Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-26 / 4. szám

1 Az új év első nagy diplomáciai * • eseménye kétségtelenül Podgornij, szovjet államfő rámái látogatása. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke Gronchi, volt olasz köztársasági elnöknek két évvel ezelőtt Moszkvában tett látogatását viszonozza. A különrepülőgépen, több magasrangú szovjet funkcionárius kíséretében érkezett szovjet államférfit Rómában az államfőknek kijáró hivatalos szertartással fogadták az olasz politikai élet vezető személyiségei, élükön Saragat köztársasági elnökkel és Moro miniszterelnökkel.

Első ízben érkezett a Szovjetunió első reprezentánsa Rómába, és ez a hivatalos látogatás újabb bizonyítéka annak, hogy a világ első szocialista állama baráti kapcsolatokat kíván fenntartani mindazon országokkal is, amelyek vezetői bár más ideológiai nézeteket vallanak, a békés egymás mellett élés, a gazdasági és kulturális együttműködés kérdéseiben mégis megegyeznek a Szovjetunió politikájával.

Saragat köztársasági elnök a repülőtéren tartott üdvözlő beszédében hangsúlyozta a két állam között egyre inkább elmélyülő gazdasági kapcsolatokat és kifejezést adott meggyőződésének, hogy szovjet vendégével kimerítő eszmecserét folytathat majd fontos nemzetközi kérdésekről, mindenekelőtt az európai biztonság és a világbéke problémáiról. Nyikolaj Podgornij, miután köszönetét mondott a meleg fogadtatásért, válaszában hangsúlyozta, mennyire fontosnak tartják a Szovjetunióban az Olaszországhoz fűződő kapcsolatok kibővítését, amelyek Európa békéjének megszilárdítását szolgálják.

Az olasz lapok a látogatással kapcsolatban általában nagy optimizmussal számolnak be a magas színvonalú szovjet látogatás várható politikai és gazdasági következményeiről.

^ Harold Wilson, Nagy-Britannia miniszterelnöke külügyminiszterével J. Brown-nal már második hete kilincsel a Közös Piac tagállamainak fővárosaiban. Nagy-Britannia kormánya 1961 óta igyekszik belépni az EGK-be, de eddig minden igyekezete

hiábavalónak bizonyult De Gaulle ellenállásával szemben. A lemorzsolódott gyarmati birodalom a Közös Piacban szeretné kárpótolni magát azokért a gazdasági veszteségekért, amelyek az egykori gyarmatok elvesztése által érték.

Wilson számíthat ugyan az olaszok, nyugat-németek és a Benelux-államok támogatására, de hiába hangoztatja Párizsban, hogy Nagy-Britannia is nyugat-európai állam, De Gaulle egyelőre nyilván most sem hajlandó beleegyezését adni az angolok belépéséhez. Bár a jelenlegi tárgyalások Párizsban barátságosabb légkörben folynak, a sajtó képviselői egyik féltől sem kaptak kérdéseikre érdemleges választ.

Az angol miniszterelnök előzőleg Strassburgban nagy beszédet tartott, amely folyamán körvonalazta, milyen módosításokra lenne szükség az EGK alapszabályaiban, amennyiben Nagy- Britannia is belépne, majd hangsúlyozta, hogy a nehészégek ellenére mégis meg kell oldani Anglia belépésének problémáját, mert ezzel előbbre lehetne vinni Európa — a Kelet és Nyugat átfogóbb egységét.

? Az Egyesült Államokban az J * utolsó napokban nagy port vert fel William Fulbright szenátor, a szenátus külügyi bizottsága elnökének „A hatalom önteltsége“ című könyve, amely most jelent meg. Az ismert amerikai politikus könyvében nyolc pontból álló javaslatot hoz fel a vietnami béke megteremtésére. Ezek a következők:

1. A dél-vietnami kormány kezdjen tárgyalásokat a Nemzeti Felszabadító Fronttal. 2. Az USA ugyanakkor Saigonnal együtt javasoljon fegyverszüneti tárgyalásokat, amelyeken vegyenek részt a VDK és a NFF küldöttei is. 3. Az USA azonnal szüntesse be a VDK bombázását, és a tárgyalások idejére a hadműveleteket a minimumra csökkentse. 4. Az USA tegyen kötelező ígéretet, hogy csapatait fokozatosan kivonja Dél-Vietnamból. 5. A tárgyalások folyamán megoldást kell találni Dél-Vietnam önrendelkezésének biztosítására is. 6. Ezek után nemzetközi értekezlet hívandó össze minden érdekelt állam részvételével,

hogy együttesen szavatolják a megállapodások teljesítését és kidolgozzák a két vietnami állam egyesítéséről megtartandó népszavazás feltételeit. 7. Megállapodásra kell jutni Dél- Vietnam semlegesítéséről, és megállapodást kell teremteni az egész délkelet-ázsiai térség semlegesítéséről.

8. Ha nem sikerül megállapodásra jutni a háború befejezéséről, az USA csapatait megerősített védelmi körzetekbe kell visszavonni.

Miután Humphrey alelnök egy beszédében elutasította Fulbright javaslatait és védte a kormány politikáiét, A szenátor egy TV-interjú keretében nyíltan kijelentette, hogy johnson vietnami háborúja tönkreteszi az országot. Könyvében pedig azt írja, hogy ez a háború mind az Egyesült Államokban, mind külföldön a legnagyobb mértékben károsan befolyásolja az USA helyzetét. Újságírók előtt Fulbright azt is hangoztatta, hogy a jelenlegi saigoni kormányt el kell távolítani, ha az a tárgyalásokon nem akarna részt venni. „Ennek a kormánynak nincs bázisa, mi iktattuk be, tehát gyakorlatilag a mi kormányunk. Ha elutasítják a tárgyalást, úgy új kormányt kell keríteni — jegyezte meg „A hatalom önteltsége“ szerzője.

A könyv több tízezres példányszámban jelent meg a könyvpiacon és a New York Times bírálatában azt írja róla, hogy „ez már nem egyszerűen a hivatalos politika kritikáin, hanem annak legélesebb elítélése, és arról tanúskodik, hogv az országban már nagvon sok gondolkodó polgár idegenedik el a kormánytól.“

A „Az országban széleskörű belső harc bontakozott ki" — jelentette ki Lin Piao, a Kínai Kommunista Párt katonai bizottságának ülésén, majd Ho-Lungot, a KNK Államtanácsának elnökhelyettesét „nagy banditának, feudális karrieristának, a hadseregbe befurakodott karrieristának" szidalmazta.

Pekingi jelentések szerint Mao Cetung parancsot adott, hogy vezényeljék ki a hadsereget a baloldali és forradalmár tömegek támogatására. Számos nyugati, de mindenekelőtt japán hírügynökségek jelentései szerint jelenleg az államvezetésnek már nemcsak a „Vörös Gárda“ túlkapásait ellenző csoportok, hanem a gárdában különböző nézeteket valló frakciók magatartása is súlyos gondokat okoz.

Somló Miklós

A múltban csaknem kizárólag mezőgazdasággal foglalkozó bolgár nép ma már nagyszerű új ipari létesítményeire is büszke lehet. A kremikovi kohó-kombinát évente már 1 millió tonna acélt és azonos mennyiségű hengerelt anyagot termel. . (Foto: CTK)

nagyvilágba

© Szukarno válságos helyzetben.

A legutolsó jelentések szerint e napokban újabb nagyarányú tüntetések folytak le Szukarno elnök ellen, akit bíróság elé akarnak állítani. Suharto tábornok, a katonai kormány elnöke állítólag két hónapos határidőt adott Szukarnonak lemondására. E hét elején nyílt meg különben Dzsakartában a képviselőház új ülésszaka, melynek napirendjén az első pont a Szukarnoügy megvitatása.

© Új amerikai nagykövet Moszkvában. Llewellyn Thompson, az Egyesült Államok új moszkvai nagykövete a Kremlben átadta megbízó levelét Nyikolaj Podgornijnak. Thompson, aki már másodszor képviseli mint nagykövet az USA érdekeit ~a Szovjetunióban, megbízó levele átadása után másfélórás megbeszélést folytatott a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökével.

INDIÁBAN az ország nemzeti függetlenségének kivívása óta negyedízben kerül sor a központi parlament megújítására. A jövő hónapra kitűzött választásokkal egyidejűleg az 500 millió lakosú államszövetség tagállamainak törvényhozó testületéit is megválasztják. Az előkészületek ezúttal már múlt év tavaszán kezdődtek, ami jórészt az ország jelenlegi rendkívül bonyolult politikai helyzetében és a számos súlyos gazdasági kérdés megoldatlanságában leli magyarázatát. A választási küzdelemben hozzávetőleg

15 politikai párt

vesz részt. Javarészük azonban szám szerint Jelentéktelen, lényegében regionális jellegű politikai szervezetekből áll. A tulajdonképpeni nagy harc a legnagyobb 5—6 párt között zajlik majd le, amelyek közül az Indiai Nemzeti Kongresszus Pártla dominál. Ez a párt a nemzeti függetlenség elnyerése óta. tehát csaknem húsz esztendeje, van hatalmon. Bizonyos pozitív vonásokat'feltüntető politikájával, melyek kialakításában az elhúnyt nagy vezérnek, Dzsavaharlal Nehrunak kiemelkedő szerepe volt, az Indiai Nemzeti Kongresszus Pártja jelentős népszerűséget szerzett. Főleg a népgazdaság fejlesztésére irányuló tervezés, az ország iparosítását célzó törekvések, az állami szektor bővítésének ígérete és a katonai tömbökön kívülálló, békés együttélésre alapozott aktív külpolitika találkozott kedvező visszhanggal a nép nagy részénél. E célkitűzések hirdetésével Nehru pártjának sikerült az 1962-ben megtartott általános választásokon 350 mandátumot szerezni; a további 150 mandátum néhány más párt között oszlott meg. Ám Nehru 1964-ben bekövetkezett halála után megbomlott a politikai erők egyensúlya — a Kongresszus Párton belül is, — ahol egyre jobban aktivizálódik a jobbszárny. Ennek mesterkedéseire vezethető vissza, hogy a Kongresszus Párt központi választási bizottsága megtiltotta a nagy népszerűségnek örvendő, haladó szellemű, nagy tehetségű, de borzasztóan önhitt

Krishna Menőn

jelölését Bombayban, ahol azelőtt már két ízben volt győztes jelölt. Ismeretes, hogy Menőn, aki ezért kilépett pártjából és most mint független politikus lép fel a választásokon, Nehru legközelebbi, bizalmas munkatársa volt, és mint India ENSZ- küldöttségének helyettes vezetője következetesen szállt síkra előbb Korea, majd Vietnam nemzeti függetlenségének védelmében. Nem érdektelen, hogy Menőn példáját követve Bombayban 600 funkcionárius is otthagyta a Kongresszus Pártot, melyben egyébként jőnéhíny frakció áll egymással szemben, így szakadár-csoportok megalakítására került sor Keralában, Majsurban, Urisában és Nyugat-Bengáliában is. Persze, az ellentétek nemcsak ideológiai jellegűek, hanem a hatalmi pozíciók körüli személyes viszálykodások megnyilvánulásai is, amelyeket természetesen

az ultrareakciós pártok

válogatás nélküli eszközökkel aknáznak ki. Mi sem jellemzőbb erre, mint a nagyhatalmi sovinizmust és a vallásfelekezeti kisebbségekkel szemben türelmetlenséget hirdető Dzsan Szangh párt, amely a szélső-jobboldali fanatikusok és az elmaradt tömegek babonás félelmét és vallásos vakbuzgóságát kihasználva 700 000 hívőt bírta harcos tüntetésre a szent állatoknak tekintett tehenek vágási tilalma érdekében. A delhi-i tüntetések során a felizgatott tömegek üzleteket fosztogattak, gépkocsik és autóbuszok százait gyújtották fel. A megmozdulásnak csak katonai egységek bevetésével sikerült véget vetni. Ám a tehenek vágására irányuló tilalomért folytatott véres harc inkább csak ürügy volt. A tüntetések tulajdonképpen a

I N D I

A

a

váll asz tások

előtt

Kongresszus Párt kormánya és célkitűzései ellen irányultak. A Dzsan Sangh ugyanis hevesen ellenzi az államosított ipari szektor fejlesztését, az állami tervezést és a demokratikus reformokat. Elveti'az el nem kötelezettség politikáját is, valamint a szocialista országokkal való együttműködés bővítését. Az India és Pakisztán közötti viszályok békés rendezését célzó taskenti deklaráció továbbra is e reakciós mozgalom dühödt kirohanásainak célpontja. Követeléseinek homlokterében jellemző módon India militarizálása és a hadsereg nukleáris felfegyverzése áll.

A nagybirtokosok kegyeit \ élvező Dzsan Szangh eddigi tizennégy parlamenti képviselőjével önmagában véve nem volna jelentős ellenzéki erő, de a vele egy húron pendülő, ugyancsak szélsőségesen reakciós Svatantra párttal és a Kongresszus Párt vezetőségébe fészkelődött konzervatív irányzatú politikúsokkal bizonyos nyomást gyakorol a kormányra. Ezek a politikusok a nemzetiségi-nyelvi viszályokkal és szeparatista mozgalmakkal tetőzött gazdasági nehézségeket a jobboldali ultrákkal karöltve arra igyekeznek felhasználni, hogy egy Nyugatra nézve kedvező külpolitikának törjenek utat.

Mint az 1962-es évi választások mutatták,

a baloldali ellenzék

legbefolyásosabb tagozatának India Kommunista Pártja bizonyult, amennyiben 29 mandátumra tett szert. Sajnos azonban, a párt ketté szakadt, de ennek ellenére sikerült a kivált és önálló szervezetté alakult frakcióval, továbbá az Egyesült Szocialista Párttal és további négy kisebb párttal megegyezni választási kampányuk összehangolására. Ennek jegyében a baloldali pártok és szakszervezetek Nyugat-Bengáliában, Keralában, Delhiben és másutt néhány nagyarányú sztrájkot is szerveztek a szüntelen áremelések és az élelmezés gyatra megszervezése ellen.

Az Indiai Kommunista Párt, mint az antiimperializmus és a gyarmattartók uralmának teljes felszámolását követő politika következetes bajnoka, mindenekelőtt az ország gazdasági szerkezetének demokratikus szellemű, gyökeres megváltoztatásáért küzd. Szorgalmazza tehát a monopóliumok hatalmának letörését, a bankok és a kőolajipar államosítását, a külkereskedelem állami ellenőrzését, az állami szektor bővítését; követeli továbbá, hogy a dolgozók beleszólhassanak a nehézipar irányításába. Külpolitikai síkon változatlanul hirdeti a tartós béke biztosításának és az aktív semlegességnek szükségességét.

Hogy e célkitűzések mennyire időszerűek, azt mi sem igazolja jobban, mint India népgazdaságának sokrétű és rendkívül súlyos, bonyolult helyzete, elsősorban az élelmezés kérdése. A függetlenség elnyerése óta 20 millió hektárral bővült a vetésterület, de a mezőgazdasági termelés alacsony hozamainál fogva nem tarthat lépést a népszaporulattal és jelentős behozatalra kényszeríti a kormányt, hogy legalább valamenynyire csökkentse a katasztrofális ínséget. Ezer falu közül csak ötben használnak mezőgazdasági gépeket. A parasztcsaládok 70 %-a faekével dolgozó törpebirtokos, és hektáronként átlag 3 kg műtrágyát sem vesz igénybe. A bérlők a termésnek majdnem kétharmadát kénytelenek beszolgáltatni földesuraiknak, akik gépek helyett inkább az olcsó munkaerőket foglalkoztatják birtokaikon. Az elmúlt három ötéves tervidőszak folyamán nem sikerült — a kiadások megháromszorozása ellenére sem — biztosítani az állami szektor stabilizálását és az ipari termelés döntő fölényét. Számos üzem teljesítőképességének csupán 50—60 százalékával dolgozik. Ugyanakkor nő a monopolista csoportoknak a magánszektorokban érvényesülő hatalma és az Egyesült Államok gazdasági nyomása.

A választások tétje tehát igen nagy. Biztosra vehető, hogy a reakció élénkülő aktivitása ellenére is újból a Kongresszus Párt lesz a győztes, kérdés azonban, sikerül-e Jobbszárnya túlsúlyát felszámolni, amely úgy bel-, mint külpolitikailag veszélyes helyzetbe sodorná ezt a hatalmas államot. Szírt

WV^IIWWWWWWVW

A bizalom

vdhdßa

— sajnos — annyira súlyosbodott, hogy lassan már saját inidszkrécióinknak sem tudunk hinni — jelentette ki Bill Don Moyers, a Fehér Ház sajtófőnöke, azelőtt Johnson magántitkára, aki 14 évi szolgálata után február 1-re beadta felmondását és inkább vezető szerkesztői állást vállalt a Newsday című New York-t napilapnál.

Moyers tulajdonképpen a vietnami háború áldozata — írja James Reston, a New York Times ismert hírmagyarázója. — Olyan súlyos sebeket szerzett a bizalom helyreállításáért vívott harcokban, hogy belesántult. Ha megmaradna állásában, rá hárulna a feladat, hogy helyre pofozza főnöke szavahihetőségét, ami a jelek szerint odavezetne, hogy a közvélemény az ő személyében látná a valótlanság szimbólumát. Elhatározása tehát azt jelenti, hogy e kilátástalan harcban már nem hajlandó egész jövőjét feláldozni.

Johnsonnak — rendszerint szócsöve Moyers által elhangzott kijelentéseit ismételten az elnöki iroda maga vagy a bekövetkezett események cáfolták meg. Mint például:

Johnson 1964-ben majd 1965-ben kijelentette, hogy kész bárhol, bárkivel a vietnami békekötésről fácgyalnt, azonban Hanoi még jelét sem adja tárgyalási készségének. Aztán U Thant ENSZ-főtitkár és az azóta elhúnyt Stevenson, az USA ENSZ-küldöttsége vezetőjének nyilatkozatai szerint kiderült, hogy a VDK éppen a Johnson-nyilatkozat időpontjában tett ajánlatot a tárgyalások megindítására Rangünban.

A dominikai zavargások Idején Johnson 2500 tengerész-gyalogost hajóztatott ki a szigetre, szerinte csak az ott élő USA-polgárok védelme érdekében. Négy nappal később maga is bevallotta, hogy azért adott kihajózási parancsot ennek az egységnek, hogy megakadályozza a kommunisták hatalmi törekvéseit.

Az elnök cáfolta eleinte a vietnami háború tervezett „eszkalációját“, hogy aztán állandóan növelje a dzsungelbe küldendő fiatal amerikaiak számát.

A nyilvánvaló kifogások, féligazságok, elferdítések és félrevezető cáfolatok lajstroma már csaknem olyan hosszú, mint a sikerek imponáló jegyzéke — jegyezte meg egy ismert újságíró.

Walter Ltppmann, Amerika nagytekintélyű publicistája írja a New York Herald Tribune-ben:

„Az elnök téves megítéléseinek csapdájába esett. Ö volt az és senki más, aki ennyire kiszélesítette és átalakította a háborút, hogy most az amerikai tekintély forog kockán abban a kérdésben, vajon ez a 200 milliós nép képes-e vereséget mérni egy 16 milliós népre. Amennyiben az elnök nem tesz éles fordulatot, hogy kiszabaduljon ebből a csapdából, továbbra is benne marad. Most már eljutott addig a pontig, amikor az amerikai politikai életben a bíráló kérdés úgy vetődik fel, vajon az elnök képes-e bármiféle véget vetni a háborúnak?

Ha nem tör ki mostani csapdájából, 1968-ra republikánus földcsuszamlást provokálhat. Párthívei, a demokraták ma azért olyan deprimáltak és demoralizáltak, mert felismerték ezt." SM