott gólképtelenségét, és ... és ... és... De akkor, negyvenhárom eszten­dővel ezelőtt senki sem állt ott. A visongó kis emberpalántára nem ügyelt senki. S így aztán Tarho­nya Hugó egy óvatlan pillanatban szerencsétlenül kiesett a fürdő­kádból. Es sérülései következtében Tarhonya Hugóból nem válhatott nagy ember. Küzdelmes életútja delén magábaroskadtan üldögél igazgatói irodájában... ... és ... és ... és. Vlasta Smrzová: Féltékenység — De Éviké, kérlek, ml van ma veled? Nem Ismerek rád!... — Semmi. — Parancsolsz még egy fagy­laltot? — Köszönöm. Nem kérek. — No, de ktscicám ml bajod? A munkahelyemről egyenest hoz­zád rohanok, egy percet sem ké­sek ... Hisz tudod milyen nehéz eltűnni az öregünk szeme elöl? Éppen a tegnapi tv-filmről kez­dett velem beszélgetni... — Ugyan, hagyd abba ... — Mondd már mi bajod? — Még te kérded? — Isten bizony nem tudom ... honnan tudnám? — Nem mesélnéd el nekem hol voltál tegnap este? — Tegnap este? Kérlek. Mozi­ban voltam. — Es ki volt melletted az a szőke nő, akinek nanukot ts vet­tél? — De kérlekszépen, hisz az Dása volt, a feleségem ... — Tényleg a feleséged? Igazán, Jarko? Es én már azt gondol­tam ... látod milyen buta vagyok. Azt hittem megcsaltál valami ide­gen nővel. Most már rendelhetsz fagylaltot, nem haragszom. Te nem láttál engem ugye? Három sorral mögötted ültem a férjemmel!... (Ford.: —mre.) törvénytől. No meg úgy vélem, az itt termett dohányt el se lehetne szívni. A legfontosabb uraim, a dohány keze­lése. — Ebben igaza van, — Ismerte be a szolgabíró úr, — nincs jobb dohány a hercegovínainál. Az unokaöcsém ... Cserek ezalatt odahaza a faluban családostul szorgalmasan aprította a dohányleveleket, hordókban áztatta, amelyekről a be nem avatottaknak azt beszélte, hogy dinnyét rak el bennük, a dohánylevél hulladékát meg a vas­tagját a parasztok nyakába sózta, a finom, gondosan pácolt dohányt pe­dig elhordta a városba meg a kör­nyező falvakba, a plébániákra. Senki se hihette, hogy Cserek annyi dohányt termeszt, de ha valaki nyá­ron benyomakodott volna a földre, ahol Cserek két méternyi karókra fut­tatott magas babot ültetett, a tábla közepén, a karók sora között hosszú­­levelű, magasra nőtt növényeket vett volna észre, és ugyanezzel a növény­nyel találkozott volna a kukoricásban is, Cserek portája mellett. Ha a falu­beliek betakarításakor tudakozódtak, hogy miféle nagylevelü gyomot gon­doz, a gazda azzal fizette ki őket, hogy odahaza sok a hízója, nekik kell a zöld eleség. Ezen a nyáron is garmadával tér-1 mett Cserek földjén a dohány. Cserek egyre csak a leveleket szárította, áz­tatta, aprította, észre se vette, hogy Ilona lánya a falu nyelvére került. — A finánc, aki Ilona után jár, jó­képű legény, — járt szájról szájra a hír. Hogy egy kis dohány ím összegyűlt, Cserek ismét készülődött a városba, az uraságokhoz. Vasárnap szemügyre vette kamrájában a szárított, elkészí­tett dohányt. Nézi, nézi, de csak úgy látja, hogy bizony kevés az. Fut a mérlegért, mázsálja, a fejét csóválja, hívja a családot, de csak nem akar megszaporodni a vágott dohány. Két kiló hiányzik belőle, éppen a legjobb fajtából, amit a szolgabíró úr vásárol. Keresi az egész család, de csak nem jönnek rá, hová lett, hová sikkadt. — Estig megtalálom — veri a mel­lét Cserek, és leheveredik a kemence­­padkára, de mivelhogy estig nem gyűlt világosság a fejében, továbbra is fekve maradt és űzte az eszét nagy igyekezettel, hogy hová is keveredhe­tett a két kiló vágott dohány. Aznap még a községi kocsmából is elmaradt, pedig érdemes lett volna elmennie, mert az öreg Géza bácsi nagykörül­ményesen elmesélte, hogyan is talál­kozott tegnap Cserekék Ilonkájával. — Láttam ám tegnap este az Ilon­kát, — állapította meg és nagyot szítt a pipáján. Jó idő múlva üjfent meg­szólalt: — Az Ilonka mellett ott állt a finánc, — ezzel ismét berekedt a Az egyik fiatal finánc, az a bizo­nyos, akiről vasárnap este az öreg Géza bácsi mesélt, ott feküdt a szo­bában a tábori ágyon és élvezettel szívta a hosszúszárú pipát, amikor betoppant a főszemlész. — Hallom, barátocskám, hogy fur­csa dolgokat beszélnek magáról, — kezdte minden bevezetés nélkül, — és mondja csak, csinos a babája? — Gyönyörű, akár az égből szállott angyal, — lelkesedett a legény, és gyönge pír futotta el arcát. — Mit is zárt el tegnap este olyan gondosan a bőröndjébe? — faggatód­­zott tovább a főszemlész. — Testes csomag volt. A fiatalember nem tudta, mit vála­szoljon. — Kérem, én nem kényszerítem, ha titokba akarja tartani... — nyug­tatta meg a főszemlész és hozzátette: — Nem jön el velem egy pohár bor­ra? Este úgyis szolgálata van. A tejfölösszájú finánc negyedóra múlva a társasággal ott ült a vendég­lőben, egy óra múltán kivirágzott a kedve és nem telt bele két óra, rá­bízta minden búját, örömét a felette­sére, még azt is bevallotta neki, hogy tegnap egy csomag dohányt rejtett a bőröndjébe és hogy a dohányt az Ilon­kától kapta ... Aznap este a legény nem ment szolgálatba. A főszemlész ment helyette. * Másnap megint ott ültek a kaszinó­ban az adóhivatali urak meg a szol­gabíró úr, csak a főszemlész úr hiány­zott. Nem tudták okát adni, hol mu­lat, amikor végre kinyílt az ajtó, és a sokat várt cimbora belépett a te­rembe, egy nagy csomagot cipelve a hóna alatt. — Elnézésüket kérem, uraim a hosszú késésért, — mentegetődzött. — A postahivatalon jártam. Képzel­jék csak, milyen csodálatos véletlen! Van egy unokaöcsém, tiszt a hadse­regnél, és nemrég áthelyezték Herce­govinába. Az áthelyezés hírével együtt küldött a címemre egy csomag do­hányt, még azt is megírta, hogy isme­ri a szolgabíró úr unokaöccsét. Saj­nos, ismeretségüknek hamarosan vé­ge szakad, mert a szolgabíró úr roko­nát áthelyezték Galíciába. Nagy örö­mömre szolgál, hogy most már én láthatom el önöket hercegovinál do­hánnyal ugyanazon az áron, mint eddig a szolgabíró úr... A szolgabíró úr nem szólt egy szót se, csak csendesen bólogatott. NIL GILEVIC& Vigyétek el az éneket Ha szépre vágytak, ■ látni ttlt őrötök a nyomorúságos életet, az űttalan ntakra mint regősük — vigyétek el az éneket! Ha tenger ős-kődébe húz a távol, hol hullámverések zengenek, a bánatot elhagyva parti sávon, vigyétek el az éneket! Ha tört ugart taposva messzi tatgén, az út az erdőkön át vezet, a bűt kiszórva, ki legény a talpén » visz egy tarisznya éneket! Ha kézfogásra nyújtott két tenyérben az egy-útra térés fog kezet, feledni kel a bajt, s e földi létben megőrizni az éneketi De akkor is, ha hír kél vad »»elekkel, had-vihar szülőhazánk felett, mint az erdőt a fényes fegyverekkel •—» vigyétek el az éneket! PETRUSZ BROVKA: A darvak A fakó egeken daru száll, daru krűgat, újbői daru krúgat, lenn állok a kiskapunál amíg ők fönn messzire húznak. Mért szálltok olyan szaporán? Fejemet ma a dér megütötte. Hova lett fiatal koponyám? A darvak után hány évem szállt el örökre? Túl nagy vizeken-hegyeken még ti az áldott napteli nyárra találtok, de vissza nem ér sohasem az az év, ami messzire szállott. 6 SZABAD FÖLDMŰVES-i - ■ ■ —* ' ^— 1987. január 14. (III. FOLYTATÁS) Május 1-én Kunzot telefonon elhív­ták a kórházból, amely 500 méterre volt a führer bunkerétől, hogy men­jen Goebbels irodájába. Itt megmagya­rázták neki, hogy milyen célból hi­vatták. Az orvos azt tanácsolta Goeb­­belsnek, hogy gyermekeit s feleségét helyezze a Vöröskereszt védelme alá, önmagát pedig mérgezze meg. Goeb­bels visszautasította: „Ez hasztalan lenne, hiszen mégis csak Goebbels gyermekei maradnak.“ Kunz morfium injekciót adott a hat gyereknek. „Ez­után újra kimentem az előszobába és közöltem Goebbelsnével, hogy tíz per­cig kell várni, míg a gyerekek elal­szanak és egyidejűleg megnéztem az órát — 20,40 volt.“ Mivel Kunz elmondta neki, hogy aligha van lelkiereje segédkezni a gyermekek megmérgezésében, Magda Goebbels megkérte, keresse meg és küldje hozzá Strumpfeggert, Hitler háziorvosát. Goebbelsné Stumpfegger segítségével felfeszítette az alvó gyer­mekek száját és egy-egy méreggel telt ampullát helyezett a fogaik közé, majd összecsukta állkapcsukat. Stumpfeg­­ger elment, Kunz pedig az asszony­nyal együtt átment Goebbels irodájá­ba. Goebbels rendkívül idegesen jár­kált fel és alá a szobában. „A gyere­keket elintéztem, most magunkra kell gondolnunk“ — mondta a felesége, j»tói: . a íjc/’V Goebbels sietett: „Minél hamarabb, kevés időnk van.“ Kunz visszatért a kórházba. Goebbels felesége azt mondta neki, hogy a morfiumot és az injekcióstöt Stumpfeggertől kapta. Azt, hogy az ampullák a méreggel honnan szár­maztak, Kunz nem tudta. Mint később megtudtuk, Hitlertől kapták őket, aki április végén osztot­ta szét az ampullákat. Goebbels holttestét Voss altenger­­nagy, Kunz dr., Lange szakács, Schnei­der garázs-technikus, Eckoldt (Goeb­bels testőrségének vezetője), Zimm mérnök (a birodalmi kancellária épü­letének technikai ügyvezetője) sokan mások agnoszkálták. Annak ellenére, hogy megégett, mindenki felismerte, aki csak találkozott mér vele, vagy akár csak messziről látta, annyira Jel­legzetes volt a külseje. Törékeny alakjához képest aránytalanul nagy feje mindkét oldalán belapult. A jobb lábára bicegett, ez a lába rövidebb volt a másiknál és a lábfeje befelé görbült, — „dongalába“ volt, ahogyan nálunk nevezik. Jobb lába nem égett el, megmaradt rajta a vastag talpú ortopédcipő, a lábfej megtámasztására szolgáló betéttel. A náci egyenruha — fekete gyapjú nadrág, világosbarna vászonzubony — foszlányokká égett. Máig emlékszem sárga nyakkendőjé­re, amely fekete, elszenesedett nya­kára hurkoló dott a egy horogkeresst­tel díszített, kerek fémjelvény fogta össze. összeégett „Walter“-rendszerfl pisz­tolyát mellette találták, a fegyvert nem használták. „A holttest átkutatásánál megálla­pították, hogy keserű, mandulára em­lékeztető szaga van, és egy ampulla töredékeit fedezték fel a szájában“, — olvastuk az orvosi látleletben. Amikor a szükséges kémiai analízist elvégezték, levonták a végleges kö­vetkeztetéseket: „A belső szervek és a vér vizsgála­ta cián-vegyületek jelenlétét mutatta ki. Ebből szükségképpen adódott a következtetés, hogy a halált... cián­vegyületek mérgező hatása okozta.“ KI LÄTTA HITLERT? Május 4-e van, kora reggel. Üjra a birodalmi kancellárián. Ki látta utol­jára Hitlert? Ki látta őt egyáltalán a pincében, elevenen? Ki tud a sorsá­ról? Karl-Friedrich-Wllhelm Schneider garázs-technikus: „Nem tudom, hogy Hitler egyálta­lán Berlinben volt-e-1945. május else­jéig. Személyesen nem láttam őt itt." Május elsején a föld alatti garázs­ban, mint már elmondta, Schneider hallott Hitler öngyilkosságáról, annak gépkocsivezetőjétől, Erich Kempké­­től és a garázs főnökétől. „Ezt a hírt szájról szájra adták, mindenki beszélt róla, de senki nem tudott semmi bi­zonyosat.“ összevetve ezt a hírt azzal az utasítással, amelyet Hitler titkár­ságától kapott, hogy szállítson ben­zint a „Führer-bunkerbe“, alakult ki bennem a feltételezés, hogy miért volt szükség a benzinre. ötvenéves ember, aki hivatalosan úgy mutatkozott be: „Wilhelm Lange főszekács a Führer gazdasági hivata­lának konyháján, a birodalmi kancel­lárián.“ „Utoljára április első napjaiban lát­tam Hitlert, amint kutyájával, egy Blondi névre hallgató Juhászkutyával, a birodalmi kancellária kertjében sé­tálgatott.“ Mit tud ön Hitler sorsáról? „Semmi bizonyosat. Április 31-én odajött hozzám a konyhára Tarnow őrmester, Hitler kutyáinak gondozója, hogy élelmet vigyen a kutyakölykök­­nek. Meglehetősen rosszkedvű volt és azt mondta nekem: „A führer halott és a holttestéből semmi sem maradt.“ A birodalmi kancellária alkalmazottal között olyan hírek jártak, hogy Hitler megmérgezte vagy agyonlőtte magát és a holtestét elégették. Hogy a va-i lóságban így történt-«, nem tudom.“ Wilhelm Zimm, a birodalmi kancel­lária épületének technikai ügyintéző­je: „Utoljára április 29-én délben 12 órakor láttam Hitlert. A führer bun­kerébe hivattak, hogy megjavítsam az elromlott szellőztető-berendezést. Mi­közben ott dolgoztam, a dolgozószoba nyitott ajtaján keresztül megláttam Hitlert.“ Mit tud ön Hitler sorsáról? „Április 30-án 6 órakor két munkás, Wernich csatornatisztító és Günner villanyszerelő, visszatérve a führer bunkerében végzett munkájukról, el­mesélték, hogy azt hallották, Hitler állítólag meghalt. A részletekről nem mondtak semmi egyebet.“ Hans-Erich Voss altengemagy: „Részt vettem Hitler jelenlétében itt az óvóhelyen lezajlott megbeszélé­sen. Hitler halálhírét Goebbelstől hal­lottam.“ Május 4-én a birodalmi kancellária kertjében megtalálták egy férfi és egy nő elégett tetemét — Hitlert és Éva Braunt (Folytatjuk^

Next

/
Thumbnails
Contents