Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-06-17 / 24. szám
körökben bejelentették, hogy az lzráeli haderő csak egyiptomi tiszteket és altiszteket ejtett foglyul, a legénységet a sorsára hagyta. ☆ Közel-Keleten egy hetes rövid, de annál elkeseredettebb háború után elült a fegyverek zaja, de a küzdelem a szemben álló felek között New Yorkban az ENSZ fóruma előtt még mindig folyik. Ma még nehéz lenne megjósolni, mikor csillapodnak le a kedélyek annyira, hogy az érdekelt felek békésebb légkörben ülhetnek majd a tárgyaló-asztalhoz, hogy megvitassák a békés megegyezés feltételeit és elősegítsék olyan lehetőségek kialakítását, amelyek tartósan biztosítanák a békét Földünknek ezen az immár évtizedek óta annyira érzékeny vidékén. Amint már a napi sajtó is beszámolt róla, a szocialista országok, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Bulgária, Magyarország, Lengyelország, utoljára pedig Jugoszlávia az agresszió miatt megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel. Időközben Bumedien algériai elnök kétnapos tárgyalásokat folytatott Moszkvában a közel-keleti helyzettel kapcsolatban vezető szovjet államférfiakkal és visszautazását megszakította Beigrádban, ahol Tito jugoszláv elnökkel tartott megbeszélést. E tárgyalások célja: tovább szilárdítani a haladó erők összefogását az imperializmus fondorlatai ellen. Az egyiptomi sajtó egyhangú elismeréssel kommentálja 'a Szovjetunió és a szocialista országok kiállását az arab ügy mellett és elitéli az utóbbi napokban egy-két arab országban felmerült helytelen nézeteket. Egyiptomi értesülések szerint rövidesen csúcsértekezletre ülnek össze az arab országok vezetői. Kairóban Naszer elnök, aki — amint már tudjuk — néhány órán belül visszavonta lemondását; a nép teljes bizalmát élvezve legelső feladatául az izraeli támadás következményeinek eltávolítását és a hadsereg újjászervezését tűzte ki. A Perzsa Öböi olajkikötőinek munkásai a szovjet hajók kivételével megtagadják minden más nyugati nemzet részére az olaj rakodását. Az AP hírügynökség jelentése szerint Kuvait, Irak, Líbia, Bahrein és Szaud-Arábia kikötő-munkásai sztrájkba léptek. Időközben több izraeli kormányképviselő nyilatkozott már az új helyzetről, köztük Eshkol miniszterelnök, aki a harcok befejezése után összeült parlament előtt hangsúlyozta, hogy kormánya már nem elégszik meg fegyverszüneti megállapodással, hanem tartós békére törekszik az arab államokkal, amelyektől Izrael állami függetlenségének elismerését követeli. Bejelentette továbbá, Izrael területi igényeit a Jordán nyugati partjáig, a Gáza övezetre és Jeruzsálem egész területére. Hadügyminisztere, Dayan tábornok a sajtó képviselői előtt tett nyilatkozatában kijelentette, hogy az izraeli egységek megszállva tartják az Akabai öböl bejáratát őrző Serm el Seik erődöt, amíg kielégítő garanciákat nem kapnak hajóik szabad mozgására ebben a tengerszorosban. Szabad hajózási jogot követel Izrael a Szuezi csatornán is. Keddi jelentések szerint Fedorenko szovjet megbízott az ENSZ Biztonsági Tanácsában újabb határozati javaslatot nyújtott be, és halaszthatatlan intézkedéseket követel, amelyek arra kényszerítenék Izraelt, hogy azonnal vonja ki csapatait a megszállt arab területekről és rendelje azokat vissza az 1949-ben megállapított fegyverszüneti vonalak mögé. Fedorenko azonkívül az ENSZ közgyűlés rendkívüli ülésének összehívását is követelte. U Thant főtitkár táviratilag azonnal értesítette a tagállamokat a szovjet felhívásról. Amennyiben a tagállamok többsége, azaz 62 állam egyetért a rendkívüli ülés megtartásával, az 24 órán belül összeülhet. Goldberg amerikai megbízott szerint a szovjet javaslat elfogadása újra robbanékonnyá tenné a helyzetet a szemben álló felek között és az 1949-es fegyverszüneti egyezmény határvonalaihoz való visszatérés nem vezethet a közel-keleti béke megszilárdításához. Goldberg ajánlotta a BT-nek, hogy foglalkozzanak inkább a válság alapvető problémáival. Az izraeli hadsereg visszavonását ugyan fontosnak tartja, de nem a legégetőbb problémának. Damaszkuszból érkezett hírek szerint Szíriának az izraeli egységek által megszállt déli területéről a lakosság tömegekben menekül a fővárosba. Az AFP francia hírszolgálati iroda jelenti, hogy Kunaitra, a nehéz harcok után izráeli kezekbe került 25—30 ezer lakosú városban csak 250 ember maradt. A Színál félszigeten egyiptomi katonák ezrei étlen-szomjan vonulnak 40— 50 fokos hőségben a Szuez csatorna irányába. Ebben a pusztaságban csak egy vízvezeték létezik, amely Izmailánál vezet át egyiptomi belterületről a Szuez csatornán keresztül. Ezt az egyedüli vízforrást június 8-án lezárták. Tel-Avivban a hét elején katonai A megszakadt diplomáciai kapcsolatok és a közel-keleti olajszállítások beállítása már most súlyos nehézségeket okoznak a nyugati világnak. Angliában szakértők szerint néhány napon belül a benzin és az olaj adagolási rendszerét kell bevezetni, amennyiben az arab országok meg nem szüntetik a zárlatot. Algéria a földgáz szállítását is beszüntette Angliába. SM Q Kiesinger válaszolt Willy Stophnak. A nyugat-német kancellár hétfőn válaszolt Willy Stoph NDK-miniszterelnök május 10-én írt levelére. Első ízben történt, hogy az NSZK kormányának elnöke hivatalosan ír az NDK miniszterelnökének. Kiesinger azonban levelében kitér a két államot érintő politikai kérdések megvitatása elől, és csupán a két országban élő polgárok kapcsolatainak megkönnyítésével foglalkozik. Q A luxemburgi konferencia. Hétfőn Luxemburgban megkezdődött a NATO minisztertanácsának ülése, amelynek különös jelentőséget ad a közel-keleti válság fejlődése. Brosio, a NATO olasz főtitkára megnyitó beszédében egységre hívta fel a NATO- államokat az arab—izraeli viszály végleges rendezésében, majd megállapította, hogy az Egyesült Államok és az európai szocialista országok közötti viszonyban bizonyos javulás észlelhető. Otto Krag, dán miniszterelnök, az ülésszak elnöke veszélyes konfliktusnak minősítette a közel-keleti válságot, és a kelet—nyugati kapcsolatok kibővítését sürgette, bár megjegyezte azt is, hogy a NATO erre a feladatra nem alkalmas közvetítő. © Fokozódnak az amerikai bombázások a VDK ellen. Amerikai jelentés szerint az USA légiereje újra súlyos bombatámadásokat intézett a Tan- Hoa-i erőmű ellen, amelyet már két évvel ezelőtt lerombolt bombáival, de azóta óriási erőfeszítések árán újjáépült. Támadásokat hajtottak végre azonkívül a haifongi kikötő körzetében és a Hanoiba vezető vasútvonalra. © Indiai tiltakozás Kinában. A delhii külügyminisztérium élesen tiltakozott a kínai követségen két indiai diplomata letartóztatása ellen, akiket diplomáciai immunitásuk ellenére Pekingben kémkedés vádjával akarnak a kínai bíróság elé állítani. Amióta Ojukwu alezredes Kelet- Nigéria területét BIAFRA-köztársaság elnevezéssel független államnak nyilvánította, mind a legnépesebb országrészben — Észak-Nigériában, mind az újonnan alakult szakadár-államban folyik a mozgósítás. Fennáll az a veszély, hogy az országban dúló ellentétek más országrészekben is fegyveres összetűzésekké fajulhatnak, ismét forrpontra hevítik a törzsi, nemzetiségi és vallási viszályokat, és talán még nagyobb vérengzéseket idéznek elő, mint tavaly augusztusban. AZ ELLENTÉTEK OKAI még azokra az Időkre vezethetők vissza, amikor Nigéria brit uralom alatt állt, mely a legkonzervatívabb erőket képviselő emírekre és szultánokra támaszkodva, a különféle cselszövésekkel, valamint büntető-expedíciókkal és megvesztegetésekkel gondoskodott a nigériai nemzetiségek megosztásáról, a feudális Észak kiváltságos helyzetének biztosításáról. Ám a keleti rész legnagyobb nemzetiségét alkotó í b ő -k, akiknél sohasem volt gyökere a monarchista és törzsfőnöki rendszernek és a közügyeket választott törzsi és községi tanácsok intézték, évtizedeken át dacoltak, ellenálltak. Demokratikus berendezésüknél fogva gyorsabban fejlődtek mint a többi országrészek nemzetiségi csoportjai, 1953-ban már bevezették az alapfokú tankötelezettséget; az íbók szolgáltatták a nigériai államszövetségnek a képzett kádereket, közigazgatási funkcionáriusokat, tanítókat, orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, akik tömegesen nyertek elhelyezkedést az északi városokban. Viszonylag haladó irányzatúaknak tekinthetők a régi kulturális hagyományokra támaszkodó j o r u b á -k is, akik mint iparosok és kakaó-termelők a nyugati országrészt lendítették fel, mégpedig nemcsak gazdasági, hanem közlekedési téren is. Az egyenlőtlen fejlődés következményeként az ibók és a Gowon alezredes központi kormányával ugyancsak szembe helyezik SZABAD FÖLDMŰVES 1967. június 17, NIGERIA a polgárháború küszöbén kedő jorubák főleg Nigéria nemzeti függetlenségének kivívása óta mind nehezebben viselték a legnépesebb, de ugyanakkor legelmaradottabb Északot lakó mohamedán shausszá-k uralmát, akik azonban parlamenti többséget bírtak. A keleti országrész magatartását persze döntően befolyásolja, hogy a területen jelentős naftaforrások, szén- és vasbányák vannak, melyek révén Biafra szakadár-állam biztosíthatja önállóságát. Amikor az angolok kegyeltjének, az északi eredetű Tafawa Baiewa miniszterelnöknek megölése után tavaly januárban Ironsi táhornok került uralomra, úgy látszott sikerül a feudálisok és a velük szövetkezett déli, jobboldali burzsoá erők hatalmát megtörnie, az állami igazgatásban burjánzó korrupcióval végeznie és a törzsi rendszer felszámolásával egy haladó jellegű, erős központi kormányzat érvényesülésének utat törnie. Azonban kísérlete elegendő számú politikai szövetséges előzetes megszerzése híján korainak bizonyult. Az északi feudálisok lázadásra bírták a tömegeket az ibók ellen, akikről elhíresztelték, hogy egész Nigériát hatalmukba akarják keríteni. Több északi városban, Kadunában, Zariában, Katszinában, Kanoban mészárlásokra került sor, amelyeknek az íbók és más délről bevándorlónak is áldozatul estek. A vérengzések több mint 30 ezer emberéletet követeltek. Magát Ironsi tábornokot is lázadó katonák ölték meg. Az íbók százezrei leírhatatlan pánikban menekültek keletre. A lázadás katonai vezetője, Gowon alezredes, tavaly augusztusban helyreállította az egyes területek hagyományos struktúrájára épült államszövetségi rendszert, ami egyúttal az északi feudális hausszák uralmát szilárdította. Erre a fordulatra a keleti országrész már hónapokkal ezelőtt az adófizetés megtagadásával felelt, azonkívül kivonta 11 ezer emberét az államszövetségi rendőrségből, végül is Kelet-Nigéria kormányzója, Ojukwu alezredes AZ ELSZAKADÁS MELLETT döntött. Ez a minden valószínűség szerint követőkre találó lépés arra bírta a szövetségi kormány elnökét, Gowont, hogy blokád alá helyezze Kelet-Nigériát, megszakítson minden összeköttetést a többi országrészek és a keleti terület között, a külföldi hajókat pedig nyomatékosan óvja Biafra kikötőinek használatától. Mindezen túl Gowon a kivételes állapot kihirdetése mellett rendeletileg kimondta, hogy Nigéria az eddigi 4 szövetségi állam helyett 12 körzetre oszlik, amelyekben a kormányzók csak igen korlátozott jogkört kapnak, és minden valamelyest jelentős intézkedésükhöz a központi kormány hozzájárulása szükséges. Minthogy a brit és észak-amerikai imperializmus monopóliumai, a Shell- és a Gulf olajtársaság 200 millió fontsterlinget ruházott be a kelet-nigériai naftaforrások kiaknázásába, a két nagyhatalom diplomáciai képviseletei szívesen látták volna Gowon és Ojukwu kiegyezését, akik egyébként az ismert angliai Sandhurst-i katonai akadémia növendékei voltak. Persze, e kiegyezést jobboldali militarista alapon képzelték el. De erre nem került sor. Annál serényebben folynak viszont a központi kormány és Biafra katonai készülődései, ami semmi jót sem ígér. A több mint 55 millió jakosú, nyersanyagokban gazdag Nigéria felbomlása csak a neokolonialisták behatolási törekvéseit erősítené és súlyos csapást mérne az amúgy is oly keservesen kovácsolódó afrikai egység megvalósítására, amelynek egy erős, antiimperialista és haladó szellemű nigériai központi hatalom felbecsülhetetlen támasza lehetne. Szírt A közel-keleti háború egyik legérzékenyebb pontja a jeruzsálemi ún. Man< delbaum-kapu volt, amely körül nagy harcok dúltak. A kettéosztott város szívében ez volt az egyedüli átjáró, amelyen át a bibliai emlékeket láto-i gató külföldi turisták Jordániából izraeli területre léphettek. A harcok kez-i detéig a Mandelbaum kaput ENSZ-egységek tartották megszállva. A KENNEDY-KOR KOMPROMISSZUMA Az immár negyedik éve húzódó vitatkozások — meddő viták — után a múlt hónapban a Genfi tó partján álló le Bocage villaszerű épületében utolsó tárgyalásra ültek össze az ún. Kennedy-körhöz tartozó államok képviselői. Ezek az Általános Vám és Kereskedelmi Megállapodásra (GATT) törekvő államok főként a fejlett kapitalista országok és a fejlődő országok egy része nevében tárgyaltak. A terv kezdeményezője John F. Kennedy, az USA elnöke volt, akinek javaslatára — az amerikai külkereskedelem növelése érdekében — még 1962-ben külön törvényt léptettek életbe az Egyesült Államokban, mely szerint öt év alatt a GATT-államokból az USA-ba behozott árucikkek túlnyomó részének vámtarifái 50 %-ig csökkenhetők legyenek, amennyiben ezek az országok is csökkentik vámtételeiket az Amerikából érkező áruk után. Kennedyék akkor határozták el magukat erre a lépésre, amikor már világosan látták, hogy lassan elvesztik vezető pozícióikat a világpiacokon. Nyugat-Eurőpában és Japánban a háború után újra megszilárdult a gazdasági helyzet és e két gazdasági tömb azokon a piacokon is megvetette már a lábát, amelyeken addig az USA korlátlanul biztosnak érezte magát. Az 1948—1965-ös évek között a nyugateurópai országok és Japán részesedése a világ kapitalista kivitelében 33 %-ről 53 %-ra emelkedett, míg az Egyesült Államoké 24 %-ról 17 %-ra esett vissza. A hat nyugat-európai ország alakította Közös Piac és hét más európai ország Európai Szabad Kereskedelmi Társulása (EFTA) keretében megszüntetett vagy csökkentett vámok — és ezekn kívül a diszkriminációs vámsorompók — erősen gyengítették az amerikai áru versenyképességét, és korlátozták annak értékesítési lehetőségeit. Az európaiak „intézkedései“ különösen az amerikai export szempontjából a lényeges mezőgazdasági termékek külföldi értékesítését nehezítették meg. Mindezen felül Nyugat-Európa kereskedelmi kapcsolatai a szocialista világgal, különösen pedig a kelet-európai országokkal, mindinkább erősödtek. Washington gondjait — Amerika fizetési mérlegében mutatkozó veszteségeinek csökkentését a kivitel fokozásával — oly módon képzelték leküzdeni, ha rá tudnák venni európai üzleti partnereiket, hogy csökkentsék az Amerikából rendelt áruk vámtarifáit. Ezt azonban nem érhették el engedmények nélkül. Itt volt tehát az ideje, hogy megvitassák a csökkentett vámok problémáját. A Kennedy-kör szervezői, akik elsősorban az amerikai mezőgazdasági termékek exportját kívántak növelni Nyugat-Európában, mindenekelőtt a Közös Piac országainak vámsorompóit igyekezték áttörni — még engedmények árán is, azonban semmi esetre sem az amerikai monopóliumok belső piacai terhére. Ilyen körülmények között természetesen javaslataik a nyugat-európai országokban éles ellenállásba ütköztek, és szinte elfogadhatatlan ellenérveket váltottak ki. Amikor az érdekelt felek közötti huzavonák és eredménytelen tárgyalások mindinkább megközelítették az 1962. évi USA-törvény érvényességének lejártát — június 30-át — Washington szinte fenyegetésig fokozta nyomását európai partnereivel szemben, hogy amennyiben nem ér el kielégítő megoldást, az USA kormánya a Közös Piac országai ellen új koalíciót szervez stb. Erre aztán május elsején Genfben mégis megállapodás született, amelyet azonban a „New York Times“ „beteg kompromisszumának minősített. Washington ugyanis képtelen volt kiverekedni minden követelését és a Kennedy-kör végső célkitűzése, az egyezmény, amelyet a le Bocage-villában aláírták, csak általános határozatokat tartalmaz a kérdésekről, amelyeknek végleges részletezése a jövő feladata. A vámok 50 %-os leszállítását az árucikkek legnagyobb részére egyáltalában nem érték el, nagyon sok árunál pedig azzal az indokolással vetették el a tervezett vámcsökkentést, hogy ezzel saját népgazdaságuknak okoznának kárt. így aztán végeredményben a csak programon levő árucikkek negyedrészére vonatkoznak az új egyezmény határozatai, amelyek szerint a résztvevő államok az elfogadott árucikkek vámtarifáit átlagosan 35 %-al csökkentik. A megegyezés részben kiegyenlíti ugyan a partnerek lehetőségeit, de valóban csak részben, mivel egyes vámtételek rögzítésével mindenekelőtt az USA bizonyos előnyöket menthetett meg magának. Különösen mezőgazdasági kérdésekben oszlottak meg a nézetek. Washingtonnak nem sikerült utat törnie „Kis Európába“ az amerikai gabona, gyapot, gyümölcs és zöldség részére, viszont az északi államok követelései sem találtak megértésre ebben a kérdéscsoportban. A Közös Piac országai csak szigorúan korlátozott, csekély mennyiségű gabonát hajlandók behozni, s ezzel szemben beleegyezésüket adták, hogy támogatják Washingtont a fejlődési országokba irányuló élelmiszermegsegítések pénzügyi fedezésében. A fejlődő országokkal való kereskedelmi kapcsolatok kérdésében, amely ugyancsak napirendjét képezte a Kennedy-kör tárgyalásainak, nyilvánvaló volt az Egyesült Államoknak az a törekvése, hogy ezekben az országokban is kiterjessze és megerősítse piacát. Az ún. „harmadik világ“ országai ezzel szemben azt kérték, hogy a kapitalista országokba szállított nyersanyagaik és készítményeik vámtételeit több mint 50 %-kal csökkentsék. A kapitalisták azonban kitértek a fejlődő országok részére gyakrabban megígért előnyök megszavazása elől. Az elfogadott amerikai javaslatok alapján a forró égövi termékek utáni kapitalista vámokat olyan arányban csökkentik, ahogyan a fejlődő országok teszik ugyanazt a behozott, kapitalista országokból érkező árucikkek vámtételeivel. Ez a megoldás semmi esetre sem teremthet előnyös helyzetet a hatalmas nyugati partnerekkel szemben. Nagy kiábrándulást szült azonkívül a tárgyalások kimenetele a „harmadik világ“ országainak megsegítésére vonatkozólag is. A rendszeres gabonaszállításokban megállapodott támogatást ezek az országok nem kapják meg az ígért mennyiségekben; évi tíz millió tonna helyett csak 4 és fél millió tonnát kapnak. Általában tehát megállapítható, hogy a „Kennedy-kör“-ben lezajlott, hosszantartó tárgyalások bár véget értek — és ezt a tényt nyugaton siker gyanánt könyvelik el —, de az aláírt egyezmény távolról sem szüntette meg a nyugati kapitalista államok kölcsönös kereskedelmében annyira megszokott éles összeütközéseket. De nem tették lehetővé a tárgyalások a fejlődő országok részére sem, hogy őket megillető helyet kapjanak a fejlett kapitalista országok piacain. A nagyszabású, sok reménnyel táplált terv megvalósítása tehát inkább csalódást mint megelégedést okozott az egész vonalon. Lad. Pokorny
