Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-13 / 19. szám
NAGY OLIVÉR: VI RÁG NYÍLÁS T. Kovács Sándor: SZERELMESEK A HOLD bújósdtt látszott az égen. Tepsiarcával kt-kímosolygott az alvó tájra. A kertek alatt nyugtalan kézzel, csörögve kereste a szellő a tegnapi nap emlékét. A házak között pedig hallgatott a sötét. De a csenden kínosan nyilallott át egy nyikorgás. Valaki egy ajtót nyitott a Bekéék portája táján, s a kenetlen sarkvas élesen estkordúlt. A Hold kíváncsian lesett ki egy sötét felhő mögül a váratlan zajra, és elömlött fénye a falu fölött. ... Egy asszonyszemély igyekezett szapora léptekkel az egyik udvaron a kertek felé. A holdfény elöl megbújt az eperfa alatt, és csak amikor ismét felhők közé húzódott az égi Csillagpásztor, akkor surrant tovább. Szoknyáját is megemelte, hogy még az se’ sustorogjon annyira. Már messze bent járt a kert alatt, amtkor az öreg almafától elvált egy árnyék, majd hirtelen elélépett. Es az árnyék körülölelte őt. — Sokára gyűltél, Erzsi — szólt a legény, mert ö volt az árnyék. — Meg kellett várni, amíg éds’ apámék elalszanak — válaszolt Beke Erzsi, mert ő volt az asszonyszemély. — Mán azt hittem, nem gyüssz. — Hogyan gondolsz ilyet, Gyurii Csak nem hagylak hiába várni! — Nem azért mondom. De most ide figyeljl Beszéltem az este szüleimékkel a kettőnk viszonyáról. — Mit mondtak? — kíváncsiskodott a lány. Szeme felparázslott, s Izgalmában elengedte dombos kebelén a blúzt. Es a fiú tovább beszélt. — Először nem szóltak semmit, csak egymásra néztek. Aztán is csak annyit mondtak, hogy az én dógom. Csináljam, amint jónak látom, csak szégyent ne vigyek a fejükre. Tehát úgy készülj, Erzsi lelkem, hogy valamelyik nap megkérem apádtól a kezed ... A lány nem válaszolt, de szeme mégtnkább parázslóit, s kebelén fehéren villant az ing. t ... A Hold akkor jár legmélyebben a felhők mögött. ☆ Odabenn Bekéné nyugtalanul forgolódott az ánuán. Végül is odaszólt az urához: — Soká van már az a jány, még valahol bolondot csinál. — Ugyan-ugyan, mit nyugtalankodsz? — dörmögte Beke Dániel, a gazda. — Mán a Király Gyurival csak meg lehetsz elégedve. Módos is, no meg józan is. A jányunk keresve se találna jobbat magának. — Igen, igen, de most soká van — nyugtalankodott tovább az aszszony. — Oszt ha soká van? Hadd turbékolják ki magukat kedvükre. Te is így szökdöstél a kert alá annak idején, hogy találkozhassunk. Már nem emlékszel? .. .Különben azt mondja a nóta is, hogy: „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne ...“ De nem fejezhette be Dani bá’ a mondanivalóját, mert ismét csikordult a kiskapu, és nemsokára nyílt a szobaajtó is. Erzsi kis ideig állt az ajtóban, majd vigyázva becsukta azt, és lábujjhegyen elindult az ágya felé. Apja nagyokat szusszantva mímelte az alvást. Meg kell adni, értette az öreg a dolgát, ha ravaszságról volt szó. Legalábbis az asszonya így vélekedett magában. Kint a szomszédék kutyája valamit ugatni kezdett az éjszakában, bent a kakukkos óra szapora ketyegéssel mérte az időt. ☆ Jó két hónap múlva cigányzenétől hangzott az alvég.,.. Hogyne hangzott volna, amikor Beke Dani egyetlen lányának kötötték be a fejét. Nem volt hiány ételben, italban. Hozták a töltött tyúkot, csak enni kellett, — s csörgött a bor is, csak inni kellett. Még idősebb Király Gyuri bá’, a vőlegény nagyapja is ropta a csárdást, pedig már hajnal felé járt az idő. Máskor a tyúkokkal ment lefeküdni napnyugtakor. Szólt a zene, vigadt a nép. A sugdolózó kertek alatt pedig nyugtalan kézzel kereste a szellő a nagyalmafa tövében, az elrepült, csókos nyáréjszakákat. (1943) WAN EGY ISMERŐSÖM, előre elárulom, hogy ^ nagyon furcsa szerzet. Árvaságra jutott egészen fiatal korában, s szülei után huszonöt hold földet örökölt. A sógora tartotta el, amíg felnőtt. Jól élt, magas, .vállas férfi lett belőle. A könnyű, gondtalan élet a magatartásán, de még az ábrázatján Is meglátszott. Nehézkesen, de büszkén járt, a sok lovaglástól térdben kissé meghajlott a lába. Csizmát viselt és bricsesznadrágot, hozzá szürke, vagy kék rövid kabátot és fácántollas kalapot, amely hetykén eltakarta fél fejét, sőt még a jobb fülét is. Bal oldalán viszont vastag, fekete hajcsomó göndörödött ki a kalap alól, egészen a szeme sarkáig. Keskeny homlokán vastag barázdát szántott a kocsma, az éjszaka, meg a bor. Arcát, a szeme fehérjét vékony vérerecskék ezrei szőtték át. Kissé vastag és hajlott orra alatt széles, makacs vonású száj húzódott, vékony, kifelé álló ajakkal. Szeme beesett, bozontos, sötét szemöldöke alá és olyan mélyen zavaros volt. mint maga az egész ember. Amikor inni kezdett, még nem szerette a bort, csak gőgből ivott. Aztán megszokta az italt, úgy itta, akár a vizet, literszámra és nem tudott tőle megszabadulni. A faluban csak Pistának hívták. A legkisebb gyerektől a legöregebb emberig mindenki így szólította. Tekintélye nem volt egy makulányi sem, vagyonának viszont annál több. Mifelénk huszonöt hold zsíros, fekete föld óriási értéket képviselt. Jónéhány földes paraszt álmodott arról, hogy a lányát hozzá adja feleségül. Pista azonban nem gondolt nősülésre. A zenészeket jobban szerette a nőknél, azokkal húzatta el a keserűség dalát és a vidámság nótáját egyaránt. Szeretett asztalon és kályhán táncolni és úgy leitta magát, mint a pengős malac. Bizony, sokszor ott érte a hajnal a kocsma sarkában, amint asztalra borulva aludt. A kocsmáros hagyta, volt egy vérszegény leánya, az költögette, kócos haját simogatva. — Pista, Pistukám — suttogta a fülébe. Persze, Pista csak akkor nyitotta fel apró szemét, amikor már aludt egyet, vagy amikor a gyomra korgott az éhségtől. A kocsmáros Bözsi nevű leánya Ilyenkor paprikás szalonnát meg savanyúkáposztát hozott neki, amiből Pista két-három embernek valót is megevett. Csak úgy ette. kézbe fogva, fehér gyöngyháznyelű, csillagos bicskájával, amit a csizmaszárban hordott. Teli szájjal evett, csámcsogva, nagyokat nyelve. Amikor jóllakott, kezefejével megtörölte a száját, ivott egy nagy pohár bort, böffentett és rámosolygott a lányra, mint az árpacipő. Bözsi meg olyan sóvárogva nézte, akár a kecske a sőt Még az ajkait is megnyalta, homályban úszó kék szeme pedig majd kiugrott kékkarikás helyéből. Olykor-olykor szipogott is egyet, mert szegényke örökösen náthás volt. Néha észre sem vette a csillogó gyémántcseppet átlátszó hegyes, kis orra alatt. Beszaladt a házba, hogy a tükörben megigazgassa kenderszínű, bodros haját, de pár pillanat múlva újra kint termett. — Jól laktál, Pistukám, hozzak még? — kérdezte vékony hangon és gyenge kezecskéjét rátette a férfi vastag, feketekörmös mancsára. Pista ilyenkor megborzongott. Bözsi keze olyan hideg volt, mint a jég, mintha halottkéz lett volna. De a borzongás csak pár pillanatig tartott, aztán szinte jólesett a hideg, tüzes testének. Átkarolta a lány derekát és magához húzta. Szinte belefért a tenyerébe a vékonyka derék. Aztán felemelte a gyenge kis testet, és az ölébe rakta, mintha csak játékbaba lett volna. Az is volt nagyon sokáig: meg sem merte csókolni, félt rálehelni, mert olyan volt a lány, mint az elvirágzott pitypang, ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. május 13. amit a legkisebb szél is a fellegekbe emel. Egyszer véletlenül szőrös áliával hozzáért kicsi arcocskájához és három hétig ott maradt a helye. Éjszakánként aztán hol hideg, hol meleg vízzel borogatta. De anyira belehabarodott Pistába, hogy nem bánta, ha fájt. Még kérte is, hogy ne bánjon vele úgy, mint a virággal, nem olyan gyenge ő, mint amilyennek látszik. Pista bátorságot kapott és megcsiklandozta Bözsi térdét, aztán a hasát, amitől a lány sikongva kacagott, de még véletlenül sem hárította el a tilosban nyulkáló kezét: reszketett a boldogságtól. A kocsmárosné a kulcslyukon lesett rájuk nagyon nagy örömmel, mert már tudta, mi lesz ennek a következménye. Látta, amikor Pista a lánya mellét szorongatja, csipegeti, s az meg csak nyihog, vihog, dörgölődzik, simul hozzá, mint a házi macska. Arca fehérségén gyenge rózsszín foltok ütöttek át, az állkapcsa meg reszketett. És még akkor sem szólt semmit, amikor a férfi kigombolta selyem blúzát és tenyerébe rakta a kis pihegő mellecskét, amelyek olyan gyengék és áttetszőek voltak, mint a szappanbuborékok. Pistának azonban felforrt tőlük a vére, fújt, szuszogott és néha-néha beleremegett. Szeme mint két tüzes golyó, szinte kiesett a felborzolt szemöldökök alól. — Bözsike, én innen el nem megyek — mondta egyszer a lánynak. — Hát mit csinálsz? — kérdezte Bözsi tágra nyitott szemekkel. — Itt maradsz nálunk? Pista nyelt egyet, krákogott egyet, és kimondta, amit gondolt. — Elveszlek feleségül. Bözsinek elállt a lélegzete. — El.. .elveszel? Pista elvesz engem? Jaj, édes Istenem. Édesanyám, édesanyám — kiabálta erőlködve és kiszaladt az anyjához. — Édesanyám, a Pista elvesz, a, a Pista... — nem tudta tovább folytatni, megeredtek a könnyei és az anyja nyakába esett. — No, no, no de nagy öröm, de nagy öröm — ment be lányával az öreg kocsmárosné és haragos szemmel nézett Pistára, aki két tenyérben tartotta nehéz, gondtalan fejét és csak hümmögött. — Hm, hm. — Látod, te betyár, látod, mit csináltál vele? Elszakítod tőlem, mi, elszakítod? — fejét kissé féloldalt hajtva megfenyegette Pistát, aki csak tovább hümmögött. Leültek egymással szemben és csak nézték egymást. A kocsmárosné kötényével a szemét törölgette. Bözsi meg nagyon álmos volt, a tiszta szobában megágyaztak neki és bekísérték. Lehúzták a csizmáját, kabátját és befektették a hófehér ágyba. Azontúl Pista nem ívott. Persze csak a kocsmában nem. Titokban minden éjjel lement a pincébe és ügy teleszívta magát, mint a duda. Alig tudott visszavánszorogni hálószobájáig, fiatal asszonyáig. Olykor úgy dobta le magát az ágyra, hogy Bözsi keservesen feljajdult és utána egész éjszaka nyögött. Pista úgy esett rá, majdnem összetörte. Gyenge kis teste olyan rettenetesen sajgott, hogy arca elkékült a fájdalomtól. Pista semmiről semmit nem tudott. Volt úgy, hogy ráfeküdt Bözsi kezére, vagy lábára és reggelig rajta feküdt. De Bözsi tűrt. Míg egy hajnalon halva találták. Pista maszatos, pániinkától bűzös tenyere az arcán pihent. Fel akarták kelteni, de olyan részeg volt, hogy nem bírtak lelket verni belé. Végül is három ember megfogta és kidobták az ágyból. Kivitték az istálóba, kihordták utána a ruháját, és rázárták az ajtót. Estefelé, amikor felébredt, akkor tudta meg, hogy felesége meghalt. Mivelhogy senki sem akart vele szóbaállni, visszament a sógorához. De tíz hold földdel kevesebbet vitt haza... Ivott tovább, de most már egy másik kocsmában. Ott pénzt sem kértek tőle, csak írták, jegyezték a tartozást. S amikor az összeg kitette egy-egy holdnak az árát, Pistával szerződést csináltak és a holdat átíratták a nevükre. Vagy két évig élt így Pista. Még valami hat holdja volt, meg a háza, amikor összeismerkedett egy kopott színésznővel. Az aztán itthon itatta, s ha berúgott, úgy összeverte, mint a tököt. Kék-zöld volt napokig Pista feje. Egyszer majdnem a fülét szakította le. Két hónap alatt az utolsó garasig kifosztotta. Még a ruhát is eladta róla, aztán elment, senki nem tudta, hogy hová. És Pista újra a kocsmában kötött ki. De már nem mint gazda, hanem csak mint vízhordó és takarító. Az orra vörös lett, az arca maszatos és a haja leért a válláig. Kopott bársonynadrágban, félretaposott papucsban ült az ivó sarkában és leste a főnököt, mikor küldi el valahová. Mert ha valamit elvégzett, egy-két pohár, hideg vízzel vegyített bort kapott érte. A zárórát mindig úgy várta, mint a hívők a megváltót. Mert ami akkor az asztalon maradt, azt mind megihatta. A kövér kocsmáros egy vastagnyakú üvegbe öntögette a maradékot, s amikor a helyiség ki volt takarítva, odarakta Pista elé a sarki asztalra. Pista két kézzel fogta az üveget és egyhajtókára kiitta a tartalmát. Aztán az istállóban, vagy a szalmakazal tövében aludt reggelig. Egyszer denaturált szeszt meg petróleumot is kevertek a borába, de neki meg se kottyant.' Mintha csak vizet ívott volna. Az emberek azt beszélték, hogy nincs is bele. Soha beteg nem volt. Eddig ismertem Pista történetét, aztán elkerültem a faluból. Tizenvalahány évig nem jártam arrafelé. Pistáról teljesen elfeledkeztem. Emlékét elmosta az idő. Egyszer aztán arra vetődtem. Egy távoli nagybácsimmal hozott össze a sors. Idősebb, kedves ember volt, a szövetkezetben állattenyésztési csoportvezető. Kis borocska mellett visszaemlékeztünk a múltra és szóbakerült Pista is. Nem tudtam, kiről van sző. — Pista, Pista, milyen Pista? — Nem emlékszel rál Dehogy nem. Az a részeges. — Ja, a Pista. Él még? — kérdeztem csodálkozva. —Él. Majd elmegyünk arra és meglátogatjuk. — Pistát? — Azt. — Nagyon kíváncsi vagyok rá. Mentünk az utcán s egy düledező kis házikó előtt a nagybácsi megállt. — Itt lakik — mondta. Az ablakok papírcsomókkal, meg szalmacsutakokkal voltak bedugdosva. A szoba ajtaját rossz söprűnyél támasztotta alá. Elvettük a söprűt és bementünk. A szobában penész, pókháló és porszag terjengett, s olyan nagy volt a huzat, hogy a fülünket be kellett dugni. A félhomályban csak egy ócska ágyat láttam a sarokban. A végében keresztbe kéve ízék. Szőrös arcú ember feküdt az ágyban. Haja olyan volt, mint a kuvasz farán a szőr. Arca meg a szája pirosodott. Kukoricaszárral volt betakarva és horkolt. A száján kiáramló levegőtől egy levél sejtelmesen zizegett. Sapkája az ágy alá és a fal közé szorított szárdarabon lógott, pontosan a feje felett. >— Alszik — mondta a nagybácsi. DESANKA MAKSIMOVIC: Intelem Elmondom, halld, a titkomat; ne hagyj magamra sohasem, ha valaki zenél. Megeshet, mélynek bársonyosnak érzem egy szempár egészen különleges tüzét. Megeshet velem, úgy érzem, örvénybe kap a zene s minden férfinak nyújtom a kezem. Ilyenkor megeshet, hogy szépnek ítélem a szeretni tünékeny alkalmi szerelmet. Elmondhatom, megeshet, ha zene bújtogat, legdrágább titkomat; hogy mennyire szeretlek. 0, ne hagyj magamra sohasem, ha valaki zenél. (Dudás Kálmán fordításaJ ELLEN NIIT: Kassari esték Jó messze lent, alattam szirtfokról visszapattan a sárga labda, s hold. Ott lent ugrálva lebeg, szeme, szája nevet — Az ég fölé hajolt. Ketten csónakba szállunk, evezünk, evezünk: a fokig meg sem állunk — és elhozzuk a labdát. (Képes Géza fordítása)
