Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-06-24 / 25. szám
KAMJÉN ISTVÁN: A zsörtölődő Szép tavaszi délután volt, az akácfák virágba borultak, illatukat meszszire hordta a szél. Az öreg Csutné a kapuban ült egy négylábú kis széken; fonnyadt ajka reszketett, vékony, száraz karjain össze-vissza futottak a kidudorodott erek. Valahová a messzibe bámult, meg se hallotta köszönésemet; nyilván nagyot is hallott márl Csak mikor másodszor jé hangosan köszöntem, emelte rám reszkető fejét s halkan, kicsit sipítóan mondta: — Adjon isten, lelkem! Lekuporodtam mellé, hogy kicsit beszélgessünk. — Hány éves? — kérdeztem. — 1879-ben születtem, lelkem, így tsvasszsl — Szép idő, éljen még jó pár évig. — Csakhogy lassan már elmúlt az idő felettem. Tudja, én nagyon sokat dolgoztam ám, sokat törtem magam, nem úgy mint ezek a mai fiatalok... ezek csak a pompának élnek ... nem törődnek ezek lelkem, hogy mi lesz holnap... — emelte fel szárazkóró kezét. — Miért mondja ezt? — Mér? Még azt kérdi? No, nézzen oda — mutatott a túlsó oldalra, ahol két fiatal lány ment csinosan felöltözve tűsarkú cipőben, ondolált hajjal, s nevetgéltek jókedvűen beszélgetés közben. — Az én időmben nem ilyenek voltak; ezek, lelkem, csak viháncolnak mindig. — Fiatalok ... sírni, búsulni ráérnek még... — A fészkes fenét... — hangja nekimérgesedett —, nézze meg, van őnnékem négy dédunokám; három jány, meg egy fiú, mindig azért nyúzzák az anyjukat, hogy ilyen meg olyan ruha, meg ilyen cipő kell nekik... Kis taknyosok, alig látszanak ki a földből, tizennégy éves meg tizenöt, a legnagyobb meg a tizenhetedikben jár, azok ha lehetne, háromszor vennének másik ruhát magukra egy nap. Én meg jánkoromban... Ö, édes jó istenem, hármunknak vöt egy pár ünnepi cipője... ha egy elment a Csigabálba táncolni, akkor kettő otthon maradt, lelkem ... bizonyl Pedig dolgoztunk ám, szakadásig. De ezek a mai jányok olyanok, mint valami úrikisasszonyok ... Vasárnaponként itt vannak a jányomnál, a nagyanyjuknál, az meg úgy dédelgeti őket, az se tudja, mit csináljon velük. Az anyjuk, az unokám is jól elkapatta őket... Ha én kinyitom a számat, hogy ez pocsékolás, akkor mint a tigrisek, nekem jönnek, a jányom is, a vöm is, hát azér mondom én... most már a jányom is csak az új módinak él. Mosógép, meg villanytűzhely, meg az a nyavalya televízió, szőnyegek a szobában ... Az én időmbe ilyen nem volt lelkem, mégis felnőttünk. Mink szalmazsákon aludtunk szegény jó urammal, de ezeknek már az ágy meg derékalj se kell, csak az az úrimódi ... Ki se tudom mondani a nevét, fene ette volna meg ... — Rekamié? — segítettem. — Az, a tűz égesse meg, aztán még abba is villany van, hogy olvashassanak az ágybanl Mink örültünk sokszor, ha zsírmécses volt, mert petrolra se mindig tellett... de ezeknek még a tyúkólban is villanyfény kell! Mert aszondják, hogy ha borús az idő, világosság kell a tyúkoknak; jobban tojnak. — Hát nem örül neki, hogy csak felkattantják a villanykapcsolót, és világosság van a szobában? — Én lelkem, legtöbbször már lefekszem, ha bealkonyodik ... dehát ezektül nem lehet ám pihenni, mert bömböltetik a rádiót, meg a tévét, ahogy ük mondják ... Aztán abban a nyomorult szőnyegekben felbotlik lelkem... mert az a palló is olyan fényes, hogy ki akar csúszni alulam a lábam ... Oszt a dédunokáim csak nevetnek rajtam ... — Hát ez bizony nem szép tőlük. — Igaz ugyan, egyik egyfelül, másik másfelül fog meg, hogy el ne essek, csak ne nevetnének a büdösök ... — Aztán annak se örül, hogy takarosak a dédunokái?! — Éppenséggel örülök én lelkem, dehát annyi pénzt herdálnak el ruhára, ahelyett, hogy összekuporgatnák öreg napjaikra ... Ezek osztán nem szeretnek spórolni... Nem törődnek ezek avval, hogy mi lesz hőnap... — Hát mo$t nem kell félni az öregségtől, hogy meghal éhen, mert nem lesz munka ... — vigasztaltam. — Még maga is aszondja? Ha elmondom, hogyan éltem én régen, akkor csak nevetnek rajta ... Még a lányom is aszondja nekem — pedig már ő is megvénült —: „Ugyan hagyja már ídesanyám őket, hiszen fiatalok!“ — Látja, letorkolnak ... Mondhatom én nekik, hogy tönkremegy a lábatok abban a hegyesorrú, tűsarkú cipőben, meg nem tart ki semeddig az ilyen haszontalan holmi... — Ez a divat — aszondják. Hát csak azért dolgoznak, hogy flancolhassanak, meg a lakásban gyönyörködjenek?!... — A Sanyi gyerek, a dédunokám, már motorért nyúzza az apját. — Biztos jól keres a gyerek ... — Jól keres, lelkem, de taknyos kölyök még, huszadikban van ... traktoros igaz, s nagyon ügyes. Mindig azt hajtogatja, hogy még olyan is van köztük, aki autóval jár a szállásra. — Milyen szállásra? — Hát ahun a traktorok állnak. — Messze van? — Ördögöt, hét kilométer csak az egész... én még tizenhatra is gyalog jártam az uradalomba acatolni, meg répát egyelni... aztán az uraság is hintón járt, nem autóval... — Hát azért csinálják a sok autót meg motorkerékpárt, hogy azon menjenek ... — Azér, ugye, hogy szórják a pénzt rá... majd adott volna nekem az én szegény jó apám, ha úgy követelőztem volna, mint ezek ... örültem, ha kaptam egy festőruhát, ezeknek meg nejlon kell... — Egész jól ki tudja mondani, néni. — Hogyne lelkem, hiszen reggeltül estig ezt hallom! — így van ez rendjén, Csut néni, fejlődik áip a világ... De a jó csirkepaprikást maga is szereti ugye? — Hát látott már maga olyan bolondot, hogyha csirkepaprikást tesznek elibe, aszondja: „Add a kutyának?!“ — nevette el magát. — Mert tudja, igazat szólva, én is szívesebben eszem meg mindennap a jő falatot, mint a főtt szemeskukoricát... Node megyek is már lelkem befele, mert mindjárt kezdődik a tévé ... —■ Menjen csak, jól teszi, Csut néni, ma jó műsor van a televízióban ... — nevettem el szívből magam. TTnalmukban jogiak hozzá a nagy kö elhengerítéséhez. Napokig csak nézték, kopogtatták botjukkal, találgatták, honnan kerülhetett ide, a puszta közepébe, végül Lázár kisütötte, hogy az égből hullott le. — Lehetséges — mondta Antal és vizsgálni kezdte az eget. Már hetek óta olyan színű az ég, mint a sovány tej, se nem kék, se nem fehér, fénytelen, mégis vakít és perzsel, akár a nap. — Lehetséges, hogy csillagkő lesz — mondta Antal, és nagy tenyerével félénken megsimogatta a követ. Sokat vesződtek vele, hogy elmozdítsák, de nem volt rajta alkalmas fogás. A birkák összedugott fejjel, mozdulatlanul álltak a fátyolos napon. — De lehet ez jel ts — tűnődött Lázár. Arca nyúzott, megkínzott volt. Nemrég vészelt át lábon valami vacogtató betegséget, még mindig étvágytalan, folyton csak a vizet inná, de be kell osztani, messzire kell érte járni. Antal, mint a nyomra talált kutya, hirtelen felélénkült: — Jel? Miféle jel? — Valami török jel — mondta Lázár, s maga ts izgalomba jött saját találmányától. — Mikor kergették ki őket az országból, vállukat nagyon húzta a sok összeharácsolt ktncs, itt elásták, és jelnek ezt a nagy követ tették rá, hogy ha visszajönnek, megtalálják. Hallottam már ilyet régi pásztoroktól. Most már értelmét is látták, hogy elhengerítsék a követ. De minden igyekezetük hiábavalónak látszott: a gombafejű kö súlyos konoksággal ült a kiégett legelőn, szinte rá volt írva: szét verhettek, innen akkor se mozdulok! Jön! Jön! Jön! Végtelenül izgalmas bűnügyi kisregény közlését kezdjük meg két szovjet író — Oleg Smelev és Vlagyimir Vosztokov — tollából. „Idős házaspár utazik a szuhumi— leningrádi gyorson. Az öregek nem unatkoznak, mert két rokonszenves, vidám fiatalember — Pavel és Mihail — került a fülkéjükbe. Segít elűzni a hosszú út unalmát. Másnap reggelre azonban eltűnik az öregek bőröndje, s vele együtt Pável.“ Hogy mi történt Pavellel és a bőrönddel, azt megtudhatjuk majd „Az ügynök utolsó tévedése“ című regényből. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. Június 24. Már éjszaka se tudtak pihenni, fülledt, fojtott volt a levegő, az égen tűzcsóvákká változtak a csillagok. Antal nagyot nyögött álmában, felriadozott és panaszkodott, hogy nyomja a sötétség. A negyedik nap kitalálták, hogy aláásnak a kőnek, megkeresik a gyökeret, és kibillentik a földből, mind a podvás fogat. Lázár arcára már rászáradt a bőr, csak a szeme lobogott engesztelhetetlen fénnyel. Antal egyszerre félni kezdett tőle, s próbálta lebeszélni a reménytelen küzdelemről. Lázár ekkor nekiugrott, megragadta a torkát: — Krisztus sírjáról elhengerítették-e a követ? Antal előtt elsötétült a világ, a földre rogyott. Mikor magához tért, Lázár javában ásott a kő körül. Odamászott hozzá, lefogta két karját, s úgy mondta, már-már rimánkodva: — Lázár, ez keményebb Krisztus kövénél is. Amaz szelíd csodálkozással nézett rá. — Mégis el kell mozdítani — mondta csendesen. — De mire való ez? Lázár révetegen bámult társa riadt szemébe, úgy, mint néhány nappal ezelőtt, amikor az a furcsa betegség gyötörte. — Fel kell nyitni — mondta újra. Kiszabadította a karját, s folytatta az ásást. A rozsdás kis katonaásó elgörbült a kőkemény, szikes talajban. Az ötödik nap kötelet hoztak a pásztorkunyhóból. Most már Antal is minden igyekezetével azon volt, hogy kimozdítsák a követ, csak hogy Lázár végre megnyugodjék. Ügy gondolta: egyes-egyedül rettenetes volna itt kinn a pusztán. Lázárt kell itt megmenteni, nem a követi A kötelet rákötötték a kőre, s elébük fogták a két szamarat. Lázár izgatott és boldog volt. Maradék erejével megszorította Antal vállát. — Meglátod, most a miénk lesz a kő. Antal elfordította a fejét. Belevagdostak a remegő szamarakba, a kötelek elpattantak, de a kő körül is megmozdult a talaj. Lázár vinnyogott, s örömében véresre harapta Antal fülét. — Tudod, milyen gazdagok leszünk holnapután? — mondta. — Három nap csak nekünk húzzák a cigányok, és a legszebb nőkkel hálunk ezután. Másnap egész nap ástak, közben Lázár két ízben elájult. Estefelé egy sötét kis nyílás támadt a kő alatt, s ahogy a morzsás föld befolyt rajta, a mélyből halk csobbanások hallatszottak. — Hallod? — kiáltott fel Lázár diadalittasan. — Cseng! — Csobog, nem cseng — mondta Antal halálra fáradt hangon. — Víz csobog ott lent, nem elásott aranyak csengenek. Mérgezett víz. Hanyatt fordult, s úgy érezte, hogy körbe forog felette az alkonyati ég. Szétvetette karjait, hogy megkapaszkodjék a földben. Oda-vissza pergett felette az ég kupolája, kissé tétován. Lázár a csöpp nyílásra tapasztotta fülét és feszülten figyelt. Aztán tenyeréből földmorzsát engedett le a mélybe, s újra hallgatózott. — Csakugyan — mondta keserűen. — Víz. Elhúzódott a nyílástól, és fáradt testét kinyújtotta a földön. — Antal — mondta —, hallod? Hiába várta, hogy amaz megszólaljon. Hasra fordult, odakúszott a társához, de az már aludt. Mikor felébredtek. Lázárnak ez volt az első szava: — Ma vasárnap van. Lehet, hogy nem volt vasárnap, de a puszta egészen megváltozott. Olyan volt, mintha az éjjel kiadós zápor hullott volna. Minden ragyogott, messzire el lehetett látni, az égről eltűnt az izzó fénytelen fátyol, vihar utáni csengő-kék színe volt. Mtntha megálmodták volna, mit kell csinálniuk, szó nélkül cselekedtek. Növendékbárányt fogtak, meg vödröt, s vizet húztak neki a cstllagkö alatti kútból. A bárány nekiesett a víznek, s úgy szűrte magába, mintha tejjel kínálták volna meg. Örömét ficánkoló farka jelezte. — Megkóstoljuk mi ts? — kérdezte Lázár aggódó kíváncsisággal. Antal nem szólt semmit, lehajolt a még mindig szürcsölő bárány fejéhez és megmerítette a markát. Kortynyit thatott csak, a többi ktcsorgott a markából. Vizes tenyerét az arcába törölte. — Édes, mint a forrás vize — mondta, és nagyokat pislogott. — Kóstold te is. A SZERETET VIRÁGAI (Jozo Teslík felvétele] TÖRÖK ELEMÉR: IDŐTLEN IDŐKIG Fölöttem gomolygó álmos szürkeség didergő időtlen égi messzeség hajnalodik újra hullnak az égből arany napsugarak s dől a vetésből harmatsuhogású fürj pitypalattya tojását görgeti fű közt a hangya. Sárga búza s árpa nagy sokasága lekókad a száraz föld mellkasára virágok nyílnak nap-tejet szürcsölve bibeporos méhek szállnak zümmögve egyhangú nótáját fújja a tücsök a magány szikláján csöndesen ülök. Hányszor hordtam e táj képét magamban PABLO NERUDA: míg végre a sorsom hozzáavattam ő volt nekem mindig az anyám képe harminc éve tették e föld mélyébe akkor még fejem gond nem hasogatta szép álom és remény emelt magasba. Emlékem ág-bogas tarka virága alázat nélküli hitem táplálja hitem az emberben hogy nem győz rajta állati ösztönök ősi hatalma és végzi mindennap hű türelemmel amit a tudat s a lét tenni rendel vallja a virágok füvek hatalmát s időtlen időkig fény mossa arcát. MILYEN VOLT SPANYOLORSZÁG Feszes és cserzett, tompahangú nappali dob volt Spanyolország, síkság és sasfészek, kavargó förgeteg néma csöndje. Hogy szeretem, lelkem mélyéig, s sírásig nyomorú kenyered és durva földed, nyomorú néped, itt őrizve lényem legmélyén, az időben moccanatlan gyűrött falvajd elvesztett virágát, a hold s a századok fényében úszó fémes szántóidat, melyekbe egy kietlen istenség foga vásik. Egész mivoltod, ezt az állati elhagyatottságot, s értelmedet, mely a csend absztrakt kövei közt reked meg, karcos boraid, édes boraid, elvadult és elbűvölő szőlleidet. Napfényes kő, te minden tájak között is tiszta, Spanyolország, te fémmel és vérrel födött, kék s győzedelmes szirmok s golyók proletárja, egyetlen élő és álmatag és messzezengő. Somlyó György fordítása
