Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-06-24 / 25. szám
Szakképzettek-e a mezőgazdasági dolgozók ? A „Svoboda“ kiadóvállalat 1966-ban kiadott népszerű közgazdasági tankönyvében a 91. oldalon, mint megjegyzést a következő szöveget olvashatjuk: „A parasztmunkát egyszerűnek (szakképzetlennek) tartjuk. Az a szakképzetlen munka, amit minden normális ember elvégezhet anélkül, hogy arra speciális felkészültsége legyen. Ezzel szemben a szakképzett munka az, aminek elvégzésére a dolgozónak előzőleg bizonyos tudást, speciális ismereteket és gyakorlatokat kell szereznie, hogy e munkát elvégezhesse. Ehhez idő és eszközök kellettek.“ Emellett a szerző a paraszt munkáját egyszerűnek tartja, ellenben a televíziós készülék készítését összetettnek, s feltünteti a haszonérték arányát is, amelynek keretében az áru cserélődik (50 mázsa burgonya = egy televíziós készülék). Ogy vélem azonban, hogy a kifejtett nézet érv és a szerző tudományos- politikai szakképzettségének kétségbevonására megpróbálok legalább egy pár érvet felsorolni. Mindenekelőtt ki akarom hangsúlyozni, a szerzőt nem azért kell elítélni, hogy érvelése védelmére átvette, illetve azonosította azt a nézetet, ami az iparban dolgozók jó részének s a népgazdaság nem egy irányítójának is általános nézete. Ez a nézet mély gyökeret vert az emberek tudatában, s csak az utóbbi időben kerül helyes kerékvágásba. Hasonló sorsú a mezőigazdaságban levő alacsonyabb munkatermelékenységről vallott nézet is. Mindkét nézetnek egy célja volt: elméletileg megindokolni a mezőgazdasági munkáért járó alacsonyabb munkabér jogosságát. Az idézet szerzője állítását helytelen alapokra fektette. Érthető, részben megtévesztette őt a kicserélendő haszonértékek aránya, amit azonban az árarány befolyásol, ami nem szükséges, hogy az értékaránnyal azonos legyen. A parasztok nemrég még körülbelül 150 mázsa burgonyát adtak egy televíziós készülékért. Nem azért adtak ennyit (a csere keretében), mintha azelőtt háromszor rövidebb idő alatt termelték volna ki a burgonyát, hanem azért, mert a burgonya felvásárlási ára alacsony volt. Ha tehát abban az időszakban, amikor a piac nem befolyásolja az árszintet anélkül, hogy összehasonlítanánk az egyszerű munka egységeire fordított munkaszükségletet, nem lehet csupán az összehasonlíthatatlan haszonértékek mennyiségi, vagy haszon-hasonlításból megítélni, milyen a kitermeléshez (egység) szükséges munka összetettségi foka. Az aránytalanul nagy haszonértékek összehasonlítása a kitermeléshez szükséges munka összetettségéről semmit sem mond. Akárcsak a szerző, én is hasonló példán mutatom ezt be: egy tenyésztehén = öt televíziós készülék. Ebből az arányból semmilyen esetben nem lehet következtetést levonni, milyen fokú összetett munka szükséges a kettő kitermeléséhez. A szerző más hibát is elkövetett: felcserélte a munka szakképzettségét a munkaerő szakképzettségével. A szerző valószínűleg ismeri a televíziós készülékek gyártását, pontosabban szerelésüket, s valószínűleg megfigyelte, hogy ez esetben jórészt egyszerű munkáról van szó, amit betanított munkásnők végeznek. Hasonlóképpen a mezőgazdaságban is vannak olyanfajta munkák, amelyek elsajátításához csupán rövid idejű ismeretszerzés is elegendő. A munkákat mindkét esetben szakképzetlen erők is elvégezhetik. Azonban mindkét fajta termelésnek olyan része is van, ami magas szakképzettségű munkát követel meg, s amit csak magas szakképzettségű dolgozók végezhetnek el (konstruktőrök, mesterek, állami gazdaságok Igazgatói, szövetkezeti elnökök, zootechnikusok stb.). A probléma megvilágításánál tehát nem az egyes munkafajták minősítési követelményeit akarom kihangsúlyozni, hanem a munkaerő szakképzettségét. Például vita forog akörül is, hogyan jutalmazzuk a lánctalpas traktor vezetőjét, amikor olyan munkát végez, amelyhez a kerekes traktor vezetéséhez szükséges képesítés is elegendő, mivel itt két dolog van: — a traktoros szakképzettsége és a munka szakképzettségi igénye. A szakképzettség e kérdései nem egészen világosak. Először is a szakképzettség fogalmáról vallott nézetek is eltérőek, s az ezt megállapító módszerek sem kellőképpen világosak. Másodszor: a parasztok szakképzettségének megállapításánál figyelembe kell venni a felhasznált technológia és technika fajtáit, s a munkafolyamat szervezetét. Harmadszor: a szakképzettségre vonatkozó követelményekkel kapcsolatban a szövetkezeteket nem lehet egészként értékelni, hanem a specializáció szerint. A szakképzettségről vallott különféle nézetről tanúskodik az a tény is, hogy egyes közgazdászok a szakképzettséget csak mint a munkaerők bizonyos munka elvégzéséhez szükséges fizikai és szellemi képességét értelmezik. E körülhatároltságban nincs tehát befoglalva a szakképzettség, mint fontos rész, a bizonyos munkákra való képesítés megszerzése. Mások a szakképzettség lényegét abban látják, hogy a szakképesítés tanulással, iskolázással teremtődik meg. Mércéje a foglalkozás megszerzéséhez szükséges időtartam hossza, beleszámítva az elkerülhetetlen gyakorlati munkát. Gondolom, hogy a szakképzettség, illetve annak megszerzésének ez ugyan jellegzetes, de leegyszerűsített körülhatárolása. A bizonyos képesítés megszerzéséhez szükséges időtartam hoszszát társadalmi átlagban értelmezzük, tehát egyénenként érthető lehet, az egyén képességeitől és előfeltételeitől függően. A mezőgazdasági dolgozók szakképzettségének megítélésénél főleg a szövetkezeteseket tartom szem előtt, mivel belőlük van a mezőgazdasági dolgozók többsége. A szerző alacsony színvonalú szakképzettségükről azzal kapcsolatban beszélt, hogy volt kistermelőkről van szó, akik nemcsak nem tehettek szert magasabb szakképzettségre, de kistermelői munkakörükben nem is tudták azt érvényesíteni. Ha a problémát alaposabban megvizsgálnánk, arra a megállapításra jutnánk, hogy a foglalkozás és a specializáció — különböző fogalom. Szakma alatt az ember elsajátított képességeit értjük, amely által bizonyos munkatevékenységet végez, és amely bizonyos elméleti ismeretek, termelési tapasztalatok és gyakorlati ismeretek összességét követeli meg, ami munkamflveltség és közvetlen gyakorlat által szerezhető meg. Specializáció alatt a foglalkozás keretében végzett szűkebbkörű munkatevékenységet értjük, ami egyrészt bizonyos szűkebbkörű ismereteket, munkatapasztalatokat követel meg, másrészt pedig alaposabb ismereteket az adott specializáció keretében (így például szakma mint foglalkozás a tejüzemi dolgozóé; a specializáció alatt pl. a jogurt-készítést értjük). Ha tehát összehasonlítjuk a szövetkezeti tagok képesítését a szövetkezetekben jelenleg alkalmazott termelési eljárással és technikával, megállapíthatjuk, hogy a szövetkezetesek teljesítik a reájuk háruló kvalifikációs követelményeket. Ki kell hangsúlyozni, hogy az egyszerű szövetkezeti tagok — volt kistermelők — munkaereje sokoldalúan fejlett paraszti képesítés. Ezeknek a dolgozóknak nemcsak termelési és munkatapasztalatuk de szakismereteik is vannak, amit részben szövetkezeti munkaiskolákban, részben a természet megfigyelésével s a tapasztalatoknak nemzedékről nemzedékre történő átvételével szereztek meg. A szövetkezeteseknek tehát nemcsak agronómiái, zootechnikai és közgazdasági ismereteik vannak, hanem a kistermelői egység irányításában szerzett ismereteik is. Egyszóval, értik a paraszt-szakmátl Ezeknek az egyszerű dolgozóknak általában nagyobb a képességük, mint azoknak, akik más munkabeosztásból kerülnek a mezőgazdaságba. Ismeretes, hogy bármelyik szakmabeli dolgozót, aki a szakmabeli ismereteket elsajátította, rövid időn belül könnyű specializálni. Ellenben a specializált dolgozó, aki a professziót nem ismeri, már komolyabb problémák előtt áll. Ha be akarnánk bizonyítani, hogy az egyszerű szövetkezeti dolgozók által elsajátított professzió (foglalkozás) magasabb képesítési fok, mint a specializáció, a következő kísérletet kellene megcsinálni: — az egyszerű szövetkezetes rövid instrukció után traktort vezetne, hogy bebizonyítsa, mint traktoros és gépjavító is képes dolgozni. Másrészt viszont a szakképzett traktoros, akik foglalkozásszerűen nem ismeri a mezőgazdasági munkát, olyan körülmények között dolgozhatna, ahol önállóan végezne minden mezőgazdasági munkát. Feltételezhető, hogy nem érné el a kívánt sikert. Végül is hasonló nehézségeken estek át azok a specializált mezőgazdasági munkások, akik a földosztás idején földet kaptak, s önállóan gazdálkodtak. Tehát az idézet szerzője téved, amikor azt állítja, hogy a mezőgazdasági munkát minden normális ember elvégezheti anélkül, hogy arra külön speciális felkészültsége legyen. A parasztmunkát egészében véve nem lehet azonosítani a burgonyaásással. A munkamegoszlás fejlődésének további időszakában egyes munkák valószínűleg a mi mezőgazdaságunkban is több egyszerű munkarészre oszlanak. E tünet az új szakosítások alakulásával máris mutatkozik. A mezőgazdasági termelés az ipari termeléstől nagyon különbözik. A mezőgazdasági termelés keretében egységes technológiai folyamatokat és egységes technikát nem lehet alkalmazni. Ez biológiai termelés, amely nem laboratóriumi körülmények közepette zajlik le. Ezért kerül előtérbe ama szükségszerűség, hogy a dolgozók többsége az egész mezőgazdasági foglalkozást ismerje. (RP. Ä) A világ gabnnafelhasználásának alakulását az 1956/57—1962/83 évek vizsgálata alapján a következő tendenciák jellemzik: a) A gabonafelhasználás — különösen a takarmánygabonáé — csökkenő étkezési szerepe a gazdaságilag fejlett országokban, b) A fejlődő országokban állandóan emelkedik az egy főre eső és az összes gabona étkezési felhasználása. Sok esetben eltolódás mutatkozik a gyengébb gabonaféléktől a búza irányába. c) Az összes gabonafelhasználásnak — különösen a fejlett országokban — növekvő hányadát takarmányozásra fordítják. d) A takarmányozásra való gabonafelhasználásban növekszik a kukorica és a takarmánycirok szerepe, főként a termelés összetétele és a világpiaci árarány változásának következményeként, e) Növekedik a vásárolt keverékta karmányok szerepe, ami elősegíti az árváltozások következtében szükségessé váló helyettesítést az egyes gabonafélék között. A vizsgált időszakban a világ gabonafelhasználása 385-ről 465 millió tonnára, összesen 19 százalékkal, évenként 3 százalékkal növekedett. A takarmányozásra való felhasználás 25 százalékkal emelkedett, és jelenleg majdnem felét képezi az összes gabo nafelhasználásnak. Az étkezési célra szolgáló gabona felhasználasa csak 14 százalékkal emelkedett, részaránya 41 százalékra csökkent. A felhasználás terén a legnagyobb mennyiségű növekedés a fejlett országokban volt. Ezekben az országokban az étkezési felhasználás változatlan maradt, a fejenkénti fogyasztás csökkent, úgyhogy az egész növekedés a takarmányozási felhasználás A világ gabonafelhasználásának alakulása növekedésének következménye. A kukoricafelhasználás növekedett a leggyorsabban, a vizsgált időszak végén már az összes gabonaféleségek között a legjelentősebb volt, a világfelhasználás 30 százalékát képviselte és ezzel megelőzve a búzát. A kukorica után leggyorsabban a takarmánycirok fogyasztása növekedett, összes felhasználása a kukorica és a búza mögött, a harmadik helyen áll. A rozs és a zab felhasználása stagnál. A világ fejenkénti étkezési gabona felhasználása a vizsgált időszakban 87-ről 89 kg-ra emelkedett. Míg azonban a fejlett országok fogyasztása 119 ről 110-re, Közép- és Dél Amerika 110-ről 108 ra, illetve 88 ről 77 kg-ra csökkent, addig az ázsiai ‘ejlődő országokban a fogyasztás 57-ről 63 kgra, az afrikai fejlődő országokban 109-ről 126 kg-ra emelkedett. Világszerte növekszik a takarmánygabona felhasználás jelentősége. Az elmúlt években megváltozott a takarmányozásra használt gabonák aránya. A kukorica, amelyik már korábban is a legfontosabb volt, a vizsgált időszak végén az összes takarmányozási felhasználás 53 százalékát fedezte. Gyorsan emelkedett a takarmánycirok felhasználása is, aránya azonban a takarmányozási összfelhasználásban csak 9 százalék. Csak lassan növekedett az árpa, búza és rozs takarmányozás, a zab felhasználása pedig csökkent. A takarmánygabona felhasználásának 90 százaléka a fejlett országokra esik. A különböző állatfajok takarmányadagjainak összetétele között országonként jelentős különbség van, a belföldi takarmánygabona termelés termékösszetételének megfelelően. Az USA-ban a takarmányozási felhasználás töhb mint felét kukoricával fedezik. Még nagyobb jelentősége van a kukoricának Olaszországban. Svédországban viszont az árpa és zab képviseli a felhasználás háromnegyedét, 0|-Zélandban a búza 70 százalékot. A baromfi takarmányozásában az USA-ban, Olaszországban, Görögországban és Hollandiában a kukorica, az NSZK-ban és Oj-Zélandban a búza, Svédországban és Norvégiában az árpa, Izraelben a takarmánycirok volt a legfontosabb gabonaféle. (MBAE) Kellemes csalódás Érzékeny húrokat pengető, kényes hangszerelésű cikk megírására készültem. A téma lényege, ahol baj van a munkafegyelemmel. Ezért olyan terepet szemeltem ki, ahol évekkel ezelőtt Jártam, s bizony sok kifogásolni valót észleltem. IRÁNY MEDVESALJA Űbást. Évekkel ezelőtt sok kivetni valót észleltem a szövetkezet szervezésében s az ottani munkafegyelemben. Gondoltam, itt újra bővelkedhetek a cikk megírásához feltétlenül szükséges alapanyagban, őszintén meg kell vallanom, kellemesen csalódtam, mert már megváltozott a helyzet, ami lényegében egy szervezni tudó emberen múlott, azon az emberen, aki a szövetkezet előző elnökétől vette át a gyeplőt. Csirke Ernő amolyan hajtómotorja a közösnek. Tudja mikor kell gyorsabb sebességre átkapcsolnia, hogy jól haladjon a gépezet. Az előtte való elnök még rá volt utalva, hogy rendszeresen sortagként is dolgozzon, mert hát akkor nagy szükség volt erre. Ha kell, ő is megfogja a dolog végét, de ez főképpen arra szolgál, hogy a többiek lássák, az elnök nemcsak utasításokat osztogatni, de dolgozni is tud, s ez sarkallja a tagokat. A munka gyorsabb elvégzéséért széjjelmérték a kapásokat a tagok közt. Ez már nem újdonság, de itt még az. Rájöttek arra, hogy érdemes a tervezett munkaegységeket ledolgozni, s többre lényegében nincs is szükség. Nem, nem nyolcórás munkaidőről van szó, hanem főidényben látástól napestig tart a munkanap. Elég nagy probléma, hogy még 64 egyénileg gazdálkodó van a faluban, akik a földterület 60 százalékán gazdálkodnak, de jó jel, hogy az egyéniek is elismerik a közös gazdálkodás előnyeit. Látják, hogy a gépek a tinókkal szemben sokszorta jobb munkát végeznek, s a különbség a terméseredményben is megmutatkozik. A hajdani gyenge szövetkezet már elérte, hogy példát mutathat az egyénieknek. De nemcsak példát mutat, hanem segíti is őket, mert a szövetkezet jövőbeni tagjait látja bennük. Az eszes emberek jól látják a nagy különbséget. Több egyénileg gazdálkodó családban élénk vita folyik. A fiatalabbak gyakran élére állítják a kérdést, hogy a család, miért nem csatlakozik a közöshöz, de az öregek makacsul ragaszkodnak a röghöz. Másutt a férj és a feleség közt folyik a belharc. Míg az egyik igent mondana, addig a másik akadályozza őt ebben. Tóth József Matyó például igent mondott, s már soha többé nem választaná az egyénileg gazdálkodó hányatott sorsát. További probléma, hogy az egyéniek szarvasmarháikat a szövetkezet gondozásába, államilag átadott legelőkön, ingyenesen tartják. Jogot formálnak erre. Ez azért is helytelen, mert a szövetkezet fizeti a földadót, s az egyéniek ílymódon jogtalan jövedelemhez jutnak. A dolgot úgy lehetne eredményesen megoldani, hogy a legelőre járó állatok után az egyéniek évi bért fizessenek, de emellett ki kellene jelölni számukra bizonyos legelöterületet, ami állategészségügyi szempontból is kívánatos lenne. Lassan, biztosan erősödik, fiatalodik a szövetkezet s a természetbeni járandósággal együtt munkaegységenként juttatott 24 korona érték már vonzó a távolmaradozók és a még a belépni tétovázók számára is. Egyházasbáston Mede Menyhért, a szövetkezet elnöke kissé szűkszavúan válaszolgatott kérdéseimre, de kis idő múlva feloldódott. Kirívó munkafegyelmi problémáink nincsenek. Kevés a fiatal, az idősebbek pedig már kiesnek. Évente kimarad valaki a munkából. Van aki nyugdíjba megy, vagy a kaszás szólítja el. Többen otthonuktól távol, valamelyik üzemben keresik kenyerüket. Akik megmaradtak a közösben, azok becsülettel helytállnak. Itt is akadnak egyénileg gazdálkodók. Szám szerint 27-en, de a szövetkezet túlsúlyban van. Súlyos probléma a szövetkezet tulajdonát képező legelő kérdése. Az egyéniek minden kérdezés nélkül kihajtják állataikat, s végigjáratják a legelőket. Ebből nagy kára származik a szövetkezetnek. Koronákban talán nem is lehet kifejezni. Tavaly például vágóhídra kellett hajtani a közös gazdaság szarvasmarha-állományét TBC fertőzés végett. Honnan származik a pusztító kór? Természetesen az egyéniek kevéssé ellenőrzött állományából. Feltétlenül szükséges, hogy az egyénileg gazdálkodók marháinak megfelelő haszonbér ellenében külöh területet jelöljenek ki legeltetésre. Tajtiban van a nyugdíjasok és a nyugdíjazás előtt állók szövetkezete. Az emberek mindegyike becsülettel végzi a rábízott feladatot. Ogy beszélik, hogy ez a legjobban menő gazdaság Medvesalján, tehát nem munkafegyelmí eset. Mit tegyek? Nem rögtönözhetek egy munkafegyelmt problémát. Végeredményben az egyénnek és a társadalomnak hasznosabb, ha nincsenek a szövetkezetben kirívó esetek, s a vezetőknek nem kell erejüket szétforgácsolniuk, hanem a termelésre fordíthatják azt. MÁSUTT PRÓBÁLKOZOM Almágyon kopogtatok. Agócs Géza elvtárssal, a közös elnökével beszélgetek a lényegbevágó dolgokról. Meginvitál, hogy nézzek körül, ismerjem meg mostoha termelési feltételeiket. A Dobfenektől feléjük húzódó mocsár az országutat érinti. Ha belelépne az ember, el is sülylyedne. A más oldalon zöld mezőből égbenyúló, kopár dombok. A felsőbb szerveknél legelőkként tartják számon. Ki tudja miért, kinek jó ez? Milyen itt a munkafegyelem? Nincs rá panasz. Ki-ki tehetségéhez mérten végzi a rábízott feladatot. Talán a gépesített csoportnál lehetne tenni valamit. Persze, ez nem munkafegyelmi, hanem inkább ésszerűsítési szempont a komplex gépesítés tökéletesítésére. De ez itt eléggé nagy probléma, mert a lejtőkről csak lánctalpassal hordhatják le az évelők számáját. így aztán nehéz a komplex gépesítés érdekében tenni valamit. Tenni azonban kell, s van is aki tegyen, hiszen a komplex brigád dolgozói a szövetkezetnek legképzettebb tagjai, s mint olyanok hivatottak, hogy a tökéletesebb szervezési, módszertani irányzatok bevezetésére törekedjenek. jó jel, hogy idén a szövetkezet bevezette az ún. félszilárd normarendszert, s átmenetet teremtett a munkaegység és a szilárd munkadíjazás között. Ennek lényegét nem mindenki egyformán érti meg, s ez sok gondot okoz a vezetőknek. Természetesen minőségileg Jobban kell szervezniük a munkát, mint valaha, de meg is van az értelme. Az emberek végül is látják a különbséget, ami a nagyobb eredményekben csúcsosodik ki. Többek részéről felvetődött, hogy az állattenyésztésben előnyösebb jutalmazásban részesülnek a dolgozók. A türelmes vezetők papírt, ceruzát fogtak, s bebizonyították, hogy az állattenyésztők pénzügyi helyzete egyetlen fillérrel sem Jobb a növénytermesztésénél. Az emberek megértették: ahol így tudnak bánni a dolgozókkal, ott semmi esetre sem honosodhat meg a rossz munkaerkölcs. Az emberek munkához való viszonyának legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy a szövetkezet megalakulásától kerek egy millió százezer koronával növekedett a tagok egyéni jövedelme. Ha nem dolgoztak volna becsülettel, akkor természetes, hogy jövedelmük sokszorta kevesebb lett volna. AZ IPOLY VÖLGYÉBEN A Járáson Ipolyhidvéget a leggyengébb szövetkezetek közt emlegetik. Miért? Nem kevesebb, mint 223 ha rét, 60 ha legelő és 40 ha szántó rendszeresen az Ipoly martaléka. Ezért gyengült le a régebben erős szövetkezet. A tagok közül sokan megöregedtek, egyesek máshol próbáltak szerencsét. Csókás János csoportvezető előveszi jegyzetfüzetét, az asztalra teríti és számlálja az embereket. Négy kocsis és tíz traktoros a növénytermesztő csoport férfi-munkaereje, de asszonyokból is kevés van. Néhányan máshová mentek. Kiket lehet itt megszervezni? Akik megmaradtak, azok helytállnak. A kertészetben a szécsénkeí és a balog! kilencéves alapiskola tanulói segédkeztek, hogy a szövetkezet ne károsodjék. Van-e kilátá lényeges javulásra? A falu és a szövetkezet vezetői mindent elkövetnek ennek érdekében, de az Ipolyjal nem szállhatnak harcba. Kirívó munkafegyelmi eseteket kerestem a Medvesalján, az Ipoly völgyében. Nem találtam. Amint látható, más természetű orvoslásra váró probléma azonban akad bőven. A legelőkérdés megoldása, az almágyi mocsár lecsapolása, s az Ipoly szabályozása közös érdek, s nagy befolyással van az említett szövetkezetek gazdasági életére, s vele párhuzamosan azok munkaerő-ellátottságára is. Hoksza István
