Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-08 / 18. szám
Embert formáló huszonkét Huszonkét szabad esztendő!... Mennyi munkát, mi újat hozott: erről épülő falvaink, városaink, égbenyúló gyárkémények, életünk forrongó pezsgése tanúskodik. Lemérhető, tapintható bizonyosságok. De megállapítható-e valamilyen mércével mindaz, ami az emberek tudatában változott? A szocializmus építésének több mint két évtizede, iparunk, mezőgazdaságunk szédületes fejlődése miként vonható párhuzamba az emberrel, az építővel? Milyen mindennek a visszahatása az emberek gondolkodására, hogyan formálódik, alakul újjá maga az ember is, mivé válik, hová ért az új társadalom építése közben, erre kerestük a választ, amikor élenjáró vezetőink életébe, hétköznapjaiba pillantottunk be. Evek óta ismerjük egymást. Ha TM Busán akadt dolgom, mindig szívesen hozzásegített az „anyaghoz". Huncnt mosollyal a szája szögletében adta a tippet, önzetlenül, pedig tulajdonképpen szakmabelinek számított. Hiszen SUDICKY Pált nemcsak mint tettrekész, fáradhatatlan funkcionáriust ismerték a környéken, jó tollú újságíróként is népszerűvé vált. Idestova tíz esztendeje áll a falu élén. Gazdag tapasztalatainak is köszönhető, hogy a falu, vezetése alatt, rohamosan a fejlődés útjára lépett. Pedig nem volt könnyű ... — Az elemi iskola elvégzése után azonnal munkába kellett állnom, tizenöt éves koromban ... Szülei községi szolgák voltak. Kellett a kenyérkereső a házban. Keményen meg kellett markolnia a lapát, csákány nyelét. Mindenképpen próbálkozott. Földet bérelt, dohányt termesztett, majd a kissztrácini bányában dolgozott. A felszabadulás Kiszellőn érte. Innen indult, telve lelkesedéssel, ambíciókkal. A forradalmi nemzeti bizottság tagja, s az évek során egy egész sereg funkciót töl-Felelősség, bátorság tött be. Műveli magát, minden szabad idejét a könyvek között tölti. Ötvennégyben a járási nemzeti bizottság alelnöke, a területi átszervezés után — hallgatva a párt tanácsára — hazajön. Ügy is mondhatnánk, hogy rendet teremteni. — Elsősorban az utak rendbehozására helyeztük a hangsúlyt — magyarázza. — Sikerült is eredményeket elérni. Következett a park, orvosi rendelő. Szövetkezetünk is fejlődött, ma már bátran mondhatom, hogy jól gazdálkodó gazdaság a busái. Az eltelt huszonkét esztendő azonban nem csupán a falu arculatán változtatott. Ami lényegesebb, az az emberek tudatában történt változás. — Hát igen__ennyit nem is mertünk remélni. Két évtized, és az ember szinte nem ismer magára, nem találja régi önmagát... Mi hatalmas erővel láttunk annak idején az ember átformálásához, türelmetlenül sürgettük az időt. Ma el sem tudom képzelni vajon mi öntött belénk erőt, honnan szedtük a bátorságot, a meggyőződést, hogy amit teszünk, jól tesszük. Apja emlékét idézi, megnedvesedik a sseme. Mert innen kell elindulni, innen kell felmérni az utat a két pólus közti feszültséget. Amíg a községi szolga útépítő fia a falu vezető emberévé vált, amíg legyőzte önmagát, darabokra törte az eleve adott kerotet, kétségek és remények között útnak indult. — Felelősséget kellett vállalni. Nem csak önmagunkért, hanem mindenkiért ... az emberekért. Nagy felelősség, súlyos gond! Csak az tudhatja, aki végigcsinálta, akinek voltak álmatlan éjszakái... mert voltak. Nekünk a párt egy eszme erkölcsi hitelét adta a kezünkbe. Az emberek rajtunk keresztül néztek az új rendre, rajtunk mérték le a jövőt. Ezért említettem az előbb a bátorságot... mert ehhez bátorság kellett... A munkás hétköznapok nap mint nap új feladat elé állítják az embert. Sudicky Pál a felelőséget hangoztatja. A munkáért vállalt felelősséget s azt, hogy az embernek, igenis legyenek álmatlan éjszakái, és nézzen önmagába, mérje meg tetteit, becsülje fel erejét. Erre tanította őt az elmúlt huszonkét esztendő, ezt vésték tudatába a rohanó napok. S így, mindezen keresztül válik egyre érthetőbbé a ma, csak így lehet kellőképpen értékelni az elért eredményeket. És az embereket, a teremtő, alkotó, dolgozó embereket!... írta és összeállította: BALOGH P. IMRE yr _ így is lehet!... A szegény, látástól-vakulásig robotoló kőműves fiának az érettségi, abban az időben, a maximumot jelentette. Temérdek kitartásra, akaraterőre, sokszorozott szorgalomra volt szüksége Szántó Istvánnak, a kommunista szülők gyermekének, hogy a gimnáziumban jól megállja helyét. — Végeredményben az egész család segített, főként nagyszüleim, hogy elvégezhessem az iskolát — emlékezik ma vissza. — Apámnak honnan is tellett volna!... Szerény könyvelői állása a füleki gyárban mindössze a szürke kishivatalnok perspektíváját tárhatta az életbe induló fiatalember elé, hátat görnyesztő körmölés könyökvédős hétköznapjai, fillérekre beosztott kereset jelentették volna valószínűleg a „tisztes“ megélhetést. És Szántó István nyilván nem is számított többre. Arra, semmi esetre sem, hogy huszonhét éves fejjel kerül faluja, Ozsgyán élére. — Negyvenöt után is Füleken maradtam, a könyvelésben. Aránylag fiatalon, szüleim példáját követve, jelentkeztem a párt soraiba, s énnekem még csak meg sem fordult a fejemben, hogy minden Így alakul... A helyi nemzeti bizottság fiatal, szinte legény számba menő elnökének bizony ismét össze kellett szednie minden erejét, ha állni akarta a sarat. Nehéz időkben állt a kormányrúd mellé, gyökeresen kellett változtatni a falu életén, érvényt kellett szerezni a szövetkezeti gazdálkodás eszméjének. — Volt bizony olyan Időszak is — szedi elő. emlékeit mosolyogva —, hogy a faluban fellelhető összes bélyegző az én zsebeimet nyomta. Elhiheti, keveset voltam odahaza ... Űszes haj simul halántékára. Nem csoda! Hisz a könyvelői ceruzát egy pillanatra se tette le a kezéből. A község politikai és társadalmi életének irányításán kívül a szövetkezet könyvelői tisztjét is ő látta, illetve látja el ma is. Tengernyi munkája közepette arra is akadt ideje/ hogy tovább képezze magát. Érettségi bizonyítvánnyal a kezében sem restellt beülni a mezőgazdasági technikum padjaiba, hogy elmélyítse szaktudását. Mégis, mi jelenthette a szórakozást, a kikapcsolódást? — Rajongok a sportért. Jelenleg is még aktív futball-bíró vagyok. De részt veszek színjátszó-csoportunk munkájában is. Eddig úgyszólván minden bemutatott darabban vállaltam szerepet. Szántó István négy gyermek édesapja. Még ma is, hetente legalább három estéje foglalt. Arcából nyugalom, fiatalos derű árad, mozdulatai frissek, ruganyosak. Könyvekről, folyóiratokról, sporteseményekről, színművekről beszél nagy tájékozottsággal. Hát igen... így is lehet! S vajon mi kell hozzá? Elég-e a puszta akarat, a nem lankadó erő? Semmiképpen sem. Mély meggyőződés, hit nélkül bírná-e az ember? Állhatna-e Szántó István közel másfél évtizede faluja élén, végezhetne-e eredményes munkát, ha nem szeretné az embereket, az életet? Kötve hiszem. S talán ez az, ami erőt ád az izmoknak, lendületet a fáradó fejnek... Ez Szántó István titka. A faluban, főleg az idősebbek, ma is így hívják: bíró úr. Megkérdem, vajon tud-e róla. Mosolyog. — Ez már így rögződött be, talán nem is lehet rajta csodálkozni. Ami a tekintélyt illeti, hát az végképp nem a megszólításon múlik. Én valahogy úgy vívtam ki magamnak, illetve úgy jutottam hozá, hogy sógor, nem sógor, szomszéd, nem szomszéd, igyekeztem minden esetben objektiven intézkedni. Kicsit túl szárazon, hidegen hangzik ez így. Mit jelent, hogy objektiven? Ebben az esetben körülbelül ennyit: igazságosan, elfogulatlanul —. tehát emberségesen. Szántó István negyven éves. Az elröppenő két évtized felette sem múlt el nyomtalanul. Sok-sok nyugtalanító kérdésre kapott választ, tetteit, munkáját, igazolta az idő, gondolkodása, világnézete forradalmi átalakulások sistergő tüzében edződött. Meggyőződésének helyessége, amely már a szülői házban ivódott belé, igazolást nyert, elvei beteljesültek. De itt, ezen a poszton nincs megállás, tenni, munkálkodni kell a végső célig. S hát igen, így is lehet, ahogy az ozsgyáni „bíró“ csinálja!__ Asszony a gáton Árvíz. Izzadó, napbarnított embefele a gáton. Tajtékzó, megvadult íolyam. Ijedt szemű gyerekek — megrémült öregek. Pattanásig feszülő idegek, kétség, remény. Dübörgő tehergépkocsik, tompán puffanó homokzsákok. Erélyes, kurtára szabott utasítások. A faluban, a gáton, hol itt, hol ott egy őszhafú, szemüveges aszszony tűnik fel. Szavára figyelmesen hallgatnak az emberek, engedelmeskednek. Mindig siet, de mindenkihez van egy kedves, bűzdító szava. Így képzelem-el MOLNÁR REGINAT, a Kolozsnémai Helyi Nemzeti Bizottság elnöknO- jét azokban a nehéz napokban. Szemében álmatlan éjszakák vöröslenek, de mindenütt ott van, ahol szükséges. „Nem tudom, vajon mi adta az erőt... de akkor nagyon-nagyon megszerettem az embereket. Olyan jó érzés volt közöttük. Nem, azt nem lehet elfelejteni...“ Megigazítja szemüvegét, hirtelen elhallgat. Majd emlékek raja tódul elő, apró epizódok elevenednek meg, egy-egy arc, mondat villan fel. Szórakozottan kavargatja kávéját, a kis étteremben lassan elterpeszkedik az alkonyt félhomály. Hármasban üldögélünk, rajtunk kívül egy árva vendég se nyit be. Gondosan fogalmazott, szabatos mondatokban tárul elénk egy asszony élete, munkás hétköznapjai. Tíz éve áll a falu élén. Munkásszülök gyermeke, öten voltak gyerekek otthon. A munkából kislány kora óta bőven kivette a részét. Játszani, olvasni, szórakozni kevés ideje maradt. Pedig nagyon szerette a könyvet, mindmáig ez jelenti a kikapcsolódást, a pihenést. A sors iróniája talán, de most is úgy kell ellopni egy kis időt az olvasásra. Mert itt nincsen munkaidő, itt nem lehet négykor rázárni az iroda ajtaját, ügyes-bajos dolgaikkal a lakásán is felkeresik az emberek. Persze, ha éppen otthon tartózkodik. Az imént is, egy omladozó ház sorsáról döntöttek a járási nemzeti bizottság kiküldött dolgozójával. Nem panaszkodik. „Minden munkát be lehet osztani. Egyetértés, harmonikus családi élet kell hozzá.“ Szó se róla, be lehet osztani. De akárhogyan is ossza be az ember, a sok munka csak sok munka marad. Igen, de... „ha nem szerettem volna az embereket, nem ts bírtam volna ennyit dolgozni“. S tovább nincs ellenérv. Férfigond, férfimunka, amit vállal, de ötvenhét évét, törékeny termetét meghazudtolva látja el feladatkörét. Kiemeli a falu asszonyainak szorgalmas munkáját, de a férfiakra sem panaszkodik: „Nálunk a férfiak nagyon rendesek, értékelik az asszonyok munkáját." Tagja a járást nemzeti bizottság plénumának, évekig mint A várakozás percei Az asztalokon fehér abrosz, a várakozás megilletődött percei. P a k u s z a Lajos, a nagysallóí szövetkezet elnöke francia vendégeket vár. — Késnek egy kicsit — mondja megértőén —, de hát ilyenkor ez már nincsen másképp ... — Hány éve áll a gazdaság élén, Lajos bácsi? — Hát bizony... már tíz éve. El sem hinné az ember. — A rakéták korában élünk, kozmikus sebességgel száguld az idő. Persze, másképpen is nézhetünk a dologra. Most is, hogy vendégeket vár, nyilván lassan múlnak a percek. Talán a munka eredménye is ilyen lassan születik ... vagy csak úgy tűnik ... — Csak úgy tűnik. Mert türelmetlenek vagyunk. Én az elnöki ténykedésemet, az elmúlt tíz esztendőt, két szám közé tudom szorítani. Amikor átvettem a gazdaság irányítását a munkaegység értéke a hét koronát sem érte el... Ma huszonkilencnél tartunk. Közben persze visszafizettük a kölcsönöket, sőt a tagságunktól átvett leltárt is. Nem tartozunk az égvilágon senkinek... — Jó érzés lehet. A kölcsönnel úgy van, hogy örül az ember ha hozzájut, mert esetleg megold egy nehéz helyzetet, de mégjobban örül, ha visszafizeti. Két öröm ... — Ami engem illet, inkább lemondok róla, mármint az örömről ebben az esetben. Mert e két örömnél is többet ér, ha az ember egyáltalán nem vesz fel kölcsönt. Nincs igazam? Jóféle kisüstivel kínál. Megráz. — Csak nem erős? Igaz, szokás dolga. Egy-egy kupicával szívesen lehajtok én is, de a kocsmát elkerülöm. Lassan, megfontoltan beszél. Kérem, hogy magáról, az életéről, gondjairól mondjon valamit. Minduntalan el-el kanyarodik. A beszéd fonala egykettőre a szövetkezetre irányul, munkatársait dicséri, a szépen zöldellő határnak örvend, a közös gazdaság terveiről beszél. Nyilván nem álszerénység ez. Nem tehet róla, élete összeforrott a szövetkezettel, a faluval. Vérbeli gazda, az egész embert szinte egy gond tölti ki, a gazdaság, ötvenben, a falubeliek közül elsőként lép a közös gazdálkodás útjára. A második évben már csoportvezető. Ösztönösen érzi meg, hogy tudását gyarapítania kell, a gyakorlat, az apáról fiúra szálló tapasztalat nagyüzemben csak akkor ér valamit, ha kellő elméleti felkészültséggel párosul. A komáromi technikum egyéves tanfolyamát látogatja. — Amikor végeztem megválasztottak elnöknek. Megígértem az embereknek, hogy abban az esetben, ha hallgatnak rám, segítségemre lesznek, felhozzuk a gazdaságot. — Meg is tartotta Lajos bácsi az ígéretét, hiszen a járás élenjáró szövetkezetei közé tartoznak. — így van. Már majdnem úgy megy a gazdálkodás, ahogy az ember akarja. Eddig minden évben túlteljesítettük a tervet. Igaz, a tervezéssel óvatosan bánunk. Mindig a reális helyzetből kell kiindulni, különben nincs értelme, illetve hamar úgy járhatunk, hogy elveszítjük az emberek bizalmát. Ezt viszont nem szeretném ... Pakusza Lajos, a volt kisgazda megnyerte, szívós kitartó küzdelem árán, a falu bizalmát. Mindenekelőtt derekas munkájának, becsületes helytállásának, őszinteségének köszönheti ezt. Szorgalma valóban példamutató. Mint a szövetkezet elnöke, tisztában volt vele, hogy tovább kell növelnie szaktudását, műveltségét. Három éven keresztül látogatta az ipolysági mezőgazdasági technikumot s érettségit tett. — Kitüntetéssel végeztem, bár nem mondom, kemény munka volt. De megértei... Még akkor is, ha sok-sok könyv felett töltött, éjszakába nyúló estébe került. De hát több mint ezernyolcszáz hektáros gazdaságot irányítani szaktudás nélkül csak rosszul lehet. — Gondolt-e valaha arra, Lajos bácsi, hogy a kisgazda fia ennyire viszi? Hogy érettségi bizonyítvánnyal a kezében ekkora gazdaságot irányít majd? — Erre gondolni sem lehetett. Az ilyesmi még csak fel sem ötlött az emberben. Változtak az idők, és változtunk mi is. Másképp gondolkodik ma az ember, mint annakidején.... Másképp... de mennyire másképp! Megtanult az ember másokért élni, másokért cselekedni. Az élet értelme, a munka értelme túlnőtt a napi kenyérgondokon. Pakusza Lajos világjárt ember. Megjárta a Szovjetuniót, volt Németországban, Romániában, Lengyelországban, több ízben Magyarországon. Jelenleg Olaszországba készül. Tapasztalatokat gyűjt, hogy hasznosíthassa a köz és a falu javára. — Aztán, ha erre járnak, hát nézzenek be máskor is — búcsúzik. — Jó egy kicsit elbeszélgetni... Jó. És jó bizonyosságot szerezni, jó látni mivé értek, hová jutottak az emberek! ... népbíró működött s több esztendőn keresztül volt a pártbizottság tagja is. Közben féltő gonddal nevelte négy lányát, háztartást vezetett. „Voltak kemény munkák is, nem mondom. Főleg a falu kollektivtzációja idején. Nálunk nagyobbrészt kisgazdaságok voltak, s itt bizony nehezen ment.“ Egy pillantra szigorúság telepedik az arcára, hogy a következő mondatoknál újból a megszokott derűbe oldódjon. „Tudja, az úgy van, hogy a szervezés az emberekkel való bánásmódon áll vagy bukik, ezen fordul meg minden.“ Igen, ezen, de máson is. Vajon kinek milyen viszonya van az emberekhez, ki hogyan • tudja megtalálni a kellő hangnemet. Ki mennyit áldoz magából. Beszélgetésünk során minduntalan munkatársaira hivatkozik. Azt mondja, övéké az érdem. Helyesbítenünk kell, így: az övéké is. Ez természetes, de megint csak a jó szervezőn, körültekintő vezetőn múlik, vajon kiket sikerül maga köré tömöríteni. Hogyan választja meg segítőtársait s milyen érzékkel irányítja őket. Lassan beesteledik. Bűntudattal pillantgatunk óránkra, megint elloptunk a szabad idejéből, amit pihenésre fordíthatott volna. Mosolyog. „Ugyan, kérem, egy kicsit elbeszélgettünk ...“ Az utcán friss szellő csap az arcunkba. Az emberek ránk-ránk köszöngetnek. A falu már tulajdonképpen újjáépült. Regina néni élénken magyarázza, hol, meddig volt a víz. Mindenre emlékezik. De rá ts jó szívvel emlékeznek az emberek. Hisz amit meg lehetett menteni, az minden épségben maradt. A házakkal együtt nem vált itt a víz martalékává a bútor, az ágynemű stb. A helyi nemzeti bizottság elnöknőjének energikus fellépése, kitűnő vezénylete alatt sikerült a házak berendezését szárazra menteni. Otthon a könyvespolcról két oklevél kerül a kezembe. Az egyik piros tokban a kerületi nemzett bizottság elismerése az árvízvédelemben kifejtett munkáért, a másikban a párt központi bizottságának diplomája. Még a bemutatkozáskor, amikor Molnár Regina megtudta miért kerestük fel, ezt mondotta: „Az emberért a munkája beszéljen!“ Így is igaz. Szavakkal mi sem tudjuk visszaadni azt a tengernyi munkát, amit az elmúlt évtized folyamán, de még jóval előbb is, a faluban végzett. De ez a munka mindennél ékesebben beszél! ...
